Eötvös Károly Munkái
XIII. KÖTET
DEÁK FERENCZ ÉS CSALÁDJA
I
Eötvös Károly Munkái
XIII.
DEÁK FERENCZ ÉS CSALÁDJA
ELSŐ KÖTET
BUDAPEST MDCCCCV
VIII., ÜLLŐI-ÚT 18. SZÁM.
RÉVAI TESTVÉREK
IRODALMI INTÉZET R.-T.
Eötvös Károly
DEÁK FERENCZ ÉS CSALÁDJA
ELSŐ KÖTET
BUDAPEST MDCCCCV
VIII., ÜLLŐI-ÚT 18. SZÁM.
RÉVAI TESTVÉREK
IRODALMI INTÉZET R.-T.
AZ ÖSSZES JOGOK FENTARTÁSÁVAL.
Révai és Salamon könyvnyomdája Budapest, VIII. ker., Üllői-út 18. szám.
MIÉRT IRTAM KÖNYVET DEÁKRÓL?
Deák Ferencz bizalommal volt hozzám s némi figyelemmel volt irántam.
Talán nagyobbal, mint igen sok iránt, kik az ő nemzedékéből s az én
nemzedékemből ismerősei s követtársai voltak. Sokszor szivesen
beszélgetett velem. Több alkalommal fontos kérdésekben megkérdezte: mi a
véleményem? Pártjához tartoztam haláláig. Néha oly dolgokat is közölt
velem, melyeket egyéni vagy közéleti titkainak méltán tarthattam.
Becsült annyira is, hogy a mult század hetvenes éveinek elején, a mig
betegsége miatt el nem nehezedett, időszaki czikkeimet figyelemmel
elolvasta. Nem vonta meg tőlem bölcs tanácsait sem. Szives közlései
lehetővé tették, hogy a 48 előtti személyi és országos viszonyok
megismeréséhez közelebb jussak.
Barátságról köznapi értelemben köztünk nem lehetett szó. Istenért se
mernék barátságról szólani. Nagy korkülönbség volt köztünk.
Harminczkilencz évvel volt idősebb, mint én. Azonkivül nagy volt. A
nemzet történelmi alakjai közt a legnagyobbak egyike, egyéniségére nézve
talán a legnagyobb. Én meg kicsiny voltam, áhitattal néztem föl rá s
kegyelettel közelitettem hozzá. Mint gyermek a dicsőségtől sugárzó
apához.
De ismertem gyermekkorom óta. Mielőtt iskolákra mentem, öreg anyámmal
balatonfüredi szőlőnkben töltöttem a nyarakat. Ő pedig sokszor megjelent
a fürdőn. S ha lent a Savanyuvizen futkároztam: mindig láttam, sétái és
beszélgetései közt gyakran órákig elnéztem. Apám részt vett a
Forintos-harczokban 1843-ban, mint zalai birtokos s csodákat hallottam
nagyságáról és bölcseségéről már a szülői házban. S a képzet, mely a
gyerekagyban róla megalakult, soha se lett halványabbá. Sőt fényesebbé,
a mint 1869 óta s később a törvényhozásban hozzá közelebb jutottam.
Nem találtam benne hibát és semmiféle gyöngeséget. Lelkének csodálatos
erői mindig tökéletesek voltak. Az ember mintáját láttam benne. Az
emberét, a hazafiét és a magyarét. A milyennek lenni kell s a milyennek
lenni rajta kivül senki sem tudott. Legalább akkora arányokban, mint ő,
nem.
Életem végzete azt parancsolta, hogy hajlott koromban iró legyek. Iró
előtt vajjon lehet-e fönségesebb tárgy, mint a természetnek és
nemzettörténelemnek oly rendkivüli tünete, a milyen Deák Ferencz volt?
Mit érdemelnék én, ha épen róla nem emlékezett volna meg irótollam?
Kettős alakban áll előttünk minden történelmi férfiu. Az államférfi és
az egyéniség alakjában. Választhattam, melyikről irjak. Az
államférfiról-e vagy az egyéniségről vagy mind a kettőről. Az
egyéniséget választottam.
Ennek okát meg kell mondanom.
Államférfiu szerepéről sokan irtak. Hazai iróink közül csak Tóth
Lőrinczet, Horváth Mihályt, Csengeryt, Pulszky Ferenczet, Kónyit,
Nedeczkyt, Ferenczi Zoltánt emlitem. Emlithetnék még igen sokat, köztük
Kossuthot is, kik főként 1867 óta sokat foglalkoztak Deák államférfiui
alkotásaival. Irtak róla jeles idegen irók is. De mindezek műve engem ki
nem elégit. Szinte kötelességemnek tartanám uj művet irni róla. Olyat, a
mely hozzá is méltó volna, igazságos is volna s mely őt mégis közelebb
hozná a nemzet szivéhez s államférfiu alakját a milliók figyelméhez.
Valami olyat, a minőt b. Kemény Széchenyi és a két Wesselényi rajzában
megkisérlett.
Nem teszem.
A miből Deák történelmi nagysága fölépül: az nemcsak alkotása, hanem
törekvése is. De se alkotását, se törekvését én e művemben se nem
dicsőitem, se nem birálom, rendszeresen nem is ismertetem. Ezt a munkát
elvégezték s elvégezik majd történetirói. A kiket már emlitettem s a kik
még ezen túl születnek. Államférfiui alkatáról még sokat irnak a jövő
századokban is. Jobban és szebben irnak, mint mi tehetnők. A mi
szemünket, a mi látásunkat még a pártosság köde zavarja. Az irók, a kik
ezután születnek, szabadok ettől. Deák államférfiui alkata mindig
fenséges tünemény marad. S részletekben csodálatosan gazdag. 1832-től
1875-ig mindig vezére volt a nemzetnek. Néha egyedül való vezére. Ez a
negyvenkét esztendő egyébként is gazdag férfiakban, eseményekben,
alkotásokban és ábrándokban. S a honfi szenvedésekben. Rátermett
lángelme örökre szép hőskölteményt irhat e korszakról s benne Deákról. S
minden században támad ily lángelme kettő-három.
Semmit se mulasztok tehát, ha én Deák államférfiui alkotásáról
hallgatok.
De illő is, majdnem honfi kötelesség is hallgatnom.
Deák alkotásait és törekvéseit csak ugy értjük meg igazán, ha korának
viszonyait is tisztán látjuk s ha működésének hátterét, nemzetünknek
habsburgi viszontagságait is teljes történeti hüséggel feltüntetjük.
Ámde akkor két kérdést is gondosan meg kell vizsgálnunk s arra a
feleletet megadnunk.
Az egyik kérdés az: a magyar nemzet ereje minő arányban áll a Habsburgok
világtörténelmi erejével? Kedvező-e ránk nézve ez az arány vagy
kedvezőtlen? Egyszerü szóval jelezve: vajjon békében és harczban ama
végzetes küzdelmek mezején, melyek nem akarnak véget érni, oly erősek
vagyunk-e mi, mint a Habsburgok? Vagy talán erősebbek, avagy sokkal
gyöngébbek?
A másik kérdés pedig az, hogy Deáknak volt-e igaza abban, a hogy ő a
kezébe letett nemzeti erőket irányozta és felhasználta, vagy azoknak
volt igazuk a kik nem ugy irányozták s nem ugy használták fel, miként ő.
Vagy nem ugy, a miként ő szerette volna.
Én egyik kérdést se akarom mint itélő biró s mint történetiró
megvizsgálni.
Oly korban éltem és munkáltam, a mikor a nemzeti önbizalomra volt
szükség, habár az tulzott volt is és ábrándos. Oly korban, a mikor a
kishitüség bűn lett volna a haza ellen, habár az igazságnak az felelt
volna is meg. Az én feladatom az volt, hogy mint iró és törvényhozó s a
közélet férfia a nemzeti önérzetet ápoljam s az önbizalmat fokozzam.
Miért vizsgálgatnám tehát, vajjon – hogy érthető példákat emlitsek –
Széchenyi volt-e nagyobb, vagy Deák, vagy Kossuth? Melyiknek alkotása
volt sikerültebb és értékesebb s melyiknek törekvése volt bölcsebb és
szentebb? A nemzetnek az ő kezére bizott erőit melyik tudta üdvösebben
alkalmazni? Hátha e kérdések vizsgálata csak csekély részben is
megrengetné a nemzeti önbizalom alapjait?
Ezt nem teszem. Erre alkalmat nyujtani nem akarok. Az itélő birónak s a
történetirónak pedig az igazságot kell mondania. Semmi mentsége se
lehetne, ha nem azt mondaná ki.
Ime azok az okok, melyek miatt én Deák államférfiu történetét meg nem
irom. Nem akarom nemzetünk balvégzetének irtóztató kérdését feszegetni,
nem akarok Deák fölött kortársaival szemben s kortársai fölött vele
szemben birálatot alkalmazni. Nem akarom nemzeti önbizalmunk
szegletköveit megmozgatni. Ismerem elmém természetét s meggyőződésem
hajlithatlanságát, de fajomhoz való végtelen ragaszkodásomat is. Miért
vigyem kisértetbe ezeket?
S nem is mulasztok semmit. Azt a munkát mások is elvégzik s akkor is
elvégzik, a mikor mi már régen porladunk. A történelmi alak fölött
őrködik majd a történelem.
Más dolog Deák egyénisége. Ezt már megörökiteni törekszem. Erre szolgál
gyüjteményes műveim e két kötete. Ha élek: szaporodnak még majd e
kötetek.
Deák magánember is volt. Falusi birtokos, jobbágyok ura, szerény
tőkepénzes, szerető rokon, figyelmes jóbarát, árvák gondviselője.
Magánéletének s magánéletbeli működésének ezek az alakjai. Ezek körül
képződött ki egyénisége.
Az egyént a világ elfelejti.
Születése, neveltetése, termetének arányai, arczának vonásai, külső
alkata, ruházkodása, szenvedélyei, hangja, beszélő modora, alvása,
ébrenléte, mindennapi szokásai, különös kedvtelései, társasága, szivének
mozgalmai, egészsége, betegsége, életének viszontagságai erénye, bűne:
ime ezekből áll az egyéniség.
Mindezt az idő gyorsan kitörli az emlékezetből.
Mikor feledik el Deák Ferenczet, az egyént? Könnyü kiszámitani.
1876-ban, az év elején halt meg, huszonkilencz év előtt. A ki akkor csak
némi gondossággal is megfigyelhette, legalább tizenkét éves serdülő
fiunak kellett lennie s ha él, ma már több mint negyven éves.
Negyven-ötven év mulva tehát senki se lesz a világon, a ki az embert, az
egyéniséget ismerhette.
Ime a mulandóságnak egyik biztos és általános alakja!
Ott lesznek majd s századokon át megmaradnak képei, szobrai s kőből
faragott emlékei. S ott lesznek történeti alkatának jellemrajzai.
Mindezek halványan világitják meg az egyéniséget. Többet érnek ugyan, de
nem sokkal érnek többet, mint a csataképek. Egyetlen csata se olyan
volt, a milyennek a róla festett kép mutatja. A csatát sok ezer ember
vivja és dönti el, a kép pedig csak husz-harmincz alakot ábrázol. Az
egyéniség az egész emberi élet százezer tünetének összessége; – a kép,
szobor, emlékmű pedig csak néhány tünetet mutat. Homérosz vagy maczedoni
Sándor vagy akár názáreti Jézus egyéniségéről mit tudhatnánk biztosat
arczképük után? Holott nem is bizonyos, hogy arczképük hű, sőt sokkal
bizonyosabb, hogy nem is hű.
A nagy emberek élete és életmódja nem mindig nagy, nem mindig nemes és
szép. A nagy embernek csak cselekménye, csak műve s művének hatása nagy.
Akármilyen tökéletlen volt magánélete: ezt műve miatt elfelejti a világ
vagy csak léha kiváncsiságból emlékezik róla.
Deák magánélete tökéletes, minden részletében összeillő és szép. Oly
szép, mint a költői alkotás. Valósággal harcz és vihar nélkül lefolyt
szelid hősköltemény. A mi benne hősi, a nemzet sorsát vezérlő történelmi
cselekmény, az a háttérben marad. Maga a hős komolysággal és vidámsággal
teljes lélek. Körüle a vármegye, az ősi nemesség, a jogaiért küzdő
nemzet, az eszmék és fegyverek csatáinak hősei és vértanui, a hű
barátok, a jó és bölcs rokonok, a jókedvü fiatalság. Örömei és fájdalmai
szelidek és zajtalanok. S nagyok, de soha sincs bennük se tombolás, se
kitörés. Derüs, napsugaras tájkép, melynek hegytetőin égbe törő bérczek
nem meredeznek s lapályain se sivatag, se nyargaló vizek. Zöld pázsit,
szines és illatos virágok, tiszta forrásvizek mindenütt.
Deáknak magának szilárd nézete volt arról, vajon a magánélet, az egyén
viszonyai, az életmód, a családi esetek méltók-e arra, hogy az irodalom
azokat följegyezze? Nézete az volt: nem méltók, bármily nagy történelmi
alakra vonatkoznak. Még azt sem helyeselte, hogy a történelmi alak
magánleveleit felhasználhassa az iró. Ugy vélekedett: csak a nyilvános
cselekedetek és nyilatkozatok tartoznak a történetirás keretébe; –
minden egyébről hallgatni kell.
A korszerü történetirás sohase fogadta el e nézetet De én se tudom
elfogadni. Deák okai nagyok, fenségesek s az ő szerény lelkének
természetes fogalmai, de engem se győztek meg. Én azt hiszem: valódi
nagyjaink magánéletét is részletesen kellene ismernünk, ha az a
magánélet is szép és tanulságos. Ha Hunyadi Jánosnak, vagy a költő
Zrinyinek, vagy utolsó Rákóczi fejedelmünknek gazdasági, családi, házi,
társasági magánélete részleteiben is oly tisztán állana előttünk, mint a
hogy történelmi cselekményeik után hazafi képzeletünk megalkotja azt:
minő csodálatos szép költeményekkel lenne gazdagabb a magyar szellem?
A történet elvégre igazán magister vitae. Tanit arra, hogy kellene
élnünk. De tanitása egészen sikeres csak akkor lehet, ha követésre, ha
okulásra, ha tanulságra méltó alakjait igazán megszeretteti. Ha oly
kedvessé teszi alakjait, hogy ezekkel álmodunk és ébredünk, ezeket
családunk körébe, őseink seregébe, nyugalmas napjaink élményeibe
beültetjük, ha ezekről mesél az öreg, ezekről hall a fiatal s ha ezek
képe, mondása, tanácsa, adomája és cselekvései bevésődnek serdülő
ifjaink és leányaink képzeletébe és érzéseibe. S nemcsak azokéba, a kik
irástudók vagyunk, hanem a nagy tömegekébe, az egész nemzetébe.
Sokszor eszembe jutott ez, mikor Deák és Kossuth társaságában voltam.
A mi e férfiak életében nemzetvezérlő, államkormányzó cselekmény; a mi
nyilvános ékesszólás, hirdetett eszme, vezérelv; a mi nemzetük számára
megjelölt végczél s működési irány: mindez szép, ragyogó és fenséges,
mint a nap verőfénye. De a nagy tömeg képzeletére, hogy igy mondjam,
családi életére igen kevéssé s igen ritkán tud hatást gyakorolni. Kivált
haláluk után, emberöltők mulva, megváltozott állami és társadalmi
viszonyok közt. Mert ezek csak eszmék, jelszavak, példabeszédek s a
cselekményeknek csak körrajzai. Ezeknek valódi tartalmát a nemzet
története s a nagy egyéniség élete képezi. A nemzet történetének
megirásáról gondoskodunk, az egyéniség megörökitését elmulasztjuk.
Pedig az ember ember marad s a serdülő ifjuság például ma is olyan, a
milyen ötezer év előtt volt. S ötezer év mulva se lesz más. A ki Deák és
Kossuth eszméit ismeri, ha egészséges lélek: lángol ez eszmékért, ha az
idők erre alkalmasak. De ha egyéniségüket nem ismeri: azt meg sem
szeretheti. Az eszmékért való lelkesülés idők multán vagy változott
viszonyok közt elcsillapul, sőt elalszik, de ha megismerte s megszerette
az egyéniséget, az embert: ez a szeretet folyton táplálja, örökké
életben tartja az eszmék iránti lelkesülést is.
Irodalmunknak Kossuthról szóló része óriási. Rendszeres élet és
jellemrajz alig van ugyan, de a kisebb művek száma végtelen. De azért
Kossuth egyéni életéről alig irtak valamit, pedig az ő egyénisége is
felette gazdag.
Sokszor csodálkoztam iróink figyelmének e csonkaságán. A mint jó
szerencsém és honfikötelességem Kossuth közelébe hozott: nyomban eszembe
jutott, hogy pótoljam e hiányt. De én a hőst, a nemzet egykori vezérét,
a nagy bujdosót már csak későn ismerhettem meg. Már akkor elmult
kilenczven esztendős. Ifju és férfikorában s történelmi cselekményeinek
magasságaiban nem ismerhettem. Gyermek voltam akkor. Apám, a csodálatos
figyelő, is messze esett tőle. Tuladunai ember, mezőföldi nemes nem
érintkezhetett vele. S az én együttlétem is vele csak napokig tartott.
Mindamellett _Gróf Károlyi Gábor följegyzései_ czimü művem második
kötetét főleg neki szenteltem. Egyéniségéről följegyeztem mindent, a mi
megfigyelésem körébe juthatott. Háztartásáról, munkáiról,
munkálkodásáról, emberi alkatáról, vagyoni viszonyairól, egyéni
szokásairól, gondolkodásának sajátságairól sokat megőriztem vagy
megmentettem az utánunk jövő korok számára. Főczélom nála is az volt,
hogy alakját, egyéniségét közelebb hozzam a magyar nép szivéhez. S ha
élek, még folytatom róla szóló följegyzéseimet.
Deákkal hosszabb ideig, éveken át voltam közeli ismeretségben s gyakori
érintkezésben. Róla szóló művemnek már ennélfogva is sokkal nagyobbnak s
részletesebbnek kell lenni.
De nemcsak magára Deákra szoritkozom, hanem családjára és őseire is. Sok
nagy okom van rá.
Bátyja, Deák Antal, az elmult nemesi korszak remek alakja. Törvényhozó,
vármegye kormányzója, nagy jellem, kiváló elme, az élet bölcs elveinek
hű követője. Elfeledte már a világ. A feledékenység homályából ki
kellett emelnem sugaras alakját. Legalább rá kellett mutatnom, hogy az ő
élete s a hozzá hasonlóké rejtett kincs a multnak avarjában, nemzeti
érdek kiásni őket onnan.
És Klára nénje és puszta-szent-lászlói sógora: minő édes, minő gyönyörü
és tanulságos jelenségek! Ha Deák magánéletéről szólunk, hallgathatunk-e
ezekről? Csányi Lászlóról, a dicső vértanuról; Wesselényiről,
függetlenségi békés harczaink e nagy hőséről; – és Vörösmartyról, ki
költészetének oroszlánhangján harsogta alvó nemzete fülébe az ébresztő
szózatot és a nemzet többi nagyjáról, kik időnkint ott voltak Deák
környezetében!
Kiterjeszkedem többé-kevésbbé őseire is. Fiágon a nemességszerző
dédőstől kezdve lefelé, nőágon föl a mohácsi csata idejéig, a még akkor
virágzó Hárságyi nemzetségig.
Ismertetni akarom a nemesi korszakot, mely az utolsó négy századot tölti
be. Ha regényben ismertetném: alig akadna nagy közönsége. De ha Deák
Ferencznek s őseinek alakjához kötöm ama kornak leirását: olvassa és
élvezi és tanulságait lelkében tartja mindenki, a ki lelkes magyar. Sőt
az idegen is, ha hozzájut. Hiszen a magyar nemzeti társadalom alakokban
és eseményekben, érzésekben és szenvedélyekben oly végtelenül gazdag,
hogy egy nemzetnek se volt hozzá hasonló. Különös államjogi helyzetünk s
kelet és nyugat felé vivott különös harczaink fejlesztették ki az
ősmagyar jellem alapján azt a társadalmat.
De arra, hogy Deák őseire és az ősök birtokviszonyaira kiterjeszkedjem,
mégse ez a főokom.
Deáknál az agy és a jellem volt rendkivüli ép ugy, mint kiváló volt
Antal bátyjánál is mind a kettő.
Szilárd meggyőződésem, hogy ily agyat, ily jellemet a természet nem tud
rögtönözni. A természetben nincs ugrás s Darwin fejlődési törvénye igaz
törvény. Annak az agynak és jellemnek erői nemzedékek óta gyülekeztek,
fejlődtek és fokozódtak az ősökben, az apákban és anyákban, mig elvégre
szerencsés sarjadékban oly nagygyá, oly rendkivülivé, oly fényessé
tömörültek. A léleknek tökéletessége is nemzedékeken át képződik, mint a
testnek tökéletessége.
Deák apai és anyai őseit kevéssé ismerjük. Mondhatom, sehogy se
ismerjük. De én mégis nyomoztam őket, a mennyire nyomozhattam. Hiszen
azok közt kell lenni, azok közt kellett élni ama férfiaknak és nőknek,
kikben már meg voltak az elmének és jellemnek azok a csirái, melyek Deák
egyéniségében már tökéletessé fejlődött tüneményben állottak elénk. Nem
lehet ez másként. S ha a francziák egész irodalmat teremtettek arról a
kérdésről, kiknek vércsöppjéből sarjadzott az az óriás, a kit nagy
Napoleon név alatt ismer a világtörténet, hát mi miért lennénk hanyagok
és röstek, mikor Deákról van szó?
Hiszen tudom én, hogy mértékkel megmérhető teljes bizonyosságra a
származás természettitkainak fürkészésében el nem juthatunk. De az én
lelkemben él a fürkészés erős vágya Deáknál is, Kossuthnál is, Jókainál
is. Ezt a vágyat elfojtani nem akarom, sőt ezt ki akarom elégiteni. S a
mire rábukkantam, föltárom a nyilvánosság előtt. Nagy emberünk az
államélet, művészi és tudományos foglalkozás terén ugy is kevés van a
művelt nemzetek nagyjaihoz képest. De ha a magyar szellem tudott alkotni
oly férfiakat, a kik a legnagyobb nemzetnek is a legelső dicsőségét
képeznék: becsüljük meg azokat s a mi nemeset és emberit tudunk róluk,
jegyezzük fel.
Könyvem nagy részének anyaga egészen uj s eddig ismeretlen. Deák
egyéniségének általános jelleméről nemzetünk felfogása ugyan már egészen
kiképződött s meg is szilárdult. Az a felfogás egészben nem változik
többé. Az én munkám se változtat azon semmit. De a felfogást még
gazdagabbá, még alaposabbá teszik az életnek ama részletei, melyeket én
tárok föl.
Deák ősei ezelőtt kétszáznegyven évvel még kivül voltak az alkotmány
erődein, nem tartoztak a kiváltságos nemesi osztályhoz. Jobbágyok voltak
vagy legfölebb földesuraságtól független szabadosak. Kicsiny volt a
család, a mikor megkapta a nemességet, kisbirtoku és erőtlen. De száz év
mulva, 1760–70. év körül már mintegy nyolczezer holdnyi birtokkal,
erdőkkel, mezőkkel, malmokkal s jobbágyokkal rendelkezett s vármegyéje
kormányzásába befolyt. Erős gyakorlati elmék ékesitették hát az ősöket
is. Ezekről még alig irt valaki. Füssy Tamás kisérletei is csak
kisérletek, iratai csak töredékek.
Kiterjeszkedem némileg annak a vidéknek rajzára is, hol Deák született,
gyerekeskedett, nőtt és ábrándozott s a hol mint gazda és tisztviselő,
életének szebb részét töltötte. Szellemének kiképződésére a vidéknek is
volt befolyása. Az egyén szelleme, ha eredetileg nagy erők laknak is
benne, ugy képződik, oly szint ölt, ugy munkál, ugy alakul, a mint
születése, társasága, tanulmánya, vidékének le nem irható befolyása s
viszontagságai vezetik, vonzzák vagy kényszeritik.
Hol voltak forrásaim? Honnan meritettem tudásomat? E kérdésekre munkám
szövegében többnyire feleletet adok.
Munkámnak van némi történeti s korrajzi becse. Tudom, hogy a tudós
társaságok parancsa: minden fontosabb részletnél, minden jelentősebb
ténybeli állitásnál idézni a forrást, összehordani a bizonyságokat. Ezt
én nem teszem, művem tehát külsőleg se tudós mű. Nem az akadémiák
számára készült. A mit elbeszélek, már annálfogva is igaznak kell
lennie, mert én beszélem el. De nem ez a fő. Hanem az, hogy a mit
elbeszélek, annak tartalma s benső igazsága egyuttal bizonysága is. Itt
mégis hivatkoznom kell forrásaim nagy részére.
Saját észleléseimből sokat meritettem.
Deák bizalmas és szives közlései sok adattal tették gazdagabbá
emlékezetemet és tudásomat.
Deák Ferencz levelei. Ezek háromfélék. Nagy számu levelet adott ki Ráth
Mór. Nagy számu kiadatban levél van az én birtokomban is. S futólag
átnéztem ama sok és nagyfontosságu levelét is, mely egy ismerősöm és
barátom, előkelő budapesti ügyvéd birtokában rejtőzik. Deák sajátkezü
levelei ezek a mult század harminczas és negyvenes éveiből.
Deák Antal levelei, melyek 1825-től 1833-ig iródtak. Deák Antal
sógorához, Oszterhuberhez intézte ezeket. Tartalmasak és hosszuk. Számuk
többre megy, ha nem csalódom, száznál.
Kónyi gyüjteményes műve Deák beszédeiről nagy és gazdag forrás.
Deák Ferencz apjának, idősb Deák Ferencznek sok levele van birtokomban.
Észjárása, sőt még kezeirása is sokban hasonlit dicső fiához, pedig fia
őt alig ismerhette s mint kis gyerek, már elfelejtette.
Nagyon sok levelem van Deák Gábornétól, Hertelendy Annától, a haza
bölcsének hires szépségü öreganyjától. Eredeti mind.
Birtokomban van a Deák-család levéltárának rövid, de fontos és érdekes
ismertetése. Száz meg száz okirat tartalmának kivonata ez. Benne van a
Hertelendy-család levéltára is, a mennyiben Hertelendy Anna ágára
vonatkozik. A Deák- és Hertelendy-családnak ezelőtt százötven évvel Zala
és Vas vármegyék területén több mint ötven faluban, határban és
pusztában voltak részbirtokai. A kivonatot idősb Deák Ferencz
készitette. Eszes és tanult férfiu volt.
Zala-Tárnok az ősi Deák-birtok. Sok faluban és pusztában tartoztak ehhez
járulékos birtokok. Ezek gazdasági könyvei és jegyzetei nagy tömegüek s
rendelkezésem alatt állanak. Kiterjednek a 18-ik századra.
Sok adatot köszönök Deák Mária urnőnek. Ő unokája Deák Józsefnek, idősb
Deák Ferencz testvérének. Tehát a haza bölcsének másod unokahuga. Éles
elméjü, kiváló nő, a ki kérésemre körutat tett Zalában s a
Deák-hagyományok nagy tömegét gyüjtötte össze azoktól, a kiket Deák
személyesen ismert és szeretett.
Tudásomat sok becses adattal gazdagitotta id. Tarányi Ferencz nemes
barátom, a ki ezenfelül fontos okiratokat is bocsátott rendelkezésemre.
Hálám iránta el nem mulik.
Magam bejártam Kehidát, Söjtört, Nyirlakot, Puszta-Szent-Lászlót s a
Deák-hagyományok sok egyéb vidékét. Még mindig élnek, a kik a
hagyományok sok gyönyörü részletét őrzik emlékezetükben.
Egyéb forrásaim is voltak, a melyekről számot adnom vagy nem szükséges
vagy még nem szabad. Mindennek megjön az ideje.
A Deák-hagyományoknak ezeken kivül még sok és gazdag forrásuk van.
Szerettem volna és szeretném mindezt fölkeresni s mohó vágygyal
kiüriteni. Azonban ars longa, vita brevis. Nem mertem várni tovább. Két
kötetnyi munkát – egyelőre legalább – irodalmunk napfényére bocsájtok.
Művem nem remekmű. De azt is tudom, hogy nemzeti olvasmány lesz. Lesz
benne tanulság is, gyönyörüség is. Négy-öt darab alkalmi czikkem is
benne lesz a két kötetben. Ezek ugyan kimaradhattak volna, de ha már
valamikor megirtam s Deákról szólanak, jogom volt gyüjteményes műveimbe
azokat is fölvenni. Egy-két részlet becses lehet azokban is.
Figyelmes olvasóm! Ha birálsz és kimondod, hogy Deák Ferencz
egyéniségéről egységesebb és rendszeresebb művet is lehetett volna irni:
igazad van. De már én el nem térek jó vagy rossz szokásomtól: ugy irok,
a hogy az élet alkonyán irni tudok.
A SZÜLŐFÖLD TÁJÉKAIN.
(Emlékek 1903. évi szeptemberi kirándulásaimból.)
I. DEÁK FERENCZ SZÜLETÉSE.
Idősb Deák Ferencznek két fia született, a kit Ferencz névre
kereszteltek. A szülők elhatározásától függ rendesen, hogy a fiukat,
leányokat mily névvel lássa el az anyaszentegyház.
A söjtöri uraság minden gyermekének két-három nevet adott. Első Ferencz
fiának épen hármat. Ez 1800. évi április 8-ikán született s a szent
keresztségben Ferencz, Szerafikus és Ignácz nevet kapott.
Ez a Szerafikus név szokatlan. Nem is tudom, hol vette idősb Deák
Ferencz. Szeráf valami ó-héber szó A különös, magasabb rendü angyalokat
nevezték a régi zsidók szeráfoknak. A többes száma ennek Szerafim. Ebből
a keresztény világ nevet csinált, a Szerafint. Inkább leányoknak szokták
e nevet adni. Latinosan Serafinus vagy Serafina. Magyarul ugy
mondhatnók: Angyali, vagy görögösen: Angelika. De ez a szó: Szerafikus,
szokatlan, sőt majdnem ismeretlen.
A csecsemő csakhamar meghalt.
Az utána következő gyermek szintén fiú lett. Nagyfejű, erős, egészséges
magzat. 1803-ik évi október hó 17-ikén született. Ez a Ferencz és Antal
nevet kapta.
Ez volt a második Ferencz s Antal neve szerint a második Antal. Az első
Antal akkor már tizenötödfél éves volt.
Ebből a második Ferenczből lett a haza bölcse.
A söjtöri anyakönyvbe igy van az akkori divatos latin nyelven bevezetve:
Annus 1803. Die 17. 8-bris. Infans: Franciscus et Antonius. – Parentes:
S. D. Franciscus Deák. I. Cottus Zaladi. Assessor. S. D. Elisabetha
Zibrik. – Levantes: S. D. Ignatius Hertelendi. Tabulae Districtualis
Assessor. S. D. Anna Deák. – Minister: Joannes Baranyai. – Locus: ex
Söjtör.
Magyarul is nagyon egyszerü a följegyzés. Igy szól: 1803-ik év október
17-ik napja. A gyermek: Ferencz és Antal. – A szülők: Tekintetes Deák
Ferencz úr, nemes Zalavármegye táblabirája. Tekintetes Sibrik Erzsébet
asszonyság. – A keresztszülők: Tekintetes Hertelendi Ignácz úr, kerületi
táblabiró. Tekintetes Deák Anna asszonyság. – A lelkész: Baranyai János
söjtöri plébános. – A helység: Söjtör.
Se több, se kevesebb, de elég is.
A keresztszülők tehát közeli rokonok voltak, unoka testvérek. A
keresztapa az ujszülött öreganyja, Hertelendy Anna után; a keresztanya
pedig apja után.
Hogy az újszülött világrajötte édes jó anyjának életébe került: mindenki
tudja általában. Az alig 32 éves, fiatal, erős anya meghalt a szülésben.
A szülés körülményeiről azonban a hagyomány nem egy módon emlékezik. De
a hagyomány elbeszéléseit csak ugy érthetjük meg, ha a söjtöri kastély
beosztását s lakószobáit megismerjük. A beosztás s a lakószobák ma is
ugy vannak, mint száz évvel ezelőtt, sőt ugy vannak az éjszaki oldalhoz
toldott földszintes féltetejü házacska kivételével, mint a hogy azokat
idősb Deák Ferencz épitette.
Lássuk először az emeletet.
Az emeleten tágas lépcsőházba, tágas előszobába érünk, melynek ablakai
az udvarra néznek. Akkora ez az előszoba, mint akármelyik nagyobb
lakószoba. Ebből jobbra az udvarra néző sarokszoba, szemközt a kertre
néző középső szoba nyilik. Balról a padlásra följárás.
A kertre három szoba van egymásból nyiló. S ezeken kivül az udvarra néző
most emlitett sarokszoba.
Az öreg Deák Ferenczék az emeleti négy szobát lakták. Földszinten volt
az előszoba, vendégszoba, konyha, cselédlakás, pinczetorok. Ha sok volt
a vendég: az emeleten is egy-két szobát át lehetett engedni a
vendégeknek, sőt az urnő szobáján kivül valamenynyit is.
Csakhogy ebből időnként némi kis kellemetlenség lett.
A rokonság nagyszámu volt. Az urnőnek kilencz vagy tiz élő testvérje
Győr- és Vasmegyében. Sokan voltak a Deákok és a Hertelendyek is, a
fiági és nőági közel rokonok. Egy-egy névnapon, születésnapon, családi
ünnepen, búcsún, szüreten, osztálykor sok vendég jött össze vidékről. Az
elhelyezkedés azért nem sok gondot okozott. Asszonyok, leányok,
kisgyerekek külön szobákban, férfiak más szobákban. Ágybeli volt elég
minden falusi uriháznál. Akár egy mai vendéglőben.
Azonban az urnő szobája az emeleten a lépcsőföljárat mellett levő
sarokszoba volt. Ennek ajtaja nem lehetett a lépcsőházi előszobára.
Ennek ajtaja a középső szobára nyilt. Ámde, ha a ház tele volt vendéggel
s még a középső szoba se volt szabadon: merre mehetett akkor ki az urnő
az ő hálószobájából földszintre, konyhába, éléskamrába s egyéb helyre?
Ha pedig gyöngélkedett: miként jutott be ő hozzá észrevétlen orvos,
bába, kenőasszony, szakácsné, szobaleány, majorosné? S a kis gyermekek
is miként lótottak-futottak be és ki szobájában?
A vendégeken keresztül nem lehetett.
Gondolt hát egyet az elmés urinő. Az ő szobájából egy keskeny, alacsony
kis mellékajtót vágatott a lépcsőre s a lépcsőről egy kis
oldaltoldalékként két lépésü melléklépcsőt csináltatott a kis ajtóhoz.
Szabadon járhatott ki és be.
Ez a kis ajtó az a rejtélyes ajtó, melyről a család kebelében s még
inkább a környékbeli tereferélők közt annyi mesét szőttek.
A hagyomány szerint ezen a kis ajtón vitték föl szobájába az anyát,
mikor Deák Ferenczczel vajudott.
Erre nem volt semmi ok. A vajudó anyát sokkal kényelmesebben
szállithatták ki is, be is a kényelmes középső szobán át, a mikor annak
lépcsőházi ajtaja csak három lépés távolságra van a rejtélyes kis
ajtótól.
Olyan beszéd is van, hogy az anyát épen abban a pillanatban lepte meg a
vajudás, a mikor a kis ajtón kilépett s annak kényelmetlen lépcsőjén
megtántorodván, ott szülte el gyermekét kellő segitség nélkül. S hozzá
teszik, hogy az ujszülött még le is gurult a lépcsőn.
Hát hiszen szerencsére a haza bölcsének ez se ártott meg, de azért ez se
valószinü.
Birtokomban van az idősb Deák Ferencznek egyik levele, melyben József
öcscsét felesége haláláról s kis fia születéséről bizalmasan értesiti.
Gyönyörü levél. De benne csak keserü fájdalmát irja le a nagy gyász
fölött. Ha rendkivüli körülmények közt következett volna be a halál:
majdnem lehetetlen, hogy erről bármily röviden meg ne emlékezett volna s
a különös halálokot meg ne emlitette volna.
Sibrik Erzsébet ekkor 32 éves volt, az apa, idősb Deák Ferencz pedig 42
éves. A legszebb kor házasfelek életében. Minden örömnek és boldogságnak
részesei még, de az ifju kor lázas izgalmaitól menten már nyugodtan csak
egymás boldogságáért s gyermekeik jóvoltáért élhetnek.
Az apa se élt soká ezen túl. Négy év s három hónap mulva meghalt 1808.
évi január 25-én.
De Söjtörön nem maradt tovább. A hol életre-halálra szeretett hitvese
elhunyt: azt a helyet el kellett hagynia. Magával vitte kedves halottját
Kehidára.
A földszinten van egy szoba, mely egyenesen nyilik a nagy előszobából.
Ez most a postahivatal helyisége. Ennek falán az északi oldalon van egy
családi czimer még idősb Deák Ferencz életéből. Ő maga gondolta ki ezt.
Két tojásdad alaku paizs dől egymásra. A baloldali paizs mezején van az
irásra könyöklő kar, kezében irótollal. Ez a Deákok nemesi leveléből van
kivéve. A jobboldali paizs mezején van idősb Deák Ferencz monogrammja,
névjelzője. Gyakran levelezés közben neve aláirásaként is használta ezt.
Lerajzoltam magamnak az egész czimert. A névjelzőben a D és F betük
vannak. Alakja ez:
Olvasásnál az F betü az első, minthogy a régi nemesi világban az
ünnepélyes aláirás latin nyelven szokott lenni. Franciscus Deák.
A két paizst a szokásos czimer-foszlányok kötik össze. Fölöttük korona,
melyen nyugszik a könyökben meghajlott kar, de már nem irótollat, hanem
buzogányt tart a kezében.
Bizony ez gyönge kis dombormű. Zöld mázas gelencsér munka. Meglehet:
egykor kályhadisz volt. A kályha összedült s ugy helyezték a falba az
ágy fölé a czimert. Valami Figuli nevü hires gelencsér volt a
Deák-család szolgálatában Zala-Tárnokon és Söjtörön ez előtt százhusz
évvel. Meglehet: ő készitette.
A kis csecsemő anyja rögtöni halálával dajkatejre szorult.
A Deákok jobbágyai közt volt Söjtörön a Borda-család. Ma is sok tagja
van. Kis vagyonu emberek E családban volt egy szoptatós, egészséges
fiatal nő ez táplálta a csecsemőt.
Valami alapja lehet e hagyománynak. Antal bátyja halálával Deák Ferencz
kezelte a Söjtöri birtokot is több éven át. A szőlőhegyi dézsmaszedéskor
nagyon szerette végig nézni a hegyvámos szőlők termését. A mikor Borda
Vak János hajléka előtt elment, kivett zsebéből egy krétát s ráirta a
hajlék ajtajára e két betüt: n. d. Kimegy Borda Vak János a pinczéjéhöz
s látja ajtaján a betüket. Megkérdezi: ki irta ezt? mondják neki: Deák
Ferencz. Uczczu nyargal a dézsmaispánhoz s jelenti neki az esetet.
Elvégre maga Deák oldja meg a rejtélyt. A két betü azt jelenti: non dat.
Tudniillik nem ad hegyvámot. S ezt mig élt: mindig megtette a haza
bölcse.
Ezt a Borda Vak Jánost azért nevezték Vaknak, mert egyik szemét
gyermekkorában elvesztette.
Ennek a Borda Vak Jánosnak anyja szoptatta egykor a kis csecsemőt.
Minden valószinüség arra utal, hogy a haza bölcse abban a szobában jött
világra, a melyben édes anyja meghalt. Hiszen a hagyomány szerint szülés
közben halt meg. E szoba tehát a földszinten a mai postaszoba lenne. A
rokonok és a falubeliek ugy vélekednek, hogy a szülő ágy s egyuttal
halálos ágy ott állott, a hol a falba a czimer be van erősitve.
Mindez vélekedés. De e vélekedést bizonyosságra emeli maga Deák Ferencz.
Söjtörön sok zsidó lakik. Még több lakott félszázaddal ezelőtt. 1849-ben
Stolczer László volt a hitközségi elnök. Ez megkérte Deák Ferenczet:
adja bérbe a söjtöri kastélyt a zsidó hitközségnek.
Deák vonakodott.
– Legalább azt az egy szobát adja át, nagyságod, melyben ott a
földszinten a családi czimer van a falon.
– Azt épen nem – felelte Deák. – Szegény boldogult jó anyám abban a
szobában halt meg, azt nem adom bérbe.
A hitközségi elnök erősködött.
– Hiszen nem laknék ott senki, istentiszteletre, imádkozó helynek
kellene az a szoba.
– No, az más. Imádkozásra, istentiszteletre odaadom. De nem bérért, nem
pénzért.
Igy lett a szoba, melyben született, egy ideig a vallásos áhitat
temploma.
Ezt Stolczer Gusztáv bankigazgató ur beszélte nekem Nagy-Kanizsán, ki
maga közvetlen tanuja volt e jelenetnek.
II. A NYIRLAKI KASTÉLY.
Meg akartam látogatni Nyirlakot is s nemes urát és asszonyát. Tarányi
Ferencz s bájos neje, Riefl báróné lakják a kastélyt. Nyirlak is a
Deák-hagyományok vidékéhez tartozik s a Tarányi-nemzedék története is
szorosan összefügg a Deákok ragyogó történetével.
Nyirlak ott fekszik Sümeg tövében, alig két kilométernyire a sümegi
vártól. Nagy birtok, okszerü gazdasággal. Termékeny szántóföldek, buja
legelők és kaszálók, jól gondozott erdőkkel és ligetekkel tarkitva.
Valóságos angol mintára kezelt gyönyörü uradalom. A kastély is százados
fák és gyönyörü ligetek közt a Sümegtől Mihályfára vezető út közelében.
Épen negyven éve jártam ott utoljára. Az utra még jól emlékeztem.
Mihályfára is hamarosan ráismertem, a Forintos nemzetség ősi fészkére.
Erre is kiterjeszkednek a Deák hagyományok. A Forintos nemzetségnek Deák
Ferencz ellen folytatott alkotmányos harcza már a nemzet történetéhez
tartozik.
De a nyirlaki kastély negyven év óta bizony nagyot változott. Erre és
környékére már nem tudtam visszaemlékezni. Pedig a nagy költőnek,
Kisfaludy Sándornak és Szegedy Rózának életében is ott szerepel a
nyirlaki kastély.
Egykor a Verancsics családé volt ez a birtok. Ez a család adta az
országnak a hires kanczellárt és esztergomi érseket s egy másik
Verancsics is, a szótáriró, ott szerepel a tudomány történetében.
Verancsics Istvántól 1748-ban szerzi meg Nyirlakot Tarányi Katalin és
férje Sidó Kálmán.
Az ős Tarányi család ekkortájban hal ki fiágon. Utolsó ivadéka Tarányi
Ferencz, Zala alispánja s az 1741-iki országgyülésen követe. Csak
leányai maradnak.
Katalin leányát Sidó Boldizsár veszi feleségül. Ez a Sidó is ős zalai
család ivadéka. Nagy története van már a Hunyadiak korában a családnak.
Anna leányát Oszterhuber György teszi életének osztályosává. Ők 1762-ben
szerzik meg Sidóéktól Nyirlakot és csakhamar megépitik a kastélyt, mely
a mainak is egyik részét alkotja.
Legfiatalabb leánya, Teréz, Sándorffy Sándornak lett felesége. Az ő
unokája Kisfaludy Sándor, a költő. A költő jól ismerte még őt. Gyermek-
és ifjukorában sok időt töltött nála Sümegen, a mikor már apja
Győrmegyébe költözött át. Nagyon szeretett öreganyjánál lenni. Itt látta
meg először Szegedy Rózát is. S öreganyjától hallotta elbeszélni gyakran
azt a jelenetet, a mikor az ország felbuzdult rendei megmentették Mária
Teréziát, a kitől az összeszövetkezett Európa akarta elvenni királyi
székét és országait. Öreganyja sokszor hallotta e történet elbeszélését
az apai háznál, hiszen apja is kirántotta ott kardját s ő is elkiáltotta
a nagy szót: »Moriamur!« »Haljunk meg királyunkért!«
A költő nagy kort ért. Ismerte még mint kis gyermek Oszterhuber
Györgyöt, öreganyja sógorát. Ismerte ennek fiát s unokáit, a kikkel
unokatestvéri rokonságban volt. Sőt ismerte még az én mostani derék házi
gazdámat is, Tarányi Ferenczet, de őt már csak mint kis gyereket.
Táviratban értesitettem, mikor, melyik órában megyek Nyirlakra. Kocsin
mentem Balaton-Szentgyörgyről s Linzer Béla barátom hires négy lován
csaknem pontosan ott tudtam lenni a jelzett időre. A szives
vendégszeretet, a melylyel fogadott, nem leirni való. Arról csak
mesélgetni lehet érdemes társaságban. Utitervem szerint Sümegen kellett
volna hálnom s korán reggel Kehidára indulnom. De hát az isteni végzet
ellen és a magyar vendégszeretet ellen hiábavaló minden utiterv. Dugába
dől azzal szemben minden elszánt törekvés. Pedig Feri, az ifju
majoreszkó, nem is volt otthon. Katonai fegyvergyakorlaton volt. A
lányok közül is csak a szép ifju özvegyet, Amáliát találtuk otthon, ki
nemrég vesztette el ifju férjét, Bezerédy Lászlót.
Megnéztem a régi kastélyt. Ez a mainak egyik alkotó része. A mainak
tornya s emeleti osztályai ehhez épitvék. De a szép, erős tölgyfaajtók s
a különös zárak és kilincsek a földszinten a százados régi épitkezés
maradványai.
Itt szokott gyakran tanyázni a boldogult uraság, Oszterhuber Mihály
életében a két testvér: Deák Antal és Deák Ferencz. S nemcsak családi
ünnepek és atyafilátogatások alkalmával.
Mindenki tudja, hogy Deák Antal Zala követe volt az 1825-iki, 1830-iki
és 1832-iki országgyülésen s Deák Ferencz az 1833-ikin és 1839-ikin.
Hajdan a vármegyék követeinek, a kik nem Pozsony közelében laktak, az
volt szokásuk, hogy az országgyülés megnyitása előtt néhány nappal
Pesten jöttek össze. A Tiszán inneni és Tiszán túli kerületek követei, a
bácskaiak és bánátiak, a jászok, kunok és hajduk pozsonyi utjukban
különben se kerülhették ki Pestet. De a Dunán inneni s Dunán túli
kerületek sok vármegyéjéből is először itt seregeltek össze különösen
azok, a kik nem az udvari párthoz, hanem a nemzeti ellenzékhez
tartoztak.
Itt ismerkedtek meg először egymással. Itt értesültek jó eleve a távoli
vármegyék utasitásairól. Itt cserélték ki eszméiket az udvar
hatalmaskodásai, törvénysértései, az ország sérelmei s az orvoslás
módjai és eszközei felől s innen mentek már lehetőleg tájékozottan s
megállapitott tervekkel csapatostól Pozsonyba.
Deák Antal és Deák Ferencz 1848 előtt szintén Pestre mentek országgyülés
kezdetén, hogy az ország minden vidékének állapotáról már eleve
értesüljenek.
Azt gondolhatná az ember, hogy hiszen az értesülésekhez jobban
eljuthattak volna Pozsonyban, a hol már minden követ és minden főrend
együtt volt. De ott az üdvözlések, küldöttségek, látogatások,
vendéglátások, ismerkedő mulatozások heteken át elraboltak minden időt.
Ott a magánuton való komoly tanácskozásokra alig értek rá az emberek.
A két Deák testvér, a mikor országgyülésre ment, nem szerette saját
vármegyéjében a jobbágyok előfogatát használni. Rendesen saját lovaikon
utaztak Devecserig irnokukkal, hites jegyzőjükkel, tiszti huszárjukkal
együtt.
Az első állomás mindig Nyirlak volt. Ott volt a jó »Miska sógor« és
rokon, Oszterhuber Mihály s szelidlelkü felesége, Bogyay Amália. Ez a
Mihály az én mostani házigazdámnak, Ferencznek volt édes apja s
Oszterhuber Józsefnek, Deák Klára férjének testvéröcscse.
Kemény, bátor fiu egykor. Már 16 éves surján legény korában nemesi
inzurgens s a nagy Napoleon elleni harczokban vitézségi érdemrenddel
kitüntetett. Szép nagy kort ért, 1876-ban, 82 éves korában halt meg. A
hagyomány ugy emlékezik róla, hogy ezelőtt negyven évvel, a mikor József
bátyját és Deák Ferenczet is rablók támadták meg s fosztották ki
Puszta-Szent-Lászlón: őt is megtámadták nyirlaki kastélyában. Akkor már
70-ik életévében járt, de azért eltorlaszolta magát, puskára kapott s a
rablókat diadalmasan verte vissza.
Jó gazda, birtokszerző s a mellett értelmes, tanult, olvasott ember
volt. Egy darabig főszolgabirája is volt a vármegyének.
Deák Antal is, Deák Ferencz is nagyon kedvelte őt, Ámbár Deák Ferencz
nem töltött nála annyi időt, mint bátyjánál Józsefnél. A mi természetes.
Hiszen édes Klári nénje ott volt József oldalán.
Nem kell azon csodálkozni, hogy oly sok és becses ereklyét találtam
Nyirlakon Deák Ferencztől és nemzet ségétől.
Ott vannak a családi arczképek diszes keretben.
Idősb Deák Ferenczé, a haza bölcsének apjáé. Ott van a haza bölcsének
anyja is: Szarvaskendi Sibrik Erzsébet.
Ott van anyai öreganyja, Bertha Klára, a hires győri alispánnak, Sibrik
Antalnak felesége.
Ott van a hóditó szép asszony, Deák Gábornak felesége: Hertelendi és
Vindornyalaki Hertelendy Anna, Deák Ferencznek apai öreganyja. Nagy
története van e szép és hires asszonynak.
Ott van Nyirlaki Tarányi József is, puszta-szent-lászlói uraság, a
»kedves sógor és rokon és hű barát« mint Deák Antal szokta leveleiben
nevezni.
Nejének, Deák Klárának nincs meg arczképe. Valamint Deák Antalnak sincs.
A Deák-nemzetség arczképei egykor a söjtöri, azután a kehidai kastélyok
termeit ékesitették. A mikor Deák Kehidát gróf Széchenyi Istvánnak
eladta: ezeket az arczképeket Puszta-Szent-Lászlóra, Klári nénjéhez és
sógorához vitette.
Ott van még Deák Ferencznek is egy szinezett arczképe 1837–38 körüli
időből. Ezt Deák maga ajándékozta emlékül sógorának. Nagyon hasonlit
első kőnyomatos arczképéhez. Hajadon fővel, fehér mellény, fekete
zsinóros atilla, vastag fekete selyem nyakkendő. Egyetlen arczképe
Deáknak, melyen bajusza kissé ki van pödörve.
Ott van még a haza bölcsének egyik egykori tajték pipája, valamelyik
Szapáry gróf emlékajándéka. Faragványai kurucz alakokból.
De a haza bölcsének sok faragványa is van ott. Egy nagyobb papucs,
melyet dévajkodva adott Miska sógorának, mivelhogy feleségének, Bogyay
Amáliának nagy volt a szava a háznál. Papirvágó kés, kalapács a
lópatkoláshoz, mesterileg faragott kulcsok, kis papucs és tojás:
mindegyik faalapon. Mindez természetesen szálkátlan puha fából faragva.
Végül két ajtós alacsony ruhaszekrény. Pesti közönséges asztalos munka.
Maga Deák Ferencz csináltatta s küldte Puszta-Szent-Lászlóra 1856-ban
fehérnemüi számára.
Használta is 1869-ig.
Az Oszterhuber-család nyirlaki ága 1868-ban király engedélylyel németes
hangzásu neve helyett fölvette dédanyja Tarányi Anna után a kihalt ősi
Tarányi nevet. 1895-ben pedig az egészben nagy terjedelmü birtokukat
báró Bánffy Dezső hitbizományi birtokká alakitotta. A jószágok feje:
Nyirlak.
Bánffy kormánya – ugy tudom – több hitbizományt nem engedett. Deák nagy
emléke volt ebben is az egyik főok.
Ha már az alkotmány megengedi a hitbizományt az én kedves házigazdám
megérdemelte e kiváltságot: A haza bölcse annyi nyugalmat, a természet
szelid örömeinek akkora teljességét sehol nem élvezte, mint a
Tarányi-család kebelében, főleg Puszta-Szent Lászlón.
III. A KEHIDAI SIRBOLT.
A hegyek lábán, a Zala völgyének peremén vezet az egyenes és jó út észak
felé, Zala-Szent-Grót és Zala-Bér felé. Több mint egy kilométernyire, a
mikor a Deák-kastélyt már elhagytuk, az utról balra a hegynek fölfelé
dülő út ágazik ki. Afféle sató-út, a hogy Zalában nevezik a sajtó-utat.
Szűk, meredek és mély, mintha vizmosás fenekén járna. Oda vezet a
temetőbe, azután a szőlőkbe s talán tovább az erdőkbe is.
Én a temetőig mentem rajta, jó gazdám, Baronyi barátom társaságában.
Másik kocsin Linzer Béla barátom és a fényképiró művész jött utánunk.
Ez hát a kehidai temető. Ez itt a fényes család sirboltja. Itt
nyugosznak a feltámadásig a Deákok tetemei.
Jól láttam én ezt a sirboltot ezelőtt negyvenkilencz esztendővel is, a
mikor 1854-ben a haza bölcsét föl akartam keresni, hogy lássam,
megtiszteljem, szavát halljam s Pápán a kollégiumbeli társaimnak erről
hirt mondhassak. De bizony akkor én nem másztam föl a sirbolthoz a nagy
melegnek miatta és az én rég elhalt pajtásomnak hétszer való röstségei
miatt. Dús János volt ez, a mint már másutt elbeszéltem.
Nyolcz lépés hosszu, öt lépés széles négyszögletü tér volt a temetőben
körülépitve kőfallal. Keleti oldalán félkör alaku, nyugati oldalán az
ajtó. Teteje zsindelyes, barna az időtől. Bemeszelve kivül-belül. A mész
foszladozik a falakról. Ime, ez a sirbolt.
Se tornya, se keresztje, se harangja: mégis kápolna alaku. A hagyomány
azt beszéli, hogy a régi Kehidának csakugyan ez volt egykor
istentiszteletre szánt helye. A nagy-kapornaki kolostorból
át-átballagott néha napján egy-egy barát, misét mondott a kis
kápolnában, az áhitatos nép pedig ott térdelt körülötte a kápolnában; a
ki be nem fért, kivül a kápolna körül.
Ajtaja tölgyfából. Régi ereszték másfél száz esztendő előtti időkből.
Sarkait, fordulóit, závárjait rég megette a rozsda. Már ezelőtt néhány
évvel is szárnyai ugy voltak csak az ajtófélfához támasztva. Az
járhatott le a sirboltba, a ki akart, s azt vihette el onnan, a mit
akart. Még se bántották. Kegyelet őrzi a halottakat. Tudta a nép, hogy
ott a rég porrá lett uraságok nyugosznak. Hiszen 1854 óta, a mikor Deák
Ferencz eladta Kehidát, Deák-ivadék alig lépte át a sirbolt küszöbét. A
kik utána következtek a birtok uraiként: gróf Széchenyi István, azután
özvegye, azután Ödön fia, soha nem is látták Kehidát. Ki őrizte volna
családi gondossággal a pusztuló épületet?
Most már őrzi a nemes vármegye. Az én buzgó barátom, Csertán Károly, az
alispán, kiterjesztette gondját erre is. Kitatarozzák, megjavitják,
külső-belső egyszerü diszszel fölékesitik, záraiban megerősitik a
sirboltot. Épen ezen dolgozott egy-két kőmives s néhány napszámos, mikor
most ott jártam. Bizony kietlen kép volt a kápolna belseje. Szerszámok,
vakoló edények, törmelék, szemét mindenütt. Az egykori oltárnak aranyos
farészei összetörve, hányva, dobálva ott feküdtek az épület napkeleti
sarkában az oltár helyén. Semmi kép, semmi betü a falakon. A padolat
bokáig érő por szemét és göröngy. Nem is volt a padolat födve se kővel,
se téglával, se deszkával. Mintha csak a temető puszta földje lett volna
összetaposva.
Pedig a padozat alatt kell lenni a boltozott üregnek, a hol a koporsók
el vannak helyezve.
Magamhoz intettem egy kőmives legényt.
– Gyere csak fiam, mutasd meg, hol van a sirbolt beomolva?
– Itt ni!
Lábaival s azután kezével egy helyen a kápolna közepén félreháritotta a
porondot. Akkor előtünt egy lapos kő. Félméter széles s talán valamivel
hosszabb. Fölemelte, félretette s im ott volt a sötét üreg nyilása.
Látszott, hogy egysoros téglaboltozattal van az üreg befödve. Valami
ismeretlen durva kéz valamikor csákánynyal egy-két téglát kivágott a
boltozatból s aztán könnyedén lefeszített annyit, hogy akkora nyilás
támadjon, a melyen egy ember lejuthasson a holtak közé.
Az volt a szándékom, lemegyek, megnézem: mi van a sötét üregben. Azonban
nem volt kéznél gyertya, nem volt létra, másznom kellett volna mint az
ürgének s azután az a nyilás se az én termetemhez volt szabva. Nem
voltam abban bizonyos: leférek-e?
Mégis tudni akartam valamit öregéből-nagyjából a sirbolt titkairól.
Megint a kőmives legénynek szóltam.
– Le mernél-e menni, fiam, oda a sirboltba?
– Le én!