I.

Barta Lóránt alispán rác-berzencei házának egyik vendégszobájában

Légváry Artur, a jeles fővárosi iró, akinek felolvasását vörös plakátok

hirdették Berzence főutcáján, immár tizedszer vette föl és tizedszer

vetette le a frakkját. Bátran viselkedhetett ilyen bolondul: egyedül

volt a szobában, senki se nevethette ki.

– Negyed hét, – szólt magában. – Még van rá idő… Még szépen el is

bucsuzhatnám… Öt percen belül ki lehet hajtani a vasuthoz… Még ki is

sétálhatnék addig… Csak valami ügyesebb hazugság jutna hamar eszembe!…

Eh, gondoljanak és mondjanak, amit akarnak! Annyi bizonyos, hogy sok

bosszuság elől menekülnék… Azzal már tisztában lehetek, hogy itt csak a

balsiker várakozik rám… Hol van az megirva, hogy azért, mert ide

bolondultam, el kell követnem egy másik bolondságot is és meg kell

tennem valamit, aminek előreláthatóan csak kárát vallhatom?!… És érdemes

azért az egypár garasért, elnyelnem egy sereg mindenféle apró

megalázást, amire most már bizton számithatok?!…

Végül mégis csak rajta maradt a frakk. Urrá lett rajta a csüggedtség, s

igy vetett véget ideges tanakodásának.

– Nagyon jó volna megszökni, de ez most már erkölcsi lehetetlenség. A

bor le van fejtve, hát most már meg kell inni. Ki kell üriteni a

poharat… le kell hajtani az egészet, akármilyen rossz is az ital…

Megállott a nagy állótükör előtt és hangosan vonta kérdőre az ott

felbukkanó, diszbe öltözött alakot:

– Kellett ez neked?!…

De nem ért rá kiveszekednie magát a nyilvánosság elé készülő figurával.

Kopogtak s a bátoritó szózatra Plojesti báró nyitott be, a kultur-ünnep

egyik főrendezője.

– Kedves kolléga ur, – szólalt meg „Szilas-Bodrog vármegye tiszteletbeli

főjegyzője, a Szilas-Bodrog vármegye Közmüvelődési Kör

ügyvezető-igazgatója s a Rác-Berzencei Hiradó főszerkesztője“ – közölnöm

kell önnel valamit… Már az ebéden meg akartam mondani… de az igazat

megvallva, a sok baj közepett elfelejtettem… A programmunkat egy kissé

meg kell változtatnunk és ehhez képest a felolvasásnak nem kell

hosszunak lennie… jobban mondva: a felolvasás nem lehet hosszu.

– No hallja!… – tört ki Légváryból a bosszankodás.

– Tessék?!… – álmélkodott a báró. – Én azt hittem, hogy ön ennek örülni

fog.

– De hiszen ön azt mondta, hogy valamelyik leghosszabb, vagy több

rövidebb munkámat olvassam fel!… Hogy szeretné, ha a felolvasás kiadós

volna, ha eltartana másfél, legkevesebb ötnegyed óráig!… Hogy a közönség

a kulturestéken belépődijat fizet s legalább sokat akar hallani a

pénzéért!… Hogy ezen a kulturestén a közönség egypár énekszámon meg

egy-két szavalaton, néhány rövid dolgon kivül nem kap egyebet, csak az

én felolvasásomat, s hogy ennek kell a műsor pecsenyéjének lennie!… Hogy

a felolvasás szólhat akármiről, lehet komoly vagy vidám, csak hosszu

legyen!… Hogy igazolnia kell, mért csőditették össze a közönséget!… Hogy

senki se mondhassa: „Már vége?!… Ez volt az egész?!…“ Hogy a

közönségnek, ha már irodalom, hát mindegy, hogy mi, de ha egyszer pénzt

adott az irodalomért, akkor legalább jól akar lakni az irodalommal!…

Vagy nem ön mondta mindezt?

– Aj, jaj! – nyögött Plojesti. – Csak nem valami hosszu litániát hozott

magával?

– És ha azt hoztam? Ha csakis azt hoztam?

– Akkor, sajnos, meg kell huzgálni, ugy, hogy csak tiz percnyi,

legfeljebb egy negyedórányi maradjon belőle. Idő még van rá, hogy

tetszése szerint megröviditse; fogjon hozzá azonnal! Sőt még arra is van

idő, hogy valami ujat irjon. Hogy mit? – azzal ne törődjék! Itt akármi

jó lesz; ugy se fogja hallani egy lélek se!

– Köszönöm!

– Vagy ha maga nem akar fáradni vele, megkérjük az alispánt, hogy a

litániát röviditse meg ő!… irtson ki belőle mindent, amit lehet… s ne

hagyjon meg belőle mást, mint a legszükségesebbet. Az alispánnak ebben

nagy gyakorlata van.

– Köszönöm!

– Nem értem, hogy miért haragszik. Azt képzeltem, hogy a nyakamba fog

borulni. Hiszen ezzel csak megkönnyitem a dolgát! Önnek is jobb, ha egy

kicsit kimélheti magát; hisz olyan rekedt, hogy alig tud beszélni! És

ilyen rekedten akar ön beadni a közönségnek nem tudom micsoda szentiváni

éneket?!… Senki se fogja érteni, senki se fog oda hallgatni, egy lelket

se fog érdekelni, kivált, ha észreveszik, hogy ez még isten tudja meddig

eltart!…

– Akkorára ki fogok rekedni. Amint láthatja, a sok teától máris engedett

a rekedtségem. És orditozni fogok… amilyen jókedvemben vagyok, szivesen

orditozom. Különben önök, akik már ismerik a vicinálison uralkodó

viszonyokat, előre kiszámithatnák, hogy a felolvasó az uton meg fog

hülni… és önt ahelyett, hogy minél hosszabb felolvasást kivánt tőlem,

inkább arra biztatott volna, hogy minél rövidebb dologra készüljek.

– Én előrelátó voltam, mert a hosszu dolgot könnyü megröviditeni,

ellenben a rövidet már nehezebb hosszuvá fujni föl. És mit tehetek én

róla, hogy igy fordul a dolog?! Én két rövid énekszámra és két rövid

szavalatra számitottam… joggal… mert a fővárosi, ugynevezett művésznők

olyan szüken szokták mérni az áldást, mintha ez nekik is pénzbe kerülne.

Azt hittem, a hangverseny nem tarthat tovább egy félóránál. Csak ma

délelőtt derült ki, mikor a hölgyek megérkeztek, hogy az énekesnő

szintén litániákat óhajt elkántálni, a szinésznő pedig előbb

kabaré-apróságokat, majd egy hosszu elbeszélő költeményt szaval el. Mért

nem szavalja el mindjárt Klopstocknak a „Messiás“-át?!… És próbáljon

beszélni velök! Én nem próbálom meg, mert tudom, hogy ugyis hiába!… Már

most kérdem, nem könnyü-e elképzelni a közönség jogos türelmetlenségét,

ha egy ötnegyedóráig vagy másfél óráig tartó hangversenyhez ráadásul még

egy hosszu felolvasást kell végigszenvednie!… mikor, valljuk meg, az

egész kulturest csak ürügy ahhoz, hogy utána a helybeli hölgyek egy

egész hónapra kitáncolhassák magukat?!… Különben, már bocsásson meg, de

minden bajnak ön maga az oka, mert – amint jól emlékszik – én

kifejezetten kértem, hogy egy hosszu és több rövid munkáját hozza

magával. Ha ön szót fogad, akkor most könnyü volna kiválasztani egyet a

legrövidebbek közül.

– Hát tudja mit!… Válasszon ki közülök egyet, amely az ön mértékének a

leginkább megfelel!… Mert hoztam én magammal mindenfélét: hosszut,

rövidet, legrövidebbet… egy egész kötetre valót.

– Aj, jaj! – siránkozott Plojesti. – Annyi a dolgom, hogy négyfelé

kellene szakadnom!… és ön azt kivánja, hogy feküdjem neki a munkái

tanulmányozásának!… Még éppen ez hiányzik! Látszik, hogy sejtelme sincs

róla, mennyi dolgot ad egy kulturest rendezése, kivált ilyen mostoha

körülmények között! Azt se tudom, hol van a fejem… hát csak nem őrültem

meg, hogy éppen most kezdjem olvasgatni az ön műveit?!… Válasszon

közülök ön maga!… vagy kérje meg az alispánt s válogassanak egyesült

erővel! Válassza ki a legrövidebbet! Én látatlanban a legrövidebbre

szavazok.

– De nem tudom, hogy éppen ez alkalmas lesz-e?… Ön jobban ismeri a

kulturest közönségének az izlését, mint én, s előre meg tudná mondani,

hogy melyiknek lehet nagyobb hatása. A hosszu dolog hatásában biztam, de

arra nem gondoltam, hogy hamarjában a rövidek közül kell válogatnom.

Hallgatná meg legalább a cimeket… talán lesz közöttük olyan is, amelyet

már ismer és a felolvasásra alkalmasnak tart…

– Aj, jaj! – nyöszörgött Plojesti. – Nem olvastam én, kérem, önnek soha

egy sorát se!… Ne vegye rossz néven!… magunk közt vagyunk… és ugyan

mondja meg, kedves kolléga ur, hogy közülünk, irók közül, ki olvassa a

másik munkáját?!… Talán inkább az alispánt kérhetné meg erre.

Határozottan emlékszem, hogy az alispán olvasta önnek nem tudom melyik

elbeszélését. Még a könyvei közül is megvan itt valahol nem tudom

melyik. De bizony Isten nem érdemes ezen töprengenie. Olvassa föl azt,

amelyik a legrövidebb, vagy amelyik a leghamarabb akad a kezébe.

Fölolvashat ön bármi bolondot; senki se fogja tudni, hogy mit olvasott

föl… a közönség csak arra fog figyelni, hogy: mikor lesz már vége?…

Magunk közt vagyunk, kolléga ur; egészen nyiltan beszélhetünk. Itt egy

árva lélek se kiváncsi arra, hogy mit eszelt ön ki Berzence számára,

vagy hogy mit szokott költögetni az üres óráiban… Talán az alispán

máskor kiváncsi volna rá, de most az is mással van elfoglalva. Csak az

ön személyére kiváncsi egy pár öreg kisasszony. A többiek?… a többiek

nagyon szivesen látják önt s meg fognak barátkozni önnel, ha kedvükre

való embernek találják. De csak aszerint és annyira fogják becsülni,

amennyire módját tudja ejteni, hogy az izlésük szerint viselkedjék. Ha

ön vidám lesz és agyonbeszéli az urakat, ha a táncteremben ügyesen fog

forgolódni a hölgyek körül, ha a megjelenése, a hangja és a viselkedése

megtetszik a közönségnek, akkor megbocsátják azt, amit ir; és

megbocsátják, akármit irt! De hogy érdeklődjenek az iránt, amit be akar

adni nekik: ezt már nem kivánhatja tőlük!

– Gyönyörü kilátások!

– Nekem mondja?! Ön nem nézheti le Berzence közönségét annyira, mint én,

mert én mindenkinél jobban ismerem ezt a közönséget. Önnek könnyü. Ön

holnap tovább megy s kitörli az emlékéből az egész kalandot. De én már

tiz év óta élek itt és még most se tudtam beletörődni a berzencei

viszonyokba. Remélem, észrevette rajtam, hogy én nem vagyok benszülött

és hogy semmiképen se vagyok idevaló ember. Most nem érek rá, de az éj

folyamán majd elbeszélem önnek, hogyan került a családom erre a vidékre.

Önt, az irót érdekelni fogja ez, mert a családom története olyan gazdag

különös eseményekben, hogy ön ehhez fogható izgalmas regényt sohase

olvasott.

– Ne hagyja nagyon későre az elbeszélést, mert megvallva az igazat, az a

szándékom, hogy nem fogom agyonbeszélni az urakat és a táncteremben

sehogyan se fogok forgolódni a hölgyek körül, hanem, mihelyt tulestem a

felolvasáson, haza jövök és pakolok, aztán kialszom magamat, hogy holnap

reggel támolygás nélkül indulhassak utnak.

– Aj, jaj, jaj, jaj!… – vinnyogott Plojesti, mintha hirtelen a

tyukszemére lépett volna valaki. – De hisz ez egyszerüen lehetetlen!

– Mért volna lehetetlen? – kérdezte Légváry.

– Mert végre is ön az alispánék vendége!… és kinos feltünés nélkül nem

válhatnék el tőlük, mielőtt ők hazatérhetnek… azt hiszem, nem is akarja

megbántani őket… Már pedig az alispán, aki elnöke a kulturegyesületnek,

nem hagyhatja ott a mulatságot idejekorán… nem is beszélve arról, hogy a

grófnő szeret táncolni… És még hozzá, ha ő maga véletlenül nem is akarna

táncolni, nem jöhet el a bálból egyhamar, mert a Valkányi Bubát kell

gardiroznia. A Valkányi Buba árvaleány és a grófnőt kérte meg, hogy

vigye el magával… máskor is a grófnő szokta gardirozni ilyen nagyobb

mulatságokban… no és a Valkányi Buba nem szivesen hagyja ott a táncot.

– Szóval nekem meg kell várnom, mig a Valkányi Buba is megelégli a

mulatságot?… és előbb nem fekhetem le?

– Ki gondolt volna rá, hogy ön a felolvasás után mindjárt el akar

tünni?! Hiszen kitalálhatta volna, hogy a felolvasás csak ürügy s hogy

az ön igazi szereplése csak azután kezdődnék! Itt nem ugy értik az

irodalommal való barátkozást, ahogyan ön képzelte. Már Budapesten

mondtam önnek, hogy itt kétszáz koronáért jól akarnak lakni az

irodalommal. Persze nem kényszerithetjük önre a szokásainkat… ön végre

is azt teszi, ami önnek kényelmesebb… de biztosithatom, hogy az alispán

nem fog örülni, ha ön megszökik… és ha nem akarja őt zavarba ejteni, ha

nem akar neki egy kis… hogy is mondjam?… kellemetlenséget okozni…

– Már addig maradok, ameddig Valkányi Buba.

– De ha ön a felolvasás után mindjárt le akart pihenni, ha azt mondta

magában: „Bánom is én a berzencei szokásokat! Felolvasok nekik a

pénzükért és punktum! Még a vacsorájukat is csak egyék meg ők maguk!“ –

mért szállott ön az alispánhoz?… mért nem ment inkább szállóba? Akkor

minden zsén nélkül ott hagyhatta volna a kompániát, amikor kedve tartja.

A berzencei intelligencia akkor is azt mondta volna: „Ez nem iró, ez

medve!… valami obskurus, faragatlan firkász!“ – de ön a markába nevet s

kétszáz koronával a zsebében vigan tovább áll… és vissza se néz

Berzencére. Mennyivel szabadabb az ember a szállóban! A legegyszerübb

szálló is kényelmesebb minden királyi palotánál, ha az ember csak

vendég. Elképzelem, milyen rettenetes lehetett önnek, a fővárosi

embernek, hogy itt, csupa nagy figyelmességből, egész nap nem hagyták

magára. Elképzelem, mert én lélekben még ma is fővárosi ember vagyok. És

ha már erről beszélünk, ugyan, kérem, mondja meg… magyarázza meg nekem,

hogyan történhetett… mert én megfoghatatlannak találom… hogy egy olyan

kényelemszerető és finomlelkü ember, mint ön… akinél a takarékoskodás

egyáltalán nem szerepelhet… hogyan fogadhatta el az alispán meghivását?!

Légváry vén legény létére is elpirult.

– Teringettét, önnek igaza van!… – felelt. – Most már magam sem értem…

Mit mondjak?… Beugrottam… ostobaságot követtem el. Őszintén szólva, én

előre is fáztam ettől a sok figyelmességtől… ettől a magyarosan szives

és határtalanul előzékeny vendéglátástól… ettől az engem meg nem illető

ünnepléstől, amelyre sohase szolgáltam rá és amelyet soha se tudok

megszolgálni… De a meghivás annyira szives hangu volt… olyan kedves

formában ismétlődött meg… olyan lebilincselő gyöngédséggel hivatkozott a

munkáimmal szemben való kivételes – nekem szokatlan – érdeklődésre, s

azonkivül valami régóta ápolt szimpátiára, személyes vonatkozásokra, egy

tizennyolc évvel ezelőtt történt találkozásra, amelyre sehogy se tudtam

emlékezni… hogy attól tartottam… valósággal féltem attól, hogy

megbánthatom az alispánt, ha nem élek ezzel a szerencsével, ha

közömbösen huzódom félre a barátságosan kinált előzékenység elől… Végre

is, vannak irók, akiknek az isten annyira elvette az eszét, hogy nevetni

való elbizakodottságukban képesek ignorálni még egy alispánt is.

– Ugyan kérem, kedves kolléga ur, de hisz ez csupa formaság volt!…

egyszerü udvariaskodás, amelyet az iróhoz intézünk, de amely inkább az

irodalomnak szól, mint magának az irónak. Régi magyar szokás… és itt

ragaszkodunk minden régi szokáshoz… hogy az irodalmat – még az irókban

is, ha ezek az irodalom képviseletében kerülnek hozzánk – a lehető

legnagyobb tiszteletben kell részesiteni… minden tisztességet meg kell

adni neki… már csak azért is, mert hiszen a magyar irodalom olyan árva,

olyan elhagyatott, annyira szegény, hogy egyébben ugy se részesülhet,

csak éppen tiszteletben. Ennek a formaságnak ugyan kár volt felülni!

Inas nyitott be és jelentette:

– A méltóságos asszony nagyon fog örülni, ha szerencséje lesz a

szalonban.

– A viszontlátásra Phillippinél!… – bucsuzott Plojesti. – Már csak a

csatamezőn találkozhatunk, annyit kell még szaladgálnom!… Nem képzeli,

hogy egy öklömnyi szinésznő meg egy énekesnő, aki csak most kezd

gőgicsélni, mennyi dolgot tud adni az embernek! A szegény alispán

igyekszik mindenütt ott lenni, de ezt a két budapesti fehércselédet

mégis kénytelen volt a nyakamba varrni… A viszontlátásra!… De ne

felejtse el kérem!… Vacsora után juttassa eszembe, hogy okvetetlenül

elmondjam önnek a családom történetét. Nagyon fogja érdekelni… s

felpakolhat belőle annyi megirni valót, amennyi három kötetre is elég.

Legalább visz valamit Berzencéről!… Olyan különös históriát fog hallani

tőlem, aminőt a legizgalmasabb angol regényben sem olvasott. Kár, hogy

nem mondhatom el egy angol irónak; az ilyesmit csak az angolok tudják

megirni.