Királya a köveknek! földalatti csillag! emberek bálványa! – jéggé vált
széndarab…
Mi az, a mi szögleteid közül úgy csillog, úgy villog? szivárványnyal
játszik, emberek szemét vakítja?
Talán az valami bűbájos dæmon a föld alól, a kinek meg van parancsolva,
hogy jőjjön fel a napsugárba, a lámpafény, a csillárok ragyogványa, az
éji lámpák félvilága elé tündökölni, rontsa, igézze, bűvölje az emberek
szívét, lelkét, csodálatos tűzvilágát lövöldözve szerteszéllyel.
Ez a dæmon nem a szegény emberek dæmona. Ez a nagy urak számára van
küldetve, ez aristokrata ördög. Ha nincs elég fénye, hogy csábítani erős
legyen, oh akkor igen kemény büntetések várnak reá; lealáztatik az
ablakcsináló metszőkéseig, s élethosszig metéli csikorogva azokat az
ostoba üvegdarabokat, a mikkel a vakmerő ember magát a gyémántot is
megpróbálta utánozni; csakhogy azokból hiányzik a dæmon, az a ragyogó,
szikrázó tekintetű dæmon; vagy pedig összetöretik apróra, mint a
lisztpor s magasabb rangú gyémántok csiszolására szolgál, a mik azután
úri delnők, fejedelmek, koronák számára ásattak ki a földből.
Ha értené az ember, a mit ezek a ragyogó dæmonok beszélnek, mennyi
érdekes történetet lehetne tőlük tanulni!
Egy-egy borsószemnyi solitair már sokat tudna mondani. Hogy került
legelőször gyűrűbe foglalva egy szép fehér kézre; – a fehér kéz
tulajdonosnéjának még lelke is oly fehér volt akkor. A gyémánt addig
szórta, szikrázta kék, vörös és fehér sugarait a ránéző szemeibe, míg a
leány felhúzta a gyűrűt rózsás ujjára és azután lelke nem volt többé
olyan fehér, mint a keze. A leány elvesztett valamit, a mit a gyűrűért
adott cserébe és miután azt nem tudta sehol újra megtalálni a földön,
lement érte a víz fenekére. Egy szép holdvilágos éjszakán azután kiveték
a habok a hullát a homokos partra; a gyémánt odacsalta az embereket,
azok ott hagyták a hullát, elvitték a gyűrűt, eladták azt az ötvösnek,
az lemosta róla az iszapot s a holt leány gyalázatát, diadémba foglalta,
így került az egy családapa birtokába, a ki gyermekeit rongyosan
járatta, hogy egy bűbájos tánczosnénak gyémántot ajándékozhasson, a ki
azután a homlokára tűzte azt fel, ott viselte azt, a mit az a másik
leány a víz fenekére akart elrejteni. – Hogyan került azután a gyémánt a
zálogházba, uzsorás ládafiókjába, hogy jutott kótyavetyére, hogy
változtatta gazdáit, ki akarná azt mind elmondani? Az ilyen alsóbb rendű
gyémántok története még nagyon polgári és nem érdemes a följegyzésre.
Szóljunk csak a nagyjáról, a fejedelméről, a kikről a historia is
beszél, mint valami nagy szerepet játszott hősökről, a kik még annyival
különbek az emberek hőseinél, hogy ők nem halnak meg, mint ezek a
mulandóság királyai, hanem ragyognak addig, a míg napfényben tart.
Brazilia gyémántbányáiban dolgozott száz meg száz év előtt egy névtelen
nyomorult rabszolga. Napjában tizennyolcz óráig ásta a homokot, mosta a
köveket s kapott azért jutalmul naponként egy font rizst, a mit még
magának kellett megfőzni.
Ruhátlan kellett mindig dolgoznia; – spanyolok voltak urai, csoda, hogy
a bőrét is le nem húzták. Ha ezt a történetet akkor olvasták volna,
bizonyosan azt is levettetik vele.
Mert félő, hogy a dolgozó rabszolgák el találják rejteni a talált
gyémántot: azért nem szabad nekik ruhát viselniök, s mikor hét naponkint
felváltják őket, akkor gyomortisztító szereket kell bevenniök, hogyha
netalán gyémántot találtak elnyelni, valami bajuk ne legyen tőle.
Egy napon a rabszolga csákánya szikrát adott a földben, melybe
belevágott, s midőn nem is vágott többé oda, a kő még akkor is
szikrázott, kék, zöld, vörös tűzsugarát villogtatva felé a sötét hant
közül.
A rabszolga térdreesett. Érzé, hogy a földalatti lények leghatalmasbika
jelent meg előtte. Egy roppant, tojásnyi gyémánt. Egymaga talán nagyobb
kincs, mint az az egész tartomány, a mi itt felette van és a reá épített
városok aranybálványaikkal egyben és mindazok a hajók, a mik Rio-Janeiro
kikötőjében ki- és berakodnak; oly kincs, hogyha Brazilia minden
kereskedője összerakná arany- s ezüstpénzét, még akkor sem tudná azt
kifizetni.
A napfényre került gyémántkirály ezer szikrával világolt a rabszolga
szemébe, a nagy dæmon beszélt abból szivárvány-villámok nyelvén.
«Veszendő sáralak! mersz-e reám nézni? Én vagyok a földalatti nap! Több
te néked, mint a mely a föld felett van. Mit adhatsz te nekem, hogy a
tied legyek?»
A rabszolga valóban azon gondolkozott. Olyan kincset, a mit nem is
minden király tudna megfizetni, mivel vegyen meg egy rabszolga, a kinek
semmije, mint csontja és vére?
Tehát megveszi vérével.
A rabszolga fogta kését, czombján hosszú vágást tett vele, az eleven
húst kétfelé nyitotta s oda a vastag izmok közé elrejté a gyémántok
királyát; azután összeszorítá sebét egy hárskötéllel, a mit kosaráról
oldott le, s a vizsgálatra jövő őröknek azt mondá, hogy véletlenül a
csákánynyal czombjába vágott.
Másnap meggyúladt a seb, harmadnap evedésbe ment át, a rabszolgát
kivetették a többi dolgozók sorából; az két könyökén s fél lábán mászva
levánszorgott a patakig, ott mosogatta sebét estelig, a míg
besötétedett, akkor kivette belőle a gyémántot, s a víz alá kövek közé
elrejtve, ott hagyta azt, míg sebe egészen begyógyult, akkor egy zsák
mogyoró közé téve, átszökött vele az Andes hegyein, a hol Tlehoatl
király uralkodott, s száz ifju hajadont áldozott fel minden évben
Czentuakatl istennek.
A Czentuakatl bálvány kilencz láb magas volt, színaranyból öntve, s
minthogy négy agyara volt a szájában s öt szarva a fején, ezt tartották
a legszebb bálványnak abban az országban.
A rabszolga felment Tlehoatl királyhoz s mondá, hogy hozott neki
ajándékba egy zsák mogyorót, mire a király megboszankodva, parancsolá
fővezérének Eczktlopochtlnak, hogy vágja le az őrült ajándékhozó fejét.
A mint azonban a rabszolga kitölté a mogyorót a trón elé s a tojásnyi
gyémánt kivillant közüle, akkor ennek parancsolá Tlehoatl, hogy ő vágja
le Eczktlopochtl fejét és legyen helyette fővezér.
A rabszolga fővezér lett és épen úgy megtanulta saját kezével nyakazni
az embereket, miként elődei; a gyémántkirály pedig a Czentuakatl bálvány
homlokára került, a kinek öt szarvához még csak egy szeme kellett, hogy
ellenállhatatlan legyen.
Ott ragyogott a gyémántkirály sok esztendeig s gyönyörködött az
áldozatra hozott szűzek kifolyó vérében, a kiket évről-évre ott előtte
elfogyasztának a derék főpapok.
A dæmon végre megunta ezt az egyforma dicsőséget, hogy őt egy agyaras
bálvány fején mezitelen emberek imádják; – a dæmonok nagyravágyók; –
odacsalogatott egy franczia tengerészt magához, ki holmi kereskedők
hódolati küldöttségével jött Inkapaktl királyhoz. (Tlehoatl király már
akkor régen a túlvilági erdőkön vadászta szárnyas lovakon a túlvilági
bivalyokat, s felhőket fújt pipafüst képében.)
Inkapaktl király főpapja volt akkor Viczliploacztl, ennek volt egy szép
leánya Etli (hosszú és nyelvtörő nevek csak a férfiakat illetik). A
fiatal tengerész elbájolva érzé magát a szép Etli ragyogó szemeitől,
azonban még sokkal inkább Czentuakatl bálvány szemétől. A szép leányt
nem volt nehéz elcsábítani, de nehezebb volt hozzáférni a bálványhoz,
mert a főpap Viczliploacztl jobban őrzé azt, mint szép leányát.
A leány hitt az ifjú idegennek, mézszavakkal, epedő szempillantásokkal
elhagyta magát kábíttatni, s midőn a követség tova ment, ő elrejté a
templomban a hátramaradó ifjat; pedig ha azt megtudták volna, a szép
Etlit tüzes verembe hajítják rögtön.
Az ifjú tengerfi addig dicsérgeté a szép Etli tündöklő szemeit, addig
játszott hosszú befont hajtekercseivel, míg az beleegyezett hogy
elszökjenek együtt. Az ifjú egy éjszakán elvágta a jó pap nyakát,
kivette Czentuakatl szemét, rábízva, hogy nézzen ezután, a mivel tud;
azzal megfogta a szép Etli kezét s futott vele erdőkön, mocsárokon
keresztül a kikötőig.
És az nagyon jó volt, hogy a szép Etlit magával vitte, mert az el tudta
őt vezetni ismeretlen vidékeken keresztül; az tudott neki ismeretlen
fából, fűből eleséget teremteni, az védni tudta vadállatok ellen, az
virrasztott fölötte, míg ő aludt, hogy férgek, undok csúszók meg ne
öljék, s hogy egyszer egy mérges kigyó megharapta kedvese lábát, a szép
Etli hirtelen kiszopta abból a mérget s megmentette általa.
De kiváltképen azért volt jó neki magával hozni a szép Etlit, hogy pénze
nem levén az utazásra, a szép leányt eladhatta a kikötőben egy
rabszolgakereskedőnek száz darab moidoresért; – megérte, mert szép volt
és jó; ezzel a pénzzel átmehetett Európába, ott eladta a rendkívüli
gyémántot a burgundi fejedelemnek, kapott érte sok pénzt, jószágot,
talán gróf is lett belőle.
Frank fejedelmek megbecsülték a gyémántkirályt, külön szobát rendeltek
számára, s egész őriző hivatalos személyzetet, a hogy az királyhoz
illett.
Merész Károly sisakforgójára tűzé fel az öröktüzek kövét, hol is
lehetett volna az méltóbb helyen, mint egy király fején? hogy messziről
megláthassa azt minden ember, mikor rásüt a nap: ott van a király!
Merész Károly büszke is volt gyémántjára, büszkébb mint országa javára,
mert még akkor is magával vitte azt, midőn a nancyi csatában országát
koczkára tette.
Ott világlott sisakhegyén a gyémántkirály, midőn a kardok összecsaptak s
a véres látvány örömére szikrákat hánytak szemei.
A villogó gyémántról ráismert az ellen a királyra; a belül lakó
tűz-dæmon ragyogó tekintetével integetett a harczosoknak.
«Ide, ide, itt a király: én vagyok az, gyémántkirály! És ez itt alant a
szolgám, ki engemet fején visel. Ki a bátor, ki az erős? Ki fizeti meg a
gyémántkirály árát?»
Kád aranyért nem adta volna el Merész Károly, de egy font vasért
megvették tőle. Egy idegen harczos kopjája bement a véknyán s kijött a
vállánál; a király holtan esett le lováról és a vér ellepte a gyémántot;
egy király vére!
Szegény király! három oly nagy kincset vesztett egy döféssel: országát,
életét és a gyémántkirályt.
Az elsőt elvette az ellen, a másikon osztozott lég és föld és még ki
tudja mi? a harmadik martalékul jutott egy helvét alabárdosnak, a ki
hulláját megfosztá.
Az alabárdos nem tudott mit csinálni ezzel a nagy darab átlátszó kővel;
volt neki egy szeretője, egy ripacsos markotányosné (de ha az volt mégis
legszebb a táborban), annak adta ajándékba.
A gyémántkirály azután három napig ott függött a pálinkaszagú hadleány
keblén, míg az rá nem unt s el nem adta egy zsidónak két tallérért, két
dénárért, meg egy vég csíkos szalagért; – a mi igen jó vásár volt.
A zsidó ráismert a megbecsülhetlen ékszerre; olyan nagyon ráismert, hogy
miután reményleni sem merte, hogy azt úgy egy darabban valami ember
fiának eladhassa, azon kezdett gondolkodni, hogy eltördelje apró
darabokra, s úgy vigye vásárra.
Ha valódi erős dæmon nem laknék a gyémánt magvában, meg is történt
volna, hogy a roppant gyémántkirály egy pőrölyütéssel megszünjön
uralkodni s felosztassék apró herczegekre, őrgrófokra, s elmúljék a
világ csodái sorából. De ily csúffá nem engedte magát tétetni e nagy
földalatti úr.
A béke helyreálltával frankok, helvétek, lotharingiak elindultak keresni
az elveszett gyémántcsodát.
Nyomról-nyomra, kézről-kézre üldözték azt; a francziák találtak reá
hamarább.
Sancy gróf, az akkori főnemesek leggazdagabbika lelte azt meg a
tőzsérnél; az mesés árt követelt érte, a gróf mesés mennyiségű botokat
veretett a tőzsér hátára, míg azt tisztességes alkura bírhatá, így is
nyert a tőzsér a gyémánton nehány ezer darab aranyat és egy somma
ütleget, melynek száma nem jegyeztetett fel.
Sancy gróf azonban titkolá a dolgot s tovább is úgy tett, mintha keresné
a gyémántot.
Volt pedig a grófnak egy hű szolgája, Bertrand; azt titokban megbízá,
hogy vegye át azt a kincset, a mi most egy ország kincse, alattomban
szökjék ki Helvétiából Frankhonba és vigye azt haza Párisba.
A helvéták azonban mégis megtudták a cselt s mindenfelé portyázókat
küldöttek szét, hogy a gróf szolgáját a hirhedett gyémánttal fogják el.
A hű Bertrand éjjel-nappal utazott Frankhon felé, s nem gondolt rá, hogy
ha azzal a kincscsel, a mit most iszákjában rejt, másfelé venné az útat,
maga lehetne olyan úr, a milyen most a gazdája.
A gyémánt ördögét boszanthatta e hideg vér, hogy a szolga szemei nem
kápráztak az ő lángtekintetétől, hogy hiába villogott, hányta szikráit
előtte, a hű férfinak egyszer sem jutott eszébe olvasatlan milliókkal
elszökni és úrrá lenni.
Az ilyen becsületes bolondokat utálják az ördögök. Ez a ficzkó nem
érdemes jó sorsára. A gyémántördög addig szőtte cselszövényét,
alkudozott, értekezett más titkosabb dæmonokkal, míg az üldöző portyázók
nyomába akadtak Bertrandnak.
Oly közel volt már a frank határhoz, csak egy jó futás kellett még
odáig, a midőn a háta mögött támadó porfellegről észrevevé, hogy
nyargaló lovasok vágtatnak utána.
A szolga sarkantyúba kapta paripáját, hogy megmeneküljön előlök; a jó
mén kifáradt már a hosszú útban, nem győzte a versenyfutást, csak egy
kerek erdőig birta még elvinni urát, ott összeroskadt alatta s ott
utolérték őt az üldöző rablók.
– Hol a gyémánt, a mit hozasz? kiáltának rá.
Bertrand nem szólt, de a kardját húzta s a legelső kérdezőnek olyan
vágást adott fejére, hogy azt a világ minden drágaköve sem gyógyíthatja
meg többet.
Sok kar legyőzi a bátort; Bertrand harczolva esett el és egy szót sem
szólt a harcz alatt, egy sóhajt sem a harcz után.
– Hol a gyémánt? kérdezék tőle, midőn a földre tiporták s a kést
torkának szegezve rátérdeltek mellére.
Bertrand nem nyitá fel ajkait. Azzal elvágták a fejét s félre rugták. A
fej még akkor is összeszorítá fogait és hallgatott.
A martalóczok felkutatták hirtelen a megölt szolga podgyászait, ott nem
lelték a gyémántot; széthasogaták ruháit, összetörték fegyverzetét, a
gyémánt nem került elő; ekkor felhasíták testét, minden ízét darabokra
apríták; hasztalan, a gyémántkirály nem volt sehol. Tán elhajítá az
úton? Hetekig keresték és nem találtak semmit, pedig annak a kőnek
messziről kellett volna világítani az emberek szemébe.
A kő eltünt, senki sem tudott nyomára akadni többé.
Sancy és a helvétek bevallották, hogy senki sem birja közülök a
gyémántot, jutalmat hirdettek annak, a ki előkeríti. Hasztalan volt
minden fáradság.
Sancy azután megtudta szolgája esetét, eltemetteté azt a kerek erdőben,
a hol megölték, tagjait összerakatta, a fejét legfelül, és szentelt
sírhalmot rakatott föléje.
A gyémántkirályról végkép elhallgatott minden.
A fényes dæmon pedig ismét ott volt a sötét föld alatt, honnan
előkerült, csúszómászó férgek, elhamvadó porok szomorú tanyáján,
mulandóság, elfeledés helyén, mélyebben a legmélyebb virág gyökerénél,
hol a föld át nem melegül, hova fény nem hat le soha.
A gyémántördög gyűlöli a sötétet; addig kinzá a föld alatt nyugvó
csontokat, míg kényszeríté azokat a sír fenekét elhagyni időtlen.
Gróf Sancy előtt egy éjjel álmában megjelent a hű szolga, Bertrand, azon
véresen, gázoltan, a hogy összevágták, s mutatóujját becsukott ajkához
emelve, némán mutatott oda.
Azután szétomlott előtte, diribről-darabra, keze, lába, jobbra-balra; a
fej a középen, becsukott ajkakkal.
A gróf borzadva ébredt fel álmából, mécsének kanócza nagy lángokat vetve
lobogott ágyánál, mintha valami fujná, vagy lebegtetné palástja
szélével.
Gondolkozott rajta, mit jelent ez álom? és ismét elaludt. Bertrand véres
képe másodszor is megjelent előtte. Olyan eleven, hogy a mint újra
fölébredt rá, a vérfoltokat hitte padlóján találni.
Többé nem mert ágyára visszafeküdni, hanem ébren maradt; így is
mindenütt maga előtt látta e hallgató arczot a szájára tett újjal.
Mit akart vele tudatni?
Másnap nehány megbízott csatlósát maga mellé véve, csekély kisérettel
elindult a gróf, azt a helyet fölkeresni, a hol hű Bertrandja volt
eltemetve.
Odaérve, zajtalanul felnyitották a sírt. A hű szolga csontjai
megfehérültek már, a fej is egy fehér koponya volt, egy sima csontgolyó,
fogai most is úgy összeszorítva, a hogy halála óráján.
– «Itt vagyok, jó Bertrand», beszélt hozzá a gróf, «miért hívtál
magadhoz?»
És a mint hozzányult a csontváz fejéhez, lecsuklott róla az állkapcza, s
kigördült a koponya szájából a gyémántkirály.
A hű szolga oda rejté azt el, és meg tudott halni a nélkül, hogy
halálfájdalmában elárulta volna drága titkát.
Sancy gróf márványemléket emelt a bajnok sírjára, ki azóta nyugodtan
alszik abban, hogy üldöző gyémántördögétől megszabadították.
A gyémántcsoda, mely rabszolga sebében jött ki napvilágra, mely szem
gyanánt szolgált indu istennek, s éveket töltött egy hulla fogai között,
azóta folyvást rangjához illő társaságban ragyog: mindig királyok
homlokán. Így se tud sokáig egy helyen maradni; a franczia trónról
elvándorolt a spanyolra, onnan Angliába került; 1835-ben átkivánkozott
az orosz korona ékszerei közé.
Még most is ottan lakik.