– Azt nem mondom. Csak még habozok. Minden nagyon kellene: a pénz… a
gyorsaság… a szép kis feleség meg a legjobban… de a házasságra semmi
szükségem.
– Aztán mért irtózik annyira a házasságtól?
– Nagyszerű!… Hát azért, mert a házasság nem okos embernek való!… Nem
mondom, az eleje, az igen szép… csakhogy a házasság sokkal, de sokkal
tovább tart, mint a mézeshetek. Mondja, kérem, mi szüksége van egy okos
embernek arra, hogy minden kényszerítő ok és minden komoly cél, például
százezrek vagy a millió nélkül, szabad akaratból, mondhatnám: csak úgy,
tréfából, a nyakába vegyen egy asszonyt, aki egy egész életen át ott fog
ülni a feje búbján, rágni fogja a fülét, szekálni fogja éjjel-nappal?!…
– Nem minden asszony ilyen.
– Ahány van, mind szekálja a férjét, mihelyt ez egy másik nőre is ránéz…
ha csak éppen rápillant is… vagy mihelyt a férj nem tud annyi pénzt
szerezni, amennyi az asszonynak kellene. De ha mindjárt az Isten
földreszállt angyala volna is, akit elvettem: mi szükségem nekem arra,
hogy egy nő örökösen ott kucorogjon a hátamon?!… és egy lépést se
tehessek anélkül, hogy erről előbb tanácskoznom ne kellessen vele, hogy
ne kellessen előbb elhelyeznem az asszonyt, mihelyt egy arasznyira ki
akarok térni a rendes kerékvágásból, mihelyt ki akarok nyújtózkodni egy
kicsit?!… hogy ne pihenhessek, mikor neki mehetnékje van és ne
moccanhassak, ha ő nem akar kimozdulni a házból?!… Mi szüksége erre egy
okos embernek, ha nem púpos, sánta, öreg vagy beteg?!… Nő annyi van a
világon, hogy az ember akármiben megszorulhat, csak nő dolgában nem
szorulhat meg soha!… Hát akkor minek megházasodni?!… Házasodjék meg az,
aki másképen nem juthat hozzá nőhöz!
– Nono. Mégis csak más az a nő, akit el lehet venni, meg az a másik
fajta, amelyikben a fiatalembernek egy darabig olyan nagy a választása!…
Aztán, láttam én már sok embert, aki szóról-szóra úgy beszélt, ahogy
most maga és utóbb mégis megházasodott, csak azért, hogy gyerekei
legyenek.
– Ez velem is megtörténhetik, de erre még ráérek.
– Mért nem beszél egészen őszintén? Nem haragszom én meg, ha el is
árulja, hogy tulajdonképpen mért húzódozik?!… Vagy én mondjam meg? Jól
van, megmondom. Maga csak azért nem akar beleharapni abba, ami magának
is kétszeresen kivánatos, mert a legrosszabbakat gondolja rólam és azt
hiszi, hogy Hellácska is csak olyan feleség lesz, mint az anyja. Pedig
Hellácska másféle, mint én… sokat örökölt az apja hideg, nyugodt
józanságából… vigyáztam is rám…
– Nézze, Brunnerné lelkem, én erről nem beszéltem és nem is igaz, hogy
ez tesz habozóvá…
– Nagy hálátlanság is volna és igazán megszomorítana vele, ha azért nem
akarná elvenni Hellácskát, mert engem ilyennek vagy olyannak gondol…
Kétszeres hálátlanság. Mert ha én Hellácskát magának szánom, ezzel olyan
ajándékot adnék magának, hogy megcsókolhatná érte a kezem. Hellácska
igazán boldoggá tenné magát. Majd meglátja, akár maga veszi el, akár
más, Hellácska nagyszerű, pompás, édes asszonyka lesz, hű feleség, jó
anya… ne nevessen, ha van hű feleség a világon, Hellácska az lesz.
Sohase fogja megcsalni a férjét… már tudniillik, ha olyan férje lesz,
mint maga… mert öreg vagy beteg ember mellett… édes istenem!… de magát
soha!… Lássa, a másikért, a kicsiért, már nem merném a tűzbe tenni a
kezemet, pedig az is az enyém!… és még egészen gyerek… De az már sokat
örökölt az én meggondolatlanságomból… Hanem Hellácska!…
– No igen, mert most nem a kicsit akarja férjhez adni, hanem a nagyot.
És egy pár esztendő múlva azt mondaná, nem tudom kinek: »Ne itéljen a
nagyobbik lányomról, aki egy kissé kacér asszonyka… Tilla, ez egészen
más!«… Különben csak tréfálok és én magam is csak a legszebbet gondolom
Hellácskáról. Hiszen ha nem így volna, akkor most nem kellene haboznom,
hanem megmondanám nyiltan, hogy erről nem lehet szó.
– Hát mi teszi habozóvá?
– Ezt ugyan kitalálhatná. Hát a fődolog! Minden földi dolognak a
legnagyobb bökkenője! A pénz! Aminek jelen kell lennie minden
gondolatunkban! Amiért nem elég reggel és este imádkozni, hanem
verekedni is kell, alkudozni, tünődni, tanakodni, tépelődni,
folytonosan, szünet és pihenés nélkül! Maga úgy beszél, mintha csak egy
szép kirándulásról volna szó. De hiszen a feleséget is el kell tartani!
Még pedig egy egész, hosszú életen át. Csak nem hiszi, hogy erre elég az
a hatezer korona?!… mert a többi négyre előre keresztet vetnék… a maga
örege sokkal malőrösebb ember, semhogy erre számítani lehetne. Nos hát,
hatezer korona, ennyi ugyan hamarosan elfogy!… Megvallom, nem is
takarékoskodnám vele; hatezer koronával nincs mit elkezdeni és hatezer
koronát nem érdemes nagyon kicsi havi részletekre elaprózni… ezzel se
előre, se hátra… És ha a hatezer koronát hamarosan elköltötte az ember,
hogy legalább egy kis ideig szépen éljen, mi lesz aztán? Itt van egy
tizenhat esztendős asszony, akiről gondoskodni kell kilencvenhat
esztendős koráig. És az még nem a legtöbb, amibe egy asszony belekerül,
amit rá kell költeni; a legtöbb az, amit később nem lehet megkeresni az
asszony miatt. Akkor aztán szépen vagyunk!… Hát ezen csak van mit
habozni, ugy-e?
– Ej, maga máris szépen keres. A többi magától is megjön. És Hellácska
nem akadályozná magát semmiben. Nincsenek igényei; beérné azzal, amijök
lesz. Ha mindig arra kellene gondolni, mi lesz nyolcvan év mulva, soha
se házasodhatnék meg senki.
– Hát nem is az a legsürgősebb dolog, hogy az ember megházasodjék.
Inkább ez legyen a legutolsó; amikor már semmi okosabb nem jut eszébe az
embernek. És nézze, szivem, Brunnerné!… de ne haragudjék még!… én azt
sehogy se tudom megérteni, hogy Hellácskának a férjhezmenetele mért lett
magának ennyire sürgős, csak úgy egyszerre!… Meg tudom ezt érteni ott,
ahol baj van a háznál…
– Jesszus Mária! Már hogyan ejthet ki ilyesmit a száján?!…
– Ne értsen félre. Ha én nem volnék egészen bizonyos abban, hogy
Hellácskának semmi baja a világon, nem említettem volna ezt… de nem is
beszélgetnénk ennyit a dologról, hanem az első szavára azt feleltem
volna magának: »Jó asszony, kereskedjék másutt«. Végre is, uriember
vagyok vagy mi!… nem igaz? De éppen azért, mert tudom, hogy Hellácska
akármeddig várhat, nem értem ezt a lázas sietséget, hogy maga huszonnégy
óra alatt követeli tőlem a választ, hogy még csak egy pár hétig se akar
várni a feleletemre, pedig az ilyesmit jobban meg szokta fontolni az
ember, az ilyesmin érdemes eltöprengeni. Hellácska még csak tizenhat
esztendős; más anya nem is adja szivesen férjhez a lányát, amig ez
ennyire fiatal. És Hellácska olyan csinos, hogy bizonyára férjhez fog
menni, még pedig hamarosan. No és ha maga egészen nyugodt lehet afelől,
hogy Hellácska nem marad pártában, hanem egy-kettőre ki fog röppenni a
szülői házból: mért fáj a maga feje amiatt, ha az nem a jövő hónapban
fog megtörténni, hanem csak egy vagy két év mulva?!
– Már elmondtam; maga előtt nem csinálok titkot ebből sem. És ha egy
délelőtt itthon maradna, aztán végighallgatná, hogy mit felelgetek
azoknak, akik egész délelőtt nyomkodják a csengőt, nem kérdezgetne
tovább, hanem mindent megértene. Nézze, mindenhez hozzá lehet szokni,
csak egyetlenegy dolog van a világon, amit nem lehet megszokni soha:
azok az apró, garasos adósságok, amelyekért folytonosan zaklatják az
embert!… Persze, mit tudja még maga, hogy mi az?!… Úgy irigylem, mikor
hallom, hogy azt mondja a suszterinasnak: »Mondd meg a gazdádnak, hogy
akassza fel magát és elhordd magad, mert mindjárt úgy röpítelek ki
innen, hogy mire leérsz a lépcsőn, palacsinta lesz belőled!…« Bár én is
még csak itt tartanék!… De nálam már kétségbeejtő az állapot. Nálam már
megszünt a gorombáskodás, megszünt a humor és megszünt minden. És,
lássa, egész délelőtt szégyenkezni a cseléd előtt, az semmi; zsebrevágni
a szolgák meg a pénzbeszedők gorombaságait, még ez is hagyján; de
folyton-folyvást hazudozni: »Jöjjön holnap este!… holnap este bizonyosan
megkapja!«… mikor az ember bizonyos benne, hogy holnap este bizonyosan
nem kapja meg: ebbe már bele lehet őrülni. Én edzett asszony vagyok, sok
mindent ki kellett állanom, sok mindenen túl kellett tennem magamat, de
ezt nem bírom ki, nem bírom tovább, megőrli az idegeimet, megöregít,
belekerget az öngyilkosságba. És emellett folytonosan arra kell
gondolnom, hogy mindent ki lehetne fizetni rongyos kétezer koronával, a
kétezer koronáért pedig csak egy levelet kellene írni!… tudatni az öreg
Tinkával, hogy Hellácska férjhez megy, a jövő hónapban meglesz az
esküvő… aztán egyszerre kinn lennék a pokolból… lehetetlen mindig erre
nem gondolnom és ha egyre csak ez jár az eszemben, akkor, mondja,
megállhatom-e, hogy nyugodtan, türelmesen, összetett kézzel várakozzak,
még nem tudom meddig?! Mintha egy pénzzel teli ládán ülnék, melynek csak
a kulcsát kell megkeresnem, hogy kifizethessem mindazt, amiért egy nap
tízszer szemtelenkednek velem. És amióta eszembe jutott, hogy: »Nini,
milyen könnyen segíthetnék így magamon, mindnyájunkon!«… azóta nincsen
nyugodalmam. A várakozásnak amúgy sem volna sok értelme… Hellácska már
régóta nagy leány… de az én körülményeim közt a várakozásról nem is
lehet szó. Hellácskának minél hamarabb férjhez kell mennie, olyan hamar,
amilyen hamar csak lehet, mintha a legnagyobb bajban volna. Jobban
szeretném, ha maga venné el; de ha maga hamarjában nem tudja elszánni
magát arra, amit soha se bánna meg: hát majd elveszi más. Attól nem
félek, hogy sokáig kell keresgélnem olyan valakit, aki vállalkozik és
akit el lehet fogadni.
– Ne siessen annyira!… még nem tartunk itt. Először rám gondolt s velem
még nem fejezte be a tárgyalást. Egy szóval se mondtam, hogy nem veszem
el a kis leányt; csak azt mondtam, hogy még habozok… aminek könnyen
»igen« lehet a vége. De szeretném, ha addig is, amig elszánhatom magam
akár az »igen«-re, akár a »nem«-re, megmondana nekem egyetmást őszintén.
– No, hallja!… Hiszen egyebet se csinálok, csak a legnyiltabban
felelgetek a kérdéseire!…
– De még volna egy pár kérdésem.
– Például?
– Például, mért éppen rám gondolt először?
– Erre nemcsak egy okom volt. Hol kezdjem? Hát először is, azután, amit
már hallott, elképzelheti, hogy én csak olyan valakivel állhatok szóba,
akivel meg lehet egyezni. Azok az atyafiak, akik így beszélnének: »Mit?
A kis lány tízezer koronát kap? Akkor hát ide mind a tízezer
koronával!…« – az ilyen garasos fráterek, úgy-e, nem kerülhetnek szóba?!
És lássa, ha nem sietnék, még az is megtörténhetnék, hogy Hellácska egy
félév vagy egy év múlva fölszed valahol egy ilyen atyafit! Magával,
ettől a veszedelemtől nem kellett tartanom, hiszen régóta tudom, hogy
maga gavallér. Aztán, magának kellett először az eszembe jutnia azért
is, mert magának nyugodt lélekkel adnám oda a lányomat. Ne gondolja,
hogy nekem nem fáj, ha meg kell rövidítenem, ki kell fosztanom a
tulajdon gyermekemet… hogy meg kell dézsmálnom a Hellácska hozományát és
abból, ami csak az övé, négyezer koronát el kell vennem tőle magunknak,
mindnyájunknak… Hát, ha már ennek mégis meg kell történnie, legalább
azzal akarom kárpótolni, hogy olyan férjet keresek neki, akire bátran
rábizhatja a sorsát: ép, erős, egészséges embert. Tudja, ebben egy ilyen
fiatal leány könynyen csalódik; mért ne váljék hasznára az, hogy az
anyja tapasztaltabb, mint ő?! És, Isten neki, elárulom azt is, amit
talán a legelőször kellett volna mondanom!… Hellácska nagyon vonzódik
magához… annyira vonzódik, hogy egy idő óta gyanakodva, szinte
féltékenykedve nézeget rám. De ezt ám nem azért mondom el, hogy
visszaéljen vele!… és, ha nem veszi el, elkezdjen legyeskedni
körülötte!… Úgyis eléggé nyugtalan vagyok azóta, amióta észrevettem,
hogy Hellácska milyen túlságosan érdeklődik maga iránt… hiszen már attól
kellett tartanom, hogy leselkedik rám!… Még csak az kellene, hogy maga
azt mondja nekem: »Én nem vehetem el, vagy inkább: nem akarom elvenni…
menjen férjhez a kis lány valaki máshoz«… és aztán ne hagyjon neki
békét!… Akkor igazán nem maradna más választásom, mint hogy felmondjam a
szobát és egyikünk jobbra, másikunk balra… pedig tudja, hogy nem
szívesen tenném…
– Ezzel még várhatunk egy kicsit. Maradjunk csak annál, hogy Hellácska
vonzódik hozzám. E szerint azt hiszi, hogy a kis lány szívesen hozzám
jönne feleségül?
– Hellácska olyan engedelmes kis lány, hogy ahhoz megy férjhez, egy
szónyi ellenvetés nélkül, akihez akarom… akit én választottam ki neki
férjül. Ezt rámbizhatja.
– Jobban szerettem volna, ha egy kicsit lelkesebben felel.
– Még biztatóbban?
– Például így: »Ojjé, de milyen szívesen!«
– Pedig azt is mondhattam volna, hogy: »Ojjé, de milyen szívesen!…«
– Hátha téved? Hátha a kis lány csakugyan leskelődött és észrevett
valamit? Hogy megcsókoltam magát vagy megcirógattam az arcát?
– No ez igazán nem okozhat magának fejfájást. Mihelyt tudatom vele, hogy
maga megkérte a kezét, minden gyanuja eloszlik. Még ha észrevett is
valami effélét, azt fogja hinni, hogy rosszul látott, tévedett,
álmodott. A legrosszabb esetben is eloszlatja a kételkedését az, hogy
maga őt megkérte és hogy én rábeszélem őt erre a házasságra.
– Ez valószínű. De van még egy kérdésem. Ez a… megigérem… legutolsó
kérdésem a jövőre vonatkozik. Mert a jövőre is kell gondolni, úgy-e?!…
minden eshetőségre, nem igaz?!…
– Hogyne!
– Hát gondoljunk arra az esetre is, amire minden házasságkötésnél
gondolni kellene, hogy a házasságunk nem lesz boldog… hiszen a legtöbb
házasság nem sikerül!… még a félig-meddig türhető házasság is kevés.
Tegyük fel, hogy a mi házasságunk sem lesz az a kivételesen szerencsés
eset, amely ennek a szerencsétlen intézménynek még egyre csalogat
híveket és áldozatokat… nem lesz a századik, a legjobb eset, hanem a
kilencvenkilenc egyike. Pár év múlva, talán még hamarább, Hellácskával
arra a meggyőződésre juthatunk, hogy csalódtunk egymásban. Ehhez nem
kell sok. Egyik férfi sem az az ideál, akinek a feleség a férjét
óhajtja; nekem is türhetetlen volna, ha észrevenném, hogy Hellácska nem
szeret annyira, mint amennyire a feleségemtől megvárnám. Tegyük fel,
hogy maga jó próféta és Hellácska soha se fog megcsalni… bár, lássa,
megvallom, én még ebben sem vagyok egészen bizonyos… de tegyük fel, hogy
hű marad hozzám. Csakhogy ettől még nagyon kiállhatatlan feleség lehet
valaki… és még az az asszony is, aki nemcsak hogy hű az urához, de e
mellett csinos, a szerencsés óráiban kedves is, gazdag mindenféle
polgári erényben és egyébként jó lélek, pokollá tudja tenni a férje
életét, ha egy kicsit igyekszik ezen vagy nem eléggé eszes. Már pedig én
nem vagyok az az ember, aki akármibe belenyugszik; aki okvetetlenül
megeszi azt, amit megfőzött. És Hellácska is mást gondolhat, már
hamarosan… hiszen olyan fiatal!… még egészen gyerek!… Szóval könnyen
meglehet, nem sok idő multával Hellácska is, én is, ott fogunk tartani,
hogy: már nem szeretjük egymást!… Mi lesz akkor?
– Hát elválnak. És akkor megint szabad ember lesz. Vagy ez a kérdés a
hozományra vonatkozik?… Ezt nem fogja visszakérni senki… akár írásba
foglalhatjuk…
– Nem ezt akartam kérdezni, bár ezt a kérdést sem ártott egyszer s
mindenkorra tisztázni… Hanem… mit ér el ezzel a házassággal, ha
Hellácska egy-két év mulva elvált asszony lesz?
– Hát inkább elvált asszony, mint vén leány. Nem mintha attól félnék,
egy pillanatig is, hogy Hellácska a nyakamon maradhat; abban bizonyos
vagyok, hogy Hellácska férjhez menne, még pedig igen hamar, akkor is, ha
nem siettetném a férjhezmenetelét és nem avatkoznám bele, hogy kit
választ a kérői közül. De neki is jobb, ha semeddig se várakozik, hanem
már a jövő hónapban férjhez megy; nekünk, a szüleinek is. Hiszen nem
titkoltam el, hogy a pénz teszi, ha ennyire sürgetem a dolgot!
– Csakhogy éppen azért, mert Hellácska találhat kérőt, mind a tíz
ujjára, olyat is, aki szivesen vállalkozik azonnal, nem gondolja, hogy
jobb lenne, ha a kis lány olyan valakihez menne feleségül, aki nem válik
el tőle semmi esetre, még akkor sem, ha Hellácska megcsalná?
– Ezt rám bízhatja.
– Akkor rendben vagyunk. Kivált ha abba is belenyugszik, hogy ne most
rögtön feleljek, hanem holnap délben. Ez csak nem nagy idő?
– Jól van, holnap délig még várok.
IV.
Sipos Emil úr akkor este csak három mulatóhelyet látogatott meg, de arra
gondolva, hogy vasárnap következik, amikor akár estig alhatik, a
harmadik mulatóhelyen sokáig elidőzött. Csak reggel felé érkezett haza,
miután előbb, egyedül üldögélve az egylovasban, kissé kapatosan,
háromszor is elmondta valakinek, aki már csak mint vizió volt jelen:
– Isten veled, Teca, engem egyhamar nem látsz!
Vetkezés közben egy másik látomás jelent meg előtte, olyan hirtelen,
mintha a sülyesztőből emelkedett volna fel: a fő bank-szörny, akitől
esti nyolc óra tájban, abban az izgalmas percben vált meg, amikor a
legtehetségesebb tisztviselője a balkezével torkon ragadta, a
jobbkezével pedig egy Browningot szegezett az orra elé.
A fő bank-szörny szemrehányóan nézett rá és szomorú tekintete ezt
mondta:
– El tudtál hagyni, a legérdekesebb jelenetben!… És most sejtelmem sincs
róla, hogy mi lesz velem a felvonás végén?!…
– Fütyülök rád!… – felelt neki Sipos úr. – Hordd el magad és az őszig ne
lássalak!… De rögtön takarodjál, mert különben megtudod, hogyan szoktam
elbánni azokkal, akik tolakodva figyelmeztetnek az adósságomra!…
Levetette a mellényét és olyan lendülettel hajította a lehető
legmesszebbre, amelyet se a véralkata, se a fölhevültsége nem
magyarázhatott meg eléggé. Ilyen lendületet csak a testierő érzése, a
zavartalan jókedv és a nagy elszánások adhatnak meg a karnak.
A mellény hatalmas ívben röpült a szoba másik sarkába s a kisértet
ijedten bújt le a sűlyesztőbe.
Még öt perc és Sipos úr már horkolt.
Olyan jót húzott a frissítőből, hogy délben még aludt s csak arra ébredt
fel, hogy mind erősebben kopogtatnak az ajtaján.
– Ki az? – kiáltott ki.
– Én vagyok – felelt Brunnerné, bedugva a fejét. – Bemehetek?
– Hát hogyne! Mi baj?
– Semmi baj, csak nagyon türelmetlen vagyok. Tudja-e, hogy dél van? Vagy
már elfelejtette, hogy ma délre igérte a választ?
– Nem én, nem felejtettem el, csak még nem vagyok egészen magamnál.
Félig még alszom.
– Hát térjen magához! Úgyis, már éppen ideje, hogy fölkeljen. Vagy estig
akar aludni?
– Estig aludni? Bizony isten, nagy kedvem volna. Tökéletesen igaza van:
estig kellene aludnom, hogy egészen kialudjam magam.
– Micsoda lelketlen ember maga!… Így játszani egy anya szívével!… Térjen
már magához!… És feleljen gyorsan: igen vagy nem?!
– Ne legyen olyan ideges!… Hiszen nem felelhetek addig… kellő
ünnepiességgel… amíg ásítok, amint láthatja… egyre ásítoznom kell!…
Aztán, becsületszavamra, csak most tértem egészen magamhoz!… Hja,
persze, maga türelmetlen!… Hát: igen!… Nem hallotta? Igen, igen, igen!
– Igazán?!… Jaj, maga aranyos!… Szeretném összevissza csókolni!…
– Csak tessék!… Sőt kérem!… Hadd menjen ki az álom a szememből egészen!
Nincs jobb ébresztő, mint két puha asszonyi kar!… Nincs az a vekker…
– Hát meg is tenném, ha már fenn volna. De így!… valaki benyithat…
– Eh, hát aztán?!… A leánya vőlegényét csak megcsókolhatja?!… Ezen a
szent napon akár estig csókolózhatnánk!…
– Most már ne ezen járjon az esze, istentelen!… Hanem azon, hogy odaát,
a harmadik szobában, van valaki…
– Aki most a _Félszüzek_-et olvassa!…
– Honnan tudja?
– Csak úgy gondoltam. Hallottam, mikor beszélték, hogy a Soma megvette
neki.
– No és baj az, ha olvas? Ha majd asszony lesz, úgy sem fog olvasni.
Legalább remélem… Elég az hozzá, gondoljon arra, hogy minél hamarabb
tápászkodik fel, annál hamarabb lesz boldog az a kis lány, aki most még
semmit se sejt…
– Igaza van, ne várakoztassuk tovább! Addig is, amíg felöltözöm, mondja
el neki, hogy megkértem a kezét…
– Dehogy mondom!… dehogy mondom!… A világért sem!… Majd, hogy elrontsam
ezt a szép jelenetet!… Hogy lefölözzem a meglepetését és az örömét!… De
hiszen ezt magának kell neki elmondania!… Nem örül előre, hogy láthatja,
amint kis menyasszonya arcán egyszerre csak felsugárzik a boldogság?!…
– Ne sírjon, Brunnerné lelkem, mert én is mindjárt sírok!… Nem képzeli,
hogy milyen érzékeny természetem van!…
– Lássa, ez már beszéd!… Így szeretem én magát, amikor nem titkolja el,
hogy akármennyire szeret mókázni, azért mégis van szíve!… Hát siessen,
siessen, siessen!…
Mire az utolsó »siessen«-t kimondta, már az ajtónál volt.
A szobaúr, mikor magára maradt, megdörzsölte a szemét, kiugrott az
ágyból, lemosta magáról a mulatóhelyek füstjének és italainak meg Teca
pacsulijának az emlékét, aztán, tisztálkodás közben, egy kissé
elmélázott.
– Az én házasságom – elmélkedett, miközben a fogát kefélte –
rezon-házasságnak a legjobb akarattal se mondható; az édes testvérem se
mondhatná, hogy az. De, édes Istenem, hány ember van, aki veszedelmesebb
uzsorába is belemászott valaha és azért ma is vigan szaladgál az utcán!…
És ki tudja?!… még az se lehetetlen, hogy jobban sikerül, mint remélné
az ember!… Minden házasság csupa rejtelem; még az is, amelyik csupa
szépet igér… soha se tudni, mi lesz belőle. Mindenesetre, nap-nap után
kötnek házasságot olyan körülmények között is, amelyek több bajjal
fenyegetnek, mint az a rózsaszin szegésű, barna felhő, amelyik az én
fejem fölött borong. Soha se légy büszke és soha se mondd, hogy a tied a
legrosszabb házasság a világon!… mindig találsz rosszabbat is. És a
legrosszabb házasság sem olyan nagy szerencsétlenség, amilyennek a
bölcsek mondják… mert a legrosszabb házasságnak is megvan az a jó
tulajdonsága, hogy: ha nem akarom, nem tart örökkön!…
Mialatt a haját fésülgette, az jutott eszébe, hogy ő tulajdonképpen
egészen csinos fiú, aki a szépen kiöltöztetett Hellácska társaságában
igen jól fog festeni a hajón, ujdonatúj útiruhájában, admirál-sipkával a
fején.
– Az az egy bizonyos – biztatta magát – hogy szép, nagyon szép utat
teszünk a tengeren, ha nem is éppen jatton, hát a legjobb gőzösön, az
első osztályon, ahol minden csupa kényelem! És aztán?… Ha majd
hazajövünk?… Eh, mit aztán?!… Utánam az özönvíz!… Ki láthat a jövőbe?!…
Mikor benyitott Brunnerék ebédlőjébe, már csak arra gondolt, milyen
nagyot fog nézni Hellácska, most mindjárt, amint azzal kezdi, hogy
megcsókolja a kezét…
Egy félóra multán Brunnerék lakásában nagy lárma támadt. Szidi néni, aki
minden vasárnap Brunneréknál ebédelt, megérkezett a fiával, a Fáni már
az ajtóban lelkendezve beszélte el nekik a nagy újságot, de Tilla is
kirohant és hogy túlkiabálja a Fánit, aki nem hagyta a jussát,
acsarkodni kezdett:
– Mit szól hozzá, Szidi néni?!… Micsoda meglepetés!…
Szidi néni sápítozott, Soma olyan csataordításokat hallatott, mint egy
sziú-indián s megjelent az előszobában, a vendégeket fogadni, Brunnerné
is, az örömtől könnyes, vörös szemmel és telesírt zsebkendővel a
kezében.
– Milyen boldog lesz az én szegény öreg Lipótom!… – mondta. – Hogy éppen
most nem lehet itthon!…
– Szegény nővérem, ezt már megszokhattad volna! – felelt Szidi néni.
– Hja, ilyen az élet! – jegyezte meg Soma. – A boldogság so’se
tökéletes!
A HÁZIBARÁT
I.
– Lenke, Lenke, micsoda szívtelen teremtés maga!…
– Szívtelen? Én? Miért? Mert nem akarom megcsalni az uramat?