Az ember akár keresi, akár nem, minden nyomon talál olyan embereket, a
kinek a képéről menten leolvashatja: hogy mi történt a világban, jó-e,
vagy gonosz.
Ezek: ha valahol ütközetet nyertünk, ha valami jó hírt hallani, mindjárt
a fellegekre kapaszkodnak s oly képet csinálnak hozzá, mint mikor az új
prókátor az első forumon kedvező itéletet kap. Nem lehet szóhoz jutni
tőlük.
Pedig ám még hátra van a sok apellata, az oppositio és a novum.
Ha pedig valahol a szokottnál erősebben megraknak bennünket, olyan
hosszú képeket vágnak hozzá, mintha már itt volna a világ vége,
lamentálnak úton-útfélen, búsulnak, hogy az embernek szinte megesik a
szíve rajtuk s ijesztgetik azokat is, a kik nem akarnak félni.
Pedig, édes hazámfiai, ehhez hozzá kell szoknunk.
A háború olyan dolog, a hol egyszer minket ütnek, egyszer mi ütünk mást.
Egyszer-másszor ütközetet vesztünk, de még azért nincs ott a minden
napok vége.
Veszthetünk eldöntő csatákat, de még azért nem veszett el Magyarország.
A szerencse fordul, kik ma alul vagyunk, holnap lehetünk felül és ha sem
ma, sem holnap nem lenne szerencsénk, egyszer csakugyan mink fogunk
győzni.
Nem férfi, nem becsületes ember, ki e reményt eldobja magától.
Elfoglalhatnak tőlünk nyomról-nyomra minden talpalattnyi földet a magyar
határból, de azért Magyarország nem lesz meghódítva. Bevehetik országunk
fővárosát, de még azért ott nem lesz vége Magyarország históriájának.
Mentül összébb szorítanak bennünket, annál bizonyosabbak leszünk: hogy
_szét_ nem vernek bennünket.