(Humoreszk.)
Ezelőtt mintegy hatvan esztendővel halt meg a felvidéken egy öreg
táblabiró, a ki igen sajátságos módszer által biztosította magát a
felől, hogy halála után sokáig megemlegessék.
Volt neki három unokahuga: Hermina, Pepi és Ágnes, a kik hirhedett
szépségek voltak abban az időben messzejáró földön.
A három szép kisasszony sokszor meglátogatta nagybátyját, az levén
végczélja a látogatásnak, hogy «ugy-e bár nekem hagyja az emeletes házát
bácsi, ha meghal?»
«Neked leányom, neked», szokta az öreg mondani mindegyiknek és igen
szerette, hogy ha e felül kérdezősködtek tőle.
Nem is boszantotta ez a kérdés, dehogy boszantotta, sőt inkább alig
várhatta, hogy meghaljon, s hogy halálával azt a tréfát elkövethesse, a
minek azután majd halála után olyan nagyot fog nevetni.
Mikor tudniilik felbontották az öreg úr végrendeletét, az állt benne:
«az emeletes házamat pedig hagyom a három unokahugom közől a
legszebbnek».
Tessék testamenti executornak lenni.
Páris itéletéből tiz esztendős háború lett, pedig ott csak egy almán
veszett össze három istenasszony; hát még ha emeletes ház lett volna
kérdésben!
Ez veszedelmes jogkérdés volt: melyik hát a három közől a legszebb?
Ha tanúk kellettek, százával állíthatta elő mindegyik imádóit, kérőit,
tánczosait, ablakviziteit, sóhajtozóit s a különféle garnizonokat.
Ha visum repertum kellett, ki tagadhatta volna el Hermina karcsú
termetét, hollószín haját, villogó szemeit; – viszont Pepi rózsás
orczáját, selyemszőke hajfürteit, piczi kezecskéit, valamint Ágnes
természetes göndörségű gesztenyeszín hajzatát, arczának
szerelemgödröcskéit, gyöngysor fogait és bájoló mosolygását? Valóban azt
el kelle ismerni, hogy mind a három igen szép, rendkívül való szép; az
ügyvédek dolga megvitatni, hogy melyik de a legszebb?
Kezdődött tehát a trójai háború másodszor is – tintával és papiroson. Mi
volt a bebizonyítandó? Mit kellett az ügyvédnek védencze ügyében
allegálni? Azt nem, hogy cliense ilyen meg amolyan szép, s így őt illeti
az örökség, mert hisz az szemmel látható volt, hanem megfordítva azt,
hogy a másik két prætendens szépségében micsoda hibák vannak?
Képzelhetni azt a gyönyörű processust, a mi ebből támadt; hogy kerültek
napfényre egyenkint és kölcsönösen a legrejtettebb toilette-titkok: mint
mondta el Hermina ügyvédje Pepiről, hogy az carminnal festi magát, a mit
azután a műértők jelenlétében kellett a vádlottnak személyesen
megczáfolni, kiderülvén, hogy arczának rózsaszíne csakugyan természetes
és nem kölcsönzött; veszedelmesebb volt sokkal azon vád, hogy Hermina
termete félre van nőve, s csak a vállfűző tartja egyenesre, míg Ágnes
azzal gyanusíttatott, hogy a jobb lábára bicczent, s e miatt egyik
czipőjének belül is rejtett sarka van, hogy hajfürteinek bodorsága
mesterséges és nem természet szerinti; ezekhez járultak az ügyvédi
dialectica mesterfogásai, például: akkor követelni itéletet, mikor
Pepinek a képét felfújta a csúz, hogy a szája egészen bedagadt tőle;
mikor Ágnes sárgaságba esett, vagy Hermina a náthától szólni nem tudott;
azután következtek a szellemi szépségek ellen intézett megtámadások;
egyik pikánt, másik szekánt, egyik durczás, másik mérges; pedig mi árt a
szépségnek jobban, mint a duzzogás, a rossz indulat? tanú rá «Sári,
Kati, Nina, Panni, Julcsi» s még több elcsapott szobaleány, szakácsné és
szolgáló, hogy az ellenfél cliensei napjában tizennyolcz óráig igen
rútak, a míg tudnillik odahaza vannak s a cselédeket kunirozzák, hogy
ilyenkor utálat rájuk nézni, míg viszont Betti és Netti kegyben levő
frajok esküsznek rá, hogy a védelmezett fél csupa szeretetreméltó
szépség odahaza is.
Ilyenformában folyott ez a per hat esztendeig, a nélkül, hogy egy
hajszálnyival előbbre ment volna, kivéve, hogy néha-néha egy-egy
kihuzott fog hullott a bírói mérlegbe, rövid időre lejebb nyomva a
serpenyőt; ekkor a bírák azt ajánlották a perlekedő feleknek, hogy
legjobb lesz, ha szép barátságosan kibékülnek egymással.
Jámbor gondolat! Lehet azt Angliának tanácsolni, hogy béküljön ki
barátságosan az indusokkal. Lehet azt tanácsolni a montenegrói
vladikának, hogy ismerje el, miszerint a török szultán nagyobb úr, mint
ő; lehet tanácsolni három divatlapszerkesztőnek, hogy egyet a három lap
közől ismerjenek el legjobbnak, de hogy három fiatal kisasszony közől
kettő elismerje azt, hogy a harmadik nálánál szebb, ennek az indítványba
tételére csakugyan merész hit kivántatik, a mint hogy ez a hit meg is
bukott menthetlenül, s a három hölgy annál keserültebben folytatta a
megkezdett harczot, mentől könnyebb kezdett lenni a «contra» és nehezebb
a «pro» allegálás.
Ezt az arányt pedig igen szépen növelték az évek.
Huszonnyolcz esztendeig folyt a per a felett, hogy melyik három közől a
szebb? Már akkor nagyon nehéz volt a bizonyítás.
Ez alatt az örökbehagyott házat senki sem javíttatta; a rajta fekvő
adósság kamatait senki sem fizette, a jövedelem fölment a
perköltségekre, a kamatok kamataival felgyűlt tőkéért egyszer a hitelező
elkótyavetyéltette a házat s annak az ára épen netto belement az ő
követelésébe. Ime tehát a fatalis processusnak nem maradt egyéb
substratuma, mint azon kérdés eldöntése, hogy három pörös fél közől ki
hát csakugyan a legszebb?
Már akkor pedig mind a három, ki az ötvenhez közel, ki azon is túl járt
s szépségeiknek nagyon megártott az idő s az erős indulatok. Még akkor
is kisasszonyok voltak, akkor is egy házban laktak s kihallott az
utczára, a hogy pörölnek egymással minden órájában a napnak.
Mikor az örökségbe hagyott házat elkótyavetyélték, mind a hárman rajta
rontottak a bíróra, hogy mit csináljanak most már a pörükkel: tán jó
volna novizálni?
– Jó lesz biz az, felelt a jámbor úr; újítsák meg, de most más alapon
kezdjék: azon, hogy melyik három közől a rútabb?
Úgy tudom, hogy nem novizáltak.
Lábjegyzetek.
[Footnote 1: 1606. deczemb. 10. Noha a mi városunk csak árokkal és
tövistöltéssel kerittetett körül, mindazonáltal az Isten ő felsége ennyi
sok veszedelmes állapotban kegyetlen ellenségek ellen is erőssé tette.
Eddig sok rendbeli ember meghágta s hányta, lakatunkat leverte, kiből
fogyatkozásunk esett, – hogy ezután az ne essék, – a ki azt meghágná, az
ellen büntetést végeztünk: – hogy semmi rendbeli ember, se itt való, se
pedig kívül való, nemes ember, vagy hajdú, senki és semmi rend a
városunk kerítését sem egy, sem másfelől, sehonnan meg ne merje hágni és
általhágni, se ki, se be ne menjen; a kapuról egyikről, se nagyról, se
kicsinyről a lakatot le ne merje verni; mert ha valaki – akárki legyen,
az ellen cselekszik, a félkeze elvágattassék. – Item decretum est: hogy
vasárnap, miglen a délesti prédikáczió meg nem lészen, semmiféle
szekerest a sorompókon be nem kell bocsátani. Régi jegyzőkönyvi
kézirat.]
[Footnote 2: Városunknak egy erős oszlopát, hazájának édes atyját,
tiszteletes, nemzetes Dobozy István urunkat, a tanácsi rend között 44, a
főbiróságban 11 esztendőknek dicséretes viselése után, Ecclesiánknak és
respublikánknak nagy szomorúságára a bölcs itéletü Isten tőlünk elvette
életének 77-ik esztendejében stb. U. o.]
[Footnote 3: Még pedig szép munificentiával: Medgyesi Pálnak adott a
tanács 200 aranyat, 100 császári tallért, polturában 100 magyar
forintot; akkori időkben nagy pénz, ha hozzávetjük, hogy egy hadnagy
hópénze volt 6 magyar forint, s hogy egy nagy emeletes kőházat a
piacz-utczán ugyanazon időben Duskás Ferencz és neje eladtak örök áron
1800 forintért, két asszonyi hosszú köntösre való 12 rőf rásaposztóért,
másfél rőf ingvállnak való kamukáért, s ennek beszegésére kivántató 18
rőf aranycsipkéért.]
[Footnote 4: Egy más jellemző eseményt is jegyeztek föl az egykorú
emlékirók e ritka férfiról. – Midőn egyszer Llaneroival egy spanyol
lovas csapatot fogott el, a spanyolok kapitánya azt mondá Paeznek, hogy
csak azért győzhette le őt, mert az ő lova rossz, Paezé pedig jó. A
Llanero vezér nem engedte ezt magának mondatni; hanem büszkén felszólítá
a spanyolt, hogy cseréljenek hát lovat s ha a spanyol meg tud menekülni
Paez lován, legyen szabad; ő csak egyedül fogja üldözni a tiszt rosszabb
lován. A spanyol kapitány ráállt az ajánlatra; de Paez ötszáz lépésnyire
utólérte őt s megkapva az előtte futó ló farkát, annál fogva felfordítá
a lovagot lovastól együtt.]
[Footnote 5: A legkínosabb tortura neme volt; a vallatott fejét három
hasáb közé szoríták, miknek végei kötéllel voltak összefoglalva; e
köteleket aztán lassankint csavargatták össze, hogy a három fa a fejet
három oldalról szorította. Meghalni nem lehetett bele; hanem pokolbeli
kín volt; sokszor őrültségen végződött.]