Két esztendő ki volt szakítva eddigelé írói életemből. A két
legsúlyosabb, legnevezetesebb év: 1848 és 1849.
A mit ez idő alatt írtam, három olyan lapban jelent meg, melyeknek
példányai ma már csak mint unicumok léteznek s megjelenésük idején is
nagyon kevéssé voltak elterjedve.
E műveimet, melyek részint szépirodalmi és történelmi munkálatok,
részint a napi kérdésekkel foglalkozó humoristicumok, részint politikai
irányeszmék, most összegyűjtve, rendezve és megrostálva adom által a
nyilvánosságnak.
Erre több indok buzdított.
Legfőbb az, hogy e műveimet nem tartom elveszendőnek. E művekben látom
írói kedélyem ifjúságát, átmelegítve a legmerészebb reményektől; a
követelő fantáziát, mely a sorstul ábrándjai megvalósítását várja, mely
kéjeleg a csodálatos napok sugárözönében s dühöng a réméjszakák
vérvilágításában s túlzó csapongásaival egy nemzet hangulatát követi
csupán. – Soha úgy írni, miként akkor, nem tudnék többé; – soha úgy
érezni a leirottat, úgy visszaadni a szív igaz keservét és örömét, és
soha oly bátran kimondani azt, a mit kigondoltam.
Másik ok, a mi e műveim sajtó alá rendezésére indított, az, hogy e két
év alatt írott munkálataim között sok van olyan is, melynek műveim
gyűjteményébe fölvételét nem óhajtom. Vannak hangok, a miknek
kisérteties skáláját ha a rendkívüli napok szenvedélye érthetővé teszi
is; ha a történelem azokat a rémkorszak vészkiáltásai viszhangjainak
vallja is; de a kőltészet, a szépműtan, a jó ízlés nem igazolja soha. A
viszhangnak nincs joga szólítatlanul újra feltámadni. Mind azt, a mi
jelen könyvemben e két év alatt írt műveimből benn nem foglaltatik,
megsemmisítettnek nyilvánítok: a mihez joga egyedül a szerzőnek van, ki
a midőn ezen jogát használja, az által felmenti műveinek halála utáni
összegyüjtőjét attól a kényszerű választástól, hogy vagy censora legyen
az írónak, vagy mindent kiadjon tőle válogatatlanul, a mit elől-utól
talál.
De a mit a költészet és szépműtan itélete alá merek bocsátani, bárha
merész hangja a mai korra nézve szokatlan is, azt mind fölvettem e
könyvbe. Egy korszakot festenek azok. E korszak elmult, el van temetve.
Ég őrizze hazánkat attól, hogy az eltemetett halott még valaha
feltámadjon! De a síroknak emlék is kell. S az elhantolt kor irodalma a
legelevenebb emlék.
Az olvasó nyomrul nyomra fogja kisérhetni magát a korszak jellemét
műveimnél, s annak behatását emezekre. A sajtó felszabadulása, a vér
nélkül kivívottnak vélt nagy társadalmi forradalom legelső hatása a
szépirodalmi és történelmi munkálatokon látszik meg; majd később az
irányeszméken is, a mikben a mindenkitől osztott rajongás hangja
uralkodik. A szabadság kéjérzete párosul a bocsánattal a multak
keserveiért s a bizalommal a jelen iránt. A hit és testvérszeretet
illuminál s tüzijátékot rendez. Később a tűz nem játék már, hanem vész.
A sorokat a boszú, az elkeseredés, a hon élete fölötti kétségbeesés
mondatolja. Átvonaglik rajtok egy-egy keserű kaczaj. A kínra
csiklándottnak ádáz nevetése. Az országos jajszót sokszorozni, a
segélykiáltást siettetni, az alvókat fölrázni törekesznek e hangok. – S
mikor a paroxismust felváltja a megtérő egészség, hideg vérrel, tisztán
látva, ugyanazon haza életének féltése, ugyanazon szabadságnak
megőrizése: nem a szenvedély szilajságával többé; de a megyőződés
elszántságával s a veszély nagyságának s az önfeláldozás bizonyosságának
komoly tudatával. – Ez – nem műveimnek, de azon korszak hangulatának
jellemzése.
Mily ellentétek a márcziusi irányeszmék s a «szegény király!» között! De
a napok, melyeken megirattak, ép oly ellentétei voltak egymásnak. Ott a
napfényes bizalom, itt a pokoli kétségbeesés. Ott a trón a nép minden
óhajtását teljesíti; ád szabadságot, emberjogokat, feloldja a szellemet
és a földet hosszú szolgasága alul; emitt visszavesz mindent. Amott azt
hiszszük, hogy diadalunk csak játékba kerül: emitt átlátjuk, hogy az
eredmény volt a játék. Elvesztve mindent, kigunyolva, megalázva,
leggyűlöltebb ellenfeleinknek kiszolgáltatva, vertük vissza e hangokat
az égre s azokra, kik az eget e földön képviselik.
Erre az időszakra esnek (csaknem egy rövid hó időközére) életem
legválságosabb időpontjai. Események egy huszonhárom éves életben.
Pétőfivel, kivel lélekben egygyé voltunk forrva eddig, kétszeresen
meghasonlottam. Először, mint társszerkesztő, a Vörösmartyhoz írt s
általam nem helyeselt költeménye miatt; másodszor, mint férfi, oly
családi ügyeimbe avatkozás miatt, a mik a legbensőbb barátra nézve is
szentélyt képeznek.
Azon napokban nősültem meg.
Azon napokban égett le szülötte házam Komáromban: otthonom rommá lett.
Azon napokban vettem vállamra a fegyvert s követtem vezéremet a
honszabadítás halálos munkájába.
A hon veszedelme fölötti elkeseredésen kívül önlelkem büszkesége is
sarkantyúzott. Be akartam bizonyítani, hogy nem egy az enyimnél forróbb
lélek lángja gyújtott fel eddig: tőle elszakadva is tudok égni!
Petőfivel nem érintkezve többé, iparkodtam őt túlszárnyalni a szabadság
bálványozásában.
A nagy események nagy kiábrándulásokat hoztak magukkal.
A schwechati napoktul a debreczeni idény kezdetéig csupa üres lapok
vannak előttem.
Meggyőződtem róla, hogy mint harczos, kevesebbet; mint író, többet
teljesítek a szükségesnél.
A magyar kormány új székhelyén válságszerűen léptem összeköttetésbe a
haza sorsát intéző legkiválóbb kormányférfiakkal. Látköröm egyszerre
kiszélesedett. Nagy embereket tanultam igen közelről megismerni, nagy
események előkészítő gépezetébe beletekinteni.
Azt hittem, nekem is kötelességem a gép valami alkatrészének beállani.
Kiadtam és szerkesztettem egy napilapot Esti Lapok czíme alatt.
A közvélemény mind e mai napig azt hiszi, hogy e lap egy «békepárt»
közlönye volt. (Hiszen csak egyetlen egy példány maradt fenn belőle; de
az sem könnyen hozzájárulható helyen.) Olvassa el a közönség a
bennefoglaltakat, mik e jelen könyv III-ik részét képezik és itéljen
felőle.
Ma nincs Magyarországon ellenzéki párt, mely nézeteivel oly messze menne
s én nem írnám most azokat alá.
Akkor a helyzet kényszerűségének szüleményei voltak azok.
Több czikkét e korszakbeli működésemnek jegyzeteim kisérik,
felvilágosítva a helyzetet, mely azokat előidézte. A mi bennük magánügy
s egyes emberekre, vagy egymagamra vonatkozik; azt mind eltemettem. – A
napnak is vannak foltjai; de a napfoltok elmulnak: – s hazánk
szabadságharcza volt a «nap.»
Budapesten, 1874. október 15-én.
_Jókai Mór._