– S mit tegyek hát most? Mi van számomra hátra? kérdé Eveline
elcsüggedten, s könyben úszó szemeit választ kérve emelé Árpádhoz.
A fiú gondolkozott rajta, megmondja-e neki?
Ha kérte a poharat, igya ki fenékig!
– Megmondom, szép asszony. Önnek csak két dolog közt lehet választani.
Mert a harmadikat: azt, hogy térjen vissza férjéhez Kaulman úrhoz, én
nem tanácslom. Ha asszony volnék, inkább feküdném a Morgue asztalán,
mint az ő hidegvérrel összerabolt milliói között. Tehát csak két
választása marad önnek: maradni a szinpadon, mint eddig, fogadni a
koszorúkat, tapsokat, a hogy jönnek s válogatni a herczegekben; vagy
pedig, visszamenni: szenet talicskázni!
Eveline felkelt helyéről, shawlját szorosra húzta termete körül s
elfogult hangon e szót rebegé: «Köszönöm!»
És azzal elsietett.
Árpád mégis megkönyezte, mikor eltávozni látta.
De hát miért jött épen akkor, mikor ő azt az arczképet festi?
Alig távozott el az úrhölgy: Árpád kihúzta fiókját, megnézni, ha nem
törlődött-e el a nagy sietséges elrejtésben az a virág?
Igazán virág volt.
Egy szőke gyermek kék szemekkel.
Az ajtó megint nyilik. A képet megint el kell rejteni.
Nem jön be senki, csak Árpád anyja szól be a nyíláson keresztül:
– Árpád fiam! Ki volt az a szép herczegasszony, a ki most téged
meglátogatott?
– Ez, anyám, egy szegény asszony, a ki koldul!
– Hm! Csodálatos, milyen czifra koldusok vannak ebben a Párisban.
Selyemruhában és persa shawlban! Adtál neki valamit?
– Nem adtam neki semmit, anyám!
– Azt jól tetted, fiam!
Azzal becsukta az ajtót, s visszament hátulsó szobájába: fia
inggallérjait varrni.