*
Debreczenben ezalatt szépen kigömbölyödtek az ábrázatok.
Kik néhány hét előtt futásról, menekülésről elmélkedtek, most egyébről
sem akartak hallani, mint háboruról, melynek sohasem lesz vége.
Az apró emberek egy-egy roppant vörös tollal toldták ki fejüket, hogy
kilátszassanak a tömeg közül, a miniszternek és öcscsének még ez sem
volt elég. Nekik egészen vörös kalapot kellett hordani, hogy tudhassa
mindenki, miként ők nem félnek a vértől.
Meg lehete tudni, hogy mikor lesz a csata? Aznap rendesen teli volt
aranyos tiszt urakkal a város, kik jól megőrzék a haza számára becses
életüket, mig a honvéd olcsó életével adózott a síkon.
Ah! Az mennyei élet volt.
Az ember kilencz óráig igen, igen nyugodtan aludt.
Az ember, ha hadi futár volt, vagy ministerialis hivatalnok, tartott
igen csinos társalkodónőket, kik a státus költségén utaztak vele
mindenüvé.
Tiz órakor elment az ember a collegiumba, ott hallott iszonyú szép
dictiókat, ordithatott a montagnardoknak, a mennyit tetszett,
lepisszeghette, leröföghette az aggodalmaikat kifejezni merész
táblabirákat, és coquettirozhatott a város karzati szépeivel.
Azután elmehetett az ember a nagy erdőre, járhatott térdig a sárban és
találkozhatott mindenféle ismerősökkel, kik mindig tele voltak
szebbnél-szebb ujságokkal.
Délután leülhetett az ember kártyázni, elveszthette az utolsó garasát,
másnap elküldette magát futárnak és harmadnap ismét úr volt.
Elmehetett az ember az egyenlőségi clubba, ott halálra nevethette magát,
melyért aztán másnap kárpótlásul a Közlönyből halálra unhatta magát.
S ha néha napfényes idő volt, láthatta az ember ama minden gyönyörüséget
felülmuló látványt, mint lovagol a miniszter egy babos lovon, az ő
pecsétőre kiséretében.
Oly kecsesen, oly possierlich vette ki magát azon a roppant tátoson,
hogy az ember semmit sem kivánt egyszerre egyebet, mint hogy bárcsak
tevén látná őt eképen ülni.
– Ugy-e néznek utánam a dámák? – kérdi a miniszter úr pecsétőrét, mert
maga nem mert hátranézni, félt, hogy leesik.
– Az egész világ enchantirozva van általad, csak ne csinálj púpos hátat.
– Brrrr! Hogy tele fecskendett sárral ez a griff! Hohó ne, hohó ne! ki
hitte volna, hogy még sarat is lássunk Debreczenben? Nem azért, mintha
ritkaság volna, hanem azért, hogy mi itt értük a sáros hónapokat.
– Az igaz. És milyen jó volt, hogy akkor el nem mentünk. Rögtön utána
másnap jöttek a győzelmi hirek. S mi néhány rongyos százezerért szinte
itt hagytuk pompás, gyönyörű állásunkat.
– Az igaz. Nagyon belevesztettünk volna. Azóta két milliónál több
fordult meg a kezemen.
– Mennyi van mindössze kiadva?
– Harminczkét millió hat hónap alatt. Az előbbi hat hónap alatt csak hat
millióra volt szükség.
– Hát számadás mennyiről van?
– Egy batkáról sincs.
– Nem is fognak követelni?
– Kicsoda? Ez a soklábú országgyülés! Mernek is ezek ellenem szólni! A
minap plena sessione mondtam meg nekik: hogy mindnyáját le fogom
guillotinoztatni, egy ugyan azt kérdezte tőlem gúnyosan, hogy kiket?
Mindazokat, a kik félnek tőlem. Az ember elnevette magát, de én bizonyos
vagyok róla, hogy azóta nem tud nyugodtan aludni.
– Csak az a baj, hogy Debreczenben vagyunk.
– Az bizonyos, hogy nagy baj. Ez a nép oly phlegmaticus, oly rettenetes
józan, hogy épen semmi crawalt sem lehetne vele indítani. De jussunk
csak vissza Pestre! Megvannak még ott az én embereim, kiket két forint
diurnumért láthattál a redout előtt órákig ordítozni az októberi
napokban. Jussunk csak Pestre.
– De hátha elébb belénk kötnének, mint oda jutnánk?
– Gondoltam rá. Az egyenlőségi clubbnak meg van hagyva, hogy dolgozzék
erősen. Nyárynak legközelebb macskazenét adatok, az ilyesmin leghamarabb
megizelíti a pórnép a crawallokat; Kovácsot elfogatom, mint titkos
összeesküvőt, vele az egész békepártot. Kazinczyt, a Zeykeket, Pálfit,
Farkast, azt a rongyos ujságirót kiutasítom a városból. Ha ez sem segít,
beredelem Hetvenit az ő guerilláival s szétveretem az egész parlamentet.
– Parbleu, ez nem ér semmit, mert meglehet, hogy Hetvenit és a
macskazenéző companiát ez a tréfát nem értő publicum meg találná botozni
s ez csak azon esetre lehetne elővehető, ha valami eclatans brutaliter
támadnának rajtad a gyülésben. De mit teendnél akkor, ha szép lassan,
körülkerülgetve, egész szelidséggel oly téren támadnak meg, hol nem
csata, hanem egy egyszerű dialog, egy nyugodt pertractatio által érheted
el megbukásodat?
– Azt nem merik tenni.
– Lehet, hogy nem merik, de akarják. Ezek a súgó-búgó emberek főznek
valamit s csak az alkalmat lesik, hogy elejthessenek. Félnek tőled és ez
rossz biztosság rád nézve. Sohasem szerettem ezeket az embereket.
Különös ellenszenvem volt mindig a becsületes emberek ellen. Ezek nem
valók politikusoknak. Ezek sohasem azt nézik, hogy mi hasznos, hanem
azt, hogy mi illendő? Jó professorok váltak volna belőlük.
– Pah, pah! Félnek és van okuk rá.
– De mégis, ha valamit kitudhatnának rád. Teszem föl azt a
ládahistóriát.
– Csitt! Lassabban. Nem tudhatnak ki semmit. Különben gondolkoztam
felőle.
– Simont megint itt láttam.
– Visszahozta az ördög. Ma megint elküldtem, meg sem hagytam pihenni.
Ez, ugy hiszem, utolsó utja lesz. Egyébiránt te mindenesetre küldd el a
feleségedet a lengyelhez. Ijesszen rá erősen, most tudom, hogy egy
fillérje sincs. Sikerülni fog.
Uj lovagok jöttek szembe. A beszéd megszakadt, s nemsokára a nagy erdő
szépei egy csapat gavalléron legeltetheték szemeiket, kik közül egy ugy
ült a lovon, mintha penitencziából tenné.
*
Még az nap este a pecsétőr felesége, – egy kis ravasz furfangos nő, –
fölkereste a lengyelt, kivel ama mulatságos konferenczián találkozánk, s
ki ott oly igénytelen szerepet viselt.
A lengyelnek igen sok gyermeke volt és kevés pénze.
Becsületes ember volt és szegény.
Az asszonyság ezt jól tudta s épen erre a körülményre volt szüksége.
– Édes barátom, – szólt a lengyelhez, – helyet sem foglalva nála, ön
emlékezni fog azon estélyre, mikor Laczi véletlenül fölfedezte, hogy
valaki a szekrényéből pénzt lopott el.
– Emlékezem.
– A pénz kétszáz pengő volt.
– Ugy mondta.
– Laczi azt hiszi, hogy ezt a pénzt ön vitte el.
– Asszonyom!
– Nekem azt mondta, hogy ön vitte el.
– Asszonyom, ön és mindenki, a ki valaha ismert, tudhatja: hogy én
szerencsétlen vagyok, de becsületes ember. Senki egy megalázó tettet nem
vethet szememre, Sokszor éheztem, de nem loptam soha. Esküszöm az
Istenre, hogy nem láttam a miniszter pénzét.
– Én elhiszem barátom, de Laczi gyanakszik, és Laczinak ez elég arra,
hogy önt befogassa.
– Engemet? Minden alapos ok nélkül? S ki adott neki erre hatalmat? Ez
nem történik sehol.
– Hjah barátom, itt nem ugy megy, mint másutt. A minap, azaz, hogy jó
minap, ezelőtt hat héttel Laczi Szemerének egy biztosát csukatta be,
csak azért, hogy őtet miniszternek nem titulálta, most is ott ül és
hihetőleg ott fog ülni, mig Szemere érte nem jön. Tegnapelőtt pedig a
tulajdon titoknokát csukatta be, a miért az Esti Lapokba mert irni.
– De hiszen ez szörnyűség!
– Nem tagadom, hogy az. Én önt sajnálom, önnek gyermekei vannak és ön
nem tudná őket hova tenni, ha fogságra jutna.
A lengyel szemeibe könyek gyülekeztek.
– Minő méltatlanság – minő gyalázat!
– Egy esetben ki tudnám önt menteni, ha tudniillik azt a szint adnók a
dolognak, hogy ön csak tréfás bizalomból vette el azt a pénzt Laczi
fiókjából s később visszaadná.
– De nekem asszonyom nincs, nem is volt annyi pénzem régtől fogva.
– Arról lehetne tenni. Ön irást adhatna magáról, hogy a pénzt Laczi
fiókjából elvéve, azt, mihelyt lehet, neki visszafizetendi.
– Azt, asszonyom, nem fogom tenni.
– Akkor a pénzt lesz ön kénytelen előteremteni.
– De hol vegyem azt asszonyom?
– Azt én nem tudom. Hanem arról biztosíthatom önt, hogy ha holnap
reggelig vagy a pénzt, vagy az irást nem fogja kézbesíteni Laczinak s az
egészet bizalmas tréfára nem igyekszik fordítani, délre a börtönbe
kerül.
– Rajta leszek, asszonyom.
– Isten önnel.
Az asszonyság eltávozott, a lengyelt egyedül hagyva síró gyermekeivel.
*
Másnap reggel a miniszternél látjuk az asszonyságot. A miniszter még
negligéeben volt.
– Voltam a lengyelnél – mondá, – az ember sírt, megijedt nagyon. Igen
fél az elfogatástól. Egy óra mulva itt lesz. Pénze nincs, kénytelen lesz
irást adni magáról, hogy az ön pénzét elvitte.
– Igen jól van. S azzal rögtön küldöm őt Galiczia szélére oly
megbizással, mely miatt kénytelen lesz magát rejtve tartani. Mihelyt
távol lesz, előlépek az irattal, nagy zajt ütök, hogy az én emberem
megszökött és engem meglopott. Az a bizalmasság, melylyel házamhoz ki-
és bejárt, valamint saját elismerése tökéletesen valószinűvé teendik a
mesét. A ki nem hiszi, azt hazaárulónak kiáltjuk s veszve van. A
feltörött ládák neki fognak beszámíttatni.
A miniszter úr tovább is igen kedélyesen mulatott a fentisztelt
hölgygyel, de a mi inkább tartozván a romantica, mint a historia
köréhez, hallgatunk róla, mig egy férfias koczogtatás az ajtón ismét
historicummá teszi az elbeszélést.
A lengyel volt, a ki belépett.
A miniszter úr nem tudta milyen arczot csináljon egyhirtelen, bár azt
már hetek óta betanulá, de a lengyel komoly arcza kissé zavarba találta
hozni.
– Uram, – szólt a lengyel hidegen, – ön rám gyanakszik, hogy kétszáz
forintját elvivém s fenyeget, hogy megbecstelenít, ha vissza nem adom.
– Nem, nem öcsém – vága közbe confidens hangon a miniszter, – látod, nem
értesz, az a pénz nem volt az enyém, nekem arról számolnom kell. Én
tudom, hogy te azt most vissza nem adhatod…
– Kérem, – vágott közbe a lengyel, az asszonyságot észrevéve, – e
párbeszéd nem igényel tanukat.
A miniszter intett az asszonyságnak s az félre vonult az előszobába, az
ajtót félig nyitva hagyva. Ez szokás volt e háznál.
A lengyel hideg vérrel becsukta az ajtót s közellépett a miniszterhez.
– Uram. Ön igen jól látszik tudni, hogy a szegényt mindenkinek és a
hatalmasnak mindenkit szabad bántani.
– Ne tüzelj öcsém, ne tüzelj! Hisz nem akarlak én megenni. Elhiheted,
hogy iratoddal én vissza nem élek, csupán a magam igazolására akarom azt
felhozni, a legbizalmasabb privát conferentiában. Csak néhány sor
elismerés, azontul ne legyen semmi gondod. Már el is van készítve, csak
alá kell irnod.
A lengyel, a nélkül, hogy a miniszter szavait feleletre méltatná,
elővette tárczáját s belenyult.
– Ah vagy már el is készítetted? Annál szebb, nem tesz semmit. Azért jó
barátok maradunk.
A lengyel büszke megvetéssel számlált le tárczájából kétszáz pengőt az
asztalra.
– Itt van a pénz.
A miniszter elhült, elsápadt. Nem tudott mit szólani.
– Itt van, számlálja meg. Nem csaltam-e meg?
– Hogy jutottál hozzá? – dadogá csalatkoztában az ember.
– Nem volna ugyan senkinek gondja rá, de elmondhatom. Eladtam
gyermekeimnek minden ruháját, el megholt nőm jegygyűrűjét; a mi ki nem
telt, azt Dembinszkytől kértem fel kölcsön becsületszóra, s ő adott,
mert tudta, hogy lengyel vagyok, s a lengyel becsület tiszta. Most tegye
el ön e pénzt.
– De én nem igy akartam ezt. Nekem soha sem kellett volna e pént
megadnod, csupán elismerned, hogy elvivéd.
– De nem vittem el! – kiálta a lengyel és szemei szikráztak, – én
hazudni nem fogok. E pénzt nem az adós fizeti hitelezőjének, hanem a
megtámadott utas fizeti az utonállónak váltságul életéért. Tegye ön el.
– Takarodj! vidd pénzedet, – hadará a miniszter, – kinek jó vastag bőre
volt sértések elszivelésére, s a pénzt a lengyel markába nyomta vissza.
Elmehetsz!
– El fogja ön venni? Vagy azt várja, hogy az arczához vágjam? – ordítá
az dühtől elsápadtan.
– Mit jelent ez! – szólt a miniszter visszahökkenve.
– Ez azt jelenti, hogy ilyenkor becsületes ember kardjához nyúl és
megverekszik.
– Ah, barátom, nekem nem elvem a párbaj, ezt már kimondtam az
országgyülésen. A párbaj aristocraticus institutió, és én
testestül-lelkestül democrata vagyok.
A lengyel fogait csikorgatta, minden izmai reszkettek a boszútól.
– Ön egy – – gyáva!
Magát e kifejezést négyszem közt bizton eltürte volna a miniszter, de a
lengyel oly előkészületeket kezdett tenni ökleivel, hogy Laczi jónak
látta a csengetyű felé retirálni.
– Most elfogathat ön, de tudja meg, hogy Dembinszkynek elmondtam, mire
kell nekem e pénz.
A miniszter mérgesen harapott ajkaiba, s ujjaival hosszú szakállát
borzolá.
– Itt van, – szólt a lengyel, – a pénzt a törpe lábaihoz vetve. Szedje
fel ön! S egy tekintetre sem méltatva többet a kormányférfiút,
eltávozott, valamennyi szobaajtót úgy csapkodva be maga után, hogy a ház
rengett bele.
– Tervünk füstbe ment, – szólt az asszonyság belépve a szobába, hol a
miniszter lehető legnagyobb léptekkel nyargalt fel s alá.
– Beszélt tán kegyed vele?
– Megállítottam. Hallani sem akart engesztelődésről. Azt mondja,
visszamegy Lengyelországba, ott legalább becsületes ellenség teszi
fogságra politicai vétekért, mig itt hóhérszerepre jutott kalandorok
üldözik oly vétekért, melynek gyanuja is megölő.
– Ki hinné, hogy ezek a lengyelek mind oly borzasztó dölyfösek. És épen
ez? oly földhöz ragadtnak látszott. Semmit sem lehet velök ostoba
kevélységök miatt kivinni.
– Más tervet kell kigondolnunk.
– Már készen vagyok vele.
– Halljuk.
– Az egész Zichy-féle ingóságokat elárvereltetem, így nem tudják meg, mi
hiányzik belőle? és jogot nyerek a pecsétek feltörésére.
– De hátha a táblabirák beleszólnak?
– Letorkolom őket. Ich kenne meine Pappenheimer. A ládák uj felbontása
saját hivatalnokaim előtt megy végbe, s azok, ha kell, olyan visum
repertumot adnak róla, a milyet dictálok nekik.
– Ezt még sem tanácsolnám. Azok ott a szegletházban erősen fujják ön
ellen a követ. Félő, hogy az árverés által gyanut kapnak. Hiba lesz,
önnek fegyvert adni ellenei kezébe.
– A gyülésen letorkolom őket, ha pedig lapban támadnak meg, betiltom
lapjukat.
– Én nem mernék hozzá fogni.
– Mert nem ismeri őket úgy mint én.
– Mert jobban ismerem őket, mint ön.
*
Másnap meglehetős kurta placatok hirdeték, hogy a rendőrség szállásán a
Zichy-féle holmik árvereztetni fognak.
Az emberek a falra s onnan egymásra bámultak, mindenki kérdezett, senki
sem felelt.
Várták az országgyülést, reménylve, hogy ott fel fog világosíttatni e
váratlan dobraütés; melynek okát senki sem tudja.
Ugy történt.
A reggeli ülésben több képviselő fenkölt méltatlankodással szólalt fel,
világosítást kérve ez ügyben a bizottmánytól.
Elmondák, hogy ez árverés törvénytelen. A megöltnek törvényes itélete
nincs, vagyonait elfoglalni senkinek nem volt joga, mig rendes
processusa le nem foly, akkor is gyermekei részét elébb el kell abból
különözni, mielőtt valaki rá tehetné kezét.
Elmondák, hogy ez árverés oktalan. Aranyat és ezüstöt elprédálni ilyen
időben kétséges papirosokért esztelenség, midőn ugyanolyan papirosokat
harminczkét nyomda ingyen készít a kormánynak.
Elmondák, hogy ez árverés rendetlen. Ez nem tartozik a
rendőrminiszterium köréhez, hanem a pénzügyminiszteriuméhoz.
Elmondák, hogy ez árverés nemtelen. Máskor az elitélt köntösein a
hóhérlegények osztoztak s most egy országgyülés fogja-e azokat
elkótyavetyélni?
A szónokok határozottan, becsületesen beszéltek, látszott rajtuk, hogy
érzik, miként fejükkel játszanak, de azért is, hogy végtére le akarják
rázni onnan az oda ült hydrát.
A miniszter valamennyi beszéd alatt folyvást mosolygott, és billegette a
fejét, mint egy gypsz pagódli s minden nyomósabb kifakadásra egy-egy
«hm, hm, – ej, ej, – lám, lám» interjectióval válaszolt.
Végre fölkelt ülőhelyéből s miután magáról először egy piros gallérú
szürke köpönyeget, azután egy felső s végre egy alsó kabátot levetett,
elkezde dictiózni.
Elmondá, hogy ő a kormányzónak legbenső barátja és hogy ő a respublicát
a legtökéletesebb alkotmányformának tartja, s hogy ő mennyit küzdött már
a szabadságért, s mennyit fog még érte küzdeni, hogy ő Debreczen várost
mennyire tiszteli, azt milyen strategice nevezetes pontnak tartja, mint
fogja egykor körülsánczoltatni. Hogy ő a fiatalságnak mekkora barátja,
hogy a haza üdvét egyedül azoktól várja. Hogy a ráczok milyen kegyetlen
ellenségei a magyarnak, és hogy Perczel hogy fogja őket megenni. Hogy ő
az országgyülésnek milyen imádója in solidum, néhányak kivételével, mely
néhányak szüntelen azon törekednek, hogy a hazát elárulják, hogy bármi
áron kibéküljenek, hogy a hadsereget eladják, hogy Debreczenből
elszökjenek, hogy Olmüczbe levelezzenek és a kormányzót kisebbítsék, a
ki ő neki legbenső barátja elannyira, hogy a ki őt megbántja, az a
kormányzót bántja és így az egész hazát bántja, a miből természetesen
következik: hogy a kik az ő ellenségei, azok ellenségei a hazának, azok
hazaárulók, azokat le kell nyakazni. A mi végre a kérdéses tárgyat
illeti, tudatja az országgyüléssel azon jogkifejezést, miszerint a «res
servando non servabiles» (tartva nem tartható dolgok) azoknak
gondviselője által bármikor eladathatók.
«Éljen! éljen. Vivat!» hangzott mindenfelől; ordított mindenki
mindenféle tónusból és nyelvből, tán koszorút is hánytak a szónokra, ki
most egyenként ismét felszedé leszórt öltönyeit s fejével billegett,
mint egy gypszpagódli.
Az interpellans képviselők ugyancsak szerencséseknek tarthaták magukat,
hogy a második emeletről az ablakon fejtetőre le nem hajigáltattak.
Mi pedig ezuttal megtanulhattuk, hogy az arany és ezüst bizonyos fajta
emberek kezeiben el nem tartható portéka.
«Res servando non servabiles.» Mint a miniszter úr bevallá.
*
Utban voltam. Karczagon, míg lovakat váltottak, betértem a vendéglőbe,
midőn unatkozásaimból szörnyű zaj riaszta fel. Kocsizörgés, kardzörgés,
ajtózörgés, káromkodás és tudja a jó ég mi mindenféle emberhalált
jelentő hangok nem.
Már resignálva voltam arra a gondolatra, hogy vasasnémetek rohanták meg
a várost, midőn felpattan az ajtó s belép rajta egy rettenetes apró
ember, egy rettenetes nagy szál karddal az oldalán s világverő lármával
szidja a kellnereket, marqueureket, vendégfogadósokat és mindenféle
szolgálattevő lelkeket Karczag városában, a miért őt kész ebédre nem
várták reggeli tiz órakor.
– Én futár vagyok! Egy futárral így bánni hazaárulás. Én önöket
feljelentem, én önöket leguillotinoztatom. A haza megszabadítóival így
bánni!
A korcsmáros végre nagy alázatosan jelenté a haragos úrnak, hogy
egyszeriben készen lesz egy egész pulyka.
– Meg két font rostélyos! – vága közbe a haza egyik megszabadítója.
– Igenis és egy fél kuglihupf.
– Ha egész volna, jobb volna.
– Lehetne tán addig valami omelettet készíteni.
– Három adagot. Bátran.
A korcsmáros nézte: hogy maga van-e ez az ember, vagy még vár valakit?
– Most kaptunk friss kecsegéket a Tiszából – szólt kétkedve a
korcsmáros.
– Igen? Abból is öt fontot halászlével. S kerítsen egyúttal valami finom
konfectet. Nini, – kiálta a távozó korcsmáros után, – ott künn egy
nyúlat láttam lógni, azt pörkölje meg.
– De könyörgöm, az sokáig fog tartani s a lovak már itt vannak.
– Én parancsolok, ön engedelmeskedik! Addig is hozzon ide két palaczk
Madeirát. Sietve!
A korcsmáros szaladt, az apró férfi pedig hátra tett két kézzel büszkén
sétált fel s alá a hosszú szobában véghetetlen sokat tartva arra, hogy
kardjával mentül nagyobb zajt csináljon.
A bor megjött, a kis bőrben lakó nagy férfi csaknem az orrom alá tette a
czifra palaczkokat, s mikor töltött belőle, rám nézett, mintha mondta
volna: láttál-e már olyan embert, a ki Madeirát iszik? Pedig jobb lett
volna, ha a korcsmárosra nézett volna ilyenforma kérdéssel: láttál-e már
olyan embert, a ki megiszsza a czukorral és spiritussal kófernyált kerti
vinkót, Madeira képében?
Az ember oly impertinens volt, hogy lehetetlen volt bele nem kötnöm.
Pro primo a kalapjáról akkora vörös toll lógott le, hogy az ajtót
sohasem csukhatta be maga után, a nélkül, hogy azt oda ne csukta volna.
A kardját valaha akkor csinálták, mikor két kézre szokták fogni a
pallost, akkor sem az ő számára. Csizmái hónaljig értek, miket
sarkantyúk diszesítének, minőket a hochselige Ritter Fridolin
viselhetett. Tulipiros bársony mellényének mindenik zsebéből egy-egy
nehéz aranyláncz csüngött ki s humoristice kötött shawlja csokrából nagy
patheticus vatermörderek meredtek elő, különösen kedves ellentétben a
rendkívül czirmos ritka szakállu mongol ábrázathoz.
Mondom, hogy bele kellett kötnöm.
– Ugyan kérem, – szólítám meg, – hová tetszik utazni?
Az ember felém fordítá arczát, végig nézett, lábát előre veté és szólt
kemény, szétmorzsoló hangon.
– Azt ne merje ön kérdeni, tudja ön, mert az statustitok s ezzel kardja
markolatára csapott merészen, mintha azt akarta volna tudtomra adni,
hogy e titkot fegyveres kézzel is kész megőrzeni.
Azután felemelé poharát és magas leereszkedéssel kihörpenté.
A kerti vinkónak az a jó tulajdonsága van, hogy az ember nem részegszik
meg tőle, hanem megbolondul; kivált ha czukor és spiritus van közé
főzve, tökéletesen; de legkivált akkor, ha az ember különben is
meglehetősen bolond.
Az én futárom is majd így járt.
Az első pohár után mindjárt keresztbe álltak szemei, odajött hozzám és
barátjának nevezett, megszorított a kezemet s kérdezé: hogy tudom-e,
hogy ő miért megy most Pestre?
– Hát Pestre tetszik? Nem tudom miért? Nem is találgatom.
– Tud ön titkot tartani?
– Nem próbáltam. Meglehet.
– Tehát tudja meg, hogy én fontos irományokat viszek itt a zsebemben.
Látja?
– Látom, vigyázzon ön, hogy el ne veszítse.
– Oh attól nem tartok, mert Szolnokon mind valamennyit bevetem a
kályhába, hogy ha elfognak nálam ne kapják. Nem nagy tüzet ad ugyan ki,
de az én hátamat meglehetős borsódzásoktól menti meg. – Szólott a nagy
férfiú tréfásan és ivott.
– De hát ez esetben kár is kegyednek Pestre befáradni, a depescheit már
Szolnokon útbaigazítja.
– Hm. Nem csupán ez irományokkal vagyok küldve. Látja ön a többi közt
ezt a rózsa-szinű levélkét, ez bizonyosan nem statustitok, ugy-e bár?
– Ugy gondolom.
– Találja ki, ki küldi e levelet?
– Kis Péter? – nem az. – Nagy Pál? – az sem. – No úgy nem találom ki,
hogy kicsoda?
– Haha! Hát nem ismeri az irást? Hisz ez a miniszter úr irása.
– Valóban az övé.
– Igen ám, ő ezt egy szép hölgynek küldi. Hanem ez titok.
– Tudom. Bizonyosan valami finom összeesküvés.
– Dehogy az. A miniszter szerelmes. Egy hajfürtét küldi e levélben ama
szép hölgynek. Ezzel kell Pestre bemennem minden héten egyszer.
– Tehát azért van ő olyan kopaszra lenyírva?
– Azért ám, az a szép hölgy pedig rendesen a kandallóba veti a levelet
olvasatlanul, egyszer már le is dobatott a garádicson, azóta csak a
portásnak kézbesítem, – szólt a nagy férfiú ama kis compediumban
őszintén és ivott.
– De hát visszatérőben nem veszik öntől számon hivatalos eljárását? –
kérdém.
– A status dolgaiban tetteket senki sem, hanem a miniszter úr a maga
levelére annál inkább sürgeti a választ. Én azonban megveszek Pesten a
fodrásztól egy csinos hajfürtöt s válaszul azt hozom neki vissza, a mit
ő rendesen arany medaillonba zárva az inge alatt visel.
A testileg kicsiny férfiú rettenetesen kezdett ez ötleten nevetni, jó
kedve csupán az által zavartatván meg, hogy a korcsmáros és pinczérei
eljöttek teríteni, mire ő ismét előkelő minákba kezdte szedni arczát,
szidta a pinczéreket, hogy miért olyan lusták, már egy órája, hogy itt
van, még sincs semmi. E philippica csak azért volt megkezdve, hogy
legyen oka a testileg kicsiny férfiúnak egyik óráját a másik után
kihúzni zsebéből, azokat füléhez tartani, felhuzni, s más egyéb módon
fitogtatni.
– Szép órák, – mondám.
– Hehö. Elhiszem azt. Egyik nyolcz kőre, másik tizenhatra. Minő emaille!
Zichy-féle mindakettő.
– Igen? Res servando non servabilis?
– Harmincz forintért vettem mind a kettőt, testvérek közt is megér egy
háromszázat. Nem tubákol ön?
E kérdés csak azért vott hozzám intézve, hogy legyen miért egy gyönyörű
burnótszelenczét előhúzni zsebéből, mely egyetlen achatból faragva, s
aranynyal gazdagon befoglalva, egyike lehetett a muzeumi ritkaságoknak.
– Ez is res servando non servabilis?
– Igen, hat forinton vevém, már igértek értük hatvan aranyat. Ez a gyűrű
is onnan való, de ezt nem vettem. Valóságos opál, ritka nagyságú, ezt
Laczi adta, mikor lakatost hoztam neki, hanem ez statustitok, ezt,
megbocsát ön, de el nem mondhatom.
Hozták az ebédet. A kis férfiú neki ült, magam pedig elmentem egy
helybeli ismerősömet felkeresni. Egy óra mulva vetődtem haza. A kis
férfiú akkor is ott ült, előtte üres tálak és üres poharak. Már ekkor
annyira volt, hogy nem ismert rám.
A korcsmáros számolta az étkek árát, én pedig azt vetettem fel magamban,
hogyha a nagy férfiú ilymódon látna hozzá, mennyi idő alatt enne meg egy
nyolczvan ezer főből álló ellenséges hadsereget munitio és patrontás
nélkül?
Végre kitámolygott a haza egyik megmentője várakozó furmányosához,
köpenyét, kardját, táskáját odabenn felejtve s azokért egyenként
küldözve be a fogadói szolgákat. Mikor elvégre már fenn ült, még egyszer
leizent, hogy hívják ki már azt a részeg gazember futárt onnan belülről,
mert ő nem vár egy perczig sem reá tovább, s csak miután esküvel
bizonyíták neki, hogy a futár ő maga, resignálta magát jelt adni a
kocsisnak az indulhatásra.
Percz mulva elnyelte a porfelleg rohanó szekerét. Az ajtóban álló
nénémasszonyok ezer áldást sóhajtának a haza egyik megmentője után, ki
oly sietve rohan és a haza üdvét viszi magával. Isten veled hőkeblű
utazó.
Sit tibi terra levis. Azaz, hogy a szekerednek.
*
Ezenben furcsa dolgok kezdtek történni Debreczennek városában.
Esténként egy piaczi boltban transparent felirat előtt lehete látni egy
sereg minden szőrű szinű embert, a holott is egy kis fél ives lapocskát
árult egy kis kerekhasú könyvárus jó három krajczárért igazi pénzben.
E három krajczárért csodadolgokat olvashatott az ember.
Nem volt az előtt semmi szent, még a miniszter úr maga sem. Ki előtt
félelmesen hajolt meg az egész országgyülés, ki imponált a kormányon, ki
parancsolt egész Magyarországnak, azzal egy kis, tenyérnyi,
sajtóhibákkal teljes ujságocska szembe mert állani, hogy egyet-mást
számon kérjen tőle.
Az eset oly hallatlan volt, mint csudálatos.
Hogy egy kis, sajtóhibákkal teljes garasos lap a korlátlan hatalmú
miniszter hajába merjen kapni.
Minden elkövettetett, hogy e botrány megszüntettessék.
Fenyegettetének a lap kihordói, hogy agyonköveztetnek, de e fenyegetés
nem hozathatott teljesedésbe azon csekély okból, miszerint az ehez
megkivántató köveket harmincz mérföldnyiről kellett volna oda
szállítani.
Tartatának egyenlőségi gyülések, miknek resultatuma azon kegyes óhajtás
lőn, hogy bárcsak itt folyna a Duna, hogy azon lap iróit bele lehetne
hajigálni.
More patrio követeltetett a cautio, ugyanakkor, midőn maga a kormánylap
sem tette azt le. Mind hiába, másnap a cautio is készpénzben le volt
téve.
A lap ócsároltatott úton-útfélen sajtóhibái és vádjai miatt. Hasztalan,
másnap még több sajtóhibát s még több vádat hozott a miniszter ellen.
Indíttattak meg ellene hasonló formatumban fogdmeg lapok, a miniszter úr
saját vezetése mellett, hanem az előfizetők nemsokára instantiát adtak
be hozzá, hogy fordíttassa le magyarra, a mit ír, mert persául nem
értenek.
Utoljára nem volt mit tenni egyéb, mint az országgyülés elébe adni a
dolgot s sajtópert kivánni a méltatlan rágalmak ellen.
A szerencsétlen ujság földig gázoltatott. A fekete földig!
És elrendeltetett ellene a szigorú törvényes vizsgálat.
A vizsgálat soká tartott, a sajtóhibás lapocska azzal vádolta a
minisztert, hogy nem bánt tiszta kézzel az ország által reá bízott
vagyonok körül.
A dologság borzasztó volt. A vizsgálat igen sokáig tartott.
A mely nap a vizsgáló bizottmány referálandó volt, már azt előre tudta
mindenki. A karzatok tele voltak uri hölgyekkel, kik már reggel hat
órakor beültek, hogy helyet kapjanak.
Künn a piaczon nézdelték a helyet, hogy hol fogják felállítani az
akasztófát, hány foga lesz annak, hogy minden ujságiró rá férjen, a ki a
minisztert bántotta?
Tulajdonképen csak az volt még a kérdés, hogy vajjon akasztatni fognak-e
azok, vagy guillotinoztatni?
A várva-várt óra végre megérkezett, az ülés megnyittatott.
Jelen voltak a miniszter úr és párthivei, magasan ragyogó ábrázattal,
fenhangon kaczagva, handabandázva és ingerkedve.
Jelen voltak a meggázolt férfiak is, kik mertek a miniszter úr ellen
szólni, meghúzódva, lenézve mindenkitől érdemeik szerint. Hátraültek
szegények és lehúzták fejüket, hogy szemeik ki ne égjenek a szégyen
miatt.
Felállt végre a vizsgáló bizottmány elnöke. Alacsony ősz ember,
becsületes magyar arczczal s elmondva vizsgálatai eredményét, feszült
várakozás közben, előadását azzal rekeszté be: hogy a megvizsgált
holmikon _kétségtelen eltulajdonítás nyomai látszanak_.
Az emberek egymásra néztek, össze-vissza hüledezve, hallgatás lőn, a
szúnyogröpülést meg lehete hallani.
Az ősz férfiú azt hitte, hogy nem fejezte ki magát elég világosan s
újólag ismétlé.
– Itt nem vétkes hanyagság, hanem _világos lopás_ kérdése forog fenn s
kezével esetleg-e vagy készakarva? egyenesen a miniszter felé mutatott.
Az, mintha egy sulyokkal csaptak volna a feje lágyára, hanyatt esett
székében és néhány perczig meg volt halva.
A mint föleszmélt azon vette észre magát, hogy egyszerre tizen beszélnek
hozzá.
A ki csak szóhoz juthatott, válogatva, nem válogatva a szót, szidta,
mocskolta, s legjobban szidták, mocskolták elvbarátai, kik mindent
elkövettek, hogy e tett részeseinek ne látszassanak.
Végre a sok tépés, marczangolás és püfölés után szóhoz juthatott ő is,
de ekkor meg oly furcsákat beszélt össze-vissza, hogy mindenki elkezdett
rá fenhangon kaczagni.
A publicumnak mindegy volt, akárkin történt a scandalum. Látvány volt
elég. A scena váratlanul ugyan, de azért drolatique végződött.
A miniszter e felvonás alatt tökéletesen pulverizáltatott.
Midőn a teremből eltávozott, az ugyane nap kinevezett főápolónő nyujtá
neki karját támaszul, mire a debreczeni civis azt jegyezte meg, hogy a
főápolónő a legelső massacrirozott sebesültet hivatalos gondviselés alá
veszi.
Látszott tagadhatlanul, hogy e jelenés után az országgyülés nyakára ült
a miniszter úrnak.
Estig tartott a privát konferenczia a rendőri szálláson ez eset után s
még azon éjjel gyors futár küldetett titkos missióval Hetveni úrnak
utána.
*
Meredek havasok állják körül Abrudbánya városát. Hegy hátán hegy, mint
megőszült óriások, emelkednek szerte hóval fedett ormok, miknek
szakadékain feketésen zöldel a hóban lakó fenyő.
A sziklákon járatlan ösvények vezetnek keresztül-kasul, néhol a hegyek
éles gerinczein futva végig, honnét a ködös mélység fenekét nem látni,
másutt meredeken alig tartó lépcsők viszik tovább a veszélyes útat
mélybe és magasba, a tajtékot verő hegyi patak mély örvénye fölött
egy-egy keresztül döntött fa rávetődő törzse az átvezető híd. S lenn,
lenn a visszhangzó mélységben egy egyenes út visz két magas sziklafal
között, keskenyen, rögösen a bányavárosig.
Ez úton látjuk haladni Hetveni urat az ő csapatja élén.
A csapat rendetlen, útjában lármáz és verekszik, ruházata a hány,
annyiféle, hanem a tiszt urak, kik világért sem elegyítik magukat a
közkatonaság közé, annál ragyogóbbak, öltözetük piros prémes zöld
dolmány ezüsttel és vörössel, a hol csak lehet, kihányva. Maga Hetveni
úr aranygallért visel.
Csupán egy kis csapat tart szigorú rendet. Vezérük fiatal, komoly,
lelkesült arczú ifjú, maguk a fiúk mind oly érettek, oly okosak. Tán
mindnyájan egy tanoda egykori tanítványai. Sorakozva mennek, hangot csak
lépéseik tactusa ad.
Utánuk ismét ágyúk és ágyúszekerek, mik körül sem tüzér, sem fedezet.
Hetveni úr meghallá, hogy a magyar kormány a békülni kész románok
lefegyverezésével foglalkozik Abrudbányán, s rögtön sietett oda
hivatlanul, kéretlenül, az alku pontjaiba beavatkozandó.
Még eddig a merre járt, a legjámborabb oláhok közt, kik soha a magyarra
egy rossz tekintetet nem vetettek, mindenütt sarczot vetett a békés
falvakra. Tudta, hogy az oláh pórnők arany és ezüst pénzeket viselnek
felfűzve. És gyüjté az aranyat és ezüstöt.
Most úgy hivé, itt az idő Abrudbányára jönni, hol hite szerint sok
aranynak kell lakni, miután az oláhok leteszik a fegyvert. Azelőtt nem
igen volt passiója őket meglátogatni.
A románok nagy része e közben már megadta magát, s fegyvereit a
békekövet kezeibe tevé, ki erős szavakkal igérte nekik a multak
feledését és közbocsánatot, ha ezentúl békében maradnak.
A békülés legszebb folyamában érkezék meg Hetveni úr éhes csapatjával s
saját kincsszomjával s megállítja az alkudozásokat.
Követelései botrányosak voltak.
Magyar vagyok, nem akarom azokat leirni.
Elég annyit mondanom, hogy azokat saját békekövetünk undorral utasítá
vissza.
A guerillavezér azonban nem volt az az ember, ki szép szavakra hallgatni
szokott.
Fegyvereseit azonnal csatarendbe állítá, bevezette a fegyverlerakás
szinhelyére s a fegyvertelen oláhok közé lövetett vele.
Ha egy századdal később mondaná el valaki e tényt, azt felelnők rá, nem,
az nem igaz, ily alávaló tett magyartól nem származhatott soha! De
emlékezetünk még nagyon élénk s a mik ez után következtek, sokkal inkább
el vannak terjedve, minthogy valamit el lehetne belőlük titkolni.
E galád mogrohanásra, mintha a föld okádná ki a harczosokat, ezrei és
ezrei támadtak elő a fegyveres románoknak a körülfekvő bérczeken, kik
gyanusan várták a békülés kimenetelét s még nem tevék le a fegyvert, s
most boszúra lobbanva fogták körül a guerilla-sereget, mint egyetlen
jelszóra, kürtök rivalltak mindenfelé s vérengző ordítás.
A békekövet még csillapítani akarta őket, de azt mint árulót darabokra
tépték s a guerillákat beűzték a városba.
Ha katona lett volna, ha magyar lett volna, utolsó csepp vérig védte
volna a védetlen várost, melyre vészt, pusztulást idéze, de nyomorú
korcs volt a silány s meg sem állapodva futott serege előtt, meg sem
állapodva, hátra sem nézve, hanem karddal vagdalva azokat, kik előtte
akartak szaladni.
Csak egy csapat nem futott el, csak egy csapat állt ki a fenyegetett
város védelmére, a komor, hallgatag ifjú kis serege.
Kétszer nyomta vissza a százszor nagyobb túlerőt, míg végre az oláhok
elfoglalták ágyúit.
– Ne hagyjuk ágyúinkat fiúk! – kiáltá megvillantva véres kardját az ifjú
s elszántan a küzdő tömegbe rohant. Még egyszer elverte őket ágyúiról,
tért hagytak körüle s csapatja körül a visszaszórt oláhok, s azután
felülről a hegytetőről kövekkel hajigálták őket agyon.
Igy esett el korunk egyik legszebb tehetsége, kiben oly forró szív, oly
magas észszel volt párosulva, hozzá és seregéhez nem méltó csatában,
ágyúit és becsületét védve.
Ez ifjú hős – Vasvári Pál.
E rövid ellenállás után a felbőszült nép a martalékul vetett városra
rohant.
Mi történt azután? Ne kérdjétek.
Azt tudni nem jó emberi léleknek.
Fátyolt reá, sűrű fátyolt. Beszélnek úgy is eleget a kihulló könnyek a
kihullott vérről.
Hetveni úr 1600 főnyi csapatából – hatvanad magával menekült meg, a
többi a szorosokban agyonköveztetett, anélkül, hogy csak egy
puskalövéssel védhette volna magát.
Abrudbánya most leégetett lakatlan rom.
Nehány nap mulva felkötött karral részvétgerjesztőleg járt Debreczen
utczáin Hetveni úr papagájszín uniformisában.