Deák Ferencz nem vállalt mandátumot az 1843-iki országgyülésre. Hogy ez
országgyülés oly eredménytelenül oszlott el: ezt Deák távollétének rótta
fel a nemzeti közvélemény. Így nyilatkoztak az országgyülésen Beöthy
Ödön és mások; igy vélekedett Majláth kanczellár; így írtak a lapok, így
volt meggyőződve Zalavármegye s ama többi vármegye is, mely Deáknak
felajánlotta a mandátumot.
Hogy Deák más irányba tudta volna-e terelni a sors kerekét: oly kérdés,
mely meg nem oldható soha, Somssich azt mondja Kónyi gyüjteményében,
hogy 1844-ben már Deák se tudta volna kiegyenlíteni a nagy ellentéteket,
melyek a bécsi kormány és a nemzet közt kifejlődtek. Annyi bizonyos,
hogy 1848-ban már nem tudta, de 1840-ben még ki tudta egyenliteni, pedig
1839–40-ben legalább is volt akkora távolság Bécs és a magyar nemzeti
párt közt, mint 1844-ben.
Tény az, hogy 1841 és 1847 közt a reformokra léhán telt el hat-hét drága
év s hogy a 48-iki rázkódás semmi esetre se lett volna oly nagy, ha
44-ben legalább a belpolitikai kérdések nagy része egészséges
alkotásokban megoldást nyert volna. S az is valószinü, hogy amaz
egyetemes bizalom, mely Deákot a nemzet részéről s ama nagy tisztelet,
mely a konzervativek részéről 44-ig kisérte, Deákot 44-ben is nagy
dolgok elvégzésére tette volna képessé. Deákot mint embert sohasem
vezérelték magasztosabb indokok, mint 43-ban, mikor a követséget
visszautasítá, de Deák mint államférfi ezzel végzetes mulasztást
követett el. Érezé ezt maga Deák is, mind 1848-ban, mind 1861-ben s
nyiltan megvallá barátainak, hogy a kibontakozásra ugyan semmi reménye
nincs, sőt a jövőt felette komornak és veszélyesnek látja: mind a
mellett elvállalja a követséget, nehogy a bekövetkezendő rossz
fordulatot az ő kimaradásának tulajdonítsák. (1861. január 9-én Pesten
kelt levele.)
Deák az 1847-iki országgyülés kezdetén betegen s komor lélekkel ült
kehidai birtokán, visszautasítva megyéjének a követválasztáskor
fölajánlott bizalmát. Okul betegségét s reményeinek a közel jövőre való
elenyésztét hozván fel. Tétlensége nem a haragvó Akhillesé s nem is a
száműzött Belizáré, hanem a felelősségét mélyen érző bölcs hazafié volt,
ki nem akart oly munkára vállalkozni, mely erejét túlhaladá s mely
temperamentumának meg nem felelt. Miért vállalkozott mégis?
Sajátságos kérdés ez, de Deák magas erkölcsi gondolkozásának természete
szükségessé teszi a kérdést.
A 48-iki márcziusi napokban Kossuth vezeté az országgyülést s a
közvéleményt. Mindkettő a birtokkérdések gyökeres megoldását, az
államjogi önállást s a teljes alkotmányosságot követelé s mindezeknek
elengedhetlen föltétele gyanánt a felelős miniszteriumot tekintette.
A miniszterium elnöke rendes viszonyok közt csak Kossuth lehetett volna,
de a tényleges viszonyok gróf Batthyányt kényszerítették a kabinet
élére. Batthyány pedig a kabinet alakításába fogni Deák nélkül nem
akart. Hogy mik voltak erre legközelebbi indokai, ezt fejtegetni nem
akarom. Tény az, hogy nem akart.
Márczius 13-án kiüt a bécsi forradalom.
Márczius 14-én rövid, de tartalmas manifesztumban állapodik meg
Pozsonyban a követek kara.
Ugyanez napon gróf Batthyány, a kijelölt miniszterelnök, Tolnay Károlyt
és Wenckheim Bélát küldi Kehidára azzal a kéréssel, hogy Deák menjen fel
Pozsonyba.
Ugyane czélból a főrendek és a követek nagy serege levelet írt Deákhoz.
Nagyon rövidet, melynek végpontja ez: »Szükségünk van rád s bizton
várjuk minél előbbi jelenlétedet.«
Márczius 16-án Zalavármegye közgyülést tart s ott Horváth kamarás
előadja Tolnay Károly követ hivatalos levelét, mely szerint »az
összegyült országos rendek pártszinezet nélkül, a mágnások s maga az
ország fenséges nádora közakarattal Deák Ferencz urnak az országgyülésen
leendő megjelenését óhajtják, a körülmények szüksége pedig ezt
parancsolja.«
A közgyülés nagy választmányt alakít, mely az alispán vezetése alatt
Kehidára menjen Deákot a követségre felkérni.
Márczius 17-én Zala mindkét követe lemond, hogy Deáknak helyet
engedjenek.
Márczius 18-án Batthyány kijelenti, hogy Deákot megvárja, addig a
független, felelős miniszteriumot nem alakítja meg.
A »Pesti Hirlap« márczius 21-én ezt írja: »Deák Ferencz Pozsonyba
megérkezett. Megnyugvással és bizalommal van függesztve reá a közönség
szeme, mely a legközelebbi napok villámzó eseményei közt káprázni és
tévedezni kezdett.«
Ime a külső körülmények, melyek Deákot arra birták, hogy követséget és
miniszterséget vállaljon. Vállaljon annak daczára, hogy hite és bizalma
nem volt a jövőben. Annyira nem volt, hogy Pozsonyba érkezte után egy
hét mulva márczius 28-án, midőn az egész nemzet örömmámorban úszott s
lelkesült bizalommal ment a jövő elé, azt írta sógorának: »Hazánk talán
nagyobb veszedelemben soha nem volt. Oroszok nyomnak el bennünket vagy
ismét az ausztriai hatalom, vagy talán a legborzasztóbb anarchia: ezt
csak Isten tudja!«
Halandó embernek nem adatott élesebben és biztosabban látni a jövendőt.
Miniszterré lőn s miniszter maradt a Batthyány-kabinet végeig és jelen
volt az országgyülésen az évnek végeig Pozsonyban és Pesten. Debreczenbe
nem ment kezdetben azért, mert nem tudott s később mert nem akart menni.
Bár semmi adat sincs arra, Deák vérmérséklete kétségtelenné teszi, hogy
ápril 14-dike után nem maradt volna Debreczenben s nem ment volna oda
semmi esetre. Arra azonban van adat, noha nem Kónyi gyüjteményében, hogy
ő Kossuthot semmi esetre se akarta volna gátolni abban a fenséges
munkában, mely folyt a csaták mezején először az alkotmányért, azután a
nemzeti becsületért.
De mi szerepet töltött be hát Deák Pozsonyban és Pesten? Oly kérdés,
melyet e kornak s e kor történetének mélyebb búvárlója mindenesetre
fölvet.
Egészen furcsa, mai napság alig érthető jelenségek állanak előttünk
Kónyi könyvében, melyek a parlament ingadozását bizonyítják egész az év
végeig – a fölött, vajjon Kossuth iránya fogadtassék-e el vagy Deák
iránya.
Az udvarhoz és a főherczegekhez Deák megy a törvényjavaslatok
elfogadásának kieszközlésére.
Az osztrák birodalmi gyüléshez követül őt küldi a parlament.
Európához manifesztumot küldeni őt kérik fel.
A néphez proklamácziót intézni őt akarják kényszeríteni.
Windischgrätz herczeghez, ki győzelmes hadak élén jön az ország
fővárosát elfoglalni, őt küldi az országgyülés békekövetségbe általános
felhatalmazással s minden részletes utasítás nélkül.
Felszólalásainak mindig enged a többség s nyugodt, de erélyes szavával
mindig le tudja fegyverezni egy pillanatra a parlament forradalmi
elemeit.
Kossuth mindent fényesen keresztül visz a parlamentben, a mit akar s
Deák mellé is mindig oda áll a többség, valahányszor felszólal.
Kossuth és Deák soha nyiltan összeütközésbe nem jönnek; egyiket vagy
másikat elejteni a parlamentnek soha sincs alkalma; a két férfiu se nem
követi egymást, se nem mérkőzik egymással. A mi bizonyítja, hogy girondi
és montagnard egyik se volt s a hazafiságban mindakettő magyar volt
egészen.
Minden fény, minden dicsőség s a korszakokra szóló nagy tettek minden
emléke Kossuth nevéhez és működéséhez van kötve s méltán, de azért Deák
is nagy dolgokat mívelt, melyekre azonban a véres lázadások s a nagy
függetlenségi harczok idején a nemzetnek nem lehetett figyelni.
Bizonyosnak látszik, hogy néhány nagy államjogi alaptörvényt Bécsben nem
fogadtak volna el Deák befolyása nélkül s az úgynevezett kamarilla előbb
megrohanta volna a rendes hadsereggel hazánkat s a szervezkedésre alig
engedett volna annyi időt is.
Az pedig egészen bizonyos, hogy a parlament szélső ellenzéki elemei a
nemesi középosztálynak óriási károkat okoztak s az egyházat is súlyosan
megtámadták volna, ha Deák a maga erélyével és megingathatlan
elmeerejével útjukat nem állja. Nagyon szép és nagyon tanulságos az a
több mint tíz beszéd, melyet Deák a legviharosabb napokban a magyar
középosztály s az egyház védelmére teljes sikerrel tartott.
S ki tagadhatná, hogy függetlenségi harczunk erejének nagy részét tette
a nemességnek lelkes csatlakozása s az egyháznak legalább is jóakaró
semlegessége? S a nemesség nagy része nem kergettetett volna-e Ausztria
karjaiba s nem követte volna-e a pozsonyi konventikulum főurait, ha vele
úgy bánnak a parlamentben, mint a hogy néhány rajongó akart a franczia
nagy forradalom mintájára?
Magánjogunk s alkotmányunk történetének búvárai egykor felismerik s
kimutatandják Deák érdemeit, melyeket e férfiu, kiben egy csepp
forradalmi vér sem volt, még a forradalom lázában is szerezni tudott.
Kónyi gyüjteményének második nagy része az októberi diploma történetével
foglalkozik. Ebben Deáknak nem volt szerepe. De óriási szerepe volt
igazságszolgáltatásunk érdekeinek s a nép benső nyugalmának
megvédelmezése körül 1860-ban, 1861-ben. Meglehetősen elfelejtett nagyon
becses beszédeket hoz itt Kónyi napvilágra.