És beérte azzal, amije volt. Ez már csak azért se eshetett nehezére,
mert nem voltak szenvedélyei és költséges kedvtelései. Nem a tékozlás,
hanem inkább a takarékosság hajlama volt az, amely ellen küzdenie
kellett. De ha a legkevésbbé se vágyódott pénzre, annál inkább vágyódott
arra, amit társadalmi poziciónak szokás mondani. Lihegett mindenért, ami
valamelyes szerepléssel járt együtt, bár bizonyos szeméremmel titkolni
igyekezett ezt a gyöngéjét.
Csakhogy neki, a vagyonos fiatalembernek, szinte reménytelenül kellett
epekednie azért, amit mások, néha egészen szegények, könnyedén értek el.
Nem volt tehetséges, nem volt kedves, vonzó egyéniség; és különösen nem
volt népszerü. Pedig a fukarságához képest sokat áldozott azért, hogy
hiveket szerezzen. De minél buzgóbban vadászta a népszerüséget, ez annál
messzebbre menekült előle.
Tudta, hogy így van s bár az elnökválság kiütése óta órákon át kinozta
és álmatlan éjszakákat szerzett neki az a gondolat, hogy: micsoda
boldogság volna, beülni ebbe az elnöki székbe, ahonnan olyan sokfelé
lehet fölemelkedni!… meg se kisérelte a harcot. Pedig szivesen sántikált
volna sokat, akárcsak a dicsőséggel való elbukásért is, de még erre se
volt kilátása a népszerü Réthátival szemben.
Ezzel a Prófosz doktorral akart szövetkezni Kávássy, hogy még kellő
időben megfojthassa a Rétháti jelöltségét.
Kávássynak, abban a pillanatban, amikor megtudta, hogy Rétháti az, akit
az utjából el kell tolni, eszébe jutott, amit a Sármány részegségében
mondott. Rögtön átlátta, hogy ebből a nyilatkozatból könnyen ki lehet
hámozni Rétháti megbuktatását, még akkor is, ha a Sármány kapálózni
talál minden ilyes kisérlet ellen. Végre is sokan hallották, hogy mit
mondott s ha egy kicsit megszorítják, mondhat még többet is.
Csakhogy ő, Kávássy, Réthátinak legrégibb, legjobb cimborája, nem állhat
elő azzal, amit a Sármány egy félévvel ezelőtt, nagy részegeskedés után,
csak példálózgatva s olyan formában mondott, amely könnyüvé teszi, hogy
mindent visszavonjon s szépen kimagyarázzon.
Hiszen a szemébe nevetnének, ha egy félesztendővel azután, hogy ő maga
intette le a Sármányt, egyszerre csak azt kérdi: »Mit is mondtál a
multkor?!…« Beszélhet-e erről ő, aki mindennap együtt volt Réthátival,
néha órákig ült mellette s nem tudni hányszor megitta a borát?!
Nem. Ebben az ügyben ő nem szerepelhet másképpen, csak mint hű barát,
aki körömszakadtig kitart a cimborája mellett. Mint a védője vagy
később: a segédje.
A Páternek ellenben egészen szabad a keze és a gégéje. A Páter itt
kedvére fintorgathatja az orrát. Kinyujtózkodhatik erkölcsbiróvá, ha ez
az öröme; és eltörheti a pálcát Réthátinak a feje fölött – »ha így
kivánja az igazság.«
A Páterrel való szövetkezésnek csak egy veszedelme volt. Hátha nem éri
be az alelnökséggel, hanem a jobbik részt követeli magának?!…
Kávássy úgy találta, hogy még ez se volna baj. A Páter elnöksége csak
pünkösdi királyság lehet. A Páter nem népszerü s nem olyan erős
ellenfél, mint Rétháti; a Páterrel könnyü lesz elbánni.
Nem habozott és nem késlekedett. »Véletlenül« még az nap találkozott
Prófosz doktorral, félre hívta, és a súlyos ügyhöz illő hangon így szólt
hozzá:
– Kérlek, nagyon kényes dologról van szó. Titok pecsétje alatt megsugták
nekem, mint Rétháti jó emberének, hogy sokan nem akarnak belenyugodni
Réthátinak a jelöltségébe s mindenféle vádat kovácsolnak ellene. Rétháti
persze nem tud semmiről és szeretném, ha meg lehetne kimélni ettől a
boszuságtól. Azért, úgy hiszem, nekünk, a barátainak, össze kell fognunk
s a legteljesebb diszkréciót tartva szem előtt, meg kell vizsgálnunk az
ügyet, az ő tudtán kivül. Ha kiderül, amint remélem, hogy csak
kortesfogásról van szó, gondoskodni fogunk róla, hogy megkapjon minden
elégtételt. Ha pedig mégis volna a vádakban valami, ugy-e, jobb lesz
neki is, mindnyájunknak is, ha bizalmasan figyelmeztetjük, hogy mondjon
le a jelöltségről?! Magamban nem mernék vállalkozni erre, mert meglehet,
az elfogultság megzavarná a tisztánlátásomat; de azt hiszem, te is
jóbarátja vagy Réthátinak… éles itéleted van… vannak hiveid, akik
hallgatnak rád és megnyugosznak abban, ami téged kielégít… szóval, ha te
is, én is egy pár bizalmi férfit hivunk magunk mellé, elintézhetjük az
egész ügyet anélkül, hogy kellemetlenség származnék belőle. Számíthatok
rád?
Amaz megértette.
– Hogyne! – felelt.
III.
A »bizalmas értekezlet« előtt a Sármány csak ötölni s hatolni tudott:
– Én nem vádoltam meg Réthátit és most se vádolom, mert nem tudok róla
semmi bizonyosat. Csak annyit mondtam, hogy Rétháti sokkal többet,
legalább is kétszer annyit költ, mint amennyi a kimutatható jövedelme. A
hivatalában mindössze vagy négyezer koronára jut fel s nem egyszer
hallottuk tőle, hogy nincsen semmi örökölt vagyona. És Rétháti
fiákerezik, autózik; szereti traktálni a társaságát; nem tagad meg
magától semmit, ami az uraskodáshoz tartozik; kártyázik és veszít; költ,
amire akartok; szórja a borravalót, hogy jobban süvegeljék; és mit tudom
én, még mi. Hát ez nem telik összesen négyezer koronából. Többet mondok.
Vannak köztetek, akik ismerik a Zsenát. Ezt Rétháti kiházasította;
stafirungot vett neki; tőle magától tudom, hogy a Gyurka adott neki
kétezer koronát stafirungra. Egy szegény kis tyúknak, akit a fiatal
füszeres-segéd vesz el! Rétháti, akitől se a Zsena, se más, soha se
kivánt pénzt! És mindössze négyezer koronából! Ha ez nem tékozlás, akkor
nem tudom, hogyan nevezzem. Ennél többet nem mondtam és most sem mondok.
Kávássy nem állhatta meg, hogy hangot ne adjon:
– Hm.
– Nem nyert kártyán, lóversenyen, osztálysorsjátékon vagy nem örökölt
valakitől egyszerre nagyobb összeget? – kérdezte a Páter.
– Ha így volna, ezt tudnunk kellene.
– Nincs a hivatalában vagy másutt mellékjövedelme?
– Olyan hivatala van, ahol semmit se kereshet mellékesen s ahol még csak
a megvesztegetés se képzelhető el. Másutt pedig nincsen elfoglaltsága.
– De sokszor nyert dijat, fogadni is szokott…
– Ez nem annyi, hogy szóba kerülhetne.
– Hm, – összegezte a kihallgatás eredményét, most már nem Kávássy, hanem
a Páter.
Aztán tanakodni kezdtek, hogyan lehetne »végére járni ennek a dolognak«.
– Figyeltessétek meg detektivekkel! Mire való az a sok magánkutató?! –
mondta a Sármány, aki már nagyon szeretett volna kibujni a neki
különösen kellemetlen ügyből.
– Fuj! – szólt a Páter. – Aztán a detektiv úgyse tudna meg semmit.
Meglesheti, hogy mikor jött hozzám látogató vagy mikor mentem el
valahová és meddig tartott a látogatás, de hogy mennyi pénz volt a
zsebemben előbb és mennyi utóbb, ezt a rendőrkutya se szagolhatja ki.
Hosszu vita kerekedett, mert senki se állott elő olyan indítvánnyal,
amely a többinek is tetszett volna. Végre is a Páter felfogása győzött.
– Itt valami rejtelem van, annyi bizonyos – mondta – s ezt a rejtelmet
csak akkor oszlathatjuk el, ha olyanok lépnek akcióba, akik a
legközelebb állnak Réthátihoz. Akik észrevétlenül figyelhetik meg minden
lépését és észrevétlenül tarthatják szemmel a tárcáját.
– A legjobb barátjai leselkedjenek rá? – botránkozott Kávássy, de
megérzett a hangján, hogy a jó érvekkel szemben nem lesz
kapacitálhatatlan.
– Ne felejtsd el, nem csak a Szövetségnek, magának Réthátinak is érdeke,
hogy tisztán lássunk ebben a dologban. Meglehet, egyetlen szavával meg
tudná adni a megnyugtató magyarázatot; de nem vonhatjuk kérdőre; nincs
jogunk rá, hogy megszámoltassuk; maga a kérdés is sértés volna. Nincs
tehát más választásunk, csak az, amit mondtam. Ha tiszta, neki a
legjobb, ha erről a tudtán kivül győződünk meg. De még akkor is, ha
bünös, csak kivánatos lehet rá nézve, hogy így, a legnagyobb
diskrécióval járjunk el az ügyében. Hiszen nem akarunk neki semmi
rosszat. Ha nem közénk való, minden feltünés nélkül figyelmeztetjük,
hogy erről meggyőződtünk; és valósággal lekötelezzük azzal, hogy botrány
nélkül tünhetik el közülünk. Ha pedig ártatlan, amit remélek,
megbecsülhetetlen baráti szolgálatot teszünk neki azzal, hogy egyszer s
mindenkorra letéptük róla azt a gyanut, amelyet eddig magával cipelt.
Nincs igazam?
Még nem fejezte be, sőt még el se kezdte, és már meggyőzte Kávássyt. Hát
persze, ha csak arról volt szó, hogy a barátunkat meg kell kimélni
valamitől, hogy a barátunkat le kell kötelezni, akkor Kávássyra mindig
számítani lehetett.
Csak éppen arra nem volt kapható, hogy ő legyen az, aki Réthátit
»szemmel tartja«. Úgy vélekedett, hogy ez a szerep csak a Sármányt
illetheti meg.
A Sármány hallani se akart a dologról.
– Ohó, nem addig van ám, hogy előbb elhinted a gyanút, és aztán, amikor
bennünket már alaposan megzavartál, egyszerre szépen el akarsz osonni
minden elképzelhető kellemetlenség elől! – vitatkozott vele Kávássy.
A Páter Kávássy pártjára állott.
– Igen, igen!… Neked kötelességed, hogy erre vállalkozzál!… – mondta a
Sármánynak. – Te gyanusítottad meg Réthátit, tehát főképen téged terhel
az a feladat, hogy most már aztán végére kell járni a dolognak. Kettő
közül az egyik: vagy határozott váddal állsz elő a gyanusítás helyett,
vagy gondoskodnod kell róla, hogy eloszlathasd a gyanunkat. Ez alól nem
bujhatsz ki.
– Érdekes! – szabódott a Sármány. – Hát azt hiszitek, hogy csak azért,
mert egyszer részegségemben rosszul fogalmaztam meg a szavaimat, ezzel
jogot adtam nektek arra, hogy most már rám kényszeríthessétek a kém
szerepét?! Erről szó se lehet. Én nem vagyok detektiv és nem kémlelek
senkit, kivált a barátomat nem.
– Már pedig ezt a kellemetlen feladatot nem fogod másra tolni! – szólt
Kávássy. – Vagy teljesíted a kötelességedet, vagy elmondjuk a
barátodnak, hogy miket szoktál róla fogalmazni.
– Ne idegeskedjünk, te pedig lásd át, hogy semmi olyat nem kivánunk
tőled, ami nem volna _fair_ – épített hidat a Sármánynak Prófosz doktor.
– Arról van szó, hogy megvédelmezhesd a barátodat valamivel szemben, ami
a te hibád. Amit tőled követelünk, az nem szégyenletes dolog, hanem
ellenkezőleg, gavallér cselekedet. De elvárjuk, hogy teljesítsd a baráti
kötelességedet.
– No és ha hetekig hiába meresztgetem a szemem?… végre is, nem bujhatok
bele a zsebébe!… Nem fogjátok akkor azt mondani, hogy kényelmesebbnek
találtam, mindent visszanyelni?!…
– Ha nem sikerül megtudnod semmit, előttünk, a hat bizalmi férfi előtt,
ünnepiesen bocsánatot fogsz kérni Réthátitól. Ugy-e, Arnold? Akkor
gondoltad volna meg jobban a dolgot, amikor nyolc-tiz ember jelenlétében
példálózgattál arról, hogy téged nem tart ki senki.
A Páter is ezen a nézeten volt. De szükségesnek tartotta kijelenteni:
– Nagyon sok időd nincs a vizsgálódásra. Az elnökválasztásig alig van
két hónapunk s ha Réthátit el kellene ejtenünk, erre nem várhatunk egy
hónapnál tovább. Mert az uj jelöltünknek okvetetlenül szüksége lenne
két-három hétre, hogy megszervezhesse a pártját, minden elképzelhető
meglepetéssel szemben. Ugy-e Frigyes?
Frigyes most már, egyelőre, mindenben egyetértett a Páterrel. Kissé
sokalta ugyan az egyhónapos határidőt, de nem akart a szövetségesénél
türelmetlenebb lenni. Beleegyezett tehát, hogy a Sármány egy hónapig
tetszése szerint szemlélődhessék, csak azt kötötte a lelkére, hogy:
– Ne vesztegesd az időt és ne sajnáld a fáradságot. Gondold meg, hogy a
te hibád, ha idáig fejlődött a dolog, hogy máris sokan tudnak róla és
hogy arról van szó, ami mindnyájunknak a legdrágább: a jó hirnévről.
Talán csak a Rétháti, talán az egész Szövetség jó hirnevéről.
IV.
A beavatottak diszkréciót fogadtak, de a következő héten már az egész
Szövetség tudta, mi »lóg« az elnökjelölt felett. Nyiltan senki se
beszélt erről, de mindenki suttogott róla, még a pincérek is; Rétháti
pártja nem hitte el, hogy a »diszkrét vizsgálat« Réthátit
kompromittálhatja s megmaradt amellett, hogy a Szövetség legnépszerübb
emberét csak kortesfogásból gyanusították meg, de az eddig közömbösek uj
jelölteket is kezdtek emlegetni, Kávássyt, a Pátert és másokat. Rétháti
nem értette – később se tudta meg soha – hogy egyszerre mért néznek rá
az emberek olyan furcsán; Sármányt mindig ott lehetett látni Réthátinak
a sarkában; s Kávássy is, a Páter is a legjobbat remélte.
De ez a reménykedés nem élhetett sokáig. Három hét se telt bele és a
Sármány tudatta Kávássyval, hogy össze kell hivni a bizalmi férfiakat,
mert ő minél hamarább be akar számolni vizsgálódásának eredményével.
A bizalmas értekezleten aztán ezzel a meglepő nyilatkozattal kezdte meg
beszámolóját:
– Mindent tudok. És előre kijelentem, hogy kész vagyok ünnepiesen
bocsánatot kérni Réthátitól, ha ragaszkodtok ehhez a kivánsághoz. De azt
hiszem, helyesebb, ha Réthátit nem bosszantjuk meg annak elmondásával,
hogy mi történt és azt az elégtételt, amely őt megilleti, a tudtán kivül
adom meg neki. Végre is kivületek senki se tudhatja, hogy én őt
meggyanusítottam, ha tehát előttetek elismerem, hogy meggondolatlanul
beszéltem, hogy menthetetlenül igazságtalan voltam, ezzel tökéletesen
jóváteszem, amit vétettem. Neki csak kellemetlen lehetne, ha megtudná,
hogy gyanuval illettük, vádlottként szerepeltettük, megfigyeltük és hogy
beleütöttük az orrunkat olyan dolgaiba, amelyekről nem tartozik nekünk
számot adni. Az ünnepies bocsánatkérésem is csak bánthatná, sérthetné,
bosszanthatná és nekünk nincs jogunk rossz érzést okozni, bosszuságot
szerezni annak a derék embernek, aki a barátunk. Azért kérlek
benneteket, érjétek be vele, ha csak itt, in camera caritatis
nyilatkoztatom ki, hogy Rétháti a legfeddhetetlenebb, a
legkifogástalanabb gentleman a világon.
– Szóval, csak járt a szád? – tört ki leplezetlenül Kávássyból a düh.
– Rosszul számítottad ki, hogy mennyit költ? – kérdezte a Páter
gúnyosan.
– Nem. Csakugyan sokkal többet ad ki, mint amennyit megkeres és amit a
jövedelmén felül költ, azt kapja valakitől. Még pedig asszonytól kapja.
Sőt öregasszonytól. Csakhogy ez az öregasszony az édesanyja.
– Kiderül, hogy az anyjának uradalmai vannak – szólt a Páter, olyan
hangon, amely nem titkolta el a kételkedését.
– Nincsenek uradalmai, de sokat keres. Mert az anyja francia
nyelvmesternő, akinek nagyon jó házai vannak; azt mondják, Budapesten
egy francia se keres a leckéivel annyit, mint Réthátinak az anyja. És az
öregasszonynak már nagyon kevés kell; jóformán minden jövedelmét a
fiának adja; több gyereke nincs…
– Ezt mind magától Réthátitól tudod? – kérdezte Kávássy, a csúfolódás
hangjával fejezve ki, hogy a francia leckék nagy jövedelmességét mesének
tartja.
Még nem adott fel minden reményt. Igy okoskodott:
– Rétháti megneszelte mi készül. Hogy mentséget találjon, amögé bújt,
hogy az anyja órákat ad. Úgy tett mintha nem tudna semmiről s
telebeszélte a Sármány fejét azzal, amit magyarázatul hamarjában
kieszelhetett. És ez az állat mindent elhisz. Vagy legalább úgy tesz,
mintha mindent elhinne, csakhogy ne kellessen bizonyítania.
Hanem a Sármány mindjárt kiábrándította:
– Réthátival én erről nem beszéltem. És ne gondoljátok, hogy én most
puszta találgatással állok elő, hogy csak épen föltevés az, amit mondok,
mert én nektek itt csakis azzal számolok be, amiről meggyőződtem.
– Hát talán mondanál valamit arról is, hogy miképen nyomoztad ki ezt a
semmit! – türelmetlenkedett Kávássy.
– Kérlek, szívesen. Először is, megbíztam egy magánkutatót, figyeltesse
meg Réthátit. Ki volt nála, meddig; mikor, hová ment és meddig maradt
ott, kivel beszélt az utcán, s a többi. Elmult egy hét; soha semmi, ami
gyanus volna és a detektiv adatai megegyeztek az én tapasztalataimmal,
mert amint tudjátok, kivált az esti óráktól fogva, nem igen tágítottam
mellőle, amig haza nem ment. Egy hét multán észrevettem, hogy fogytán
nála a pénz. Úgy tettem, mintha ezt nem is sejteném és kölcsönt kértem
tőle. Ez ebédnél történt, vasárnap. »Most nincs, de majd este adok« –
ezt felelte. És este adott, pedig délután nem volt sehol másutt, csak az
anyjánál. Erre megesküszöm, mert messziről követtem. Láttam melyik házba
tér be és melyik lakásajtón nyit be. Az anyjától hazament s este a
vacsoráig én voltam az egyetlen látogatója. Ez felnyitotta a szememet. A
detektivem aztán megtudta, hogy Réthátinak az anyja hova jár leckét
adni, mennyit keres, hogyan él, mit költ, amit akartok. Már ezzel is
beérhettem volna, de – hogy felületességgel ne vádolhassatok – még két
hétig lestük, én meg a detektiv. Parancsoljátok, hogy elmondjam a
részleteket?
– A részleteket tartsd meg magadnak a fáradozásod jutalmául – szólt
boszusan Kávássy.
– Akkor még csak egyet kell elvégeznünk. Remélem, nem kivánjátok tőlem,
hogy egyedül fizessem a magánkutatót?! Igaz, az első hiba az enyém volt,
de ezt levezekeltem a sok szaladgálásommal; és nem illenék, hogy jómódú
urak egy szegény ördög költségén elégítsék ki a kiváncsiságukat…
– Nem vinne el az ördög, a magánkutatóddal együtt?!…
– Neked úgy kell! – torkolta le Kávássyt a Páter. – Mit indulsz el egy
részegnek a kotyogása után?!… De én, akinek semmi közöm az egész
dologhoz?!… Még pénzt is áldozzak érte, hogy tisztázhasd azt a
barátodat, aki ezután a mentő-akció után épen engem buktat ki a
Szövetség elnöki székéből?!
V.
Rétháti, a feddhetetlen és kifogástalan gentleman, két nappal az után,
hogy óriási többséggel választották meg a Szövetség elnökévé, órákig
azon törte a fejét, hogy mit hazudjon annak az öregasszonynak, akitől a
vasárnapi lakoma előreláthatóan nagy költségét mindenáron meg kellett
szereznie: az édesanyjának.
Mert azzal tisztában volt, hogy ha becsületesen megmondja neki: »Mama,
nekem sok embert kell megvendégelnem és sehonnan se tudom az ehhez
szükséges pénzt megszerezni«, a kis öregasszony azt fogja felelni:
– Ó, édes, szegény Geo-m, de hiszen tudod, hogy most nekem sincs
pénzem!… És ha volna is pénzünk, mért költekeznél erre?!… Megvendégelni
egy egész sereg embert!… már hogy lehet ezt megvárni egy olyan fiutól,
aki nem gazdag?!… Fizesse meg a vacsoráját kiki és úgy ünnepeljenek!
Bolondság volna ilyenekre szórni el a pénzt, még akkor is, ha nem volna
szükségünk minden garasunkra!…
Pedig boldoggá és büszkévé tette az a tudat, hogy az ő szép és nagy fia,
ez a vasgyúró, aki mindenkit legyőz, ez a bajnok-fejedelem, ez a férfiak
disze-virága, ilyen kitüntetéshez jutott, amit különben természetesnek
talál. De úgy gondolkozik, hogy Geo-t most már nem lehet lecsapni az
elnökségből, ha nem is fizet pezsgőt fűnek-fának. Hát mért fizetne
akkor?! Uriember nem kivánja ezt tőle s a léhütőknek fizessen?!
Ő ezt nem érti. Soha se fogja elhinni, hogy nem az a legbölcsebb dolog a
világon, ha az ember élére rakja a garast és mindent megtakarít, amit
csak félredughat. Hogy stilusosan kell élni, ha az ember valami
nagyobbra tör és ki akar emelkedni a szegénységből. Hogy sikereket csak
az érhet el, akinek van szive, apró ajándékokkal kötelezni le az egész
környezetét. Hogy a világ csak attól nem sajnálja az elismerését meg a
nagy ajándékait, akiben nem vesz észre kicsinyességet, aki imponálni tud
neki az uri föllépésével.
Ő ezt, szegényke, már soha, de soha nem fogja átlátni.
És igaz, legutóbb nagyon is kimerítette azt a régi szekrényt, melynek a
legfelsőbb polcán, a tiszta fehérnemü alatt, Maman a szegényes kis
kincstárát tartotta: a takarékpénztári könyveit, az egypár
értékpapirját, az aranyait. Igaz, mostanában mindent elszedett tőle,
amit csak elszedhetett; igaz, szegényke meg is mondta neki:
– Geo-m, lelkem, édes szerelmem, most egy darabig légy takarékos, mert
hamarosan nem tudnálak kisegíteni. Légy takarékos, angyalkám; hidd el
anyádnak: kis patakokból lesznek a nagy folyók.
De hát ezt a lakoma-költséget a föld alól is elő kell teremteni. Most
amikor olyan nagyot ugrott előre és annyi tekintet szegeződik rá, nem
mutatkozhatik kicsinyesnek. A karriérje megköveteli, hogy stilusos
legyen a föllépése. A hirtelen letörést jelentené, ha a népség és
katonaság úgy itélne, hogy: gazdag embert kellett volna választani
elnöknek.
És anyjának, ha nem az egyik, hát a másik rejtekben, még okvetetlenül
van annyija, amennyiből két lakoma is kifutná. Hiszen minden fiókban,
minden ládában el-eldug egyetmást, arra gondolva, hogy ha egyszer
meglopnák, akkor is megmaradjon az, amit a tolvaj nem talált meg. Minden
sarokba félrekapar valamit, szegényke.
Még ha véletlenül minden pénz nélkül volna is, akkor sem egészen
vagyontalan. Mert az ékszerei bizonyosan megvannak. Ezektől csak
régente, a legnagyobb szükség idején vált meg egy-két napra; és ha
azokban a rossz napokban néha a zálogházba is el kellett mennie: mihelyt
pénzhez jutott, mindig az volt első dolga, hogy sietett kiváltani az
ereklyéit; nem volt nyugta, amig ezek nem kerültek haza.
Hát a legrosszabb esetben ezeket az ékszereket most is be lehet vinni a
zálogházba.
De ha azzal állít be hozzá, hogy lakomaköltségre kell a pénz, a kis
öregasszony nem fogja megérteni a bankett szükségességét és hogy megóvja
Geo-ját a pazarlástól, le fogja tagadni, hogy még van annyija, amennyi
most Geo-nak kellene. Nem azért, hogy magának tartsa meg, hanem hogy
eltegye Geo-nak, »valami hasznosabbra«. Hiába magyarázgatná anyjának,
milyen sokat jelent neki ez a bankett, beszélhetne órákig, a makacs kis
öreg ezt soha se látná át. És ha az ékszerek is szóba kerülnének,
erélyesen védené relikviáit, talán sirna is… ami Geo-t mindig
elérzékenyíti és leszereli.
Tehát valami mást kell kieszelni.
Szó sincs róla, nem szép, sőt nagyon csúnya dolog, nem járja, hogy
ennyire kifosztja szegénykét. De módjában volna-e anyjának a sorsán csak
a legkevesebbet is változtatni, ha soha el nem venne tőle semmit, sőt
még ő kinálna neki akármennyit?! Nem. Nincs hatalom, amely rábírhatná,
hogy nagyobb lakásba menjen, két cselédet tartson, kocsin járjon, hogy
többet költsön a kosztjára és ruházatára, hogy költekezzék egy kicsit a
szórakozásra is. Neki mindez nem kell. Neki az az egyetlen öröme, neki
az a boldogság, ha félrerakhat Geo-nak. És mert nincs hatalma ezen
változtatnia, nem vét az anyja ellen nagyot, ha elszedegeti a pénzét;
tulajdonképen csak előbb költi el, ami ugyis rámaradna, amit később
ugyis csak ő költene el.
Milyen furcsa is egy anya!… némelyik anya!…
Eszébe jutott, nem először, de most is csak egy pár pillanatra, milyen
nagy ideje annak, hogy az anyja mindent elvon magától, amit csak lehet
és mindent félrerak neki. Azóta van ez így, amióta szegényke huszonhárom
éves korában özvegyen maradt. Ez a kis öregasszony már a fiatalságát is
abban töltötte el, hogy órát adott és megint órát adott, reggeltől
estig, mert azt akarta, hogy Geo-nak mindene meglegyen és mert soha se
volt elég neki, amit Geo-nak félretehetett.
Még tizenhat éves se volt, amikor árva lett és gyászruhájában ide
került, ebbe a neki idegen országba, egy grófi házhoz. Három évvel
később férjhez ment a gróf ispánjához, egy olyan Rétháti Gyurkához,
amilyen ő ma. Aztán, mikor az erős embert a véletlen megölte, a kis
fiával meg a grófi család ajánló levelével felköltözött Budapestre és
elkezdte azt az életet, amelyet ma is folytat. Reggeltől estig egyik
leckéről a másikra siet… mert mindig siet, hogy későn ne érkezzék, de
nem ül villamosra, hogy annál több maradjon Geo-nak… már úgy megszokta a
sietést, hogy otthon is sietve jár-kel a szobában.
– Ej, no, nem olyan nagy dolog az, francia órát adni!… – csitítgatta
Rétháti a lelkiismeretét, mialatt az anyja lakása felé tartott. – Az
ember eldiskurál… és úgy megszokta, hogy már inkább mulatság neki,
kivált az ismerős családoknál.
– Geo, neked valami bajod van! – kiáltott fel az özvegy Réthátiné,
amikor felágaskodott, hogy megcsókolhassa a fiát, aki lehajolt hozzá. (A
kis öreg olyan csöppség volt, hogy a hónaljáig se ért Geo-jának.)
– Nincs nekem semmi bajom – felelt a vasgyúró.
De ehhez is, később is, olyan szomorú pofákat vágott, mint akit már el
akar vinni az őszi szél.
– Geo, mi bajod? Mit akarsz eltitkolni előlem?
Geo egy darabig úgy lógatta a fejét, mint akiből harapófogóval se lehet
kivenni a titkát. De a kis öregasszony addig sürgölődött-forgolódott
körülötte, addig faggatta-vallatta, míg végre előállott vele, hogy:
kártyázott, vesztett és nemcsak a készpénze úszott el, hanem adósságot
is csinált, becsületszóra.
Aztán lehorgasztotta az orrát, mint amikor pénzt szokott kérni.
– Mennyivel maradtál adós?
Geo megmondta az összeget.
– És ezt huszonnégy óra alatt ki kell fizetni?
– Valamivel több időm van rá. Vasárnap estig kaptam haladékot.
– Ó, addig nem szerezhetem meg! Ha legalább egy hetünk volna rá!