A forradalom zaja elnémult. Eltompult már a nagy fájdalom is, melyet
vértanuink kegyetlen halála idézett föl. A főváros rémnapokat élt, a
kényuralom dühe még egész erejével tombolt itt, Haynau még ura volt a
helyzetnek s minden hazafi életének s minden magyar család
boldogságának, de a vidék kis falvaiban már, ha nem is teljes nyugalom,
legalább a kedélyek csöndessége vissza kezdett térni.
A mi kis falunk novemberben látta az utolsó vasas németet. Talán az
elsőt is. Villogó fegyverüket, fénylő taréjos sisakjaikat és
mellvértjüket mi gyermekek megbámultuk, öregeink azonban kerülték a
velük való találkozást. Vége volt már a harcznak, földön feküdött a
nemzet, korlátlanul parancsolt a győző, hiában való lett volna minden
dacz, minden vitézkedés. Aztán csakhamar elmentek nyakunkról a vértesek
s a mi falunkba többé nem tette be német a lábát.
Vége lett a szomorú évnek s következett az 1850-ik év, melyben a
kényuralom telepedett meg Magyarországon. Mi kívül estünk minden nagy
vonalon, melyen egy nemzet történetének sorskereke végig döczög vagy
végig robog, falunk nem pusztúlt el, házaink le nem égtek, halottaink se
voltak nagy számmal, néhány ifjú volt besorozva s olasz földre
elhajszolva, de ezek távolléte se tünt fel valami nagyon, midőn oly sok
nemes élet kioltása, oly sok nemzeti szerencsétlenség lehetett a
mindennapi beszéd tárgya.
Társadalmi életünk az 1849 és 50 közti télen csaknem úgy folyt le, mint
az előbbi években. Ugyanazon rokonok és jó barátok összejöttek
esténként, kedvük ki nem tört, mint máskor; czigány nem húzta a nótát, a
felköszöntők nem voltak oly harsányak, a nemzet bujdosó nagyjairól csak
halkan emlékezénk meg, de azért régi társaságaink külső alakja nem
változott.
Még csak túlságos aggodalomban se valánk. A magyar pénzt eldugtuk az
eresz alá, a honvédfegyvereket, kardokat, puskákat eltemettük a kutak
fenekére s itt-ott a föld alá; zászlóinkat összeszabdaltuk, a rájuk
hímzett jelszavakat kibontottuk, megsemmisítettük, a nemzeti kormány
szózatait, kiáltványait régi kutyabőrbe kötött papi könyvek táblái alá
rejtettük s a könyveket padláson pusztítá az egér; nem igen féltünk a
vizsgálattól sem, mert nem volt okunk félni kémektől, feladóktól,
árulóktól.
Csak a holtak lehettek árulóink. A kiket Jellasich hadseregéből nyilt
csetepatéban megtámadtunk s leöldösénk: azok csontjai ott porladoztak a
határban szanaszét. Ha jönne vizsgálat ellenünk, ha megtalálná e
csontokat, ha ráismerne az elejtett vitézekre: csak ebből támadhatna
veszedelem. De apám a nemzeti harcz utolsó napjaiban még az őszön ezeket
is összeszedette s bizalmas emberek segélyével jól elrejtett helyre, a
bozótba temettette el. Ott már elnyelte őket az iszap, megállt felettük
a víz, összeborúlt a nádas, jég- és hó-kérget vont föléjük a tél; ki
kereshette, ki találhatta volna meg a földnek, viznek, hónak és jégnek
fenekén pihenő holtakat?
Megyei tisztviselőink maradtak a régiek. Csodálatos ábránd tölté el
honfigondtól terhes elméjüket. Lehetetlennek tartották, hogy legyen
földi hatalom, mely az ősi alkotmányt véglegesen eltörölhesse. Azt
hitték; legföljebb egy évig, két évig tart a zimankós idő s addig
kötelessége a vármegye minden tisztviselőjének kitartani; a mit lehet,
minden jót megtenni, s a mennyire lehet, minden rosszat elhárítani. Tíz
évvel később ugyan a vármegyeház termében az volt a jelszó, hogy
»meghalt«, a ki »szolgált«, de 1850-ben még nem így gondolkodtak
öregjeink. S jól tették. Sok jó hazafi életét és szabadságát mentették
meg. De azt is jól tették, hogy a mikor ez az ábrándjuk szétfoszlott s
az önkényuralom véglegesen megtelepedett: ott hagyták a szolgálatot s
hazamentek szántani, vetni. A kik ezentúl is ott maradtak: azok maguk
készíték maguk számára a politikai halált.
A szolgabiró apámnak jó ismerőse s távoli rokona, az esküdt jó barátja,
jó komája volt. Bent a megyei központban is derék férfiak, rokonok, jó
barátok vezették az ügyeket; tőlük félni nem lehetett okunk. Arra
természetesen nem igen számítottunk, hogy zsandár is van a világon s
hogy esetenként a legutolsó zsandárnak is több hatalom lesz kezében,
mint egykor a legelső alispánnak.
Közelgettek a husvéti szent ünnepek. S minél több idő telt el az
októberi véres napok után, annál nyugodtabbak valánk.
Egy esős, havas, szeles, barátságtalan, sötét éjszakán kopogtatnak
ablakunkon. Mind aludtunk már, de apám rögtön fölébredt s ajtót nyitott.
A járási központból jött egy levélhordó ember, levelet hozott apámnak az
esküdtől. A levélben ez volt:
»Édes komám! Baj van; a zsandárfőhadnagy keresi a horvátokat, holnap
idejében künt lesz az egész komissió, hozzon rendbe mindent, mert
különben elvesztünk. Egyébiránt maradtam atyafiságos szeretettel. Fodor
László.«
Természetesen az esküdt is csak olyan bűnös volt, mint apám.
Apám rögtön felöltözött, a levélhordónak adott egy ital bort s elküldte
az istállóba a cselédek közé, hogy fekügyék le. Megnézte az órát, az
épen éjfélt mutatott. Kezébe vette fokosát s elindult fölverni legjobb
barátait és rokonait a fekete éjszakában.
Tizenöten voltak azok, kik Jellasichnak egy fontos depessel ellátott
küldönczcsapatját, tizennyolcz emberét megtámadták s nyilt mezei
duellumban lekaszabolták. Ezt a tizennégy bajtársat kereste fel, maga
volt a tizenötödik, a vezető. Mind a tizennégy nyugodtan aludt ágyában s
valamennyinek megmondá, hogy rögtön keljenek föl, öt-hat-tíz szomszédját
mindenki értesítse s hajnali három órára a falu minden férfia ott legyen
a templomban.
Ott is volt. Nemes, paraszt, pápista, kálvinista, zsidó, czigány, öreg
és ifjú egy csomóban. Csak az asszonyok és gyerekek nem voltak ott.
Apám közlé, mi fog történni a mai napon s minő veszély fenyegeti a
falut, ha a vizsgálat sikerrel működik.
A lelkész, egyike a legbátrabb és leglelkesebb férfiaknak, maga is
családapa sok gyermekkel s ő is részes a horvátok leverésében, gyönyörű
beszédet tartott, melyben kifejté, minő undok bűn az árulás és árulkodás
s minő szép volna az, mire ő bizton számít, ha falunkban nem találkoznék
áruló.
Az együtt levő gyülekezet erős hittel kiáltott föl, kiáltása zúgássá
vált, hogy falunkban nem lesz áruló.
– Ha pedig lesz, – kiáltá egyik – se neki, se fiainak nem lesz nálunk
maradása, kiirtjuk utolsó iziglen.
Szétmentek. Ezen a hajnalon a kis gyermekeken kívül nem aludt a faluban
senki. Reggelre, mikor a vizsgáló küldöttség a faluba ért, minden ember,
minden asszony és minden cseléd tudta, hogy mit feleljen s mit ne
feleljen, ha kérdezik. Hanem azért nyugodt volt a falu s a küldöttségnek
még bámulója se akadt végig a hosszu utczán.
Pedig a hegyes sisaku, vállrojtos, fényes kiállitásu zsandárokat oly
tömegben ekkor látta először a falu népe. Köztük legfényesebb a
zsandárfőhadnagy, egy félig magyar, félig német férfiu, de a ki
engesztelhetlenül gyűlöli a magyart s ha rajta állott volna: kiírtja
fajunkat egy lábig.
Folyt a vizsgálat egész nap. Ki lett hallgatva száz ember. Egy se tudott
a harczról semmit, egy se látta a horvátokat se élve, se halva. Dél felé
már a zsandárfőhadnagy fele bajuszát elrágta dühében.
A kihallgatásokat a szolgabiró maga vezette. A főhadnagy minden
kihallgatásnál jelen volt s folyton keményebb rendszabályra nógatá a
szolgabirót. Kínoztatni akará az embereket. Kezében volt valami névtelen
följelentésben az egész tényállás s látta, hogy mindenki kisiklik
kezéből. Dél felé végre azt mondá a szolgabirónak, hogy ha keményebben
nem veszi a dolgot, maga fogja szolgabiró nélkül a vizsgálatot
teljesíteni. A szolgabiró azt mondá:
– Nohát majd keményebben veszem.
Épen egy ősz, roskadt, öreg embernek, a nyolczvan éves Baditz Péternek
kihallgatásán volt a sor. A szolgabiró vad nyerseséggel kiáltott rá:
– Hát kend mit tud? Beszéljen szaporán.
Az ősz, roskadt ember kiegyenesedett a »kend« szóra. Nemes ember volt s
1790 óta minden tiszujitásnak és követválasztásnak szereplője.
– Ha én kend, akkor kend is kend, szolgabiró uram!
S aztán nagy méltatlankodva odafordult a jelen volt községi és
küldöttségi tagokhoz s így folytatá:
– Ebadta kölyke, apját, öregapját, de még magát is én választottam
szolgabirónak és mégis csak »kend«.
A szolgabiró is nyakas ember volt. Egyike a legbüszkébb, legelőkelőbb s
legvagyonosabb dunántúli és dunáninneni köznemesi családoknak.
Felpattanó hangon mondá az ősz embernek:
– Megfogja kend a nyelvét, vén gazember, mert különben ötven botot
veretek kendre.
Ez irtózatos fenyegetésre megtántorodott a vén nemes. Ajkai reszkettek,
de a nagy indulat megülte szivét s szólni nem tudott. Végre könyei
előtörtek s azt mondá a körülállókhoz:
– Fiaim, én már rokkant ember vagyok, de legöregebb vagyok köztetek,
eltűritek ti ezt szó nélkül?
Embereink közt fájdalmas és haragos zúgás hangja kezdett emelkedni. A
zsandárfőhadnagy végig nézett a népen s látta, hogy itt és most az ő
zsandárerejével nem lesz tanácsos e néppel végletekig vinni a dolgot.
Azt mondá a szolgabirónak, hogy ő maga fogja az öreget kihallgatni. S
aztán oda fordult hozzá:
– Ön Baditz úr nincs vádolva semmivel, nem is lesz semmi bántódása, ön
már koránál fogva sem vehetett részt ő felsége a császár vitéz
katonáinak legyilkolásában, öntől ennélfogva is megvárom, hogy a mit
hallott, a mit tud: azt itt a biróság előtt híven el fogja mondani.
– Nem mondok semmit, – mondá daczosan az öreg.
– De hát ön mindent hallott, mindent tud.
– Mindent tudok, de nem mondok semmit.
Fölugrott a zsandárfőhadnagy s rárivallt:
– Akkor előttem is csak »kend« s én kendet vason vitetem be Veszprémbe.
– Teheti. A főhadnagy úr mondhat engem kendnek, ez nem haragít meg, mert
a főhadnagy úr csak egy zsandár, de ez itt ni – s ekkor rámutatott a
szolgabiróra – csak oly igaz nemes ember volna, ha volna, mint magam.
Szégyen, gyalázat.
A főhadnagy oda fordult a szolgabiróhoz és németül mondá neki:
– Ilyen kutya néppel még nem találkoztam, hanem majd kiverem én ebből a
nemességet is, a titoktartást is.
Szerencse, hogy rég elmúlt már ekkor dél s hogy az ebédre hívták a
küldöttséget. Ebéd alatt és után arra a meggyőződésre jutott a
főhadnagy, hogy ez alkalommal hiábavaló minden kisérlet, jobb lesz a
vizsgálatot abban hagyni s más alkalommal s jobb készülettel kijönni.
Kapva kapott ez ürügyön a szolgabiró is s a küldöttség valamennyi
zsandárjával, úgy a hogy jött, délután visszament a járási székhelyre. A
nép megint nem bámulta őket, csak a kutyák ugatták meg a katonás rendben
kivonuló zsandárcsapatot. Mivelhogy ilyet ők is most láttak legelőször.
A második vizsgálat már sokkal részletesebb volt, mint az első. De nem
sikeresebb.