Kónyi Manó nagy munkát végzett, nagy hálára kötelezte maga iránt a
nemzetet s a magyar irodalom barátait s nagy szolgálatot tett
történetiróinknak is, kik a tizenkilenczedik század Magyarországának
történetét megírni lesznek hivatva. S mindezt azzal, hogy Deák beszédeit
összegyüjtötte.
E munka sem nem oly kicsiny, sem nem oly egyszerü, mint a minőnek első
pillanatra látszik.
Deák Ferencz nyilvános szereplése kora ifjuságától, 1822-től kezdődik s
tart ötvennégy éven keresztül 1876-ban bekövetkezett haláláig. Ránk
maradt első beszédét 1828-ban tartotta. Ez törvényszéki védőbeszéd volt.
1833-tól kezdve már mint törvényhozó s mint a nagy nemzeti
szabadelvü-pártnak elismert vezére szól a közpolitikai kérdésekhez az
országgyülésnek s a vármegyének tanácskozó termében. S nemcsak szól,
hanem ír is, nyilvánosságra szánt alakban ugyan keveset, de
magánleveleiben eléggé gyakran. S beszédei és iratai s nyilt és bizalmas
közleményei egyaránt szépek s hangulat, nyelv, irály, tartalom, felfogás
tekintetében teljesen összhangzók. Senki sincs közférfiaink közt, kinek
egyénisége s nyilt, közérdekü és magán cselekvése s nyilatkozatai közt
oly teljes összhang volna, mint Deáknál.
Kónyi Manó azt tűzte ki feladatául, hogy Deák minden nyilvános beszédét
s minden közérdekü, de magán természetü iratát, levelét összegyüjti s
egyelőre legalább beszédeit rendszeres gyüjteményben kiadandja.
48 előtt a sajtó nem volt szabad s a gyorsírás csak csecsemő napjait
élte. Deák nem szokta beszédeit megírni sem előbb, sem utólag. Ime az
okok, melyek a gyüjtés munkáját fáradalmassá tették.
Megvannak a rendi országgyülések naplói és jegyzőkönyvei s ezekben a
követek beszédei és iratai. De mily keserves dolog ezekből egyes emberek
beszédeit hiány nélkül összekeresgélni, ezt csak az tudja, ki valósággal
megkisérlette.
A régi kormányok nem szerették, hogy a követek beszédei szó szerint
megörökíttessenek. Az alsó tábla elnökei, a királyi személynökök
különösen ügyeltek arra, hogy az ellenzék vezérférfiainak beszédei
csakis a leghalványabb kivonatban tétessenek bele a diáriumba. S Deákért
épen nem tettek kivételt. Rend szerint a naplókban elő sem fordul, hogy
személy szerint ki tartotta a beszédet, csak az van mondva: Zala,
Somogy, Békés megye stb. követe ezt és ezt feleli. S miután minden
vármegyének két követe volt, gyakran lehetetlen megmondani, hogy a kettő
közül melyik tartá ezt vagy amazt a beszédet.
Deák mint harmincz éves fiatal ember rögtön feltünt s pár hó alatt
pártvezérül fogadtatott el az országgyülésen. E miatt nagyobb figyelmet
fordítottak beszédeire, de nem mindig ezek előnyére. Nem egy beszéde,
mint az is, melyben a hétszemélyes-tábla szervilizmusát ostorozá a
politikai perekben, épen e miatt csak nagyon is csonkán s halvány
töredékes kivonatban láthatott napvilágot s maradhatott ránk. Szerencse,
hogy az országgyülési ifjak Deák beszédeinek nagy részét kéziratban
lehető híven őrizték meg.
Kónyi páratlan szorgalommal és gondossággal búvárolta át a régi
országgyülések iratait s a 48 előtti publiczistika összes sajtótermékét
Deák beszédei végett. Ezen kivül utazásokat tett Zalavármegyébe Deák
ifjukori barátaihoz, tisztelőihez, rokonaihoz s egykori tiszttársaihoz,
kik Deák sok beszédét, nyilatkozatát, magán levelét ereklyeként őrizték.
Részint személyesen, részint levélben fölkereste Deák szereplő egykoru
társai közül az élőket s az elhunytak örököseit, hogy a birtokukban levő
adatokat engedjék át. Éveket töltött el e fáradozások közben.
Midőn a beszédek gyültek: akkor eszébe jutott, hogy minden beszéd csak
akkor lesz egész, akkor teljesen érthető és élvezhető, ha egy kis
előszóban minden beszédnek történetét s minden alkalmi eseményt és
érvet, melyre a beszéd vonatkozik, összeállit s lehető rövidséggel, de a
szükséges teljességgel megszerkeszt. S ez szerfölött nehezíté a munkát.
Deák beszédei a szó igaz értelmében mind alakilag, mind tartalmilag igen
becses s nagy részükben valósággal remek beszédek, a magyar politikai
nyelvnek s a specziális magyar észjárásnak páratlan alkotásai. Azonban
Deák azért, hogy beszédet tartson s hatalmas elméjét és ékesszólását
ragyogtassa, soha nem beszélt s minden beszéde az alkalmi szükségnek, a
szükséges czélszerüségnek szüleménye. Épen ezért volt helyes, sőt
szükséges Kónyi terve, hogy minden beszédnek történetét is megírja. A
legtöbb beszéd megkezdett vagy bevégzett cselekmény jelentőségével és
súlyával bír s a legkisebb és legjelentéktelenebb nyilatkozat is Deáktól
a kor jellemének megértésére nagy becsű.
Ám egy beszéd történetének, valódi indokának s hű előzményének megírása
nem könnyü dolog. Meg kell ismerni a kérdést magát; életre kelteni
azokat, kik abban felszólaltak; rámutatni az érdekekre és
szenvedélyekre, melyek a kérdés körül kifejlődtek vagy azt felszínre
hozták: mindez elengedhetlenül szükséges. De az érdeklődők közül esetleg
ma is élnek talán többen is; Kónyi pedig nem akarta, hogy akár a beszéd,
akár annak története felszólalás, ellenzés vagy politikai czáfolgatás
tárgyává tétessék s ezért minden fontosabb beszédnél az összes
érdeklődők s közvetlenül érdekeltek nézetét s véleményét is előzetesen
megismerni s egyúttal tájékozni is törekedett. Czéljául tűzte ki az
emberileg elérhető legtökéletesebb tárgyilagosságot és történeti hűséget
s e végből egy vagy két esetben, a hol szükséges volt, Ferencz József
király tanuságtételét is korrekt alkotmányos módon megszerezte.
E nagy gondosságnak s a Kónyit jellemző e skrupulózitásnak némi
árnyoldalai is valának, melyeket a nagy közönség ugyan alig vesz észre,
de a melyeket egy későbbi kiadásnak el kell távoztatni. A mit Kónyi
gyüjteménye ad, az mind becses és történetileg teljesen igaz és hű; de
épen e nagy skrupolózitás miatt Kónyi gyüjteménye nem ad sok dolgot,
melyet adni kellene s mely nélkül Deák mint szónok, mint államférfi s
mint korát vezérlő hatalmas egyéniség csak hézagosan áll előttünk.
Merültek fel egyéb nehézségek is, melyek közül csak egyet említek fel.
Ez a beszédek váriánsai. Deáknak nem egy 48 előtti beszéde egymástól
sokszor jelentékenyen eltérő több szerkezetben maradt meg tisztelőinél.
A költők verseinek minden váriánsa becses s híven megőrizendő, mert
minden váriánst maguk a költők irtak. De Deák a beszédet csak egyszer s
egy szerkezetben tartotta, s azért a váriánsok egyike vagy másika,
esetleg mindegyike lehet hamis vagy helytelen. Kónyi szerencsésen
választott ezek közt, de alig hihető gond, utánjárás és tanulmány előzte
meg minden választását.
Kónyi gyüjteményének első kötete Deák nyilvános életéből 20 évet ölel
fel s 1828-tól 1847 végeig tartott beszédeit közli. A második kötet 1848
elejétől 1861 márcziusig terjed s a 61-iki országgyülésre már nem
terjeszkedik ki. Közli Deák 48-iki pozsonyi követségét,
igazságügyminiszteri szereplését s néhány e korból eredt nagybecsü
magánlevelét. Közöl némelyeket az ötvenes évek abszolutizmusából, az
akadémia uj szervezkedéséről, az októberi diploma és februári pátens
előzményeiről, az országbirói értekezletről s végül közli Deáknak
Zágrábmegye körlevelére írt 1861-iki feleletét. Mindezekről el fogjuk
mondani véleményünket.
A mi a gyüjtemény szerkesztését illeti, e második kötet jelentékenyen
különbözik az elsőtől és pedig előnyösen. Ebben ugyanis Kónyi már sokkal
bővebben közli s használja fel Deák magán leveleit, mint az első
kötetben. Úgy látszik, gyüjteményének szélesebb keretet akar adni, azt
bővebbé és tartalmasabbá akarja tenni, mint eredetileg terve volt s mint
az első kötetnél tette. Mondanom sem kell, hogy ezért csak köszönettel
tartozunk neki s hogy ez a könyvet érdekesebbé s Deák egész alakját
fényesebbé és világosabbá teszi s ezzel történetirásunknak is gazdagabb
anyagot bocsát rendelkezésére.
Azonban meg kell jegyeznem, hogy e kötetnek mégis nagy hiányai vannak.
Az első kötetnél is nagy hiánynak tartom, hogy abból Deák kodifikátori
működése csak nagyon kevéssé tünik ki s különösen a büntető kodex körüli
43-iki működése csaknem egészen hiányzik. Igaz, hogy akkor még Kónyi
csak a beszédek közlésére fekteté a súlyt s kevéssé a levelekre és egyéb
munkálatokra. Deák a 43-iki büntető törvény javaslatánál s annak
mellékleteinél nem egy igen becses munkálatot készitett s Mittermayerrel
is sűrűn levelezett.
A második kötetben érzékeny hiányok vannak. Csak néhányat emlitek itt
fel.
Függetlenségi harczunknak érdekes és fontos epizódja Deák békekövetsége
Windischgrätz herczegnél. Ebből Kónyi csak Deák két parlamenti beszédét
s két hivatalos jelentését közli. De maga a követségi eljárás is
rendkivül érdekes és fontos, mert – a többek közt – ez lőn végzetes gróf
Batthyány Lajosra nézve, ki, ha Deák tanácsát elfogadja, könnyen
megmenekülhetett volna. Ezt Deák 1869-ban lediktálta Csengery Antalnak,
magam is szerencsés voltam Deáktól hallani; Csengery feljegyzése
legalább is helyén lett volna a második kötetben annyira, mint Somssich
Pál vagy gr. Dessewffy Emil emlékiratai.
Érdekes levélváltás folyt Deák és gróf Széchenyi István közt a kehidai
birtok megvétele tárgyában. Fontos dolog ez, mert ez bírta Deákot arra,
hogy Pestre jőjjön s a nemzeti közvéleménynek központjává legyen.
Deák 1855 végén és 1856 elején közel száz levelet írt Vörösmarty
családja érdekében barátaihoz. Ezek közt vannak olyanok – például a gróf
Mikó Imréhez irott – melyeknél szebbet és tartalmasabbat magyar nyelven
alig írt még valaki. Ezekben fejti ki, hogy mivel tartozik nagy
költőjének és szépirodalmának a magyar nemzet. Nagy kár, hogy ezeket
Kónyinak valamely ok miatt ki kellett hagynia. A második kiadásban
ezeket fel kell venni múlhatlanul.
Azt hiszem, Deák társalgó szobájáról s a forradalomra törő férfiakkal
való passziv érintkezéséről is – 1860 és 61-ből – lehetett volna írni
egy fejezetet.