Csodákról írok, csodák napjait éljük.
Az Isten világos tettekben adja tudtára az emberi nemnek, hogy él és nem
szünt meg az igazaknak őriző paizsa, a gonoszoknak itélő birája lenni.
Tegnap leverték a magyar fegyverek a feketesárga zászlót a budai vár
fokáról.
Férfi férfi ellen, fegyver fegyver ellen foglalta el a magyar sereg a
megfertőzött budai sánczokat, három zászlóalj honvéd három zászlóalj
zsoldos ellen tört fel legelől.
E három dicső zászlóalj a 10-ik, 40-ik és 54-ik.
Nem ármány, nem árulás, nem félelem juttatá kezünkbe a büszke várat,
kétségbeesett, dühös védelem után lett az mienk, védőinek nagy része
halott, a várparancsnok meglőve, a tüzérek leölve mind.
Mikor térdre esve kérték a kegyelmet a honvéd előtt, «nézz Pestre!»
felelének azok s nem adtak egynek is kegyelmet. Pest romjaira mutattak
nekik s leölték mind. A horvátokat a vár ablakain hányták alá s véres
fejeket szúrva fegyvereikre, véres kezekkel álltak ki a vár ormaira. Úgy
tudatták Pest népeivel, hogy a boszúállás istene dolgozik.
Így veszett el Ausztriának két legjobb zászlóalja: az oguliniak, így
vesszen el a többi!
Mikor már zászlónk a vár falán lobogott, egy ezredes az ellenség
seregéből, a neve Auer, a lánczhidat akarta fölvettetni. Az aknász, kire
e herosztrati tett volt bízva, vonakodott azt végrehajtani. Auer főbe
lőtte a vonakodót s maga indult az aknákat fölvettetni. De él az Isten!
A múlt esőzés alatt megnyirkosodtak az aknakemenczéket összekötő
salétromos kötelek, a megáradt Duna beszivárgott a minákba s a legelső
kemenczének fellobbanása semmi kárt sem tett a hidban, hanem Auert
szaggatá darabokra. Átkozott legyen a sír porában is.
Itt volt alkalmunk az Istent színről-színre látni. Velünk küzdött,
fejünk felett állt, hozzánk beszélt.
Mikor városunk üszkei égtek, esőt adott az égből, eloltá a tüzet s a mi
kárt az ellenség egy év alatt tett Magyarországnak, egy hét alatt bőven
visszafizeté mindazt. Arany hullott az égből, mondják a földmívelők.
Mikor fegyvereink Buda falait ostromolták, velünk volt, reá szakasztá
felhőit az ellenség pokol tüzére s eloltá azt, elvette erejét s mikor az
utczák vérrel voltak végig festve, mikor a csatának vége volt,
kifacsarta felhőit Buda köveire s lemosta róluk a vért s e közben
mennyköveivel belevert az elátkozott falakba, mintha mondta volna, hogy
azokat mind le kell dönteni az utolsó kőig, fundamentomostól, hogy helye
se maradjon.