A felolvasás után minden lámpát kivittek a teremből, egyedül a
középcsillár gyertyái maradtak égve. Iván a villanydelej-világítást
készült bemutatni.
Voltak a társaságban elegen, a kikre nézve új volt és meglepő, mikor
egyszerre kigyuladt az a fénylő csillag, mintha a Vénus szállt volna le
valaki kedvéért az égről, sugárszóró fehér világával beragyogni az egész
hosszú teremsort, mely fényárban a csillár gyertyáinak lángjai, mint
kékes lobogványok tánczoltak, árnyékot vetve.
Minden arcz elvesztette szinét e világításban. «Nézd a delejországi
emberek!» suttogták itt-amott. Iván maga az emelvényen úgy tünt fel,
mint egy fényövezte varázsló, szoborkemény vonásaival, sötéten árnyalt
szemeivel. A pompás nemzeti jelmezek, a hölgyek antik ékszerei, boglár,
csat, kösöntyü, vitézkötés és mentekötő, másvilág zománczczal bevonva
tarkítá a magában is nemes csoportozatot.
De a mi mindenki ajkáról egy önkénytelen «ah» sóhajt csalt elő, az két
tünemény volt e napontuli fényáradatban. Az egyik Angela grófnő. Az új
fény megfosztá arczát saját büszke ragyogásától, a földi, paradicsomi,
uri igézet e néhány pillanatra elveszett arról, s lett helyében egy égi
tünemény visiója, egy megdicsőült arcza, ki elhagyva a földet, őrangyala
karján emelkedik a csillagok felé s csak azoknak a fénye, mi arczára
süt, mintha keresztül is sütne rajta, árnyékot nem vet: egy arcz, mely
kristály, melyen nincs semmi földi szenvedély, öröm, bánat, gúny, dacz,
kevélység! Ilyen csodálatos az a delejfény.
A második tünemény volt Theudelinda grófnő. Egy emelvényen ült, magas
karszéken, mely a többiek csoportjából kitünteté. E varázsló fény
arczának valami tündéri fenséget adott. Az úgy is halvány szokott lenni,
most tündöklő lett. Nemes vonásai átszellemültek. S a mint fején pompás
diadémja brilliantjait érte a fény, mint hulló csillagok özöne,
szikrázott homlokáról a fénysugár. Magasztos volt. Öt perczig volt a
leghódítóbb alak a szépek szépei között. Pedig már az régen volt, mikor
neki a tükör azt mondta: «Szép vagy, szép vagy, szép királyné!»
És az olvasó-terem két oldala végtől-végig egy tükörtáblázattal volt
fedve, melyben a társaság csoportjai megháromszorozva tüntek elő, s
mindenkinek látnia kellett magát. Theudelinda öt perczig látta magát
tündérszépnek. Azt gondolta magában: olyan vagyok, mint Mab királyné.
Egyszer aztán kialudt a tündércsillag s ismét itt volt a gyertyavilágos
sötétség.
Sajnálkozó «ah» hangzott végig a csoportozaton. Kár, hogy nem tartott
tovább! Az emberek szemeiket dörzsölik s ismét egymásra ismernek. Nincs
többé se Áriel, se Tündér Ilona köztük, se mennybeszálló üdvözültek, se
felhőkből leszálló égkirálynék, se a hun monda hősei, hanem becsületes
hétköznapi grófok és tudósok és ünnepi grófnők; Angela grófnő arcza
ismét hódító és büszke; Theudelinda ismét rideg és lehangolt.
Iván is leszállt olvasó-emelvényéről s fogadta az eléje sietők
üdvkivánatait és megjegyzéseit.
Természetesen, különfélék voltak felolvasása felől a vélemények.
Legelső és legelragadottabb hallgatója volt Géza gróf, ki, a mint
leszállt a rostrumról, rögtön elfogta, hogy ő behatol abba az éjsarki
világba, s addig el nem eresztette, míg meg nem mondja neki, hol lehet
erről többet megtudni? Iván azután utasította, hogy a nemzeti casinó
könyvtárában, a IX-ik szekrényben egy egész könyvsorozatot fog találni,
mely a legpontosabb adatokkal szolgál minden további kérdésére.
Hanem Eduárd báró egészen skeptikus felfogással szólt e tárgyhoz,
eredeti erdélyi kifejezéssel téve ezen észrevételt: «Maga úgy-e minket
most gyöngén bolondnak tartott?»
A tudós társaságnak egyik legtekintélyesebb tagja mosolygó ironiával
fejezé ki bámulatát a fölött, hogy tisztelt kollégája mennyi poezist
birt kihozni e tudományos tárgyból; míg egy szintén igen tekintélyes
költőnk sajnálkozását tudatá vele, hogy ily költői tárgyban miért
engedte fantaziáját száraz tudományos adatok által korlátoztatni?
Egészen más szempontból fogta azt fel a nagy olvasottságú István gróf
maga.
– Érteni kell a czélzatokat. Ez az egész egy erős szatira mostani állami
és társadalmi viszonyainkra, a tudomány és költészet szineivel befestve,
hogy csak a látók ismerjenek rá. Hasonló mű a régi korból Klimius Miklós
története, melyet a gyermekek úgy olvashatnak, mint kalandos mesét, míg
a filozofáló ész megleli benne a papi és világi kormányok ellen intézett
keserű szatirát. Nemde eltaláltam az ön intentióját?
Iván köszönte alásan a kegyes észrevételeket. S azután ment a ház
asszonyának megköszönni szivességét.
Theudelinda mosolygó arczczal fogadá. Karszékéhez támaszkodva állt
mellette Angela grófnő.
Mikor Angela grófnő nagynénjéhez sietett, ezzel a szóval üdvözlé:
– Néném, olyan nagyszerű voltál, mint Mab királyné.
Ez a találó mondat mosolygott Theudelinda arczán, mikor Ivánt közelítni
látta. Oh ezért az öt perczért, melyben magát oly szépnek látta, örökre
hálával fog neki tartozni.
– Nagyon köszönöm önnek az élvezetet, melyet mindnyájunknak szerzett,
mondá, kezét nyujtva Ivánnak.
– Tartoztam vele a grófnőnek, mondá Iván. Mikor a grófnő megtisztelte
szerény hajlékomat, akkor a grófnő adott nekem egy gyémántot, hogy azt
szeme láttára elégessem; most cserében én adok a grófnőnek egy
gyémántot, mely szeme láttára született.
Azzal átnyujtá neki a volta-oszlop vezető huzaláról levett széndarabot.
– Mint előadásomban említém, a szén a delejtüzben meggyémántosodik s az
üveget karczolja.
– Ah ezt kisértsük meg, szólt Angela grófnő fellángoló szemekkel. Hol
itt valami üveg? Ah itt a tükörfalon? Jőjjön.
Ezt Theudelinda grófnő is látni akarta. Felkelt helyéből s együtt a
tükörfalhoz mentek.
– Irjon ön valami betüt e tükörre, mondá Angela grófnő, s kérése után
figyelve nézett Ivánra.
Vajjon minő betüt fog választani az alfabetből? Ha hiú, a maga
névelőbetüjét, az I-t, ha hétköznapi hizelgő, akkor a háziasszony
névelőbetűjét, a T-t, ha pedig elszédült bohó, akkor az A betüt.
Mindenik esetben kap egy kis gúnyfintorítást ez istennői arcztól.
Iván fogta a széndarabot s annak a hegyével odairt a tükörlapra egy
X-et.
No azon senkinek a neve sem kezdődik a keresztyén római katholikus
kalendáriumban, ha csak Spanyolországban nem, a hol volt egyszer egy
Ximene, de nálunk erre nem keresztelnek.
Megcsodálták a betüt, a szenet, az utóbbit Theudelinda grófnő átvette és
biztosítá Ivánt, hogy bijouterie-gyüjteményébe fogja tenni.
Angela grófnő szembeállt Ivánnal, olyan közelségben, hogy ruhájának
fodrai érinték őt.
– Tudja ön, hogy én azt mind hiszem, a mit ön most felolvasott. No,
kérem, ne mondja rá azt, hogy az egész felolvasás csak arra való volt,
hogy a laikus közönséget fantasztikusan zománczolt rendkívüliségekkel
becsalogassa a száraz tudomány buvárlatába, hogy az egésznek csak az a
czélja, hogy ez a sok fiatal unatkozó holnap reggel fusson a
könyvtárakba, a tanárokhoz: megtudni, mi igaz, mi nem igaz ebből a
leirásból? s így beleizleljen a fürkészetbe, s még kedvet is kapjon
hozzá. Én úgy hiszek mindent, mint a hogy ön leirta. De szeretnék még
többet is megtudni arról a világról. Hogyan van tovább? Mit lát ön még
többet? Mert a delejes látónak látnia kell mindent.
Valóban Angela grófnő szemei oly delejező erővel tudtak valakire nézni,
hogy annak csodadolgokat kellett látni e befolyás alatt. E
szemsugaraknak sok álomjárója akadt már.
– Beszélt ön arról, folytatá Angela, hogy az emberek ott mily hévvel,
mily erővel tudnak szeretni, de az náluk nem erény, a delej okozza azt.
Elhiszem. De már most a delejnek két polusa van: dél és éj. Úgy
olvastam, hogy az ellensarkak egymást vonzzák, az egyensarkak egymást
eltaszítják. Tehát ha Delejországban az oly szivek, kik egymást vonzzák,
egymást fel is keresik, s azt hívják szeretetnek, mely meg nem változik
soha, akkor kell lenni gyülöletnek is, mely épen oly változhatatlan,
melytől a világ tulsó végére kerülik ki egymást az emberek, s melyről
épen úgy nem tehetnek, s az náluk épen úgy nem bűn. Igaz-e?
Iván sarokba érzé magát szorítva. Ő értette jól, hogy Angela grófnő mit
kérdez? s Angela is sejté, hogy kérdését értik. Megint csak a physicának
kellett kisegítenie Ivánt e bűvös kelepczéből.
– Igaz, grófnő, hogy a hol csak élet van a földön, ott rokonszenv és
ellenszenv egyenlőn jogosult. A grófnő tanulmányozta a delejességet.
Olvasott annak polusairól. Ugyanott bizonyosan azt is olvasta, hogy a
delejnek egyenlítője is van, egy vonal, mely sem nem dél, sem nem éj. A
magnetikus æquator. Ott a delej sem vonz, sem taszít. Ott nyugalom van.
Ilyen delej æquatort minden ember visel szivében, s ha gyülöletben és
szeretetben a legnagyobb szökéseket teszi is szenvedélye, ez a vonal
változatlan marad, s a kik az alatt laknak, nyugodtan laknak ott.
– S kik laknak a delej-æquator alatt? kérdé Angela grófnő.
– Például egy gyermeknek a szülői, s egy apának a gyermekei.
Angela grófnő arcza kigyuladt, szép szemei villámbatteriákat ürítettek
ki Iván szemeibe, hanem annak az arcza nyugodt maradt.
– Erről még többet fogunk beszélni egymással, mondá Angela grófnő s a
terem belsejébe távozott. Iván meghajtá magát a büszke szépség előtt s
ment a férfi-társaságba vissza.
A felolvasás után napirenden volt a buffet. Az elől már tisztul a
lateiner-had. Ha valahol, úgy a buffetben árulja el magát, hogy ő csak
táblabiró. Ez ahhoz van szokva, hogy ha enni akar, szépen letelepedik
valami biztos, elmozdíthatatlan állomásra. Ha a két könyökét is
felteheti az asztalra, annál jobb. Saját asztalánál legjobb. Ott saját
kés, villa, kanál van számára rezerválva, a mire a fogásáról ráismer
már. Nem kivánja tőle senki, hogy két-kézre egyék. Felesége választ
számára a tálból, természetesen mindenből a legjobb darabot. Ha izlett,
ujra megkinálja s erőlteti még, hogy egyék. Ha nem izlett, kikérdezik,
mi baja? Ha az ételnek volt baja, a szakácsné komolyan megrovatik. S ha
semmi sem akar izleni, eszébe jut a mindenkor kisegítő universál házi
barát: «egy kis piritós kenyeret!» oh be felséges az! kivált ha egy
kicsit megkenik fokhagymával, hogy csak az árnyéka érezzék rajta. Milyen
más ebben a grófi buffetben falatozni. Itt egy halom tányér, amott egy
kazal kés, villa, azokból via facti egy ember számára valót
el-primaoccupálni, a sok felrakott czifra tálból valamelyiket
lefoglalni, két-három coaquisitor tyukszemét letaposni, egynéhány
krinolinon keresztül botlani, könyökkel utat furni az asztal tulsó
végeig, a hol poharak kaphatók, kiválasztani a fáczános tálból, melyik a
legrosszabb darab, nehogy az utóbb jövők azt mondják, nézd a neveletlen,
a melle husát veszi ki, pedig azt más is szereti! Az elrabolt
fáczánczombbal azután menekülni valami szegletbe. Egyik kezébe fogni a
tányért, másikba a kést, harmadikba, ha volna! a villát. Csak legalább
egy kutya volna itt, hogy az ember a kezében rekedt csontot neki
adhatná, a mit nem tud hová tenni. Azután egy olyan lapátnak született
négyágú ezüst villával szurkálni helytállásra nem birható kocsonyaféle
után, a közben jobbról-balról védelmezni a poharát, hogy el ne vigyék az
orra elől, könyörögni urnak, szegénynek, hogy ne igen töltögessék a
zsebébe a czukros befőtt levét, nyiszálni impossibilis késekkel a
ludmájpástétom dragonját, mely protestál a «consumo»-ba vonatás ellen,
pedig az a java: a piritos héj; hébe-hóba feldönteni egy ott
lábatlankodó eczetes, olajos siamiiker-palaczkot, borzalommal ismerni rá
a már lenyelt gelatinra, hogy az tekenősbéka volt! Végül nem találni
senkit, a kinek az ember megköszönje a vacsorát. És az otthoni boldog
fogpiszkálási kérőzés helyett palam et publice a száját öblögetni az
embernek.
Jobb otthon! Vagy a kinek az nincs, a jó ismerős vendéglőben, a hol az
ember parancsol, kritizál és a kellnert tegezi.
Iván nem tartozott a menekülők közé. Odavegyült a társaságba s úgy tett,
mint a ki jól érzi magát.
Az urak és urfiak csoportja igen szivélyesen fogadá, minden 40 év alatti
ifjú tegezve szólt hozzá. Be volt véve a társaságba. Hiszen nem kerül
semmibe. Holnapután haza megy Mezsopotamiába s senki sem tud róla
többet.
Kezdtek vele kötekedni felolvasása tárgya felett. S akkor kiderült, hogy
ez a troglodyth tudós ember igen fidélis czimbora. Felveszi a tréfát,
maga nevet legkedélyesebben, ha találó szurást kapott, de vissza is
adja, mihelyt teheti, ép oly kedélyesen, a nélkül, hogy sértene.
Megkezdte a rohamot ellene egy huszár egyenruha, annak lakója Salista
őrgróf, indigenált nemes, kit egymás közt kapitánynak neveznek az urak.
Széles vállú, domború mellű boxer-termet, hátraszegett göndör hajú
fejjel, piros, nevető arczczal, felkunkorított fekete bajuszszal.
Ezuttal sántítva jön, mint a kinek egyik lába rövidebb, mint a másik, s
a mint Iván kezét megrázza, egyuttal be is mutatja neki magát.
– Salista őrgróf huszár kapitány. Ne hidd azonban, hogy azért volnék
sánta, mintha ellőtték volna a lábamat. Hanem azért járok ilyen biczén,
mert valami jámbor poéta ráhágott a sarkantyumra s azzal egyszerre
lemaradt az egyik sarkam kérgestül.
Biz azon Iván is nevetett, mert nagyon furcsa volt.
– Poetica licentia! Hexameter voltál, jámbust csinált belőled.
– Hahaha! nevetett élesen a kapitány. Ez jó élcz, halljátok! Hexameter
voltam, lovas katona, hat lábú; jámbus lettem: egy hosszú, egy rövid.
Hanem most én mondok neked egy élczet. Azt mondtad a Delejországod
embereiről, hogy azoknak a hajuk kék; akkor a szakálluk is kék; de akkor
nem igaz, hogy kiki egy feleséget tart, mert kék szakállnak hét feleség
dukál.
– Vagy pedig hét kosár, felelt rá Iván.
– Hah! Ich bin erkannt! kiálta fel bonhomiával a kapitány, az ifjuság
kitörő hahotája közt. Ő volt arról nevezetes, hogy mindég feleséget
keresett, de soha sem jutott el a negociált consortium végleges
megalakulásának stadiumáig.
A societásban szivesen látják az olyan embert, a kit csipkedni lehet és
visszacsip.
– Hanem érdekes ország lehet, folytatá Salista őrgróf a harcelirozást.
Minden ember egy leydeni villanyos palaczk, csak úgy jön ki belőle a
szikra, ha duellálni megyünk, nem viszünk magunkkal pisztolyt, csak a
kezemet nyujtom ki ellenemre.
– S akkor betelik a példabeszéd, hogy még a kezed is elsül.
– A példabeszéd ugyan határozottan «disznólábat» említ, szólt nevetve a
kapitány, de elviselem a carambolt, a mire magam adtam az «aufsitzer»-t.
– Hanem az még érdekesebb lehet ott, hogy ha az ember az utczán szivarra
akar gyujtani, azt mondja a szemközt jövőnek. «Kérek kisasszony egy
csókot, hadd gyújtsam meg nála a szivaromat.»
Most azután Iván rovására nevettek. Iván nem haragudott érte, pedig
tudósnak, poétának ez az egy fájó oldala van, ha az ötleteit
megtréfálják; ő folytatta neki a tréfát.
– Ah! ott már nem járja a szivarozás! Hát mi? Hát úgy van, mint most a
gázvilágítás. A status éjjel-nappal füttet a dohány-abaldóban egy nagy
katlant dohánynyal, annak a füstjét csöveken, mint a gázt, elvezetik a
házakba, minden szobában van egy csap, azon egy borostyánkőszopóka, a
kinek mennyi tetszik, annyi füstöt szí ki az államnargilléből.
– Groszartig! kiálta fel Salista őrgróf.
– Csak az nem tetszik nekem a te országodban, szólt bele Oszkár báró,
hogy ott nincsenek lovak, és így nincsen turf.
– Igen, de ebben megint az a jó, hogy nincsen bettinghouse.
Most azután kiki félrefordult nevetni. Oszkár báró sok szép pénzt
elhagyogatott abban a házban.
– De nekem még sem tetszik az egész államod, folytatá a kapitány. Mert
mi lennék akkor én ott, ha senki sem tart katonát?
– Senki sem! erősíté Iván. Még ő szentsége a pápa sem.
De már erre kitört a kaczagás a körülállók között, mire a kapitány kissé
hátrahőkölt és elvörösödött; hanem azután csak ő is nevetni kezdett.
– No nézd, a csillagvizsgáló Paracelsusát! milyen komoly képet csinál
hozzá; pedig fogadni mernék, hogy olyan jól tudja, mint magam, hogy én
is voltam egyszer pápai zuáv, meg is kergettek Castelfidardónál; olyat
szaladtam, hogy hazáig meg sem álltam. Hahaha!
Erre a themára Sámuel apát is megszólalt.
– Az én apprehensióm még nagyobb ön ellen azért, hogy a Delejországból
egészen kiakolbólította a klérust.
– No azon még lehet segíteni, szólt Iván barátságosan. Ha megismerik a
vesperæink szövegét, talán még kedvet kapnak hozzá.
Ez a vágás az egész erdőt levágta Iván előtt. A vesperæk történetét
mindenki ismerte már, mert Theudelinda grófnő birt annyi helyes
érzékkel, hogy inkább maga mondta azt el ismerőinek, mint hogy mástól
tudják meg, hanem a pappal senki sem mert erről szemtől szembe tréfálni.
Az nagyon komoly dolognak tartatott. Most azután, mikor azt látták, hogy
Iván calembourgjára maga a pap úgy kaczag, hogy a könyei csorognak bele,
elismerték felőle, hogy ez egy kreuzfidel czimbora, a kivel lehet
mulatni.