Evelina úgy érezte magát, mint a kinek egy roszúl kezdett élet után
megadatott, hogy ujjászülessék.
Nem asszony többé.
Nem is özvegy, a kinek van mit siratnia elmúlt örömein.
Leány ismét, ki előtt az élet virágos mezeje terül, azt sem tudja, mit
szakaszszon belőle.
Tele felébredt vágyakkal, reménynyel, névtelen ábrándokkal a szív. Egy
bűbájos titok, mely megoldóját keresi.
Midőn másnap meghallotta, hogy Kaulman megszökött s vissza sem térhet
többet, rablánczait érezte lehullni.
A vad madár kiszabadult kaliczkájából.
Hová repül a vad madár, ha a szabad levegőt érzi szárnyai alatt? Jut-e
eszébe, milyen fényes volt kaliczkája? milyen nyájasan hizelgett
gazdája, milyen gazdagon táplálták, mint védve volt a hideg ellen,
üldözők ellen? milyen szépen tanították énekelni?
A vad madár csak arra gondol, hogy elrepüljön.
Künn meglehet, hogy széttépik, megfagy, talán nem is tudja már, hogyan
kell élelmet a földből kikeresni, de mégis elrepül. Bokrot keres. Párját
keresi.
Evelinának nem jutott az eszébe, hogy Kaulman megszökési híre az ő hirét
is magához lánczolva hurczolja. Hogy minden ember azt kérdezi már most,
kire marad a szép asszony?
A szép asszony, a ki nagyobb szerepet játszik a salonban, mint a
szinpadon. Itt csak dillettansnak tünik fel, amott gyakorlott
művésznőnek.
Kit fog választani új királyának? Mert ez a rebellis birodalom, a kinek
szép asszony a neve, örökké megtartja királyválasztási jogát, hamar meg
van nála irva a decheanceacta. Furcsa constitutionalis monarchia;
miniszteriummal, mely a királynak nem felelős, s a hol a civillistáról
való fogalmak diametraliter különböznek a mieinktől!
Tehát most senkije sincs. A ház üres. S a szív teli örömmel, melynek
nincs még neve. Vajjon mi nevet adjon neki?
Kire gondoljon? Ki van hozzá legközelebb?
Kinek mondja el leghamarább, hogy boldog, véghetetlen boldog? hogy új
emberré lett? Hogy szabad?
Asztalán ott hevert Árpád látogató-jegye.
Befogatott, inasának átadta a lakás jegyzékét s elment meglátogatni
Belényiéket.
Messze künn laktak azok Párisnak valamelyik külvárosában, a hol még
földszinti házak vannak.
Belényiné szeretett földszinti házban lakni. Az ő háza is olyan volt, a
mit tőle elkótyavetyéltek.
Azután még más jó is volt abban.
Akárminő nagy városban szálltak meg, hangversenyeket adni, vagy
zongorára tanítani, Árpád anyja mindenütt úgy intézkedett, hogy ő
konyhás szállást kaphasson, otthon főzhessen, együtt étkezhessék a
fiával. Hogy ne szokjék el az anyai felügyelettől, ne kerüljön korhely
társaságokba, a miket a vendéglői életben okvetlenül fel kell találnia.
Az özvegy asszony természetesen maga főzött és Árpád imádta anyja főztét
s ha valaki rosz szivességet akart neki tenni, csak úri ebédre hítta
légyen magához. A hol lehetett, kimentette magát, nem ehetik másutt:
homœopathiával él.
Azt csak nem mondhatta az invitáló uraságoknak, hogy köszönöm, de az
anyám otthon paszulyt főzött disznófüllel s azt én az egész
dicsőségtekért ott nem hagyom.
Munkába került Evelina kocsisának és inasának rátalálni arra az utczára,
valahol a Mont-Martre körül, a melyben Belényiék letelepültek.
Evelina nem engedte a hintóját az utczába behajtatni a fordulónál
leszállt s gyalog ment, inasa kiséretében, a házat felkeresni.
Egy olyan primitiv emberi építményben, a melynek még hátul kertje is
van, fogadott Belényiné két szobácskát, a miket egy konyha választott el
egymástól.
Valami cseléd, ki az udvaron mosogatott, megmutatta Evelinának a szobát,
melyben az ifjú úr lakik.
Evelina halkan nyitott be a konyhába s vette észre, hogy az udvarszoba
ajtaja is rögtön nyilik, de csak annyi rést engedve, hogy azon egy
kémlelő asszony-arcz kitekinthessen.
Ez bizonyosan Árpád anyja lesz, ki akarja tudni, ki jön látogatóba
fiához?
Evelina lábhegyen suhant a másik ajtóhoz s nesztelenül benyitott rajta.
Meg akarta lepni Árpádot.
Árpád szobájában meglepő csin és lakályosság volt otthon. Látszott rajta
az anya keze. Asztalát, falait magas uraságoktól kapott emlékek
díszíték; serlegek, faragványok, antik fegyverek, remek festmények;
ablakaiban nyiló virágok, szekrényében pompás könyvtár.
Az anya úgy rendezte azt, hogy fia szeressen otthon lenni. A bérlett
zongora Erardi legjobb készítményei közül való, mely most is kinyitva
áll.
S e zongora előtt ül Árpád, háttal fordulva a hangszernek és egy kis
asztalon fest!
A zongoraművész fest!
Szokott ilyen bogara lenni mindenféle művésznek; a melyik hires festő,
az szereti hegedűszóval kínozni a szomszédait, a melyik kitünő zenész,
az belekontárkodik a versirásba, s a melyik regényt ir, szereti
elrontani a márványt, elefántcsontot, esetlen szobrokat faragván belőle.
Azután mit fest Árpád?
Eveline odasuhan a háta mögé. Hanem a selyemruha suhogása mégis
elárulja; Árpád felriad, s a festményt hirtelen elzárja fiókjába
ijedten. Evelina csak annyit lát meg róla, hogy az valami arczkép.
– Ah! Ön az? hebegi zavarodottan Árpád. Azt hittem. az anyám.
– Ahá! Úgy-e most megint olyan dolgot csinált, a mi meg van tiltva. Az
anyja nem engedi, hogy fessen. Micsoda gondolat! Egy zongoraművésznek
festéssel töltetni az időt. Azután mit festett?
– Ah! bohóság. Egy virágot.
Hogy hazudik! Arczkép volt.
– Adja nekem, ha virág volt.
– Azt nem adom.
– De ha virág volt!
– Nem adom önnek.
– No hát ne haragudjék rám. Mondja már, hogy üljek le.
Már pedig Árpád haragudott rá.
Mi szükség volt őt így felriasztania? Máskor talán nagyon szivesen látta
volna.
De ez a bevezetés egészen szerencsétlenné tette a további pásztorórát.
Az az arczkép nem Evelina képe volt.
– Azután üljön le mellém. Különben azt hiszem, hogy fél tőlem. Lássa,
azt vártam, hogy el fog hozzám ma jönni, s elmondja tegnapi játékom
felőli véleményét, s hogy ön nem jött, hát én kerestem fel önt. Nos, mit
mond? Úgy-e roszul énekeltem?
– Igen roszul! felelt Árpád kedvetlenül. Ön hátrafelé megy, visszatanul.
Pirultam a nézők között ön miatt! Hát még a játék! Azt hittem, az
automát-szinházban vagyok.
– Lássa, igen rosz kedélyhangulatban voltam. Házi kellemetlenségeim
voltak: annyira, hogy Kaulmantól végkép elváltam.
– No bizony az egész Kaulman nem elég ok önnek arra, hogy egy hamis
hangot adjon s elválhatik tőle, a nélkül, hogy az ütenyből kiessék.
Kaulman úr hadd üljön a milliói között. Ön eddig sem sokat törődött
vele.
Árpád nem tudja még, hogy Kaulmannal mi történt? A hír még nem terjedt
el a Mont-Martreig.
– Azután csak legalább koszorukat ne hajigáltatna magának, mikor olyan
roszul énekel!
Evelina nagyon érzékeny részén és nagyon igazságtalanul volt sértve.
Csaknem sírva menté magát.
– De, kérem, hisz nem én hajigáltatom magamnak a koszorukat.
– No, hát önnek valamelyik tisztelője. Valami őrült herczeg. Hisz az
egyre megy. Szépnek lenni, roszul énekelni, koszorút kapni: az három
olyan bűn egy bokrétában, a mit a világ soha sem enged külön választani.
– Jól van; szidjon ön, korholjon ön, zsémbes vén professorom! Tud-e még
valami roszat felőlem?
Árpád elmosolyodott s kezét nyújtá Evelinének.
– Bocsánat, szép asszony! Az eddigi gorombáskodások a művész tanító
zsémbelései voltak a művésznő tanítványhoz. Ez meg van. Hát már most
megint legyünk gyermekek és enyelegjünk. Előhozzam az ostáblát? akar ön
«hanzlit» játszani velem? vagy kézreverősdit?
Ez a vidám hang ismét átmelegítette Eveline kedélyét.
Nevetett s ráütött Árpád ingerkedő kezére.
– Hát már most mihez kezd ön, ha Kaulman urat elcsapta magától? Férjhez
megy megint? Van már földből kibujó új férj? Úgy hiszem terem az, mint a
champignon. Vagy fentartjuk a művésznői autonomiát?
Eveline lesüté a szemeit és elgondolkozott.
– Nekem senkim sincs, szólt elszomorodva.
– Ühüm! De ez nem annyit tesz, hogy «én senkinek sem vagyok.»
– Ugyanazt teszi. Nem is akarok senkié lenni. Én magamon soha úrrá nem
teszek mást, mint a ki velem egyenlő rangú! Lássa ön. A szénhordó-leány,
ki mezítláb szökött el a tárnából, feltartja rangját. A kinek én valaha
helyet engedek a szivemben, annak szabad, korlátlan úrnak kell lenni,
mint a milyen asszonynak én vagyok. Nem függni semmi úrtól, nem függni
semmi más, mint saját lángeszétől. Csodáltatni nem a pénzért, hanem
saját ragyogásáért. Művésznek és büszkének kell lennie.
Ez elég vallomás volt annak, a ki érti.
Árpád értette azt. Nagyon elfanyarodott rá.
– Hm! Szép asszony! Hanem akkor olyan úton indúlt ön el, a melyen ilyen
emberrel nem fog szemközt találkozni.
– Mit akar ön mondani?
Árpád szeleskedő indulattal kelt fel.
– Azt, hogy a művész fajtának vannak bizonyos bizarr fogalmai az élet
felől. Nézze ön, itt az asztalomon egy szép antik-billikom, Demidoff
herczegtől kaptam ajándékba egy hangversenyem alkalmával. Ő viszont az
ősétől örökölte azt, kinek Nagy Péter czár ajándékozá. Híres emlék,
remek mű. Fejedelmek, herczegek ittak belőle. Meg is becsülöm. Benne
tartom látogató-jegyeimet. Hanem asztalomhoz, ivásra, egy üveg poharat
használok, melyet magam vettem tizenöt sousért s a melyből más nem ivott
rajtam kívül soha.
Eveline mélyen elpirult e kegyetlen mondásra.
Árpád pedig feltette magában, hogy meg is magyarázza neki azt.
– Ön, szép asszonyom, egy művészt keres, a ki büszke, szabad, korlátlan
ura saját régiójának, a ki önlángeszével világít maga körül s ön azt
képzeli, hogy egy ilyen szabad, büszke ember fog az ön oldala mellett
ülni, mikor ön a Champs Elyséesbe kocsikázik s hagyja maga után mondatni
a világtól: «Nézzétek, az ott Apollónak felkentje, de a lovak, mik
kocsiját húzzák, nem a Hyppocrenét rugott Pegazus utódai, hanem X.
herczeg telivérei s a mitől az asszony ragyog, az nem férjének
dicsősége, hanem Y. marquis gyémántjai!» Talál ön egy ilyen embert, szép
asszonyom?
Szegény Eveline! vesztére azt gondolta ki, hogy védelmezze magát e
kegyetlen gyermek ellen.
– És ha én elvetem magamtól a gyémántokat, az egész idegen ragyogást,
mindent, a mi nem az enyém, a mit meg nem érdemeltem, a mihez úgy
jutottam, hogy nem adtam érte semmit, még egy mosolygó köszönetet sem:
és azután leszek semmi más, mint a mi vagyok önmagamtól: művésznő; ha
éjt, napot egygyé teszek, hogy tehetségemet kiműveljem, hogy rajtam se
ragyogjon semmi más, mint a művész dicsősége…?
Árpád erre azután megmondta neki, a mit még nem tudott.
«A gyermekek és a bolondok igazat mondanak!» S Árpádban mind a kettőből
volt valami. Amabból életkora, emebből művészete virtualis jogánál
fogva.
– Szép asszonyom! önből soha, de soha nem lesz művésznő. Ön azok közé a
mostoha leányai közé tartozik a muzsának, a kiknek minden tehetség meg
van adva pazarul, csak egy nincs: a bátorság hozzá. Ön gyönyörűen énekel
idehaza, lángészszel, humorral játszik három ember előtt, de a mint a
proscenium lámpásait meglátja, hangja elfogódik, keble összeszorul,
hamisan intonál, nem lát, nem hall, nincs szeme, nincs füle. És a
mellett úgy játszik, mint egy fabáb. Ezt úgy nevezik, hogy lámpaláz, és
ebből soha sem gyógyul ki senki. Ez több szép tehetséget megölt már,
mint a kritika. Ön persze a fejét rázza erre, s kivívott diadalai
tényére hivatkozik. Ne csalja ön magát. És ismerem ezt a mi
mesterségünket egész a szinpadi villámcsináló gépig s tudom, hogy mi
okozza a szinpadi mennydörgést? Ön diadalt ül, tapsokat kap, koszoruk
közt jár minden föllépésekor. Másnap magasztaló birálatokat olvas
azokban a lapokban, a mik asztalát ellepik. Az mind aranyfüst. Tart
addig, a míg önnek gazdag pártfogói vannak. Azok tudják, mibe kerül ez a
módja az udvarlásnak? De próbálja ön meg egyszer szétkergetni udvarlóit,
becsukni az ajtaját a magas pártfogók elől s álljon ki a szinpadra azzal
a követeléssel: «most ne nekem, de értem tapsoljatok!» majd meg fogja
tudni, milyen olcsó a fütty? a megölő kritika pedig épen ingyen!
Eveline megsemmisülve hajtá le fejét.
Hiszen tudta ő jól, hogy ez mind igaz.
Árpád könnyen vette a dolgot, mint művész s nehezen vette, mint ifju.
A divathölgyet látta maga előtt, a kinek nincs miért hizelegjen az
egyenes lelkű műértő, miért szédítse hiú ábrándokkal? de szánta benne a
játszótárst, a ki olyan jó volt mindig hozzá. Őt soha sem bántotta. Hát
miért bánt vele oly kegyetlenül?
Miért nyúlt Eveline olyan húrjához a szívének, a mihez nem volt szabad
nyúlnia?
Minek riasztotta fel festő palétája mellől? Minek kérdezősködött az
elrejtett kép felől, mi az?
Akármi!
Hadd legyen virág!
S ha virág, minek kérte azt magának?