Az első kihallgatás után több idő, körülbelül pár hónap telt el a
nélkül, hogy a vizsgálat folytatásáról bármi is hozzánk kiszivárgott
volna. Már-már azt hittük, nem lesz az egészből semmi. Egyébiránt
bíztunk az esküdtben, sőt minden látszólagos durvasága daczára bíztunk a
szolgabiróban is. Hiszen magyar ember s atyafi volt ő is.
Időközben apám valami névnapra átrándult egyik rokonunkhoz, egyik
távolabb eső faluba. Sokan voltak együtt a névnapi köszöntőn, egész
éjjel folyt a mulatság, túlnyomólag rokonok és ismerősök voltak jelen.
Természetesen nem egyszer előjött a szó a szent-györgyi vizsgálatról s a
horvátok leöletéséről is, melyről ott abban a bizalmas társaságban is
mesésnél-mesésebb hírek és hallomások merültek föl.
Apám könnyen érthető óvatossággal hallgatott az ügyről és sehogyse volt
hajlandó arról részletesen nyilatkozni. Hallgatagságában azonban nem
maradhatott meg. Később oly sokan, oly következetesen s oly rohamosan
ostromolták, hogy mondja el a horvátok lekonczolásának történetét, hogy
a társaság tagjai iránti sértő bizalmatlanság kitüntetése nélkül
lehetetlen volt a hallgatás. Hosszú és erőszakos nógatásra elmondta
tehát apám az egész esetet. Hiszen erkölcsi lehetetlenség volt
feltennie, hogy abban a társaságban áruló vagy ostoba fecsegő lehessen.
És mégis volt. Alig egy hét mulva nálunk termett a vizsgáló küldöttség s
apám elbeszélése meglehetős hűséggel irásban meg volt a
zsandárfőhadnagynál. Magával hozta a küldöttség a megyei főorvost is.
Az esküdt a vizsgálat napján eleve megsúgta apámnak, hogy a zsandár
mindent tud s hogy ha valaha, most lesz szükség óvatosságra és
ügyességre. Különben a halálos veszély, melyet már elháritottnak
hittünk, nyakunkra bekövetkezik. A falubeli emberek megbízhatóságában
egyébiránt nem volt okunk most sem kételkedni s e tekintetben a helyzet
nem volt rosszabb.
A kihallgatásokat most is a szolgabiró vezette s azok élét néhány mit
sem mondó tanu kikérdezése után apám ellen irányozta. A zsandárfőhadnagy
feszülten figyelt minden szóra és a kezében volt tényállással veté egybe
apám minden szavát.
A szolgabiró kemény, pattogó hangon mindenekelőtt az elkövetett bűntény
iszonyuságára figyelmezteté apámat.
– Tudja-e ön – mondá – hogy ama tizennyolcz vitéz, Handits Milivoj
hadnagygyal élén, báró Jellasich üzenetét s depeseit vitte Roth
hadseregéhez. Tudja-e, hogy e csapat leölése miatt Roth hadserege nem
nyert értesülést, nem csatlakozhatott b. Jellasich hadseregéhez s
ennélfogva ő felségének, legkegyelmesebb császárunknak e hadsereghez
kötött czélja meghiusult, sőt Roth hadserege kapituláczióra
kényszerittetett. A tényállás földeritésével tehát nemcsak egy orgyilkos
ténynek, hanem egyuttal egy vakmerő felségárulási ténynek tettesei is az
igazságszolgáltatás kezébe jutnak s magas kormányunk abban a helyzetben
lesz, hogy a trón és nemzet ellen elkövetett ezen rettenetes tényt
illőképen megtorolhatja.
Úgy beszélt a szolgabiró, mint egy zsandártiszt, vagy egy
Haynau-vérbirósági auditor. A zsandárfőhadnagy megvolt elégedve a
beszéddel.
Apám csak a fejével intett, mintegy mutatván, hogy ő mind e nagy dolgot
jól tudja.
– Beszélje el tehát, a mit tud; hogy történt az eset s kik voltak a
tettesei.
– Nem tudom elmondani, – felelte apám.
– Miért?
– Nem tudom minden részletét, mende-monda kósza beszéd után pedig nem
akarok semmit se mondani.
– Gondolja meg, hogy szabadsága és élete forog koczkán.
Apám nem felelt.
Ekkor felugrott a zsandárfőhadnagy s azt mondá a szolgabirónak:
– Most majd én veszem az ügyet a kezembe.
S oda állva apám elé, kezében a névnapi elbeszélés részleteivel egy
papiron, nyersen kérdezé:
– Hol volt ön 1848-ik évi szeptember 28-án, midőn Handits Milivoj
hadcsapata Lepsény és Mező-Szent-György közt felkonczoltatott?
– Útban voltam Balaton-Füred felé.
– Mit keresett ott?
– Családomhoz mentem, melyet a horvát tábor elől oda vittem.
– Kivel tudja ezt bizonyítani?
– Hivatkozhatom-e helybeli tanukra és cselédeimre?
– Nem ér semmit.
Apám gondolkodott. Csodálatosan éles emlékező tehetsége nem hagyta
cserben.
– Én – mondá – azon a napon kilencz és tíz óra közben mentem
Balaton-Fő-Kajáron keresztül. A községháza előtt vezet el az országút s
a községháza tornáczában állt Kenessey Dániel, Cserki Mihály, Tóth
Ferencz. Ők megszólitottak, kocsimmal megálltam, kérdezték: hová megyek
s mi ujság nálunk. Beszélgettem velük s elmondám, hogy egy csapat horvát
katonát a lepsényi fogadónál láttam, midőn reggel ott elkocsiztam. Ezek
tanuim lehetnek.
Megjegyzem, hogy apám ezen előadása tökéletesen igaz volt. Midőn már
Kajárt a Füred felé vezető útban elhagyta: akkor jutott eszébe, hogy jó
lenne a Lepsényben látott horvát csapatot elfogni, lefegyverezni s a
nála levő leveleket kézbekeriteni. Innen fordult s hajtott vissza
lóhalálában, de ezt már nevezett tanui nem látták.
Midőn a zsandárfőhadnagy ez elbeszélést s a tanuk neveit meghallotta,
oda fordult a szolgabiróhoz:
– Szolgabiró úr, ezt az urat őrizet alá teszem, mig én magam személyesen
a megnevezett tanukat kihallgatom.
Apám ott maradt a község házánál a küldöttség előtt néhány zsandárral, a
főhadnagy pedig rögtön kocsira ült s pár legényével hajtott Kajárra.
Szigoru figyelemmel maga hallgatta ki a megnevezett tanukat, kik utolsó
betűig helyeselték s igazolták apám előadását.
Délután érkezett vissza nagy bosszusan. Haragosan kérdezé apámat, nagyot
ütve a kezében volt papirokra:
– Hát mit beszélt ön a küngösi névnapon itt és itt, ekkor és ekkor?
Részletesen elmondá a besúgás tartalmát. Apám alig tarthatta vissza
magát a mosolygástól, felelé:
– Mulattattam a társaságot.
A főhadnagy káromkodott, mint a jégeső, s oda fordulva a község házában
s háza körül ácsorgókhoz, felkiáltott:
– Hát nincs e komisz faluban már egyetlen becsületes ember se?
E szóra sunyi arczczal előállott egy V. Ferencz nevü uri ember, helybeli
birtokos, okleveles ügyvéd s azt mondá:
– Én megmutatom a főhadnagy úrnak, hol vannak a megölt horvátok
eltemetve, mert én becsületes ember vagyok.
E szóra a zsandár majd megmeredt örömében. A mi embereink közé pedig
mintha menykő ütött volna. Iszonyu megütközés, sőt ijedtség fogta el
őket.
Ez a V. Ferencz olyan fajta ember volt, a ki teljes életében mindig és
mindenütt azon törte a fejét, kinek miként mondhat vagy tehet minél
nagyobb kellemetlenséget. Elment mindenüvé, kidobták mindenünnen,
megverték mindenütt, minden csontja össze volt törve, kocsmában,
névnapon, szőlőhegyen, tisztujitásoknál, általa kezdett verekedések
közben. Most se mondhatott le arról, hogy kellemetlenséget csináljon a
falunak. De inkább a bolond emberek egyike volt, mint a gonoszaké. Az
eszébe se jutott, hogy otromba leleplezései miatt akasztófára kerülhet
húsz-harmincz derék magyar ember.
A főhadnagy oda ment hozzá, vállára vert, megölelte, kezet szoritott
vele s mondá:
– Vezessen uram. Ön az egyetlen derék, becsületes ember a világon.
Ment az árulkodóval egész csapat ember. Biró, orvos, zsandár, tanu,
napszámos.
Apám némileg megnyugodott, midőn megtudta, hova vezeti V. F. a
küldöttséget. Ott igenis voltak horvátok a föld alatt, de azok onnan az
ő tudomása szerint fel lettek szedve s máshova eltemetve. Ezt pedig a
hóbortos V. F. nem igen tudhatá.
Azonban reményében mégis csalódott. Hogy és hogy nem történt, egy
hullának csontvázát csakugyan megtalálták az árulkodó által megjelölt
helyen. S e csontvázat nagy diadallal hozta be a főhadnagy a faluházhoz.
– Várjatok gazemberek – szólt a községi lakosokhoz, kik jelenvoltak –
kezemben vagytok most.
Ekkor már estefelé járt az idő. A főorvos azt a javaslatot tette, hogy a
hullavizsgálat a következő napra halasztassék, miután esti szürkületben
vagy gyertyafénynél ezt sikerrel megszemlélni nem lehet.
Úgy lett.
A vizsgáló küldöttség a további vizsgálatot elhalasztá addig, mig a
főorvos véleményt ad. A főorvosi vélemény pedig tovább késett hat
hétnél.
De a mikor készen lett: akkor csakugyan véget vetett minden vizsgálatnak
s az egész ügy minden komolyságának. A főorvos igen eszes, tanult,
hatalmas humoru ember, s jó hazafi volt s véleménye mind e
jellemvonásának megfelel.
Kimondá, hogy a talált csontváz férfinak csontváza, a ki lehetett
harmincz éves, de lehetett hetven éves is. Hosszasan bizonyítá a
tudomány egész komolyságával, hogy a csontváz sem azt nem igazolja, hogy
az élő ember katona volt, se azt, hogy horvát volt, miután a tudomány
mai állásában a csontok a nemzetiségi kérdésben érvet nem nyujthatnak s
a polgári foglalkozásra róluk biztos következtetést vonni nem lehet.
Végre kimondá, hogy az az ember, kitől a váz ered, ezelőtt tíz évvel is
meghalhatott, noha az sincs kizárva, hogy két év előtt halt meg.
A főhadnagy dühösebb lett az orvosra, mint a szentgyörgyi emberekre. Nem
is jött ki ellenünk többé s nem is láttuk többé soha. Nemsokára
áthelyeztetett megyénkből s meg is halt. Nevét nem irom ki, mert utódai
jó hazafiak.
Nem irom ki a szolgabiróét sem. Ő sem él már.
Az öreg nemes, kit úgy megsértett, soha se tudott neki megbocsátani. Az
öreg nemes esetét megtudta az egész vármegye és ezért a szolgabiró
sohase tudta régi jó hírnevét visszaszerezni a vármegyében.
Pedig az önkényuralom végleges bekövetkeztével visszalépett ő is s lőn
gazdálkodó és renitens magyar ember, mint a többi. Egyházának kiváló
férfia volt, a protestáns kűzdelemben derék szerepet töltött be, a
katonaexekucziók korában országos lett jó hírneve, egykori esküdtjével
együtt. De azt az egy tényét nem tudták neki elfelejteni.
Húsz év mulva egyszer kérdém tőle egy megyei gyülésen:
– Miért tetted azt akkor, bátyám?
– Ha én azt nem teszem, öcsém, apádat akasztatta volna fel a német
legelőször. Mert úgy tettem: csak azért bízták rám az egész ügyet.
Ezt felelte. S én szentül hiszem, hogy igazán beszélt.