Eszembe se jut az orvosok mesterségébe belekontárkodni s a mit magam se
tudok, arról irni. De a mit hallottam és láttam s a mi Deákra
közvetlenül vonatkozik s különösen betegségére: arról akarok egyet s
mást elmesélni.
A karszék, melyben Deák majd egy évig ült s melyben nagy lelke elszállt
tőle, ott van a muzeumi Deák-szobában. Egyszerü, olcsó, viseltes,
közönséges karszék, a minők ez előtt harmincz vagy negyven évvel voltak
divatban. Ott volt e karszék az Angol Királynő fogadói lakásban is, sőt
meg volt ez már Kehidán is. E karszék történetét 1873-ban igy beszélte
el nékem Deák:
– Ez előtt mintegy húsz esztendővel azt vettem észre, hogy nekem
szivbajom van, vagy ha nincs még, hát kezdődik. Nem vettem tréfára a
dolgot s fölmentem Bécsbe, hogy Oppolzerrel s még egy más jó nevü
orvossal konzultáljak. Megvizsgáltak alaposan s megnyugtattak, hogy
szivbajom nincs és nem is mutatja semmi jel, hogy ily betegség
készülődnék nálam. De én mégis éreztem, hogy valami nincs rendben a sziv
körül s tudtam, hogy apám és Antal bátyám is szivbajos volt. Mindig azt
hallottam, hogy a szivbajosok, mikor már a baj nagyon elhatalmasodik, se
feküdni, se állani nem tudnak s még legkevesebbet szenvednek a
karos-székben. Én tehát csak megvettem már akkor ezt a karos széket.
Igaz, hogy húsz esztendeig nem volt rá szükség, de akármit beszéltek a
bécsi orvosok, most már mégis csak bele kerültem én ebbe!
Születésénél s természeténél fogva Deák Ferencz hatalmas erejü, izmos
férfiu volt. Mikor a 32-iki országgyülésre felment – igaz, hogy akkor
még csak harmincz éves volt – az összes követek és mágnások közt egyedül
br. Wesselényi Miklós volt nagyobb testi erejü, mint ő. Azok az
erőpróbák, melyeket egy e czélra szolgáló gépen tettek, bizonyitották
ezt.
Deák nyugodt vérmérsékletü s a szó teljes értelmében bölcs ember volt az
életmód tekintetében is.
Keveset evett s naponkint csak egyszer. Soha semmiféle szeszesitalt nem
ivott. Nagy indulatok, nagy szenvedélyek soha nem bántották, ezeket
távol tartotta magától. A megélhetés gondjai se bántották s bár a haza
és barátai iránt szive meleg és fenséges érzésekkel volt tele s bár neki
is mélyen fájt, a mi fájt jobbjainknak: mindamellett ő bánatnak és
kétségbeesésnek át nem engedte magát, hanem a jó emberek közt kedélyes
társalgásban keresett vigaszt és szórakozást. Haragudni is ritkán
haragudott s még öreg korában is mindig csak néhány perczig tartott
haragja.
Könyvmoly se volt. Szobán ülni se szokott állandóan. Pesten is naponkint
nagy sétákat tett s Kehidán is. Kehidán esős időben nagy sár szokott
lenni. Deák tehát deszkával kipadlóztatott parkjában egy sétahelyet,
hogy még esős időben is kényelmesen sétálhasson. Még lovai is elhizottak
voltak s nehéz testüek, nehogy esetleg megbokrosodjanak, elragadják s
kezét-lábát törje, a mi pedig félszázad előtt gyakori eset volt, kivált
hegyes-völgyes vidéken. Csakis a dohányzás volt szenvedélye az összes
szükségtelen szenvedélyek között.
Ily erős szerkezetü s bölcs életmódu ember – úgy hiszszük – száz évet is
megérhetett volna. Azonban Deák Ferencz tudta, hogy családjában a
férfiak ritkán szoktak hatvan éven túl élni. Atyja és bátyja is előbb
elhaltak. Ő e nagy mérséklettel hitt néhány évet lopni a sorstól. S ő
valóban hetvenhárom évig élt.
A negyvenes évek előtt ugyszólván sohase volt beteg. De 1846-ban sulyos
beteg lett s e betegsége még 1848 elején is tartott. Erről sajátságos
monda kering túl a Dunán. Elmondom úgy, a hogy hallottam.
1846 őszén Deák osztoztató birósági elnök volt Sümeg-Rendeken egy általa
jól ismert és szeretett családnál. A veszprémi püspök, gróf Zichy
Domokos, ugyanakkor Sümegen tartózkodván, Deák tiszteletére nagy ebédet
adott. Deák az ebéd után sulyos beteg lett és sokan hitték s állitották,
hogy az ebéden megmérgeztetett volna. Erős szervezete legyőzte ugyan a
betegséget, de teljesen sokáig nem üdült fel s a 48-iki pozsonyi
országgyülésre is betegsége miatt nem vállalt eleintén mandátumot.
Életének és betegségének utolsó évében, 1875-ben rendkivül sokat
szenvedett. Szivbaja, tüdőtágulása, nehéz görcsös légzése és vizkórja
borzasztó fájdalmakat okoztak. Az ember szeméből kicsordult a köny, ha
őt karosszékében, vánkosokkal feltámogatva, fájdalomtól feldúlt szenvedő
arczával s fátyolozott szemeivel látta. Miket kellett szenvednie: isten
a megmondhatója.
S szellemének ereje és kedélyének vidámsága ekkor se borult el. Ötletei
bizonyitják ezt.
Hadd mondjam el az utolsó Deák-adomát róla.
Egyik ápolónője tenyeres-talpas derék magyar menyecske volt, a ki épen
január közepén 1876-ban szült egy egészséges gyermeket.
A rokonok megijedtek, hogy a menyecskének most már gyerekágyat kell
feküdni s a jól ismert alak távolléte és nélkülözése fájni talál az
»öreg ur«-nak. Megkérdezték tehát Kovács Sebestyén Endrét, mit
csináljanak.
Az orvos megvizsgálta a menyecskét s azt mondá, hogy elég erős az, alig
kell egy napig feküdnie, ott lehet a nagy beteg szobájában, csak nagy
terhet ne emelgessen s ne sokat mozogjon.
Kovách Laczi és Széll Kálmán tréfásan vigasztalták az öreg urat:
– No bátyám, az uj év szerencsés lesz, meggyógyul majd, ezt jelenti a
menyecske szerencsés megszaporodása.
A nemzet bölcse inkább holt volt már, mint élő. Szemei alig fénylettek,
mozdulni már nem tudott és beszélni se. De azért reszkető kezét
megmozditva, suttogó hangon visszaenyelgett a két jó baráthoz e
szavakkal:
– De nem én rám gyanakodtok, ugy-e?
A két jó barát nevetett, hogy a könyje kicsordult bele.
Ez volt Deák Ferencz utolsó adomája.
Pár nap mulva meghalt.
Lábjegyzetek.
[Footnote 1: Schlésinger Magda a bájos, ifjú művésznő, Schlésinger Samu
törteli birtokos s vendéglátó és művészetkedvelő derék magyar gazda
leánya.]