Az előző sorokban megemlékeztem Balogh Jánosról s érintém életének
keserü viszontagságait. Erre nézve Nagy Nepomuk János úr valamely lapban
erős birálatot indit rám. Nem hagyhatom szó nélkül birálatát.
Egy kis országgyülési reminiszczencziát akartam én közölni az előző
sorokban. A mivel azt bizonyítám, hogy a hatalom és a sors még mindig
üldözi azokat, kik szegény nemzetünk igaz ügye mellett elszántan, alku
nélkül küzdenek s hogy kényelmes jólétben dobzódnak azok, kik elvük árán
s a nép bizalmának kijátszásával a hatalom vak eszközeivé ajánlják fel
magukat. Közleményem czime volt: »Egy Szilveszter-esti társaság
1832-ben«.
Ebben szó volt Balogh Jánosról is, a hires barsmegyei ellenzéki
követről, a későbbi forradalmi férfiuról, a bujdosóról, az ismét
hazatért hazafiról, ki vakon, koldusul, remete módra élt a zoborhegyi,
egykor kamalduli zárdában s barátai alamizsnái által is segítve,
szegényül halt meg.
Ennyit állítottam s nem többet és nem kevesebbet. Állításomra ily
szavakat használni felhatalmazott engem a poézis és a stilisztika s
kitüzött czélomnak nemessége.
Azonban Nagy Nepomuk János reám támadott s kimondá, hogy állításaim a
történeti hűségnek nem felelnek meg s azon kívül sértők a most élő
rokonokra is. Czáfolatát alapítja az igazságra és történeti hűségre.
Elismerem, hogy az igazság és történeti hűség mindenek felett való s
hogy ezeket megsérteni nem jogosít fel se poézis, se stilisztika, se
semmiféle czél nemessége. De határozottan állítom, hogy minden szavam
teljesen hű a történethez és igazsághoz s hogy Nagy Nepomuk János
teljesen téved mindabban, a mit ellenem czáfolatul hoz fel.
Igazságomat Balogh János saját szavaival bizonyítom.
Egy levelében, mely Érsekujvárott 1871 decz. 10-én kelt, valamely egy év
előtt történt dologra való hivatkozás után szóról szóra így ír:
»– – Az óta nagy változás történt rajtam, igen is nagy változás, de nem
jobbra, hanem rosszabbra, mert akkor csak gyengélkedő szemeim világát
jelenleg végkép elvesztve, merő vak lettem.«
»Voltam ugyan a múlt nyár közepén Bécsben a világhírü szemorvosnál, dr.
Arlnál, ki is szemeimet szorgosan megvizsgálván, egy pontosan
használandó szemkenőcscsel és azon biztatással bocsátott el magától,
hogy rövid idő múlva visszanyerendem szemeim világának legalább is egy
jó részét.«
»Azonban ember tervez, isten végez. A szem-mágusz reám nézve arany
szavai nem teljesültek, jóslata nem lőn incarnálva és így eddigelé
szemeim nemcsak hogy fel nem épültek, de végkép elhomályosultak.«
»No de még engem mindig táplál az az édes remény, hogy még egykor
barátaimat és e szép világot meglátandom stb.«
Ez édes remény nem teljesült. Tehát igazságot írtam, midőn a boldogúlt
hazafit vaknak állítám.
* * *
Állítám azt is, hogy barátainak alamizsnái is segítették őt.
Egy levélben egyik barátjához így ír a fentebb érintett dátum alatt:
»Ha emlékezetem nem csal, most folyt le körülbelül egy éve, hogy szives
valál baráti kérelmemre jóltévő jobbodat felém kinyujtani. Fogadd e
szivességért már akkor is mélyen érzett, de úgy hiszem, tőled
nagylelküleg elengedett szóbeli köszönetem manifesztáczióját stb.«
Módomban állana e hű barátot megnevezni s tényét részletesen is közölni,
de ő még él és gyöngéd érzelmeit sérteném vele. Hadd maradjon tehát ez
és egyéb adatom jegyzeteim közt a későbbi jövendőnek.
Tehát ez az állításom is megfelel a legszorosabb történeti igazságnak.
* * *
Állítám zoborhegyi remeteéletét. Erről ő egy barátjának a következőleg
ír:
»Zoboron. Aug. 6. 1870. Kedves jó régi barátom! Elevenen képzelem, mikép
csodálkozol, midőn tőlem, ki a nagy világtól elvonúlva, itt, Zobor
hegyén, az egykori kamalduli szerzetesek zárdája romjai közt lézengve
éldegélek, e sorokat olvasod; azonban… quis contra torrentem?«
Ezek a dicsőült hazafi szavai. S ő valószinüleg jobban ismerte saját
helyzetét, mint Nagy Nepomuk János.
* * *
Állítám és saját levelével igazolám, hogy javait a hatalom 1849-ben
konfiskálta. Ezt az ő levelén kívül, ha ez birtokomban nem volna is, be
tudnám Barsmegye levéltárának adataiból bizonyítani. Hogy e javakat
rokonai, gyermekei miként vették ki (s jól tették, hogy kivették) – a
kormány kezéből: erről semmit se szóltam.
Nem szólok ama magánjogi kérdésről sem, melyet Nagy Nepomuk János
fölvet, hogy e javak körül kik voltak az illetékes örökösök s mire
alapíták örökjogukat. Ezt vitatni vagy csak érinteni is nem az én
feladatom.
A boldogult hazafi rokonait igen is fájdalmasan érinthetné, noha őket
akkor se sérteném, ha a nálam levő leveleket egész terjedelmükben
nyilvánosságra hoznám. S ehhez az általános felfogás szerint s kivált
Nagy Nepomuk János támadása után volna is jogom.
Azonban az én jogi felfogásom szigorubb az általános felfogásnál. Érzem
azt, hogy bármily jogosult birtokosa legyek a leveleknek, nincs jogom
fájdalmat okozni a hű rokonoknak, kik elvégre kötelességszerűen, de
szivesen is segélyezték erejükhöz képest a rég elhunyt kiváló hazafit.
* * *
Hanem Nagy Nepomuk János, ha már oly nagy kedve van a czáfolgatáshoz,
sokkal méltóbb s talán sokkal alaposabb tért találna maga előtt, ha
gondosan gyűjtött adatokból sikerülne megczáfolni azt, mit Horváth
Mihály állit »Huszonöt év stb.« czimű történelmi munkájában Balogh
Jánosról. Én ismertem koszorús történetirónk ez állítását s ez igazán
fájdalmas s ha valótlan, sértő is lehet a hű rokonokra, de én Balogh
Jánosról életének nagy tragikuma után más képet alkottam magamnak, mint
Horváth Mihály. És magasztos képet, mint előző soraim igazolják. Benne
én a hazafiság vértanuját látom. Nem a legnagyobbat, de olyat, a ki mély
tiszteletünkre méltó.
* * *
Megjegyzem végül, hogy állításaim igazolására hivatkozhatnám Sembery
Imrére, az elhunytnak nemeslelkü barátjára, ki vele együtt volt már az
1825-iki országgyülésen. A nálam levő leveleket pedig illetékes
férfiaknak szivesen megmutatom.