(Krónikás rege.)
Máhola mellett, a vár alatt, a mint az út lekanyarodik a falu alá, két
nagy terebélyes hársfa között áll egy kis kőből épített fülke; nyitott
felét goromba vasrács takarja, a fülke belső falára pedig egy különös
kép látszik festve: egy szelid szomorú alak, hosszú bajuszszal és
szakállal, termetét női köntös fedi; kezeiben olvasót tart, körmei
mindkét kezén szertelen hosszúra megnőve; hajfürtei is egészen a sarkáig
leérnek, a hogy férfi haja meg nem szokott nőni soha.
A köznép nem is tudja már, hogy ki és mi volt a rejtélyes alak? hanem
azért most is tiszteletben tartja s ismeri ezen a néven: «Szent
Búbánat».
A várban most nem lakik más, mint egy nyugdijazott szerzetes, ki ott
régi családi levéltárat őriz, olyan kiveszett családét, a kinek a
nevével sem törődnek már, olyan okiratokat, a miknek senki sem akarja
már hasznát venni; olyan öreg ember ez is, a kinek csak a halálát
várják, hogy kitakarítsák utána a dohos szobákat s kihányják a padlásra
a sok avatag irkafirkát.
Egy ilyen sárgult pergamenre, a minek elhalaványult sorai fölé valami
későbbi gazdálkodni tudó kasznár feketébb tintával új sorokat körmölt,
olvashatni ezt a történetet.
Az alsó rozsdaszín irás mondja ezt; a felső bivalybőrökről szól.
Több száz esztendő előtt regnált ezen vár és uradalom környékében
Máholai Uzád; harczos, kegyetlen vitéz úr, a kinek volt egy csodaszép
leánya, Éva. Valóban csodájára is jártak annak messze földről magas
várakban született ifjak, kik szerették volna a szépséges Éva kezét
elnyerni, de Uzád egynek sem adta azt oda.
Majd azt mondta, gyönge még a leány; majd a kérők ellen támasztott
kifogást, vagy valami úton összeveszett velük; utoljára, hogy végkép
elriaszszon leányától mindenkit, borzasztó híreket terjesztett el
felőle; majd azt hirlelé, hogy a leány arczát fekélyek lepték meg, majd
meg azt, hogy Éva az ördögökkel czimborál; ő maga rajta kapta, midőn egy
seprünyélen ki akart repülni a kürtőn s megtalálta ágyafejében a halott
ember koponyáját, a miből a boszorkányok áldomást szoktak inni Valburgis
éjszakáján; – hogy a leány megátalkodott varázslónő, a ki mindenféle
állattá tudja változtatni, a kikre megharagszik.
Nem volt pedig ebből semmi sem igaz, sőt inkább a kegyes hajadonnak
lelke is olyan szép volt belül, mint arcza kívül, s a ki a szemeibe
nézett, egész a szívébe láthatott rajtuk. Nem boszorkányok közt, hanem
templomba, angyalok közé járt Éva minden nap, s nem háborgatta a
holtakat, hanem az élők szenvedéseit enyhíté, s ha valami varázslathoz
értett, az abból állt, hogy rábeszélő édes szavaival még a gonosztevőből
is megtérő szentet tudott idomítani.
Csak egy gonosztevő ellen nem volt semmi varázshatalma édes szavainak,
sőt mentől édesebben hangzottak azok, annál nagyobbra nevelték eredendő
bűnét.
Ez a gonosztevő volt maga Uzád, ki tulajdon leányába volt szerelmes.
Valami gonosz rontás forgatta el úgy az ember szívét, hogy tulajdon
gyermekét úgy tekintse, mint egy idegen asszonyt.
Támadt pedig az a rontás Uzádon akkor, midőn egyszer makacs hideglelés
közben valami gonosz javasasszonyt hivatott magához, a helyett, hogy
szent Chrysaphius hideglelésűző czéduláját viselte volna nyakában, a mi
őt bizonynyal meggyógyította volna.
Ez a gonosz vajákos asszony azt mondá Uzádnak, hogy ő bizonynyal meg van
igézve, s nem is fog rajta a babona mindaddig engedni, a míg az igézet
ellen saját balkezén eresztett véréből tizenhárom cseppet meg nem iszik.
Uzád megfogadta a gonosz tanácsot s megivott tizenhárom cseppet tulajdon
véréből; el is maradt róla akkor azonnal a hideglelés, hanem egészen
más, sokkal gonoszabb igézet támadt rajta megivott vérétől: az, hogy
tulajdon vérszerinti gyermekébe lett szerelmes.
Éva, ismerve Uzádnak e rettentő szenvedélyét, kétségbeesések közt
töltötte napjait; nem lehetett neki hova menekülnie a várból, mert
szüntelen zár alatt volt tartva, csak egyre imádkozott Istenhez, hogy
mentse meg őt e szörnyű kisértettől.
Végre egy éjszakán azzal az elhatározott szándékkal feküdt le, hogy ha
reggelig nem lesz szabadulása, a vár ablakából fog a mélységbe leugrani.
És ime reggel a midőn fölkelt, hosszú szakáll rútította el a szép leány
arczát, hogy a midőn Uzád meglátta, undorodva borzadt vissza tőle.
És ebben a pillanatban a legkegyetlenebb gyűlöletté vált szívében a
tizenhárom vércsepp szenvedélye. Nem akarta a borzasztó alakot többé
látni, hanem egy kis fülkét építtetett számára a hegy aljában, abban
záratta el, kihirdetve, hogy az ördögczimborák rútították így el a
boszorkányt.
Éva pedig ott tölté napjait hosszú télen, hosszú nyáron, a kis szűk
nyitott czellában; a nép, mely emlékezett jó tetteire, oda hordta neki
megosztott falatját, s minthogy Uzád halállal fenyegetett minden embert,
a ki még valaha Éva nevét kimondja, – azontúl elnevezték őt maguk között
Szent Búbánatnak.
Sok, sok esztendeig élt ott a magányos oduban a boldogtalan szűz; igazi
nevét el is felejtették már; Uzád megtért a koporsók bíróihoz, a
férgekhez, az ismerősök lassankint kihaltak, új nemzedék támadt, még az
is ott látta sokáig, minden szakaszában a napnak, a mint imádkozik
térden állva, fejét lehajtva, Uzád nyomorult lelkéért a más világon – a
Szent Búbánat.
Mikor meghalt, a vár későbbi urasága ezt a képet festeté a fülkébe,
melyen most is rajta a név.