akkor sem, ha a kínpadon vallatnak, akkor kiképezlek szinésznek. Először
megtanítalak szinházat építeni és díszletet festeni, aztán szerepeket
adok neked és megtanítalak arra is, hogy hogyan kell szinházat játszani.
Én mindent tudok, ami a szinházhoz kell; értek az igazgatáshoz, a
rendezéshez, az ügyeléshez, a világosításhoz, a maszkcsináláshoz, a
hajfodorításhoz és a balletmesterséghez. Az ének meg a tánc a
kisujjamban van; és először ugyan csak hősszerelmes szerepekre fogok
szerződni, de ha buffó kell, akkor is itt leszek én. Egymagamban fel
tudom építeni a szinházat és eljátszok benne mindent, valamennyi
szerepet. Már nem egy szinházat csináltam… látod, ebből is szinház
lesz!…
És rámutatott a papirtekercsre, amelylyel néha-néha, mihelyt
utcasarokhoz közeledtünk, huszáros hatvágást csináltam a levegőbe, hogy
már előre védekezhessem minden elképzelhető meglepetés ellen.
– Ebből? – kérdeztem, elbámulva.
– Ebből, ebből!… Ez kartonpapiros és ebből lesznek a díszletek –
magyarázta Agenor. – Hat díszlet: erdő, börtön, szoba, kert, palotasor
és trónterem; több nem kell. A szinpadot és a szinháztetőt pedig
szivarskatulyából ácsolom össze. Ez előtt a kis szinpad előtt fogunk
gyakorolni és próbákat tartani. De előbb azt kell megtanulnod, hogyan
kell szinházat építeni. Később díszleteket fogsz festeni. Mikor ezt is
tudod, arra foglak megtanítani, hogy hogyan kell bajuszt meg szakált
ragasztani. A többi aztán már könnyebb lesz.
Elhűltem, amint arra gondoltam, milyen sok az, ami Agenort
foglalkoztatja.
– És most már nem is jársz iskolába? – kérdeztem.
– Most még járok – felelt Agenor. – De ha egy félfejjel nagyobb leszek
és minden este játszanom kell, akkor majd végképen ki fogok maradni az
iskolából. Mindenre nem érhet rá az ember.
– Aztán melyik iskolába jársz? A piaristákhoz nem járhatsz, mert akkor
már ismertelek volna.
– Amióta Temesvárról eljöttünk, magántanuló vagyok. Az ősszel majd
vizsgálatot teszek az elsőből és aztán a piaristákhoz fogok járni, a
másodikba.
– Akkor épen egy osztályban leszünk. És ha egymás mellett ülhetünk,
talán óraközben is taníthatsz, a tizperces szünetekben pedig próbát
tarthatunk…
Erre az ajánlatomra már nem kaptam feleletet. Agenor hirtelen
megállapodott és rámutatva a Csapó-utca egyik legnagyobb házára, igy
szólt:
– Látod, itt lakunk!
– Egyszer Boldényi bácsi is itt lakott – mondtam.
Ráismertem a házra, a kapu mellett látható kis szappanosboltról. Még
emlékeztem rá, mit beszélt a nagyanyámnak Boldényi bácsi, ennek a kis
szappanosboltnak a tulajdonosáról. Hogy mindig szinészeknek szokta bérbe
adni a házában lévő öt kisebb-nagyobb lakást és ha a szinész
olykor-olykor nem tudott fizetni, hát a szappanos egyszerüen elengedte
neki a negyedévi lakásbért. Egyszer ki akart tenni a házból egy
szinészt, aki már három éve nem fizetett semmit. De a szinész bevitte
hozzá a feleségét, meg a gyermekeit, az egész szinészcsalád sirni
kezdett, amire előbb a kövér szappanosné sirta el magát, aztán a még
kövérebb szappanos is, és a szinész talán még ma is ott lakik, ingyen,
ha azóta meg nem halt.
– De te nem jöhetsz hozzánk – tudatta velem Agenor a házirendjüket. –
Csak a füvészkertben találkozhatunk vagy nálatok.
– Nem baj – feleltem. – Holnap a füvészkertből majd elvezetlek hozzánk;
és ha akarod, egész nap nálunk lehetsz. Nekünk nagy udvarunk van… és a
kocsiszinben meg a padláson is játszhatunk.
– Hát jól van. A füvészkertből, mihelyt felesküdtünk barátoknak,
mindjárt elmegyünk hozzátok. De három órára ott légy ám!… és jól
rejtőzzél el, hogy senki se sejtse, mit forralunk! Otthon pedig egy szót
se!… ne felejtsd el, mit mondtam!… a mi titkunkról senkinek se szabad
tudnia!… – figyelmeztetett Agenor és a tekintetében ugyanolyan
titokzatosság sötétlett, aminő a szavaiban.
Egy kicsit megborzongtam. Sejteni kezdtem, hogy valami főbenjáró dologba
sodródom bele. De már nem mertem visszalépni. Szégyeltem volna, hogy
ezzel talán félénkséget árulok el… és nem is akartam… kezdett emészteni
a kiváncsiság, hogy ugyan mi lappanghat a mögött a rejtelmesség mögött,
amelyet Agenor úgy a lelkemre köt?!
– Légy nyugodt! – feleltem. – Nem holmi ringy-rongy Kutyafejű Tatárral
van dolgod!…
Úgy gondoltam, eredményesebben nem hivatkozhatom a férfiasságomra,
mintha a Kutyafejű Tatárt említem.
Agenornak az arca még jobban elsötétedett.
– Hát szervusz! – szólt és kézfogás nélkül akart befordulni a kapun.
– Igaz!… még azt akartam kérdezni… ma este nem játszol? Mert én ma este
is ott leszek a szinházban! – kiáltottam utána.
Visszafordult.
– Játszom – felelt – de csak kis szerepeket. A husvét-jelenetben
keresztül szaladok a szinpadon és azt kiáltom, hogy: »Juhhéja juhé!…« A
negyedik felvonásban pedig ördögfiú vagyok, de nem szólok egy szót se,
csak ugrálok. Majd nézz meg _Nickleby Miklós vagy a londoni
koldusok_-ban!… ebben a darabban már megláthatod, milyen szinész
vagyok!… Holnap pedig gyere el a füvészkertbe. De ne felejtsd el, hogy a
jelszó: »Légy néma, mint a sir!…«
Bement a kapun és nem nézett vissza; én még egy darabig utána bámultam;
nem szivesen eresztettem el a szemem elől.
Akkor még nem tudtam, hogy ez a hálára kötelezett és a lekötelező örök
története.
Mikor eltünt, megindultam visszafelé. De, jó nagy kerülővel, a
mellékutcákon somfordáltam haza. Életem legnagyobb hőstette után, a
győzelem mámorában se felejtettem el az óvatosságnak azt a szabályát,
hogy: »Ne keresd a bosszút lihegő ellenséget!… hogy kikerülhesd, inkább
toldd meg az utadat pár lépéssel!…«
III.
Este, a szinházban, _Faust_ előadásán, úgy a juhhéjázó fiú, mint az
ördöggyerek alakjában azonnal ráismertem az én Agenoromra. Arra a
gondolatra, hogy ez a híres fiú, akinek a szaladgálását száz meg száz
ember kiséri figyelemmel, holnap délután nekem már esküdt barátom lesz,
sebesebben kezdett dobogni a szivem. Csak őt láttam; senki és semmi
másra nem tudtam gondolni.
Szinház után Boldényi bácsi hazavitt.
– Vilmos bácsi – ujságoltam neki – megismerkedtem egy fiúval, aki azt
mondja, hogy ő Lóránt Antalnak a fia és sokszor fellép
gyermekszerepekben. Ma láttam is a szinpadon, de nem énekelt semmit,
csak ugrált meg juhhéjázott és amikor Mefisztófelesz azt danolja
Faustnak, hogy: »Ez birodalmam!…« erre-arra futkosott a táncosnők körül.
Tud már játszani ez a fiú?
Azért kérdezősködtem, mert kiváncsi voltam rá, hogy az én barátom
szinművészeti hivatottságáról mit tart a közvélemény?
– Nem tudom, Pistikám – felelt Vilmos bácsi. – Lóránt, aki nagyon derék
ember, néha panaszkodik, hogy van egy fia, aki nem akar tanulni, de hogy
a fiát felléptetik-e gyermekszerepekben és mikor?… én bizony nem
ügyeltem erre. Lóránt nemrégen került Debrecenbe; ha jól emlékszem, csak
a mult hónapban jött ide.
Tehát Boldényi bácsi nem is tudja, hogy Agenor milyen sokszor jelenik
meg a szinpadon és milyen nagy szerepe van a _Londoni Koldusok_-ban!…
Elvégeztem magamban, hogy Boldényi bácsi már öreg s elmaradt a világtól.
Otthon, jóval későbben aludtam el, mint máskor. Az álomnak talán egy
félóráig is birkóznia kellett velem, amíg végre el tudott nyomni. Ujra
meg ujra láttam a Csapó-utcai házat, ahová nekem nem szabad bemennem.
Aztán a holnapi találkozó járt a fejemben és az, hogy ugyan mért kell
ezt eltitkolnom?
– Mit fogok mondani a nagymamámnak, ha holnap délután, háromnegyed
háromkor véletlenül megkérdezi: »Pistika, hova méssz?«
Ugy oldottam meg ezt a kérdést, hogy amikor a nagymama ebéd után egy
kicsit elszunnyadt, egyszerűen elszöktem hazulról.
(Ekkor játszottam ki először a jóvoltomról gondoskodó felsőbbség
rendelkezését s már ezért az első fölzendülésemért is meg kellett
lakolnom!)
A füvészkertnek minden zegét-zugát ismertem. Tudtam, hogy van benne egy
kis sűrűség, ahol jól el lehet bujni. Itt olyan gondosan elrejtőztem,
hogy az úton sétálgatók nem láthattak, de én se láthattam ki az utra.
Mindenfelől bozót vagy cserje fogott körül. Hogy Agenor kivánságának a
legnagyobb pontossággal tegyek eleget, leültem a fűbe és nem mukkantam.
Vagy egy negyedóráig vártam, hogy mikor hallatszik fel a »vészfütty«; de
hiába füleltem. (Utóbb kiderült, hogy Agenor nem is tudott fütyölni.)
Végre kuvikolást hallottam, amely mintha nem madártól eredt volna. Meg
se moccantam.
Ujra hallottam:
– Kuvik! Kuvik!
Most már megismertem Agenor hangját.
Nem mozdultam meg, de feleltem a jeladásra, azon a módon, amelyet – úgy
találtam – még a leginkább lehet megegyeztetni Agenor barátom nem
egészen világos céljával. Azaz én is kuvikolni kezdtem:
– Kuvik! Kuvik!
Nemsokára, az út felől, suttogást hallottam:
– Te vagy az, Pista?
Elődugtam a fejemet a bokorból és visszasugtam:
– Én vagyok!
Hát bújj elő! – hallottam Agenor suttogását. – De óvatosan és
nesztelenül!…
Kimásztam a sűrűségből az útra, és – mert a nagyobb óvatosság meg a
nesztelenség kedvéért a legrövidebb utat választottam – egy pár kemény
gally felhorzsolta az arcomat.
– Mi az? – suttogta Agenor, aki az úton várt, egy ujságpapirosburkolatu
kis csomagot tartva a kezében. – Az arcod úgy vérzik, mintha
megsebesültél volna!… Csak nem támadott meg valaki?!…
– Semmi! – feleltem, én is suttogva. – Most horzsolhatta fel az arcomat
valami vékony ág vagy mi?
– Akkor minden a legjobban megy – ujságolta Agenor, már nem suttogva, de
továbbra is halkan. – A közelben nincs senki. Ha az emberek meglátnak
bennünket, senki se fogja gyanítani, hogy titokban találkoztunk;
mindenki azt fogja hinni, hogy együtt jöttünk ide.
Nem voltam ugyan tisztában vele, hogy ez mire jó, de én is örültem
rajta, hogy így történt.
– Hát most már gyere utánam – kormányozta lépteimet Agenor. – De azért
egy sorban jöhetsz velem, Mintha csak sétálnánk.
– Hova vezetsz? – kérdeztem.
– Az üvegház mögé. Annál elhagyottabb helyet nem találunk. Ott fogjuk
letenni az esküt.
– És mi van a kezedben?
– Majd mindjárt meglátod! – felelt Agenor, úgy pislantva rám, mintha
valami kedves meglepetést tartogatna számomra.
Aztán megint elkezdett sugdolózni:
– Ugy hallottam, hogy ez a füvészkert valamikor temető vagy talán
csatatér volt és hogy itt sok csontváz van a földben. Jó volna kiásni
egyet, mert az eskü úgy a legszebb, ha az ember csontvázon tartja a
kezét. De azt hiszem, sokáig tartana… Meglehet, a csontvázak jó mélyen
vannak és nem tudjuk merre…
Én is azon a véleményen voltam, hogy ez sokáig tartana, és nem tartottam
szükségesnek, hogy csontvázat keresgéljünk. Általában, kezdett nem
tetszeni nekem az esküvel járó sok körülményesség.
Nagy örömömre, Agenor sem erőszakolta a dolgot.
– Különben elég lesz ez is – szólt, rábökve a bal mutatóujjával a jobb
kezében tartott csomagra.
Ez a csomag is aggasztott. Annyira, hogy borzasztóan hosszúnak tetszett
az az idő, amíg az üvegházhoz értünk. Pedig öt perc sem mulhatott el
azóta, hogy Agenor rám talált.
Megkerültük az üvegházat s Agenor belépett abba a szűk közbe, mely az
üvegház hátulsó falát a kert kőkerítésétől választotta el. Aztán intett,
hogy kövessem.
Itt krétát vett elő a zsebéből s a krétával jókora kört rajzolt le a
földre.
– Aki esküszik, ebbe a körbe áll be – mondta.
És végre kibontotta a csomagot. Két álarcot vett ki belőle: egy vörös
atlasz-álarcot, meg egy feketét, amely bársonyból volt.
– A vörös az enyém, a fekete a tiéd – rendelkezett. – Itt van, vedd fel.
Fel tudod venni?
– Nem én. Rajtam még soha se volt álarc.
– Hát majd felteszem neked.
Mind a két álarcot gumizsinórral lehetett a fejre erősíteni. Ezt a
gumizsinórt ugyan a mienknél nagyobb koponyák számára mérték ki, de mind
a kettőnknek olyan dús hajunk volt, hogy az álarc így is megállott a
fejünkön.
Magam is igen ünnepiesnek találtam, hogy így, álarcosan állunk egymással
szemben.
– Először én esküszöm, mert én vagyok az öregebb – szólt Agenor, mikor
elkészült az álarcok elhelyezésével. – Te addig maradj a fehér körön
kivül.
Ő maga beállott a kör közepébe, esküre emelte fel jobbkezének mutató- és
középujját, aztán így szólalt meg a vörös álarc alól:
– Én, Lóránt Agenor, eszküszöm a rejtelmes hatalmakra, a sötétség
lovagjaira és a Mágia minden csodájára, hogy Gombos Istvánt barátommá
fogadom! Esküszöm, hogy hű társa leszek, még a számkivetésben is!
Esküszöm, hogy titkait soha senkinek se árulom el, még akkor se, ha
pozdorjává törik a csontjaimat!
A legutolsó mondatot egy kissé sokallottam. Annyira, hogy meginogtam és
a legutolsó pillanatban gondolkodóba estem, hogy csakugyan letegyem-e az
esküt én is, vagy megvalljam a vörös álarcosnak, hogy én ilyen sokra nem
merek vállalkozni.
Döntött az a gondolat, hogy ha én most, a legutolsó percben lépek
vissza, amikor Agenor már megesküdött, ez valami hitszegésféle volna.
Hogy: nem, most már nem vonulhatok vissza; nem hagyhatom cserben az
esküdt barátomat!…
De egy kicsit támolyogtam, amikor Agenor kilépett a körből és
figyelmeztetett, hogy most már én következem sorra.
– Csakhogy én… – szólaltam meg, amikor már a kör közepén állottam.
Agenor rám rivallt s a szavamba vágott:
– A bűvös körben nem szabad egyebet mondanod, csak az eskü szavait!… Ha
valami mást akarsz mondani, lépj ki a körből!…
Engedelmesen ugrottam ki a körből és már ugyancsak ijedten dadogtam:
– Csak azt akartam mondani, hogy én nem tudom könyv nélkül az esküt.
– Sebaj! – felelt. – Majd utánam mondod. Menj vissza a körbe, emeld
esküre a két ujjadat… de a jobbkezed két ujját ám!… mert ha a ballal
esküszöl, ebből nagy bajok származhatnak!… és csak azt mondd… utánam…
amit én mondok!…
Megint beléptem a körbe s megszólalni nem merve, hunyorgatással
figyelmeztettem rá, hogy a jobbkezem két ujját emelem esküre, nem a
balt… aztán a fekete álarc alól mondatról-mondatra elrebegtem, amit a
vörös álarc alól hallottam:
– Én, Gombos István, esküszöm a rejtelmes hatalmakra, a sötétség
lovagjaira és a Mágia minden csodájára, hogy Lóránt Agenort barátommá
fogadom! Esküszöm, hogy hű társa leszek, még a számkivetésben is!
Esküszöm, hogy titkait soha senkinek se árulom el, még akkor se, ha
pozdorjává törik a csontjaimat!
Az utolsó szavakat már olyan halkan rebegtem el, hogy alig lehetett
hallani.
A vörös álarc minden mondatom után helyeslően bólongatott.
Mikor a »csontjaimat« szót is kipihegtem, úgy ugrottam ki a fehér
körből, mintha csupa parázson álltam volna ott. És azonnal hátranyúltam
a gumizsinórhoz, hogy levethessem az álarcomat, mely szinte égetett…
miközben ezt indítványoztam:
– Hát most már menjünk innen!
– Mit csinálsz?! – kiáltott rám Agenor. – Ne nyulj az álarchoz!… Még
nincs vége!… Most barátságunkhoz segítségül kell hívnunk a rejtelmes
hatalmakat! Maradj ott, ahol vagy, de olyan egyenesen állj, mint a
cövek!… És jól vésd emlékedbe a szavaimat, mert mindjárt utánam, neked
is szóról-szóra ugyanazt kell mondanod!…
Belépett a körbe és ebben olyan állásba helyezkedve, mint aki lóra akar
pattanni, kinyújtotta a jobbkarját, a lehető legmagasabbra emelte a
kezét, szétterpesztette a tenyerét és megöblösítve a hangját,
olyanformán, ahogy a szinházi kisértetek szoktak beszélni, ezt szavalta
el:
Számiel, Számiel, lépj elő!
Itt a bűvös csontvelő!
Nem nézett rám; tekintete az ürbe meredt. És a vörös álarc alól
kivillogó szemben, mely szinte megüvegesedettnek látszott, csakugyan
volt valami kisérteties.
Éreztem, hogy az egész hátam csupa libabőr.
Ismertem ezt a Számielt a _Bűvös vadász_-ból. Fáztam, amikor a szinpadon
láttam és mindannyiszor fáztam, valahányszor, utóbb, rá kellett
gondolnom.
Emlékeztem rá, milyen szép szavakkal kötötte a lelkemre jó öreg
hittantanárom, hogy római katholikus fiúnak nem szabad hinnie semmiféle
babonában… de én, én nem akartam hivni ezt a Számielt!… nem akartam!…
nem akartam!
A vörös álarc kilépett a körből és – ismét a természetes hangján – így
parancsolt rám:
– Most te lépsz be a körbe és te mondod el ugyanezt. Egészen úgy
csinálod, ahogy én. Megjegyezted jól, tudod szóról-szóra, hogy mit kell
mondani?
– Ej, erre már nincs semmi szükség! – húzódoztam.
A vörös álarc végignézett rajtam és gúnyos hangon azt kérdezte:
– Talán félsz?
Más körülmények közt azt feleltem volna, őszintén, hogy: igenis, félek:…
hogy én nem akarom az ördögöt a falra festeni, mert attól tartok, hogy
megjelenik… hogy én tudni se akarok semmiféle Számielről!… hogy egy szó,
mint száz: én nem akarom hívni ezt a Számielt!…
De most!… Hát én magam romboljam le a dicsőségemet, amelynek még alig
egy napja örvendek?!… Hát hiába győztem le, olyan hősiesen, a
Holdvilágképűt meg a Kutyafejű Tatárt, vagyis Kálvinnak egész
hadseregét?!… Hát félhetek én, szabad nekem félnem, aki tegnap minden
kényszerítő ok nélkül rontottam neki a nálam kétszerte erősebb
ellenségnek, a megtámadott gyöngének és hitemnek védelmében, lovagi
vakmerőséggel?!
– Nem félek – kerteltem. – Láthattad tegnap, hogy én az ördögtől sem
félek. De ahhoz, hogy barátok legyünk, nincs szükségünk semmiféle
Számielnek a segítségére. És mert már az esküt is letettük…
– Ohó, még nem tettük le! – vágott a szavamba Agenor – mert Számielnek a
segítségül hívása hozzátartozik az eskühöz; enélkül az egész nem ér
semmit. És ha az eskü végét nem mered letenni, azt kell hinnem, hogy
félsz!
A vörös álarc alól – melynek mandulametszésű két kis hasadéka a
szemgolyók egy részének elrejtésével amúgy is félelmetesen idegenszerűvé
változtatta a kicsillogó tekintetet, – mintha csupa gúny sugárzott volna
a szemembe.
Nem volt bennem annyi bátorság, hogy ezt a gúnyt, mely azzal
gyanusított, hogy félek, el tudjam viselni; tehát, akármennyire féltem,
elszántam magamat rá, hogy megteszem, amitől irtóztam.
– Jól van – mondtam – hogy ne gondold, mintha én félnék a te
Számieledtől vagy akármitől a világon… mert én még egy koponyától se
félek… hát megteszem, amit kivánsz, pedig én ezt az egész hókusz-pókuszt
nevetségesnek találom.
Annyira nevetségesnek találtam, hogy amint beálltam a körbe, reszkettem,
mint a nyárfalevél.
– Ha már elfelejtetted, mit kell mondani, lépj ki a körből és majd itt,
kivül megsúgom. Ha pedig tudod, ne felelj nekem… mert a körben nem
szabad társalogni… ne is biccents, hanem tartsd fel a jobbkarod olyan
magasra, mintha az égbe akarnál nyúlni és mondd el a bűvös igéket, de
hangosan, tisztán érthetően, hogy Számiel meghallhassa!… dirigált a
vörös álarc.
Engedelmeskedtem, de előbb egy nagyot kellett sóhajtanom s csak azután
tudtam elrebegni, hogy:
Számiel, Számiel, lépj elő!
Itt a bűvös csontvelő!
Akármennyire iparkodtam, hogy ne áruljam el a meghatottságomat, magam is
hallottam, hogy a hangom ugyancsak remegett.
Alig mondtam el, máris hallottam a vörös álarc vezény-szavát:
– Maradj mozdulatlan és légy néma, mint sir! Most én is be fogok lépni a
körbe és együtt fogjuk hívni Számielt. De hangosabban hívd!… nem úgy,
mint az előbb!… mert Számiel azt fogja hinni, hogy nem akarod megtartani
az esküdet. Aztán odabenn a balkezedet fogom felemelni… a jobb csak hadd
lógjon… a ballábunkat meghajlítva, előre tartjuk, a jobblábunkat pedig
hátra kifeszítjük, mint a katonák, mikor rohamra készülnek… és mikor
látod, hogy fölszegzem a fejemet, mind a ketten egyszerre mondjuk a
bűvös igéket. Ha ez is megvan, én eleresztem a balkezedet, te felém
nyujtod a jobbodat, kezet fogunk, kilépünk a körből, a krétára homokot
szórunk és csak azután vethetjük le az álarcot.
Igy történt. A vörös álarcos belépett a körbe, megfogta a balkezemet s
felrántotta magasra, abba a testtartásba illeszkedtünk, amelyet a
cerimóniamester megkivánt és a megállapított jelre egyszerre szavaltuk
el a bűvös igéket. Agenor öblös, kisérteties hangon, szinte
torkaszakadtából kiáltott, én inkább csak fohászkodtam – és arra
gondoltam, hogy valamelyik operában az összeesküvők ugyanígy
összefogózkodva és ugyanilyen, rohamra készülő testtartásba helyezkedve
harsognak el a lámpák előtt már nem tudom mit – Agenor megrázta a
jobbkezemet, kiléptünk a körből, a krétára homokot szórtunk s mikor a
bűvös körnek minden nyomát eltüntettük, mind a ketten levetettük az
álarcot.
Nagy megkönnyebbülést éreztem s már nem idegenkedtem Agenortól úgy, mint
előbb, amikor a vörös álarc még ott volt a fején. És míg ő a két
szinházi holmit ujra becsomagolta abba az ujságpapirosba, amely a
cerimónia idején a bűvös körtől nem messze, a földön dísztelenkedett,
megkérdeztem tőle:
– Mondd, Agenor, hiszed te, hogy van Számiel?
– Előbb mondd, hogy hát te hiszed-e?
– Hiszem is, nem is – feleltem. – Tulajdonképen nem hiszem. Máskor meg
azt gondolom, hogy hátha mégis van. Ha szép az idő, inkább nem hiszem.
De, mert most már barátok vagyunk, a te kedvedért szivesen elhiszem.
– Akkor nem érted az egészet. Rejtelmes hatalmak, azok csak vannak,
ugy-e? No hát, ha vannak, akkor ezek közül akármelyik ép úgy
megjelenhetik Számiel képében is, amint én felöltözködhettem Mátyás
királynak. Hát Számiel, az van. És eskü nélkül nincsen barátság; az eskü
meg nem ér addig, amig a rejtelmes hatalmak be nem irják a sors fekete
könyvébe. Ezt már a mágusok is így tanították és így kivánják a
rózsakeresztes lovagok is, akik a kabalakönyveket meg a Mágia egyéb
csodáit őrzik, egy néma palotában, amelyiknek minden ablaka örökösen
világos. Ezeknek néha, amikor éjfélkor, sötét sziklahasadékok közt, a
bűvös körben kötnek új barátságot, Számiel meg is jelenik, fekete
kutyáival, lángból készült palástban. Hát most már tudod, mért kell
hívni Számielt.
Agenor ezt nagyon komolyan, szent félelemszerű ihletettséggel mondta el.
Meglátszott rajta, hogy egy cseppet se kételkedik értesülésének a
megbizhatóságában.
– És te honnan tudod ezt? – kérdeztem.
– A könyvekben minden meg van irva – felelt. – És én sokat olvasok.
»Hittem is, nem is.« De ha egy kicsit kételkedtem is, ez nem
csökkentette Agenor irányában érzett tiszteletemet. Ellenkezőleg; minél
több új és meglepő dolgot hallottam Agenortól, annál inkább
elhatalmasodott bennem az a csodálat, amely azonnal megszállott, mikor
megtudtam, hogy ő már szinész.
Sajnos, tiszteletem és csodálatom fokozódásával lassankint feltámadt
bennem a titkos irigykedés is. Hogy Agenor, bár csak egy esztendővel
idősebb nálam, máris ilyen tengersokat tud: ez a gondolat nemcsak
respektussal töltött el, hanem egyszersmind szégyenkezővé és egy kicsit
féltékennyé is tett. Mindazzal szemben, ami egyre növekedő bámulatot
keltett fel bennem Agenor iránt, nekem nem volt egyebem, csak az a kis
dicsőségem, amelyet tegnap olyan váratlanul szereztem, a testierőmmel.
És magam tudtam a legjobban, hogy ez a dicsőség milyen lenge alapra
épült. Még hozzá, ezt az egyetlen felsőbbségemet is majdnem elvesztettem
az imént, amikor gyanuba keveredtem, vajjon nem félek-e?
Vágyódni kezdtem rá, sőt utóbb szinte epedtem érte, hogy ujra
kitüntethessem magamat.
– Hát most már barátok vagyunk és mint barátomat meghívlak hozzánk –
mondtam Agenornak. – Nálunk az udvarban is, a kocsiszinben is
nagyszerűen lehet szinházat játszani. És egy cseppet se félj az utcán,
amig velem jössz. Csak maradj mögöttem, én majd elül megyek és mindenkit
felrugok, aki téged bántani akar.
Agenor csak magára a meghivásra felelt:
– Jól van, még ma megkezdhetjük a tanulást. És hogy az első lecke ne
legyen nagyon nehéz, legelőször is arra foglak megtanítani, hogy hogyan
kell bajuszt meg szakált ragasztani. Látod, el is hoztam magammal, ami
ehhez kell!…
Előszedte zekéje két zsebének egész tartalmát: egy zsinórra fűzött,
hosszú, fekete szakált, több bajuszt és rövidebb álszakált meg egy
piszkos vörös parókat, de ezeket a tárgyakat mindjárt vissza is dugdosta
oda, ahonnan elővette.
Annak is örültem, hogy végre szorosabb kapcsolatba kerülhetek a szinház
világával.
– Hát menjünk! – sürgettem Agenort.
– Várj csak, erre még ráérünk! – felelt. – Egy félóra mulva majd
elmegyünk hozzátok, de mert az álarcok már úgyis itt vannak és senki se
látta meg, hogy ide lopóztunk… úgy, hogy egy lélek se fogja sejteni, ha
most összeesküszünk… hát előbb alakítsunk titkos társulatot!
Ebben az indítványban mindenekelőtt azt láttam meg, hogy teret kinál az
én szereplésvágyamnak is.