Robert, Apulia és Calabria fejedelme, kit kora Guiscard melléknévvel
tisztelt meg, mely barbar norman nyelven annyit jelent, mint «ravasz»,
egy este mélázva könyökölt salernói palotája erkélyére s az
alkonyfényben aranyat játszó tenger tükrére bámult.
Bizonyosan arról gondolkozott, hogy e tengeren túl van egy nagy gyönyörű
ország, hajdan hősök és félistenek hazája, mostan pedig a borostyánág
letépetlenül zöldül abban.
Guiscard Robert nem született trónon, szegény nemes lovag hét fia közül
jó kardja hegyével szerzett magának két országot és érdemesnek tartotta
magát a harmadikra is. Az a harmadik pedig Görögország volt. Csak egy
tenger választja el Apuliától. Inkább összeköti, hogysem elválasztja.
Nem tudnak már harczolni az ó-világban; nem ért már a kardhoz senki a
normanon kívül: egy-egy csapat norman vitéz keresztül járja már, merre
neki tetszik az egész világot s a hol megkívánja, ott üti fel trónját;
norman uralkodik az ultima Thulén, Nagy-Britanniának ködös szigetein,
norman úr parancsol Latium klassikus földén. Hová ne mehetne még?
Pedig szinte kezében volt már az a szép ország második Rómájával a
Bosporus partján, egyik leányát Michael görög császár fia Konstantin
jegyzé el nőül, midőn egyszerre egyet rendült a világ, a Dukas császári
család lebukott trónjáról; egy jövevény, Alexius ült fel arra; a
császári család utódai elhullottak, vagy örökre hallgató börtönökbe
lettek zárva, s Guiscard szemei elől szétfoszlott Byzancz ragyogó képe,
mintha csak a fata morgana mutatta volna azt neki a tenger fölött,
melyet egy felhő árnyéka elrombol.
Guiscard merengve nézte az örök háborgású tengert, mely nem unja meg
egyforma apálylyal, dagálylyal számlálni a napokat s nem jut eszébe neki
egyszer elfoglalni egy-egy nagy országot a földből, mikor annyi ereje
volna hozzá. Ekkor egy embert látott Robert a part hosszában sebesen
szaladni, ki a fal széléhez érve, egy perczig megállt, mintha
imádkoznék, s azzal sebesen a tengerbe veté magát.
Robert hirtelen parancsot adott, hogy menjenek utána s fogják ki őt
élve. A parancs híven teljesítve lőn; az öngyilkos néhány percz múlva a
fejedelem előtt állt, ki tőle kiváncsian kérdezé:
– Miért akartad magadat elölni?
– Mert nem találok semmi jót ezen a világon.
– S mi rosszat találsz a világon?
– Épen azt, hogy semmi jó sincs benne. Ok nélkül szerencsés, ok nélkül
szerencsétlen az ember. Koczkajáték az élet; a halál legalább nem az,
mert azt magunk is adhatjuk magunknak.
– Te bizonyosan manichæus vagy, hogy így beszélsz. Ki mit szenved, arra
mindig okot adott; szenvedéseinek vagy elébb, vagy később maga rakta le
alapját, de arról örömest elfelejtkezik.
– Én nem tettem semmit azok ellen, a kik szenvedéseim okozták; jámbor
kereskedő voltam Byzanczban, sem barátságom, sem viszályom nem volt nagy
urakkal soha; és mégis Alexius császár katonái házamra törtek, éjnek
idején, mindenem felprédálták, én magam álöltözetben futottam ki egyik
kapun, feleségem, fiam és növendék leánykám a másikon; csak annyit
mondhattam nekik, hogy Salernóban találkozunk, és ime most vettem a
rossz hírt, hogy családomat útközben elfogták, fiamat, nőmet megölték,
leánykámat Komnén háremébe vitték, és mind ezt mi bűnömért? Csupán
azért, mert arczom hasonlít a megölt Michael császáréhoz…
Guiscard szemei egy pillanatra örömvillanással szikráztak e szónál,
azután nyugodtan mondá a boldogtalannak: – Valóban elég okod van rá,
hogy magadat elöld; de ne öld el magadat. Tedd és mondd azt, a mit én
parancsolok és én kincseket adok neked elvett jószágodért, boszút állok
megölt családodért, visszaszerzem elrabolt leányodat, bárha a hebdomon
palotában tartsák is őt fogva…