»Sohase tartsd grácziának, ha oda kell adnod, a mi a tied.«
E bölcs mondásnak története van, melyet Deák Ferencz igy adott elő:
»Gyakran csodálatos befolyása van az emberre annak, a mit gyermekkorában
látott vagy hallott. Talán négy esztendős gyerek voltam, mikor egyszer
édesapám elvitt magával Németujvárra látogatóba az öreg Batthyány Lajos
herczeghez. Édesapám és a herczeg jó ismerősök voltak, s a herczeg
szerette apámat.
Mig az öregek egymással beszélgettek: addig engem a herczeg parancsára
egy inas kivezetett a kertbe játszani. A kertésznek volt egy fia, ki
velem egykoru volt, s kivel csakhamar összebarátkoztam. A kertész két
narancsot adott nekem ajándékba és a kertészfiuval s a két narancscsal a
parkban igen jól mulattam.
A mint ott játszadoztunk, egy útkanyarulatnál jön szemközt a herczeg
édesapámmal. Apám meglátja nálam a narancsokat, s azt kérdi tőlem:
– Hol vetted fiam azt a szép gyümölcsöt?
– A kertész bácsi adta.
– Jól van fiam, de most jer a kegyelmes herczeghez, kináld meg a
narancscsal s mondd neki tisztességtudással: Kegyelmes herczeg tegye meg
azt a grácziát, fogadja el szegénységemtől ezt a két narancsot.
E szavakra én a két narancsot erősen megszoritottam, s kezemet hátratéve
azt mondám:
– Nem adom.
Édes apámat meglepte e gyermeki dacz, szégyelte magát a herczeg előtt, s
haragosan, botját fölemelve kérdé tőlem:
– Miért nem adod?
Erre ujra daczosan feleltem:
– Nem adom, mert ez az enyém.
Apám ujra haragba jött, de őt a herczeg lecsillapitá s aztán a herczeg
hozzám jövén, arczomat megsimogatá s e szavakat mondá:
– Derék gyerek vagy fiam. A tied az a narancs. Soha se tarsd grácziának,
ha oda kell adnod, a mi a tiéd.
E szavakat – úgymond Deák Ferencz – soha se felejtettem el, gyakran
eszembe jutottak akkor is, mikor a bécsi kormánynyal alkudoztunk.