Az osztrák hadsereg nemcsak fegyverrel harczolt ellenünk 1848-ban és
1849-ben, hanem tollal is. Több proklamácziót sütött el, mint ágyut;
több nyomtatott ívet küldött a levegőbe, mint golyót; minden vesztett
csatája után tíz manifesztumot s minden nyert csatája után ötvenet
bocsátott ki. Ezt a kórságot eltanulták utóbb az oroszok is és
Paskievics herczeg Oroszországból s Lüders tábornok Oláhországból már
magyar nyelvü proklamácziókat küldtek be az országba, mielőtt egyetlen
orosz is átlépte volna a határokat.
Vajjon az összes felhivások, oktatások, rendeletek, nyilatkozmányok,
utasitások, proklamácziók és manifesztumok gyűjteménye megvan-e
valakinek minden hiány nélkül? E kérdésre alig lehetne igenlőleg
felelni.
S ennek egyszerű oka van.
A mint gróf Zichy Ödönt Görgey szeptember 30-án 1848-ban felakasztatta s
köztudomásra jutott, hogy az ellene emelt vádak közt legsúlyosabb az
volt, hogy ő báró Jellasich proklamáczióit rejtegette, attól kezdve
minden osztrák nyomtatványt kiki sietett megsemmisíteni, ha közelgett a
magyar sereg. S viszont a magyar nyomtatványok, Kossuth lángszavai,
manifesztumai hasonló sorsban részesültek mindenütt, a hol csak az
osztrák vagy orosz sereg megjelent.
De a függetlenségi harcz hivatalos irodalma egyébként is felette csonkán
lehet csak összegyűjtve egyeseknél. Az erdélyi vagy tiszavidéki
proklamácziókat nem igen kaphatták meg a dunántúliak és felvidékiek s
megforditva is így állt a dolog. A legszenvedélyesebb gyűjtőknek is
lehetetlen volt minden nyomtatványhoz hozzáférni, kivált ha elgondoljuk,
hogy az utánkérdezősködés, keresgélés, postán vagy futár általi
küldözgetés egyesekre nézve veszélylyel járt.
Néha maga az ember is alig tudta elgondolni, hogy juthat valamely
veszélyes nyomtatványhoz.
Csak egy példát a sok közül.
Midőn Jellasich báró bevonult Magyarországba s a Balatont már elhagyá:
szeptember közepén egy napon Lepsényben ütötte fel főhadiszállását.
Lakást gróf Nádasdy Lipót lepsényi földszintes, s akkor még, ha jól
emlékszem, nádfedeles kastélyában vett vagy rendelt magának.
A szomszéd falu, Mező-Szentgyörgy, alig van oda pár puskalövésnyire s a
falu közbirtokossági nemes község volt. A horvát tábort megelőzte rossz
híre s a nép rémülten beszélte, hogy a horvátok, határőrök gyujtogatnak,
ölnek, rabolnak, nőket gyaláznak s mindenféle gonoszságot elkövetnek.
Volt ijedelem a mezőszentgyörgyiek közt is.
Midőn a horvát előcsapatok már oda értek, a szentgyörgyiek tanácsot
ültek s elhatározták, hogy deputácziót küldenek Jellasichhoz, megkérni a
»kedves« bánt, hogy tartson rendet katonái között s a falvakat ne
engedje kirabolni. Apám is, mint egyszerü nemes s akkor még nemzetőri
főhadnagy, a deputáczió tagjául választatott.
A deputáczió átment Lepsénybe tisztes magyar ruhában kardosan és
panyókával, a hogy a nemes ember szokta, ha nagy úrhoz ment tisztelegni.
Az őrök mindenütt akadálytalanul áteresztették őket, míg végre oda
jutottak a generális elé. A deputáczió szónoka a szentgyörgyi kálvinista
lelkész lett volna, annál az egyszerü oknál fogva, mert az egész faluban
körülbelől csak ő tudott valami gyöngén németül beszélni.
A vitéz bán épen jó kedvében volt. Félpongyolában a pamlagon üldögélve s
Kossuth hirlapját olvasgatva fogadta a küldöttséget. A küldöttség
mindjárt bátrabb lett, a mint Kossuth lapját látta s a mint abból
meggyőződött, hogy Jellasich legalább is érti a magyar nyelvet.
A szónok előadta küldetését Mezőszentgyörgy szabad nemes községének
nevében s előterjeszté a lakosság kérelmét. A bán, kezében a hirlappal,
mosolyogva hallgatta a kérelmet.
– No lássák – szólt Jellasich – jól nézzenek meg, én vagyok az a
rettenetes horvát bán, a kivel Kossuth úgy ijeszti a nemzetet. Hát van
én rajtam valami ijesztő?
A küldöttség persze nem mondta meg világosan, a mit e kérdésre
mondhatott volna, hanem azért a küldetésnek lett sikere, mert ott
legalább a horvát csapatok rendszeres kihágásokat nem követtek el s
egyesek kihágása is többé-kevésbbé büntettetett.
Midőn az ünnepélyes kihallgatásnak vége lett, Jellasich lenyult a pamlag
mellé. Ott volt egy rakás proklamáczió, melyet ő nyomatott Bécsben,
abból felvett egy nyalábot s a küldöttség minden tagjának kezébe nyomott
egy csomót.
– Ime itt van, ez az én szózatom, láthatják ebből, hogy szándékom jó,
oszszák ki és terjeszszék ezt a nép között.
Lett hát proklamáczió özönnel.
De lett még másnap is.
Jellasich nyitott hintón ülve vonult el a Szentgyörgy fölött elnyuló
fehérvári országúton. Mellette egyik tisztje ült s az előülés tele volt
proklamáczióval.
A falu lakosai, férfiak, asszonyok, gyerekek kimentek az országút mellé
katonát látni s valamennyien nagy tisztességtudással jó reggelt
köszöntek az előttük elhaladó generálisnak.
Jellasichnak nagyon megtetszett ez a »lelkesült« fogadtatás s háláját
akként tünteté ki, hogy maga is és tisztje is nyalábszámra szórta ki az
asszonyok és gyermekek közé a proklamácziót.
– Netek fiaim, – mondá – vigyétek haza, meglátjátok ebből, hogy én jó
ember vagyok.
Így lett tele falunk Jellasich-féle proklamáczióval. Talán még most is
van belőle valahol, padlásokon, szemét között, rag alatt, ha az egér
harminczegy év alatt meg nem őrölte.
Midőn az osztrák és orosz fegyver elvégezte már a maga dolgát s
Magyarország le volt igázva, vérébe volt fojtva s a legnemesebb
szellemek sírban, börtönben vagy számüzetésben voltak: Haynaunak eszébe
jutott a két éves korszak válogatott proklamácziónak gyűjteményét
összeszedetni és külön kötetekben kiadni. Mint most a kezdő póéta
válogat költeményeiben, mint a vadkörtében s mire bajuszát ki tudja
pödörni: akkorra már néhány kötet gyűjteménynyel tud előállani: úgy tett
Haynau.
Két tisztességes vastagságu kötetben adta ki először a szózatokat:
»Gyűjteménye a Magyarország számára kibocsátott legfelsőbb
manifesztumok- és szózatoknak, valamint a cs. kir. hadsereg-főparancsnok
által Magyarországban kiadott hirdetményeknek«. Ez a könyvnek czíme.
Megjelent két füzetben, magyar és német nyelven. Az első füzet magában
foglalja az 1848. évi szeptember 22-től 1849. évi julius 31-ig terjedő
időszakot; a második füzet pedig az 1849. julius 28-tól ugyanazon év
deczember 31-ig terjedő időszakot. A két füzet összesen 175 különféle
nyomtatványt, felhivást, utasítást, szózatot, oktatást, alkotmányt és
rendeletet foglal magában. Gyakran szomorú, néha komikus, de mindig
érdekes olvasmány.
Persze, hogy ezek közt egyetlen egy sincs azok közül, melyeket a magyar
kormány, a magyar hadvezérek vagy kormánybiztosok bocsátottak ki. Ezek
az én tudtommal rendszeres, gyűjteményes kiadásban soha sem jelentek
meg.
De az osztrák és orosz proklamácziók gyűjteménye sem teljes. Legalább
tízszer annyi az egyes ívekben kibocsátott nyomtatványok száma, mint a
mennyi a két kötetben fel van véve. E két kötet csak szemelvényeket
tartalmaz.
Egy jó bátyám, Mórocza Dániel veszprémmegyei öreg táblabiró mondá
előttem:
– Három rendeletet olvastam már, melyben a Rákóczy-induló huzatása meg
van tiltva, pedig még egyetlen egy sem adatott ki, melyben meg lett
volna engedve. Ilyen bolond ám, öcsém, a német!
Valahány csapatparancsnok egy-egy városban megjelent: mindannyi adott ki
a városnak vagy vidéknek vagy vármegyének lakosságához egy-egy vagy néha
több proklamácziót. Hát a császári biztosok, a kik Windischgrätz
herczeg, vagy a kik Haynau és Paskievics hadserege mellé neveztettek ki,
mennyi kiáltványra pazarolták ők a papirt és nyomdafestéket – ki tudná
azt megmondani? Mind ez nincs benne abban a két kötetben.
Könyvészeink megmondhatnák: vajjon Varsóban jelent-e meg orosz szerzőtől
valaha valamely magyar nyomtatvány. Mert Haynau gyűjteményében ilyen is
van.
Paskievics beszél ebben a magyar nemzethez.
»Magyarország lakói!« Így kezdi beszédét.
»Törvényes uralkodótok felhívására, ki legmagasb uram segítségét igénybe
vette, a főparancsnokságom alatt álló sereg az osztrák hadsereggel
egyesült, helyreállítandó a törvényes rendet, mely honotokban a lázadás
fegyverei által erőszakosan felforgattatott.«
»– A császár, az én uram, nem hiheti, hogy a nemzet többsége ősi
erényét, királya családjához való vele született hű ragaszkodását
eltagadhatta volna.«
»Az orosz hadsereg országtokba nem mint ellenség lép fel, hanem
királytok által hivatva vonul be. Ha ti aztat mint ellenséget
fogadnátok, ily merénylet következményeit megérezenditek.«
»Vajha intéseim benneteket bánatra és megadástokra bírhatnának és így
egy véres háború szörnyeit tőletek elháríthatnák. Felséges uramnak ez
legbensőbb kivánsága.«
Varsó, május 23-án (junius 4-én) 1849. Varsói herczeg, eriváni gróf
Paskievics tábornagy és ő felsége az oroszok császára hadseregének
főparancsnoka.«
Kevés kihagyással így szól a varsói magyar kiáltvány. Vajjon ki
fogalmazhatta azt magyarul, vagy ki fordíthatta azt le magyarra Varsóban
1849-ben?
De ha Varsóban valaha jelenhetett is meg magyar nyelvü okirat,
Predeálban, a mai Romániában valószinüleg sohase jelent meg.
Csak 1849-ben junius 19-én. Itt és ekkor keltezi Lüders gyalogsági
tábornok és a császári ötödik orosz hadtest parancsnoka azt a
proklamácziót, melyet »Erdély lakosaihoz« intézett.
Ez már magyar nyelven is németül beszél.
»Valamint én, – úgymond – most szent kötelességemmé teendem minden
józanoknak menedéket nyujtani, – úgy ellenben a szemtelen csendháborító
és gonosztévő, ki a rendrei felhivást gúnyolni merészli, reszkessen a
büntetéstől, mely keményen és borzasztólag utolérendi őt.«
Ilyen hangon beszéltek Magyarország függetlenségének hőseihez abban az
időben!
De ne feledjük, hogy Lüders, noha orosz generális, de német születésü
volt. Csak a német értett akkor ehhez a nyelvhez.
A Haynau-féle gyűjtemény első kötetében mintegy húsz darab fejedelmi
kiáltvány van felvéve. Ezek közül hét darab Ferdinánd király nevében
adatott ki, egyet Ferdinánd és Ferencz József kettős és közös aláirással
bocsátottak ki, a többi tizenkettő mind Ferencz József nevében lőn
kibocsátva.
A miniszteri ellenjegyzés e fejedelmi manifesztumok legnagyobb részén
teljességgel hiányzik. Magyar miniszter ellenjegyzésével csakis azon
fejedelmi rendelet van ellátva, mely Bécsben, illetőleg Schönbrunnban
1848. október 3-án kelt. Ezt Récsey Ádám magyar miniszterelnök irta alá.
Ki volt ez a Récsey Ádám? Mikor, miért, miként s meddig lett és volt ez
magyar miniszterelnök? Midőn rendelete Budapestre, az együtt volt
országgyülésre megérkezett: a képviselők közül senki sem tudta, hogy ki
légyen ez az úr. Kossuth rettenetes humorral tette tönkre ennek a jámbor
és ismeretlen embernek még ismeretlenebb tekintélyét. Hogy az
országgyülés nem fogadott neki szót, az természetes.
Hanem azért a képviselőket felette érdekelte ennek az embernek kiléte s
honnan való származása. A képviselők találkozásánál, házban, folyosókon,
ebédnél egy délután csak erről folyt a szó.
Gróf Batthyány Lajos és egész kabinete ugyan lemondott már, de miután
még uj kabinetet alakitani nem lehetett, törvény és alkotmány szerint és
parlamenti gyakorlat szerint gróf Batthyány volt a törvényes
miniszterelnök. Schönbrunnban is, Pesten is, az országban is, az
udvarnál s a képviselők is őt tartották miniszterelnöknek, s ime egy
szép napon csak előáll Récsey, mint berekből a róka, s kinevezi magát a
magyar kabinet elnökének, holott magyar kabinet épen akkor nem is volt.
Deák Ferencztől egész naivsággal kérdé Vermes Illés pápai képviselő,
hogy lehetett Récseyt ilyen méltóságra kinevezni.
– Gondold csak meg, – mondá Deák – hogy olyan együgyü ember is van a
világon, a ki kihuzott rossz fogát nem dobja el, hanem elteszi és
magával hordozza a zsebjében; mikor aztán valakivel fogad, hogy neki még
minden foga megvan, azt hiszi, megnyerte a fogadását, ha a zsebjében
levő fogat is fogai közé számíthatja.
– Én pedig fogadnék rá – kiáltott fel Ányós István, a zirczi követ, –
hogy Illés barátom zsebjében is van vagy kettő.
Igaza volt s lőn rettentő kaczagás.
A 48-iki nemzetgyülés tagjai gyakran kaczagva néztek a vihar elé, mely
elsöpörni fenyegette mindazt, a mi nemes és drága volt. De gyakran és
válságos pillanatokban e kaczaj tartá fenn a nemzet számára a
bátorságot, a bizalmat, az önérzetet. Pedig ezekre bizony igen sokszor
nagy szükség volt.
Ferdinánd első manifesztuma, mely Haynau gyüjteményébe felvétetett,
szeptember 22-én kelt Schönbrunnban. Miniszteri ellenjegyzés nincs
rajta. Ez napvilágot nem igen látott s a képviselőknek nem is volt róla
tudomásuk. Valószinüleg Deák Ferencz sem tudott erről, mert Lustkandl
elleni művében e fejedelmi nyilatkozatra nem hivatkozik, pedig ebben még
a bécsi kamarilla is nyiltan, világosan, határozottan elismeri a 48-ki
törvényeknek közjogi érvényét és alkotmányos hatályosságát.
Azon rendelet, mely gróf Lamberget nevezi ki Magyarország kormányzójává,
szeptember 25-én kelt. Két nap mulva Lamberg a hajóhidon megöletett s
kinevezési rendelete is csak esetleg jutott az országgyülés tudomására.
Később október 20-iki rendeletében keservesen panaszkodik Ferdinánd,
hogy gróf Batthyány Lajos miniszterelnök Lamberg kinevezési rendeletét
semmiképen nem írta alá. A bécsi kamarilla urai tehát ezt óhajtották
volna!
Általában sok komikum, rettentő komikum van a kinevezési rendeletekben.
Lamberget kinevezik szeptember 25-én s a nép megöli őt szeptember 27-én.
Báró Jellasichot kinevezik október 3-án, a mikor már futott hadseregével
együtt Bécs felé, miután négy nappal előbb Pákozdnál megveretett.
Windischgrätz herczeget kinevezik október 16-án s ő elveszti az egész
hadjáratot.
Utána 1849. ápril 12-én kinevezik Weldent s ennek hadseregét nyomban
agyonverik Nagy-Sarlónál.
Haynau május 30-án katonai teljhatalmu kormányzóvá s Géringer-Oderberg
junius 4-én polgári kormányzóvá neveztetett ki. Mindakét kinevezési
okmányt Schwarzenberg herczeg kontraszignálta, az a gonosz miniszter, a
kit Széchenyi »Rückblick« czimü művében »vérszagu«-nak nevezett.
Rendeletek vannak a gyüjtemény első kötetében Windischgrätztől,
Haynautól, Jellasichtól, Wrbnától, Kempentől, Weldentől, Gerstnertől,
Heyntzetől, Paskievicstől és Lüderstől. Gyászos emlékü barbár nevek,
melyeknek egyikéről, másikáról alig tudjuk, hogy a világon volt-e
valaha. Legtöbb rendelet van természetesen Windischgrätztől és
Haynautól. Ők ketten hatalmaskodtak Magyarországban legtöbb ideig.
Gróf Wrbna altábornagy és hadtestparancsnok volt. Cseh származás,
valóságos véreb természettel. A mint lábát betette Magyarországba 1848.
deczember közepén, azonnal ostromállapotba helyezte Pozsonyt, mind a
várost, mind a vármegyét. A házmester-rendőrséget, melyet most
Szentpétervárott a nihilisták ellen alkalmaznak, ő találta fel először
és ő alkalmazta az orosznál is gonoszabb módon. Ő a háziurakat tette
rendőrré s a kinek házában gyanus egyén megfordult, azt hadi törvényszék
elé állítá. 1849. január 7-én Budát és Pestet, Pest-, Esztergom- és
Fehérmegyét s a Jász-Kun kerületeket; február 12-én pedig Hont- és
Nógrádmegyét helyezte ostromállapotba. Rendeleteiben mindenütt különös
gondot fordított a háziurakra.
De a sipkákra is. Január 31-én kiadott itt a fővárosban egy rendeletet,
melyben szóról-szóra azt mondja, hogy a magyar harczi szellem főleg a
sipkának, vörös tollnak és fekete szalagnak viselésében nyilatkozik; a
ki tehát ezentúl ilyes valamit viselni merészel, az rang- és
életkorkülönbség nélkül befogattassék a legközelebbi katonai
szállítással elvitessék s valamennyien egy haditestbe soroztassanak.
Ugyanő ápril 7-én elrendeli, hogy Budán és Pesten kocsira ülni és az
utczán kocsizni szorosan tiltatik, s a ki kocsizni akar, annak a katonai
hatóságoktól engedélyt kell kérni. Nem volt kivétel még az orvosokra
sem. Ezzel a fiakker-rendőrséget akarta felállítani.
Kempen altábornagy már szelidebb megbizásokat teljesített. Ő 1848.
deczember 31-én Pozsonyban kiadott rendeletével az osztrák katonák által
elkövetett károk megtéritését igéri meg, 1849. márczius 17-én kiadott
rendeletében azt mondja, hogy a ki fegyverét a katonai hatósághoz be nem
adja, azt ugyan hadi törvényszék elé kell állítani, de ő azt eddig nem
tette és ezután sem teszi, de ha valaki a fegyvert és lőszert be nem
szállítaná, az ellen mégis a rögtönitélet szigorát fogja alkalmazni;
végül pedig Nagyszombat, Bazin és Szent-György városok részére dicsérő
oklevelet állít ki, amiért ezek az osztrák hadsereg részére önként
ujonczokat adtak s ugyan ily fajta érdemekért megdicséri Mosonyvármegyét
is s különösen annak alispánját, Kroner Lajost, »a fejedelem iránt, mind
azon incselkedések mellett, melyeket a lázadó párt részéről tűrnie
kellett, bebizonyított rendületlen hűségeért.«
Gerstner és Heyntzel generálisok a budapesti katonai parancsnoksághoz
tartoztak s ők különösen azok ellen folytattak hadjáratot, kik a
plakátokat a falakról letépik. Elnevezik őket garázda embereknek, a
kiknek a tisztességről s a császár iránti tiszteletről rossz fogalmaik
vannak s fenyegetik őket mindenféle veszedelemmel és szigoru
büntetéssel.
Windischgrätznek egyik legérdekesebb kiáltványa az, mely márczius hó
11-én kelt. Ebben szóról-szóra azt mondja:
»Az ügy, melyért a pártütők küzdenek, sem az országé, sem a nemzetiségé.
A pártütők nyiltan a fölforgatás és kommunizmus bajnokai. S ezért oly
emberek harczolnak, kik Európának minden országaiból számüzettek.«
»Az emberi nemnek ezen söpredékét a pártütő Kossuth a haza áldott
földjére gyüjtötte. A fővezérek, egynehányat kivéve, mind külföldiek.
Száz fogoly közt legalább hatvan különféle nemzetből való egyén, a többi
negyven magyar nyelvünek legalább fele erőltetve szolgál. A munkás
földmivelő, a szorgalmas polgár s a nemességnek többsége mit sem akar
tudni a pártütésről.«
Erre mondá ifj. Pázmándy Dénes Windischgrätznek, kivel épen ez időben
gyakori találkozása és érintkezése volt a kremziéri alkotmány
megbeszélése tárgyában, a következő szavakat:
– Herczegséged helyén én azt a proklamácziót ki nem adtam volna. Ha az a
szedett-vedett, csőcselék nép is itt-amott megveri az osztrák seregeket:
mi történnék akkor, ha a magyar nemzetnek színe-java fogna fegyvert.
– Hiszen az fogott fegyvert, – felelt Windischgrätz, – csakhogy Bécsben
mindig egy csomó prókátort tukmálnak rám proklamácziót készíteni. Nem ér
ez semmit, csak az hódol meg előttem, a kit meghódítok; kard és golyó
világosítja fel ezt a népet, nem a proklamáczió.
E párbeszédet én Deák Ferencztől hallottam, kinek maga Pázmándy Dénes
beszélte el.
Mulatságos Haynaunak a nagy-igmándi főhadiszálláson kiadott ama
»híradás«-a, melyben a csatatereken talált golyók árát szabja meg. Hat
fontos ágyugolyó öt krajczár; tizenkét fontos tíz kr. – hét fontos
granát tizenöt kr. – tíz fontos bomba tizennyolcz kr. – harmincz fontos
bomba harmincz kr. – hatvan fontos bomba hatvan kr. Minden ezüst pénzben
számíttatott. Zsidók megkisértették a golyók beszállitását, de miután az
igért pénzt nem kapták meg, ők is abban hagyták.
A zsidókra különösen haragudott Windischgrätz is, Haynau is. Amaz
elrendelé, hogy zsidóknak levelet szállítani, hírt hordani, félelmet és
bizalmatlanságot gerjeszteni, statáriális akasztófa büntetés mellett
eltiltatik; ha pedig egy zsidó elitéltetik, az illető zsidóközség,
melyhez tartozott, huszezer pengő birsággal büntettetik. Tehát ép úgy,
mint Khinában.
Haynau pedig az óbudai és pesti zsidókra »ismételt gyalázatos és
törvényellenes lázadó magaviseletükért« azt a hadi sarczot rótta, hogy
ingyen tartoznak adni: negyvennyolczezer köpenyeget, hetvenhatezer
nadrágot, kilenczvenötezer pár csizmát, százhuszezer inget, gatyát;
harminczhatezer nyakravalót, negyvenhatezer rőf posztót, ezerötszáz
mázsa csizmának való bőrt egy hónap alatt, továbbá száz lovat,
harminczkét pár lószerszámot, százkilenczvenhat kumetet és harminczöt
nyerget négy nap alatt.
Szegény zsidók! No hiszen volt lótás-futás e pár nap alatt, hogy a
sarczot kiteremthessék. Természetesen kész pénzen kellett megváltaniok a
sarcz legnagyobb részét.