Nem.
A hadnagy összesodorja és magához veszi a rajzokat. Aztán így szól:
Ha esetleg ír, megemlítheti, hogy a templomot ez alkalommal a temető
északi oldalára építik, ahol nem agyagos, hanem lapos és köves a talaj.
A felcségem adományozza a telket.
Ezt jó eszmének vélte a pap és bólintott.
A hadnagy felkel:
A nagyságos asszony hozzáértő embereket hozatott és a munka hamarosan
megkezdődik.
Szabad-e, mondja a pap, a hívők nevében meglátogatnom a nagyságos
asszonyt és köszönetet mondanom a rendkívüli adományért?
A hadnagy áll és a vállán keresztül a pap cipőjét nézve, így felel:
Ha eljön köszönetet mondani a nagyságos asszonynak… neki külön bejárata
van a déli lépcsőn át.
Ezután lóra ült és lépésben visszafelé baktatott.
Olyan kevéssé foglalták le gondolatait az imént mondottak, hogy már más
járt a fejében: letért az útról és átügetett az erdőn meg a mezőn a
tóhoz.
Itt a munka már végefelé közeledett, új tó állt most, az előbbinél
lejtősebb eséssel, azonkívül a folyó egyik ága is csatlakozott a régi
tóhoz, hogy legyen min leúsztatni az uradalmi erdők fagerendáit. Ezt jól
tervezte ki a hadnagy. Régente a fát szánon, hosszú úton kellett a
tengerig szállítani, most azonban, hogy a régi tó kiszáradt és a vízesés
kiegyenlítődött, a tutajok elhaladhattak fölötte anélkül, hogy
szertezúzódtak volna.
A hadnagy lóhátról tekintett végig művén.
Két nap mulva elkészülünk itt, mondta embereinek.
Két nap mulva? Igenis! mondták az emberek és bólintottak a parancsra.
*
A gyerek születése idején Segelfoss urnője huszonnyolc éves, tehát
egészen fiatal asszony volt, még hozzá szép alkatú, mintha anyának
teremtették volna. A hadnagy azonban szokásos félénkségéhez híven
aggódott, hogy valami szerencsétlenség történik és elővigyázatossági
intézkedéseket tett.
Néhány nappal karácsony előtt így szólt Martin béreshez:
Befogod a szürke lovakat.
Igenis.
Szán nélkül Urába hajtasz, az urai tanyára, a falusi bíróhoz. Ott
elhelyezed, amíg én érte nem megyek.
Igenis.
Ha ezt elvégezted, gyalog jösz vissza.
Igenis.