Guiscard maga elé ülteté a leánykát s hallgatá annak énekét s bámulá
ártatlan arczát.
Mind a hang, mind az arcz olyan volt, mint az angyaloké az égben.
Az a tiszta mennyei hang, mely az ezüst harangnál csengőbb rezgéssel
tört az ég felé, áthatá a kemény harczos szivét; lelke megszelidült,
felmagasztosult e bánatos danáktól, s a mint ott ült a leányka a vezér
pánczélfedte térdén, ezüstös lyráját pengetve gyöngéd ujjaival,
selyemszőke hajfürtei ártatlan arczát beárnyékolták, tiszta kék szemei
gyanutlanul s félelem nélkül tekintének néha a férfira; Robert úgy
szánta ezt a gyermeket magában.
Hiszen olyan ártatlan volt még, hogy félni sem tudott tőle s arcza el
nem pirult, midőn a bajnok ércz karja karcsú derekát átölelte.
Künn a sátor két oldalánál, a deszkák hasadékain át két sötét alak leste
minden mozdulatát Robertnek; egyik Gaita volt, a szerelemféltő asszony,
másik az ál-Michael, a boszúálló apa.
Guiscard szeliden simogatá végig Violanta selyemfürtös fejecskéjét;
elénekelteté újra meg újra maga előtt azokat a bűvös-bájos dallamokat,
miket az angyalok zsolozsmái közül lestek el ihlett álomjárók, s nem
sejté, hogy e pillanatban úgy ül két megásott sír között, hogy csak egy
szédülés kell rá, hogy vagy egyikbe, vagy másikba belebukjék.
De Guiscard nem szédült el. Ott ringatá térdein az éneklő szép leánykát,
simogatá lágy fürteit, megcsókolá szeliden, óvatosan rosszban tudatlan
fejécskéjét, s valami oly mondhatlan édes, magasztos gyönyört érzett
abban, hogy e virágot így nézheti és nem vágyik azt leszakítani; nem
volt ez érzésben semmi földi eszme.
Végre elálmosodott a gyermek; dalai elfogytak, gyönge keze kifáradt a
lanton, Guiscard megcsókolá alabástromhomlokát s azt mondá neki:
– Menj anyádhoz. Gyermek vagy még. Menj játszani.
És elküldé Violantát neje sátorába.
Guiscard Robert e szóval két kard élét fordította el szivétől, két olyan
kardét, mely az utolsó csapásig ő érte fog küzdeni most az
életre-halálra menő harczban.