Úgy legyen rajtunk Isten áldása, a mint tinektek igazat fogunk mondani s
legnagyobb áldása legyen az: hogy ti elhigyjetek szavainkat.
A mit tinektek mondunk, a mit számotokra leírunk, a mindenható
ítélőszéke előtt legyen mondva és leírva.
Hallja meg az Isten, hallja meg a nemzet igazságunk szavát s legyen ég
és föld bírája fölkarolt ügyünknek s hozza meg reánk itéletét, oly
igazságosat, oly részrehajlatlant, minőt csak Isten és nemzet hozhat.
Országunk feje, a király, ki magát ellenségünkké tette, idézett
bennünket e törvényszék elé, mindőn bennünket pártütőknek nevezett.
Mi megjelenénk e törvényszék előtt, s higgadtan, komolyan, mint illik
férfiakhoz, kik egy nemzet nevében szólanak s kiknek szavait nemzetek
hallgatják, felelünk e vádra.
Mi nem vagyunk, mi nem voltunk pártütők soha.
Nem egy párt, nem egy felekezet, nem egy nemzetiség érdeke az, melyet mi
védünk; egy alkotmány az, mely mindenkié, ki ez ország földén lakik:
magyar, szláv, vagy oláh; óhitü vagy protestáns; úr vagy szegény.
Ez alkotmányt mi nem kértük, nem kaptuk a királytól.
Miénk volt az, mióta e földet Magyarhonnak híják! azon frigyláda ez,
melyre a királyok esküdtek, mely egy a nemzet életével, összetartó
kapocs egy ország népei közt, egyesek jogainak biztosítéka, mely úr a
király és a nemzet fölött.
Ki ez alkotmány ellen föltámad, az a pártütő.
Mi ez alkotmányt védni, a király megsemmisítni fogott fegyvert. S mégis
a király minket nevez pártütöknek, s mi mégsem neveztük a királyt
pártütőnek soha.
Midőn Isten kegyéből viruló hazánkat tulajdon jobbágya a polgárháborúval
támadta meg, a király e lázadót nyiltan pártütőnek nevezte, s bennünket
felhivott fegyveres önvédelemre a belháború támasztója ellen; s most a
király ugyanezen pártütőnek megkezdett harczát folytatja ellenünk,
ugyanazon seregeket küldi országunkra, melyeket saját királyi szavával
pártütőkké bélyegzett.
S mégis a király minket nevez pártütőknek, s mi mégsem neveztük a
királyt pártütőnek soha.
Országunk vérbe, lángba van borítva: a népfajok egymással írtó háborút
viselnek, névtelen szörnytettek kiáltanak az égre. Ki idézte elő ez
iszonyú harczot? Kinek szavára támadtak egymásra a századok óta nyugvó
elemek? Nem királyi parancs gyújtá-e meg a lángokat, miket most emberi
kéz eloltani nem bír, nem a királyi czímer volt-e a vérengzők
megismertető jele? Nem segítette-e őket a király pénzzel és fegyverrel
és tanácsadással emberiség-szennyező dulongásaikban? S nem nevezték-e a
gyilkosokat a király személyének helyettesítői testvéreiknek,
barátaiknak? S mégis a király minket nevez pártütőknek, és mi mégsem
neveztük a királyt pártütőnek soha!
_Nem neveztük őtet annak, mert nem akartuk elzárni a kibékülés útját._
Egy nemzet nem másíthatja meg szavait, mint egyes emberek.
Kit a nemzet egyszer pártütőnek nevez, azt többé királyának nem
nevezheti, az iránt többé más viszonya nem lehet egyéb, mint a birónak a
vétkező iránt. És a magyar nemzet még nem nevezte királyát pártütőnek.
Még akkor sem, midőn általa annak neveztetett, s midőn azt önmentségére
kellett volna kimondania.
_Mert becses volt előtte a polgárvér; mert meg akarta óvni hazáját a
háború pusztításaitól, s mert imádta hazáját jobban, mint a dicsőséget_
s inkább akart érte áldozni, mint neki sebeket szerezni.
Ime, mielőtt a harczot elfogadtuk volna, megkisértők a kibékülés útját.
Nem kértünk semmit, a mi nem a mienk s igértünk áldozatot mindenből,
kivéve alkotmányos jogainkat. Ajánlatainkat nem volt ki elfogadja.
Dicsvágyó hadvezér, kinek eleme a háború, kihallgatta békeajánlatainkat,
és visszavetette. Elutasított bennünket a harczok itélőszéke elé. Mi
számot vetettünk magunkkal, megmértük erőnket s kiálltunk a síkra.
Nekünk nem lehetett az elég: hogy _igazságunk_ van azt tenni, a mit
teszünk, azt is kellett tudnunk, hogy _erőnk_ van hozzá. S e tudatunkban
nem csalatkoztunk.
Erő, akarat, lelkesedés, maga a sors biztatólag jött elénk. De a mint a
nehezebb napok elcsüggedésre, úgy a derültebbek elbizottságra nem
ragadtak bennünket.
_Mi még most is azt mondjuk: mi nem akarjuk a királyt trónjától
megfosztani, hanem azt akarjuk, hogy teljesítse kötelességét, a mi egy
király kötelessége._
Ezt mondjuk mi az eldöntő csaták előtt. Még nem dült el a harczi koczka,
még nem jött el a minden napok vége, még van idő megállni. De mi a harcz
kezdetén lehetséges volt, az nem fog az lenni a harcz végén.
Mi ha vesztünk, mindent elvesztünk; de a király is mindent elveszthet,
ha a sors számára vetett vakot. Néki a mi veszteségünkből semmi haszna,
nekünk az övéből semmi sincs. És a harcz kimenetele kétséges.
Mi féltett kincsnek tartjuk alkotmányunkat ily kétséges kimenetelre
koczkáztatni s óhajtjuk: hogy a király is tartsa ily féltett kincsnek
koronáját. Mi a harczot nem kezdtük, mi a harczot nem dicsvágyból
fogadtuk el, _mi megtámadott alkotmányos jogainkat védni fogtunk
fegyvert, s mihelyt azok biztosítva leendnek, megszününk áldozni a
nemzet vérével, s legyen bárki, ki Magyarországot hitünk és
meggyőződésünk szerint boldogítni_ _bírja, helyt adunk neki az ország
kormányán; más föltétel alatt soha és senkinek._[7]