Az 1832-ik évi országgyülés az év végére, deczember 16-ára hivatott
össze. Ősi szokás szerint az első három nap gyülekezésre volt szánva,
tehát csak 19-én lehetett tartani az első nyilvános ülést. Karácsony
ünnepe előtt még két ülés volt és azután a karácsonyi és uj évi ünnepek
czímén elnapoltatott az országgyülés 1833-ik évi január hó 10-ig.
Akkor még nem vasuton, nem is gőzhajón, hanem közönséges utazó kocsin
vagy forsponton jártak a megyei követ urak az országgyülésre. A
máramarosi, szatmári és temesi követeknek rossz úttal és rossz idővel jó
két hét kellett, mig felértek Pozsonyba. Arra tehát a távolabb lakó
követek nem is gondolhattak, hogy a húsz napra terjedő szünet alatt
egyet haza tekintsenek.
Egyébként se siettek haza. Kedélyes, vidám életet éltek Pozsonyban. Sok
követnek ott volt felesége, családja; a barátságos és tömeges
vendéglátás, a mennyire a hivatalos szállás engedte, divatban volt. Bor,
kártya és szép asszonyok csevegése jobb mulatság volt, mint a sárban,
hóban, fergetegben való utazgatás ide-oda.
Néhány követ összebeszélt, hogy együtt töltik a Szilveszter-estét egyik
alkalmas vendéglőben. Különösen Siskovics József baranyai követ és első
alispán buzgólkodott egy jó társaság összehivásán. Buzgólkodása sikerre
vezetett. Összejöttek Deák Antal, Kölcsey Ferencz, Niczky vasi követ,
Sárközy Albert somogyi, Kocsi-Horváth Sámuel veszprémi, Balogh János
barsi, Beöthy Ödön bihari követek s még vagy tízen-tizenketten. Sőt a
mágnások közül is megjelent az estélyen báró Wesselényi Miklós és báró
Perényi Zsigmond. A társaság nagyobb része, mint látszik, nőtlenekből
állott.
A vacsora szokott kedélyes, vidám zajjal folyt le. A leghangosabb
társalgást természetesen Wesselényi, Beöthy, Balogh János folytatták: az
ellenzék legifjabb és leglángolóbb tagjai.
Deák Antal ült az asztalfőn. Ő komoly, sőt komor volt ez estén és kevés
beszédű, mint rendesen szokott lenni. Nem messze ült tőle Kölcsey, az
álmadozó költő és szónok, kit a zajos társalgásban alig vettek észre. Ő
ép oly szótalan volt, mint Deák.
Vacsora után nem ültek kártyához, mint a hogy különben a követek
általános szokása volt, ha nők nem voltak jelen. Hanem kártya helyett
mély politikai eszmecserébe bocsátkoztak és sok reményt, nagy
vívmányokat, a haza felvirágzását s nemzetünk megerősödését kötötték az
épen most megnyilt országgyüléshez. A társalgás leggyakoribb tárgyai a
juliusi forradalom, a felvidéki lázadás és Széchenyi nagy röpiratai
valának.
Wesselényi a maga ifjui tetterejét és elszántságát látta feléledni az
ujra ébredt nemzetben. Csak Bécscsel kell – mondá – megküzdenünk, erre
pedig elég erőnk és akaratunk, s a nemzetet nagygyá és boldoggá
teszszük, a milyen nem volt Mohács óta.
Beöthy Ödön megjegyzé, hogy van még más ellenség is, nemcsak Bécs. Ez
ellenség a főpapság, mely szövetkezni fog Bécscsel, egymás ellen uszítja
a felekezeteket s a nemzet figyelmét és lelkességét átkos felekezeti
harczban fogja kifárasztani.
Balogh János hozzátette, hogy se Bécs, se a főpapság nem oly veszélyes,
mint a mágnások. Ezeket leszorítani, az igazi demokrácziát megalapítani
s a szabadságot és nemzeti jellemet ez alapon kifejteni: ez a mi
feladatunk.
A három pont közül folyt az élénk eszmecsere. Kölcsey lehunyta ép
szemét, Deák Antal néha megsimogatta vastag, lecsüngő bajuszát: úgy
hallgatta ez üde szellemek érdekes nyilatkozatait. Végül megszólalt Deák
Antal:
– Se Bécstől és az udvartól, se a főpapságtól, se a mágnásoktól nem
tartok annyira – úgymond – mint saját gyengeségünktől. Meg tudnánk mi
küzdeni mind a hárommal külön is, együttvéve is, ha igazán meg akarnánk
küzdeni. De én akaratunk komolyságában és kitartásában kételkedem. Sok
bennünk a hivalkodás s azok, kiknek elől kell járni, hamar megunják a
vezetést s vagy nyugalomra térnek, vagy a kormány édes szavaira és
kecsegtető igéreteire elhallgatnak, sőt a nemzet ellen állanak pártot.
Ez aggaszt engem.
– Kit sujt ez a vád? – kérdé Wesselényi. – A nemzetet-e vagy az
országgyülést?
– Minket, a nemzet választottjait – felelte nyugodtan Deák Antal. –
Emlékszem a tíz év előtti nagy alkotmányos küzdelmekre s az 1825-iki
országgyülés dolgaira. Mily nagy reményeket kötöttünk Barthalhoz,
Plattyhoz Szerencsyhez, Somssich Pongráczhoz s ma már valamennyien a
kormány árnyékába huzódtak és csöndes emberek, sőt az udvar igyekezetét
támogatják. Vay Ábrahámtól sokat vártam s egy nyomorult grófságért
lemondott szép nemzeti szerepéről. Mit gondoltok: ha Nagy Pál, ha
Ragályi, Bernáth, Pázmándy, Borsiczky s még néhányan a vezetők közül
megadnák magukat az udvarnak: mi lesz akkor nemzetünk ügyéből?
– Itt leszünk mi, – dörgé Wesselényi.
– Mi meg nem ingadozunk, – kiáltá tüzesen Beöthy.
– Elhiszem, mond Deák Antal, hogy titeket és még igen sokat az édes szó
és kecsegtető igéret el nem tántorit, de vajh meg tudtok-e állani az
ármány, erőszak, meghurczoltatás és vérpad előtt is s példátokat követni
fogja-e majdan a sokaság? Mert héroszok nem tesznek nagygyá nemzetet,
hanem csak oly nemzet lesz nagygyá, mely héroszait nemcsak megszüli,
hanem azokhoz hű is marad.
Viharos szóváltás következett ez után. Csaknem mindnyájan megegyeztek
abban, hogy az udvarnak és kormánynak régi eszközei; ranggal,
hivatallal, adományokkal széditeni el a nemzet vezetőit, többé nem lesz
sikeres.
A vita hevében Kölcsey oda ment Deák Antalhoz s lassan mondá neki:
– Nagyon tisztelt barátom, az én hitem nagyobb mint a tiéd, pedig az én
hitem is gyenge.
– Az én gyenge hitemmel – úgymond Deák Antal – nem is szabad nekem itt
maradnom. Azért, mihelyt lehet, megyek haza birtokomra, vigyék az ország
dolgát az erősebb hitüek, rám mint hű közlegényre mindig bizton
számithattok.
Balogh János felugrott egy székre s férfias szépségének s érczes
hangjának egész teljességével kiáltá:
– A fölserkent nemzetet se az erőszak vérebei, se az udvari
vesztegetések mérgei, se a kormánynak nemzettagadó ármányai, se saját
hitetlenségünk gyöngeségei meg nem rontják többé. Esküdjünk meg barátim,
hogy mi kitartók leszünk!
Felkapta poharát; tüze elragadt társaira, mindenki poharához nyult, még
Deák, még Kölcsey is s lelkesülten fogadták meg, hogy egyetértők és
szilárdak lesznek szegény magyar nemzetünk igaz ügyeinek védelmében.
* * *
Deák és Kölcsey már negyed év mulva nem voltak az országgyülésen. Amaz
önkényt, emez kényszerítve távozott el, de ők hívek maradtak.
Niczky vasi és Kocsi-Horváth veszprémi követek nemsokára
meghunyászkodtak a kormány előtt.
Wesselényi agyonüldözve, Beöthy számkivetésben, báró Perényi bitófán
végezte életét.
Balogh János pedig mint remete, elvonulva a Zoborhegyi kamalduli zárda
romjai közé, öregen, koldusan, szeme világától megfosztva, írta egykori
jó barátjához, Sembery Imréhez, e levelet:
»Kedves jó régi Barátom.«
. . . . . . . . . . . . . . . . .
»Te jól ismered múltamat minden részleteivel. Jól tudod, hogy én is
egyik részese valék ama dicsőségnek, minőt a Nemzet választottjainak
osztogat; hiszen Veled egy elvért küzdöttem több éveken át: a hon
szabadsága és függetlenségeért.«
»Azonban mi lőn mindennek vége rám nézve? Ősz, kopár homlokomról a
babérlevelek mind elhulltak, csillagom elhomályosult, eltünt; múlt
életem rózsaágairól a virágok elfonnyadtak, csak tövisei maradtak… Nihil
durabile sub sole!«
»… Ha én nem áldoztam, nem vesztettem, nem szenvedtem volna annyit a
hazáért; ha a hon méhkasában here lettem volna, ki mitsem dolgozik, csak
henyélve élvez: nem panaszkodnám. De isten és a magyar világ tudja, hogy
én serdülő korom óta minden leheletemet a haza közügyeinek szenteltem,
megtéve, megmozdítva érettük mindent, mit csekély tehetségem engedett.«
»Szerencsétlenül végzett szabadságharczunk után a természet ösztönét
követve, életemet megmentendő, egy istennel s egy köntössel
kivándoroltam és midőn tíz évi mesés viszontagságok után a honvágy
leirhatatlan kínjaitól üzetve, felsőbb engedelem nélkül visszatértem in
laribus paternis, még csak annyit se találtam, a mennyi kis ujjam körme
alá férne. Hova lett hátrahagyott, elkobzott vagyonom?«…
* * *
Balogh János barátai alamizsnájából élve, nyomorban halt meg.
Azok pedig, kik a hon méhkasában here módra henyélve élveznek: élvezik a
föld minden örömeit s élvezeteik tíz éves tartamát országos zajjal
jubilálják.
Most már senki sincs életben azok közül, kik 1832-ben a pozsonyi
Szilveszter-estén hazájuk javára, a legnemesebb harczra megesküdtek.
A kik megszegték esküjüket: azok boldogultak.
A kik hűk maradtak a haza igaz ügyéhez: azok száműzve, börtönben,
koldulva vagy bitófán végezték az életet. De ezeknek utolsó szava is
áldás volt az imádott hazára.
Amazok pedig nem áldják, csak élvezik a hazát. De nincs és nem is lesz
áldás nevükön, hanem eltemeti őket a feledékenység.
A hősök pedig, a lánglelkek, a koldusok, a bitónak és számüzetésnek
áldozatai áldva lesznek örökké – nemzedékről nemzedékre, míg lesz e
földön magyar.
S lesz addig, míg ily fiai lesznek.