elhatározza magában, hogy most már aztán slussz, ő bizony meg fogja
csalni az urát, aztán odapillant a legközelebb rostokoló udvarlóira,
akik úgy leselkednek rá, mint az utcasarkon a hordárok a messziről
közeledő hölgy kezében tartott levélre és ezek közül az udvarlók közül
odainti magához valamelyiket, akármelyiket, amelyik a leghamarabb tud
elugrani… vagy mondjuk, ha az asszony, ahelyett, hogy ezt gondolná
magában: »Én most kocsikázni akarok!«… ezt gondolja: »Én most egy kicsit
össze akarom ropogtatni a házasságomat!«… és ahelyett, hogy az utcára
kilépve, a véletlenül arra cserkésző fiákeresnek intene, oda kacsintja
magához azt az udvarlóját, aki éppen arra jár vagy aki mindig az ablaka
alatt ácsorog… hát ez a szerelem, Lenke, annak az odafüttyentett
szerelmesnek nem az igazi szerelem. Mert ha az ember csak eszköz és nem
végcél, akkor a szerelme nem juthatott el odáig, ahová minden szerelem
tör, nem az egyén győzött benne, csak a faj. Nincs szebb dolog a
világon, Lenke, mint a házasságtörés; de ennek is megvannak a maga
szabályai, a maga szükséges szép formái. Az ideális házasságtörő
asszonynak mindig úgy kell megcsalnia a férjét, hogy ez az akarata, a
szándéka, a szent fogadalma ellenére történjék. Azért én meg is
követelem magától, Lenke, hogy ne akarja megcsalni az urát. Ami a maga
dolgában megbocsáthatatlan, az ott kezdődik, hogy nemcsak nem akarja
megcsalni az urát, hanem végül: csakugyan nem csalja meg; mert a szent
fogadalom még nem hiba, de az már bűn, ha nem engedi, hogy
keresztülgázoljak az elhatározásán és összetörjem-zúzzam,
recsegtessem-ropogtassam a szent fogadalmát. Mindezt különben bővebben
is ki fogom fejteni a legújabb szindarabomban; hiszen most már úgyis
csak nyomtatásban beszélhetek magával!
– Furcsa ember maga, Tasziló. Nem elég, hogy hetenként négyszer-ötször
áll elő újra meg újra azzal a bizonyos kívánsággal, amely nem
teljesíthető… most már föltételeket is diktál!… és megszabja, hogy nem
tudom micsoda párbajszabályok megtartásával boruljak a karjaiba!… Aztán
arról panaszkodik, hogy már csak nyomtatásban beszélhet velem – egy
olyan hosszú szónoklat után, hogy ha az új darabját ilyen hosszú
szónoklatokkal tömi tele, hát ezt sem fogják előadni!…
– Hát ne adják elő!… bánom is én!… Majd meglátjuk, ki fárad ki hamarabb:
én-e vagy ők?!… Elég az hozzá, ezt a szindarabot meg fogom írni, ki
fogom nyomatni és a maga számára zöld selyembe fogom beköttetni!… És
hogy beszélhetek?!… Mit ér az, hogy beszélhetek, ha csak halkan, tompán,
egyforma hanglejtéssel beszélhetek, mert különben Iduska minden szót
meghallana!… mikor én úgy szeretnék beszélni, mint a Nemzeti Szinházban
Nagy Imre!… És mit ér az, hogy csak a szájammal beszélhetek, de nem
beszélhetek a karommal!… sőt még csak le se térdepelhetek maga előtt,
mert a nyitott ajtón át Iduska jól láthatja minden mozdulatomat!…
hiszen, esküszöm, hogy nem veszi le rólunk a szemét!…
– Ne esküdjék, mert nem szabad elfelejtenie, hogy most nem ír, hanem
udvarol!… Szóval, azért vagyok szívtelen, mert Iduska ott ül a másik
szobában és olvas?
– Azért szívtelen mert mulat rajtam. Azaz… ha csak rajtam mulatna, ebben
még igaza volna. Mert én csakugyan a legnevetségesebb figura vagyok a
világon… egy kifáradt, lihegő cigánygyerek, aki egyre szalad az után a
szekér után, ahonnan csak csúfolódást kiáltoznak le rá… minél
kegyetlenebbek hozzá, annál inkább elriaszthatatlan… Hát ha csak rajtam
mulatna, ezt még érteném. De maga a szenvedésemen, a vergődésemen
mulat!… magának örömöt okoz annak látása, hogy én kínlódom!… és ez már
szívtelenség, rosszlelküség.
– Aztán miből következteti azt; hogy én ennyire kegyetlen volnék?
– Abból, hogy ilyen rendeleteket ad a kis lányának: »Iduska, kedvesem,
ha látod, hogy a Tasziló bácsi, látogatóba jön, el ne mozdulj a
közelemből, amíg csak el nem ment! Vedd elő valamelyik könyvedet; úgy
ülj le, valahol közel, hogy mindig jól láthasd a Tasziló bácsit,
függeszd rá a szép, nagy fekete szemedet és le ne vedd róla addig, amíg
ki nem nyitotta az előszoba ajtaját; nem, ez nem elég; még akkor is nézz
utána, amikor már az utcán megy, hogy valahogy föl ne merjen pislantani
a mama ablakára; a mamának még az ablakát se láthassa a Tasziló bácsi…
pedig ablaka több is van a mamának, ha szíve csak egy van is… tehát az
ablakai közül egyet néha-néha megmutathatna a Tasziló bácsinak, ha már a
szívét, mert csak ez az egy van, sehogyse akarja visszavenni a papától«…
– Nem adok neki ilyen őrült rendeleteket. Nem félek én magától annyira,
Tasziló.
– No, azt tudom, hogy nem tart veszedelmesnek! Ezt eléggé érezteti
velem. Pedig, ha tudná, micsoda őrült terveket forgatok néha a
fejemben!… majd olvassa el a most készülő szindarabomat, ez egy kicsit
meg fogja hökkenteni!…
– Nem fog meghökkenteni, Tasziló. Ismerem én magát jól. Maga nagyon jó
fiú, aki nem éli le a tragédiákat, hanem megírja. És igaza van. A
tragikus érzésnek nincs jobb levezető csatornája, mint ha kiírja magából
az ember.
– Hát, lássa, ez az!… Ez az örökös csúfolódás… ez árulja el minduntalan
a maga szívtelenségét!… Ki mondja azt, hogy maga testőrségnek vezényli
ki Iduskát?!… Én nem mondom. Csak azt mondom, hogy mihelyt én megmutatom
az orrom hegyét… akárhol… akár itt, akár a korzón, a szinházban, a jégen
vagy a kiállításban… akkor maga egy pillanatra se tud megválni
Iduskától… egyszerre olyan példás anya, mint a Gracchusok szülője. És
miért? Mert titkon nagyon mulat azon, hogy Iduska, ez a bájos angyali
gyermek, nekem milyen rettenetesen alkalmatlan. Mert nevetni tud azon,
hogy mikor a szívem a legjobban vérzik, még csak nem is beszélhetek
erről szabadon… mert vigyáznom kell minden gesztusomra… még csak nem is
rikolthatok, nem is sírhatok, bőghetek…
– Még ezt is megteheti. Iduska tudja, hogy maga nemcsak ügyvéd, hanem
író is és hogy egy írónak sokat meg kell bocsátani, ami másnak nem
szabad…
– Hát nincs igazam, ha azt mondom, hogy magának külön mulatság, azt
nézni, hogyan kell fékeznem magam és mosolyt erőltetnem az arcomra,
amikor a legjobban szenvedek?!… A maga kamatszámításból lelkedzett
lelkének humor az, ami nekem az életem szerencsétlensége…
– Remélem, a kamatszámítással nem azt akarja mondani, hogy a papa egy
kis uzsora segítségével kapargatta össze a hozományomat?
– Isten mentsen!… Csak azt akartam mondani… de ebben aztán bizonyos
vagyok… hogy abban az elhatározó pillanatban, amelynek a maga drága
életét köszönhetjük és azt, hogy a világ így szebb, mint maga nélkül
volna, a papája hirtelen valami számítására gondolt… mint Tristram
Shandynek az anyja arra, hogy vajjon a férje felhúzta-e az órát?!… végre
is, ez kereskedőnél nem szégyen… Mert ha nem így történt volna, maga nem
lehetne ilyen rémségesen józan.
– Rágalmazza a papát, aki a fiatalkorában, bizony isten, még verseket is
írt!… és igazságtalan velem szemben, mert én soha se mondtam Iduskának,
hogy legyen itt, a közelemben, amikor maga vizitel. Éppen azért, mert
józan vagyok, soha se csinálok ilyen bolondot.
– Hát akkor mért őrizne bennünket Iduska, ilyen következetesen, akkor
is, ha idejövök, akkor is, ha valahol kivül csatlakozom magukhoz?!…
Nézze, most is, becsületszavamra, csak bennünket őriz!… Pillantson csak
ki és ha nem hiszi, meggyőződhetik róla, hogy Iduska nem a maga
mulatságára ül a karosszékben, már vagy háromnegyed óra óta. Az igaz,
hogy úgy tesz, mintha olvasna. Könyvet tart az ölében… és kitalálhatom,
hogy micsoda könyvet, mert ráismerek a bíborszinű selyemkötésre… ez a
könyv az én tragédiám: _Bakócz Tamás_. Hát én csak szeretem _Bakócz
Tamást_, ha valaki szereti… amint, sajnos, rajtam kivül nincs még egy
második lény a világon, aki szeretné… de azt ne mondja nekem senki, hogy
egy tizenkét éves lányka háromnegyed óra hosszáig tudná olvasni _Bakócz
Tamást_, csak úgy, minden kényszerítő ok nélkül!… Nem is olvassa, csak
azért tartja a térdén, hogy ürügye legyen ott maradnia, az őrhelyen. A
szeme mindig rajtam van, mint az Isten szeme Káinon… Mért? Mert, amint
némelyik anya azt mondja a kis lányának: »A szemed mindig a csupron
legyen és aztán, ha hallod, hogy már forrni kezd a tej, húzd el a
csuprot, hogy a tej ki ne fusson!«… az ő mamája azt mondta neki: »Ejtsd
zavarba Tasziló bácsit az őzike-tekinteteddel!… mert Tasziló bácsi
nagyon mulatságos olyankor, amikor majdnem meghal a nagy szerelemtől és
mégis úgy kell ülnie a székén, mintha a békekonferencián Gróf Morfeuszt
hallgatná.«
– Az csakugyan nem lehetetlen, hogy Iduska magát lesi. Csakhogy nem az
én megbízásomból teszi, ha véletlenül így van. Iduska, fájdalom,
rettenetesen tiszteli az irodalmat; a nyomtatott betű valóságos áhítatot
kelt benne; és mert maga az egyetlen író, akit a személyében is ismer,
maga neki tulajdonképpen: az irodalom. És cudar hálátlanság, ha magát ez
a tisztelet idegessé teszi. Várjon csak! Ha majd Iduska is megtudja,
hogy _Bakócz Tamást_ a rossz emberek sehogy sem akarják előadni,
meglássa, ő se lesz többet ennyire alkalmatlan!… Tőlem ugyan nem tudja
meg… én még ebből sem ábrándítom ki; pedig maga megérdemelné, hogy
elveszítse a leghívebb tisztelőjét is… Különben én nem csodálkozom
rajta, hogy ennyire hálátlan Iduskával szemben; maga mindenkivel szemben
hálátlan, maga a leghálátlanabb lény a világon.
– Csupa kegyetlenség, amit mond. De jól van, ne beszéljünk _Bakócz
Tamás_-ról; beszéljünk csak arról, hogy: hát kivel szemben vagyok én
hálátlan?
– Először is: az urammal szemben. Ő magának igazán a legjobb barátja.
Azonkivül unokatestvérek is. És maga mégis képes volna rá, hogy
elcsábítsa a legjobb barátjának és rokonának a feleségét.
– Na, ő róla ne beszéljünk! Ez a semmirekellő, a nagy tekintélyű
méltóságos úr, alattomban mindig röhög magában, ha arra gondol, hogy én
milyen sokat üldögélek maga mellett, ő helyette, folyton epekedve,
sóhajtozva, döglődve. Csak azért beretválkozik, mert ha ma is megvolna a
szakálla, ez folyton rezegne, annyit nevet azon magában, hogy az ő háza
neki »otthon«, nekem pedig »itthon«. Jól tudja, a betyár, a csirkefogó,
hogy Korponay Tasziló nem csak ügyvéd, hanem költő is, tehát: nem
veszedelmes. És bár sohase olvasott egyebet, csak pénzt meg étlapot,
Musset Alfrédnak pedig soha a hírét se hallotta, bölcsen tudja, hogy az
óvatos és előrelátó férj olyan valakit választ házibarátnak, aki
iszonyúan szerelmes, tehát – mert minden asszony égetnivalóan gonosz – a
legkevésbbé se veszedelmes; ez majd vigyáz az asszonyra és elhessegeti
azokat az udvarlókat, akik veszedelmesek, vagy ha ez nem sikerül neki,
mint a jó házőrző kutya vonítani kezd. Micsoda hálát érezzek az ilyen
űzérrel szemben, aki rendelkezésemre bocsátja a karosszékeit meg a
zsámolyait, annak fejében, hogy a szemem mindig ott legyen a maga
szobájának az ajtaján?! Ellenkezőleg. Az ilyen számító és elbizakodott
fráter nem érdemel könyörületet. Hiszen, ha csak rajtam állna!… De mikor
maga nem akarja elismerni, hogy ez az ember ugyancsak rászolgált arra a
dekorációra, amelyet a férjek nem keresnek, de…
– Mivel szolgált volna rá? Megcsal?
– Azt már nem hiszem, hogy ennyire szemtelen volna. Ha valaha erre is
rávetemednék és én megtudom, akkor az Isten legyen irgalmas neki!… mert
én menten el fogom árulni magának, lovagiatlanul, vénasszony módra…
– Nem képes maga erre…
– Kárörömmel, kéjjel!… Még csak az kellene, hogy meg is csalja!… Hát,
ami nem igaz, azt nem mondom. De e nélkül is régen megérett rá, hogy
maga megcsalja. Így elhanyagolni egy asszonyt!… egy ilyen asszonyt!…
– Mit tudja azt maga?
– Látom, hogy egész nap nincs itthon. Látom, hogy van ideje kártyázni,
de nincs ideje magát ide vagy oda elkisérni…
– Nagyszerű!… Őt nem mulattatja mindaz, ami engem mulattat…
– Ez éppen elég. Én mindent szeretek, amit maga szeret. Ha maga az én
feleségem volna, a másik szobába se mehetne át anélkül, hogy utána ne
menjek…
– Hat hétig, nyolc hétig. De ezen már túl vagyunk. Elkésett, Tasziló.
Akik nagyon szerelmesek, azok mindig elkésnek.
– Ne csúfolódjék. Tudom, hogy elkéstem volna akkor is, ha véletlenül én
kérem meg legelőször… és újra elfogok késni, amikor majd az én Béla
barátomat utóléri az a végzet, amelyet már régen kiérdemelt. Csak azt
nem értem, mért nem mondja meg ezt most is, a szokásos
kiméletlenséggel?!… Hiszen azt már számtalanszor megmondta, hogy nem
szeret, hogy engem nem tud szeretni…
– Azt mondtam, hogy se magát, se mást… csak az uramat szeretem. Ez még
nem kiméletlenség. De velem szemben is hálátlan. Mondja, nem bánok én
jól magával? Tulajdonképen nem volna szabad megengednem, hogy ilyen
sokat legyünk együtt. Van asszony, aki megmondta volna az urának: »Nézd,
ez a Tasziló, akit te a barátodnak tartasz, képes volna rá, hogy
elcsavarja a fejemet, ha ez nem ülne olyan jól a nyakamon!«… És én nem
árultam el magát, pedig semmi mást nem titkolok el az uram elől… még azt
se kivántam magától, hogy ezentul csak ritkán lássuk egymást…
– De mért? Mert azt mondja magában: »Szegény Tasziló!… ő nem számít!«…
Mert mulattatják a sóhajtozásaim. Mert azt gondolja, igen helyesen, hogy
az olyan házibarát, akit senkise tart veszedelmesnek, se a férj, se más,
az asszonynak legszebb dicsérete. Mert minden cselédje közül én vagyok a
leghasznosabb; a többi folyton kimenőt kér, én meg azon rimánkodom, hogy
minél többet lehessek a szolgálatára. Mert amióta engem ismer, nem kell
az ernyőjére meg a retiküljére vigyáznia, nem kell semmiféle jegyről
gondoskodnia, és ha Iduska nem tizenkét éves volna, hanem csak három,
nem kellene peszrát tartania…
– Nézze, Tasziló!… édes, drága, egyetlen Taszilóm!… nem én mondtam, maga
mondta!… Hát igen, tegyen meg nekem egy nagy, igen nagy szívességet!…
Peszrálja egy kicsit Iduskát!… vigye ki egy kicsit sétálni!… vigye ki a
kiállításba!… A szegény angol nő elkéredzkedett… nem tagadhattam meg
tőle ezt a kimenőt… megint elvesztette a szívét valahol… hadd keresse
meg. Nekem pedig itthon kell kucorognom. Asszonyok jönnek hozzám, egy
kis jótékonysági pletykára… mert hiszen… az élet olyan szomorú, hogy
kétségbe kellene esni, ha az emberszólás vidámsága nem enyhitené meg a
bajainkat!… végre is, az alelnökük vagyok ezeknek az amazonoknak… az
uram bankjának az érdeke megkövetelte, hogy vállaljam ezt az
alelnökséget. És Iduska egy idő óta olyan fakó!… az egész gyerekből csak
a két nagy szeme maradt meg. De nem csuda, mert hiszen egész nap csak
olvasna… mindig erőszakkal kell kicipelni a levegőre. Hát ha maga olyan
aranyos volna, hogy kivinné a kiállításba és egy kicsit megsétáltatná…
magával szívesen elmenne… megnéznék az iparcsarnokot meg a gépházat s
közben elmondaná neki Bakócz Tamás életrajzát… ugy-e?… no, lássa ezért
már kapna tőlem egy szép puszit… persze, csak a homlokára!…
– Hja, a homlokomra?!… Értem. Ez a jótékony alelnöknő külön puszija a
külön megmosdatott pupos fiúcska számára!…
– Jaj, be kiállhatatlan!…
– Csudálkozik, hogy az ajánlata nem ragad el? Hát nézze, nekem ezek az
amazonok iszonyúan gyanusak. Félek, hogy egy huszártisztet küldenek
maguk helyett…
– No, hallja!…
– És hogy magának az iparcsarnok nem elég, hanem még a gépházat is be
kell járnunk…
– Ezt csak azért mondtam, hogy a gyerek valamit tanuljon is…
– És Bakócz Tamás életrajza?… ez semmi?… De mindegy. Azt nem éri meg,
hogy én nemet mondjak, amikor maga valamit kér tőlem. És ha azt kívánná,
hogy másszak fel az iparcsarnok tetejére vagy a gépházban pattanjak fel
a leggyorsabban forgó acélkerékre!… Én azért jöttem a világra, hogy
vakon, süketen, némán, meggondolás nélkül teljesítsem minden parancsát.
– Lássa, így szeretem magát!… Ez a maga igazi formája!…
– Csakhogy ezen a világon minden adsza és nesze, még az olyan őrjöngő
szerelem is, mint az enyém. Meg kell igérnie, hogy még a héten ad nekem
egy órát… csak nekem magamnak!… és meghallgatja új darabomnak, _A
szfinx_-nek az első felvonását.
– Ez a szfinx… én vagyok?
– Ön mondá.
– És Iduska sem lehet jelen a felolvasáson? Senki se várja _A szfinx_-et
nagyobb érdeklődéssel, mint ő.
– Fölösleges, hogy ő is jelen legyen, mert már előbb, még ma délután,
meg fogja ismerni _A szfinx_ tartalmát. Úgy számítom, hogy Bakócz Tamás
életrajzával még az iparcsarnokban el fogok készülni és a gépházban már
rá kerülhet a sor _A szfinx_-re…
– Jól van, megalkudtunk. Iduskám, lelkem, gyere!… hadd öltöztesselek
át!… Tasziló bácsi, ez a kedves, jó, imádott Tasziló bácsi kivisz a
kiállításba!…
– Ne öltöztessem át én? Ne fésüljem meg? Ne törüljem meg az orrocskáját?
– Menjen, maga utálatos!… Még meg se tette, amit kértem és már
felpanaszolja?!…
II.
Tizenegy évvel később:
– Micsoda kegyetlen teremtés maga, Iduska! Ezt a kacérságot és ezt a
szívtelenséget soha se néztem volna ki magából!
– Miért, Tasziló bácsi? Mert nem akarom megcsalni az uramat?
– Először is, ne nevezzen engem még most is Tasziló bácsinak!… hiszen
már nem kis gyerek!… Én pedig még nem vagyok bácsi; én még öcsém vagyok.
– Hja, erről én már nem tudok leszokni! Hiszen akkor is Tasziló bácsinak
neveztem, amikor szerelmes voltam magába!…
– Hát, lássa, ez a kacérság és ez az, amit én a nővel veleszületett
lelketlenségnek nevezek!… Előbb taplót dug a fülembe, aztán, mikor
látja, hogy no már megvadultam, már jól megbokrosodtam, akkor édesdeden
nevet rajtam, fügét mutat és azt mondja, hogy: »Hej, Laboda, Laboda,
lábod ide, nem oda!…« Pedig, azon kezdem, hogy ebből a
gyerekszerelem-históriából egy árva szó sem igaz… és az egészet csak
azért eszelte ki, hogy ugrasson, hogy megvadítson és amikor már bőszebb
vagyok egy húsz sebből vérző bikánál, akkor kinevethessen.
– Az már nem igaz, mert én leteszem a főesküt is, a pótesküt is –
kérdezze meg csak az uramat!… neki is elmondtam – hogy Tasziló bácsi
volt az első ideálom. Nem; ezzel keveset mondok… én olyan szerelmes
voltam magába, Tasziló bácsi, hogy ekkora szerelemre csak egy gyerek
képes. Volt idő, amikor egyszerüen maga volt minden gondolatom… és azt
hiszem, nem csak úgy, egyetlen embert szerettem magában, hanem a világ
valamennyi költőjét, magát az irodalmat, az egész férfinemet, a nagy
mindenséget. Istenem, mennyire fájt a szivem amiatt, hogy maga az én
nagy szerelmemet sehogy se akarta észrevenni és egyre csak a mamának
udvarolt!… mennyit sírtam éjszakánkint, milyen sokszor álmodtam magáról,
hogyan dobogott a szivem, ha egyszer-egyszer rám nézett, hány ezerszer
néztem le az utcára, hogy jön-e már, micsoda pillantásokat vetettem
magára, lopva, ha senki se láthatta!… Hát azt nem mondom, hogy az ilyen
gyerekszerelem valami nagyon tartós volna… hogy amit maga iránt éreztem,
ez volt az igazi… de szóról-szóra így volt. És ha nem hiszi, hát
kérdezzen ki. Szavaljak _Bakócz Tamás_-ból? Felmondjam _Aba Sámuel_-t? A
nagy monológot, akarja? Ma is hibátlanul elmondom. És mutat maga nekem
még egy nőt a monarchiában, aki _Aba Sámuel_-nek legalább is a felét
könyv nélkül el tudja mondani? Hát ne mondja, hogy nem igaz; mert én be
is tudom bizonyítani… úgy, hogy egy óráig szavalok magának, mindig csak
a maga munkáiból.
– Ha pedig igaz, akkor nem kellett volna elmondania.
– Hiszen, amig ez a szerelem megvolt, olyan jól el tudtam titkolni, hogy
maga még csak nem is sejtette! És tíz évvel később, amikor már feleség
és egy másféléves bébi mamája voltam, ugyan mért ne mondhattam volna
el?!… azt, ami olyan régen elmult!…
– Mert gondolhatta, hogy ez a fölfedezés meg fog őrjíteni. Hát mi vagyok
én? Szent? Anakoréta? Annyira Tasziló bácsi, hogy már nem is számítok?
Ördögöt! Én még Tasziló öcsém vagyok. Ha szép az idő és jó kedvem van,
önmagamnak az unokaöcscse. Szóval, ha azt akarta, hogy maga mellett is
ugyanazt a szánalmas szerepet játszszam, amelyre valamikor a mamája
utalt, akkor ezt elmondani bűn volt, lelketlen kokettéria, a mély
érzésnek pajkos, vásott kicsúfolása. Mert én még, igenis, bolondulok, ha
egy szép asszony bolondít.
– Még ha rossz asszony volnék is… pedig tudja, hogy nem vagyok az… akkor
se bolondítanám Tasziló bácsit, aki nem tudom hány évig udvarolt a
mamámnak…
– No, a viszonzatlan szerelemből nem származik vérrokonság! És ha csak
ez az aggodalma, Iduska, akkor biztosíthatom, hogy köztünk nincs kánoni
akadály.
– De az csak akadály, hogy most már nem Tasziló bácsiba vagyok
szerelmes, hanem az uramba?!…
– Ez, sajnos, már figyelemreméltó körülmény. De én be fogom bizonyítani
magának, Iduska, hogy ez a csibész nem érdemli meg a maga szerelmét.
Hogy magának vissza kell térnie a hű, a megbízható irodalomhoz.
– No, hallja, Tasziló bácsi, maga a leghálátlanabb ember a világon!
– Én? Ugyan miért?
– Már megengedjen, de az csak hálátlanság, ha így beszél az uramról?!
Egy évvel ezelőtt, amikor a mamáék Bécsbe költöztek… Az igazat
megvallva, én még ma sem értem, hogy Tasziló bácsi mért nem ment a mama
után Bécsbe?
– Hát Bécsben nem nyithattam ügyvédi irodát. A magyar jogot se tudtam
megtanulni soha és most elkezdjem tanulni az osztrákot? Aztán meg, ha a
Nemzeti Szinházban sem adják elő a darabjaimat, képzelheti, mennyire nem
adják elő ezeket a Burgban!… Mit csinálhattam volna?! Fájt a szívem, de
itthon cseppentem.
– Szóval, mikor a papát felvitték Bécsbe bankigazgatónak és így a
mamától is el kellett válnunk, nem volt a világon elárvultabb,
hajléktalanabb és megfagyottabb gyermek, mint maga, Tasziló bácsi. Ekkor
az én uram, aki olyan Lohengrin, aminő az operában elő van írva, azt
mondta: »Azért Tasziló bácsit nem szabad megfosztani az otthonától, a
karosszékétől, a megszokott kényelmétől. Tehát mi átvesszük a papáék
lakását és bútorait; a papáék majd újonnan berendezkednek Bécsben. Így
Tasziló bácsinak megmarad az otthona, a karosszéke, a megszokott
kényelme.«
– És csakugyan átvettek engem is a régi bútorokkal.
– Elég az hozzá, az uram érdeme, hogy ez a nagy változás Tasziló bácsit
érintette a legkevésbbé. Hogy míg mi mindnyájan költözködtünk, Tasziló
bácsi ott maradt, ahol volt. Hogy míg a családunkban mindenki helyet
változtatott, Tasziló bácsinak moccania se kellett; csak a világ fordult
egyet Tasziló bácsi körül. És ugyancsak az uram volt az, aki egyenesen
kérte a mamát, hogy a Jozefint ne vigye magával Bécsbe, hanem hagyja
nálunk. Ő mondta a mamának: »Tasziló bácsi megszokta, hogy Jozefinnal
legyeskedjék; Tasziló bácsinak kényelmetlen volna az, ha ezentúl egy új
szobalánynyal kellene legyeskednie.« És tessék, Tasziló bácsi azt az
embert, aki már régóta mindig csupa figyelmesség Tasziló bácsi
irányában, röviden csak csibésznek nevezi.
– Hát nem az?!… Persze, a kötnivaló azt mondja magában: »Amíg ez a vén
fogatlan kutya körüljár a házamban, addig nyugton alhatom!… Sok betörőt
ugatott el ez már az apósom portájáról is!… Megérdemel annyit, hogy néha
megsimogassuk és azt mondjuk neki: »»Tasziló bácsi hű kutya, derék
állat!««… Nem kell minduntalan haza nézegetnem, mert Tasziló bácsi,
mihelyt tiszti uniformist lát, úgy kezd üvölteni, hogy a klubban is
meghallom!« Érdemel az ilyen ember kíméletet? Hiszen rajtam nem is
mulnék!… Megmutatnám én neki, hogy nem vagyok annyira fogatlan, mint ő
képzeli!… De, hiába, maga még nincs tisztában azzal, hogy ki ez az ember
és hogy ki az, aki magát megérdemli. Jól van; majd át fogja látni
később. Hát várok.
– Mondja, Tasziló bácsi!… Nekem olyan furcsa, ha arra gondolok, hogy
maga régebben… talán szóról-szóra ezt mondta a mamának is?
– Kicsoda? Én? Ugyan hová gondol?!… Én, tulajdonképpen, annyira
komolyan, mint magának, a mamának soha sem udvaroltam. Nem is
udvarolhattam volna… hiszen akkor még azt se tudtam, mi fán terem az
igazi szerelem!… akkor én még gyerek voltam! A mama nekem nem annyira
ideálom volt, mint inkább csak barátnőm. Azt mondhatnám, hogy: anyai
barátnőm. Ő volt az, aki buzdított, bátorított. Hiszen tudja, hogy
milyen finomlelkű asszony és milyen jó ízlése van!… Nagyon tetszett neki
_Bakócz Tamás_. És ez persze jól esett nekem; pedig akkor még nem
tudtam, hogy ezt a tragédiámat soha se fogják előadni. Hát hogyne
ragaszkodtam volna a mamához!… Igaz… Még nem is kérdeztem… Pedig, mióta
hazajött Bécsből, mindig meg akartam kérdezni… Hogyan találta szegényt?
– Köszönöm kérdését, eléggé jól van. Csak nagyon hízik és ez
kétségbeejti. Nem is közönséges dolog, hogy a legutolsó esztendőkben
mennyire elkövéredett. Ahogy elnéztem, mennyit hízott azóta is, hogy
utóljára láttam, az jutott eszembe, hogy Tasziló bácsi őt valamelyik
darabjában »a szfinx«-nek nevezte el. Hát, bizony, olyan széles már,
mint egy operaházi szfinx. Igaz!… elfelejtettem mondani… kérdezősködött
Tasziló bácsiról is.
– És maga mit mondott neki rólam?
– Elárultam neki, hogy megint darabot ír.
– Csudálkozott rajta?
– Nem. Csak azt mondta: milyen disznóság, hogy még most sem akarják
előadni Tasziló bácsinak egyik vagy másik darabját!…
– Igazán? A derék, jó asszony!… Mindig szerette a darabjaimat. Különben
is, ő csupa jóság. Lássa, ő soha se csúfolta ki az érzéseimet… Ha nem is
vigasztalhatott meg, sajnált és gyöngéden bánt velem. Soha se hittem
volna, hogy olyan szívtelen lénynek adhat életet, mint amilyen maga,
Iduska.