Hanem ekközben a keménykalapos – aki különben már régóta kal

Ambrus Zoltán.

A tóparti gyilkosság és egyéb elbeszélések.

BUDAPEST

AZ ATHENAEUM IRODALMI ÉS NYOMDAI R.-T. KIADÁSA

1915

A Nyugat nyomdája, Budapest, IX., Lónyay-utcza 18.

A TÓPARTI GYILKOSSÁG

I.

Ahogy befordultam a Szent Anna-utcába, három fiút pillantottam meg, akik

közül kettőt, látásból, már ismertem. Az egyiket a Holdvilágképűnek, a

másikat a Kutyafejű Tatárnak hivták a cimboráim. Mind a kettő tizenegy

esztendős lehetett, mint én; de a Kutyafejű Tatár valamivel erősebbnek

látszott nálam. A harmadik fiú, akit akkor láttam először, majdnem egy

fejjel volt nagyobb, mint a kis tömzsi Holdvilágképű, négyünk közül a

legalacsonyabb; hanem a vékony nyakáról, meg a szűk melléről lerítt,

hogy gyöngébb, mint én és mint a másik két fiú. Később megtudtam, hogy

épen aznap töltötte be a tizenkettedik évét.

Ennek az ismeretlen fiúnak keménykalap volt a fején; a jobbkezében kis

pálcát, a balkezében pedig pergamen-tekercs formájú papircsomagot

tartott.

Abban a pillanatban, amikor – bekanyarodva a Szent Anna-utcába – rájuk

bukkantam, a keménykalapos, közel az utcasarokhoz, mozdulatlanul állott

a gyalogjáró szélén; a másik két fiú vele szemben s tőle alig egy

lépésnyi távolságban, hasonlóképen mozdulatlanul posztolt a kocsiúton.

Meglátszott rajtuk, hogy nem akarnak tágítani az ismeretlen mellől; s

mintha jobbról is, balról is körül akarták volna fogni, hogy valamerre

el ne ugorhassék. A Holdvilágképű vigyorgott. A Kutyafejű Tatár, aki

kezét a zsebébe mélyesztve, hetykén lóbálta a testét, nem volt ilyen

vidám; ellenkezőleg: vésztjósló komorság ült az arcán. De mind a ketten

farkasszemet néztek a keménykalapossal.

Talán nem így kellene mondanom, mert farkasszemet nézni valami

kölcsönösséget jelent s a farkastekintet valójában csak a Kutyafejű

Tatár meg a Holdvilágképű szeméből villogott ki; a keménykalapos fiú

pillantása inkább ijedt volt. Állotta ugyan az ellenséges szemek

tüzelését s igyekezett dacosan viszonozni ezt, hol az egyik, hol a másik

ellenfél alakját méregetve; de az ő tekintetében benne révedezett az a

határozatlanság is, hogy vajjon nem volna-e jobb hirtelen kereket oldani

s a menekülésben keresni meg azt a kedvező megoldást, melyet már csak a

gyors elhatározás s lábának a fürgesége igérhettek neki? Alighanem

kilátástalannak itélte a kétszeres erővel szemben való küzdelmet. Pedig

nem volt egészen fegyvertelen; mert – ha a pálcikájában nem is

bízhatott, – a kemény és vastag papirtekercset buzogányként

használhatta, míg megtámadói csak az öklükre vagy az izmaikra

támaszkodhattak; de nyilván nem remélte, hogy egymagában is el tud bánni

mind a két fiúval.

Amikor a szinhelyre érkeztem, még nem döntött arról, hogy mit választ: a

szégyenletes megfutamodást-e vagy a férfias, de reménytelen küzdelmet?…

azt, ami dicsőbb, de kellemetlenebb, a hősies összeütközést s ennek

nyomán az előrelátható elbukást?… harcolni véglehelletig és vereséget

állani ki, de előbb sok jó, kemény ökölcsapást osztogatni jobbra-balra?…

vagy elillanni, szaladni, ahogy bír, egy darabig még hallani az ellenség

gúnyos nevetését, aztán elfelejteni ezt a rossz álmot?

Hanem az én megjelenésem egyszerre nagyot változtatott a helyzeten. Mert

az ellenség nem tudhatta, hogy hirtelen elszánással nem sietek-e

segítségére a megtámadottnak? – amely esetben a most még szilárd

erőviszonyok egyszerre felbillennek. Már pedig én megállapodtam.

Egyelőre csak mint kiváncsi néző, de egyszersmind mint fenyegető

kérdőjel.

Nekem egy szempillantás is elég volt ahhoz, hogy tisztán lássam, mi

készül itt és miért?

Akkortájt az olyanfajta keménykalapban, amelyet ma dinnyealakúnak szokás

mondani, nem lehetett végig menni Debrecen utcáin kínos feltűnés és a

kihivó szándék gyanujának fölkeltése nélkül. Mert ez a viselet, öreg és

ifjú civis-érzületnek egyaránt, a nyugati eszmékkel való kacérkodást, a

kozmopolitizmushoz való vonzódást, a hazaszeretet érzésének

meggyöngülését és Kálvin tanainak cinikus kigúnyolását jelentette.

Azért, különösen a nagytemplom és a kollégium tájékán nem is igen volt

tanácsos kemény kalapban mutatkozni. A Szent Anna-utcában, nehány

lépésnyire a katholikus templomtól és iskolától, már jelentékenyen

csökkent a kemény kalap veszedelmessége, mert mindenki tudta, hogy a

piarista tanárok nem átallanak ugyanolyan fejfedőben járni, amilyenben

Áron, a gazdag vaskereskedő. És annak a közismeretessége, hogy a

piaristák a hazafiságnak ebben a kérdésében ilyen vétkes közönbösséget

tanusítanak, a katholikus negyedben már bizonyos vallásos szinezetet

adott a kemény kalapnak, mérsékelte ennek a feltünőségét és kihivó

voltát, valamelyes magyarázatát adta a hozzá tapadó nemzetközi

karakternek és megenyhítette azt a gyanút, hogy viselője kérkedni akar a

világpolgárságával. De azért a kemény kalap, kivált egy

tizenegy-tizenkét éves fiúnak a fején, mégis csak Geszler-kalap maradt.

Igaz, nem volt szükség arra a kihágásra, hogy valaki gyerek létére

kemény kalapot biggyesszen a fejetetejére: a kálvinista fiúk e nélkül is

szivesen kezdtek verekedést velünk, pápista ifjúsággal. Nem tudom, hogy

ebben a harcrakészségben mennyi része volt az atavizmusnak, annak az

örökölt érzésnek, amelyet a vallásháborúk óta minden debreceni gyerek

átvett a vérében az apjától, és mennyi annak a magyar virtusnak, mely

vasárnaponkint még ma is szembeállítja a felvégi legényeket az

alvégiekkel; annyi bizonyos, hogy a mai sokféle sportot abban az időben

főképen ez a verekedő hajlandóság helyettesítette.

Mi, katholikus fiúk, ha nem is szivesen, vállaltuk a harcot. Mit

tehettünk volna egyebet? Ha nem akarjuk, akkor is vállalnunk kellett

volna. Végre is, mindig nem lehetett megugrani az ellenséges tatár horda

elől. Általában gyöngébbek voltunk, mint a református gyerekek; s vastag

nyakuk, meg elszántságra valló, nehézkes, lomha, súlyos járásuk

aggodalmat, tehát tiszteletet gerjesztett bennünk. Aztán meg ők sokkal

többen voltak, mint mi. De köztünk is akadtak, akik a verekedő kedvükkel

pótolták, ami az erejükből hiányzott és néha úgy esett, hogy amint az

iskolából hazabandukoltunk, olyan ellenséges csapattal találkoztunk,

amelyik kevesebb emberből állott, mint a mi hadtestünk. Az ilyen kitünő

alkalmat persze nem lehetett elszalasztani.

Az ütközet megkezdése és a harc lefolyása mindig meglehetősen egyforma

volt. Mikor az ellenséges guerilla-csapatok egymásra bukkantak, az

ellenfelek egymástól egy-két lépésnyi távolságban megállapodtak s néhány

másodpercig kancsal, fürkésző pillantásokat lövelltek át egyik táborból

a másikba. Aztán, mikor az erőviszonyok már ismeretesekké váltak, kihivó

vagy dacos tekintettel nézegették egymást. Végre, az erősebbik tábor

legbátrabb legénye kikereste a maga ellenségét, a másik tábor

leggyöngébbnek látszó legénye személyében, egyenesen e felé a fiú felé

tartott, mellbe lökte és előállott a váddal: »Te zsidó vagy!«

Természetesen az, hogy valaki ilyen fiatalon máris felcsapott zsidónak,

nem maradhatott megtorlatlan. No és ha valaki arra vetemednék, hogy

tagadni próbálná azt, amit egy szavahihető fiatalember állapított meg

róla – ez a vakmerő meg épen rászolgált a szigorú megfenyítésre.

Már most csak kétféle fejlemény következhetett. Ha a megtámadott a

hadüzenetre mindjárt pofonnal felelt, gyors és erélyes föllépése nem

maradt hatás nélkül. Ebben az esetben a háború lokalizálódott, párbajjá

zsugorodott, macscsá törpült; a csata nem vált rettenetessé és rövidesen

véget ért. A két ellenfél addig pofozkodott, ütlegelte egymást és

birkózott, míg az egyik nem birta tovább szuszszal; ekkor a másik

rátérdepelt a leterített ellenfél mellére, büszkén nézett körül, aztán

mikor meggyőződött róla, hogy az egész világ jól látta a győzelmét,

fölkelt az ellenfeléről, letörölte a térdéről a port s mialatt a másik

szégyenkezve tápászkodott fel a földről, még egyszer odakiáltott a

legyőzöttnek: »Hát most megkaptad, zsidó!…« és így jól végezve dolgát,

ünnepiesen lépkedett el barátaival, mint ahogy a király vonul el

udvarával a shakespearei drámákban. A végszó okvetlenül ez volt, akár a

támadó győzött, akár a megtámadott; a végén mindig az lett a zsidó, akit

legyőztek.

Igy ért véget a harc a szerencsésebbik esetben. De megtörtént az is,

hogy a megtámadott, nem bízva eléggé az erejében, a hadüzenetre nem

felelt mindjárt pofonnal vagy ütleggel, hanem csak a mellbelökést

viszonozta és szóvitába kezdett, ilyenformán: »Nem méssz az utamból?!…

Mit akarsz tőlem?!… Bántott valaki?!…« Az, hogy ha a megtámadott ekképen

elárulta, hogy nem bízik az ereje felsőbbségében, mindig nagyon

felpaprikázta a támadó táborát s ebben az esetben a harc általánossá,

elkeseredetté és hosszadalmassá vált. Ilyenkor a kálvinista fiúk a

pápistákat s a pápisták a kálvinistákat addig püfölték, innen is, onnan

is »Nesze, zsidó!…« »Nesze zsidó!…« kiáltozás közepett, az általános

öklöződés és birkózás addig tartott, amíg a gyöngébbik tábor, dicsőséges

küzdelem után bár, de jól elpáholtan, meg nem futamodott vagy míg Deus

ex machina-ként meg nem jelent valahonnan egy-egy öreg zsidó, aki aztán

a botjával széjjelkergette az egész társaságot.

Mindez nekem már régóta ismeretes dolog volt, sőt – sok kék folt árán –

joggal számíthattam magamat ennek az ügynek a szakértői közé.

Azért, alig hogy észrevettem a csoportozatot, már tisztában voltam a

viharral fenyegető feszültség minden előzményével és azzal is, hogy mi

következhetik. Megértettem, hogy a Kutyafejű Tatár meg a Holdvilágképű

nem tartották volna érdemesnek megtámadni ezt a nyurga, vékonypénzű

gyereket, akit senki se ismert, de a kemény kalap elárulta a pápistát,

kötekedésnek tünt fel előttük, nem hagyta őket békén, izgatta őket, mint

a bikát a vörös posztó.

A felől se lehetett kétségem, mi lesz itt mindjárt, ha én most nem

szakítom meg az utamat, hanem feléjök fordulva és hátra vigyorogva, de

nyugodtan tovább vonulok. Kettő közül az egyik: vagy megugrik az idegen

és olyan jól nyargal, hogy sikerül megszaladnia az üldözői elől, vagy a

következő percben már el fog hangzani a szokásos rövid vádbeszéd s aztán

a keménykalapost nemcsak a Kutyafejű Tatár fogja előbb mellbelökni s

aztán nyakonütni, hanem mindjárt neki fog esni a másik is, a

Holdvilágképű. Ilyen körülmények közt pedig a végkifejlés előrelátható.

Ha múlt, jelen és jövő átlátásához nem volt szükségem többre egy

szempillantásnál, még egy másik szempillantás s nemcsak hogy egész raja

támadt fel bennem a nemes és legkevésbbé se nemes indulatoknak, hanem

ezek már le is viharzottak a lelkemben s hozzájuttattak a képzelhető

legférfiasabb elhatározáshoz.

Megengedhetem-e, hogy hitemet a keménykalapos személyében üldözzék és

kicsúfolják? Eltűrhetem-e én, az a félelem és gáncs nélkül való lovag,

akit mások még nem sejtenek bennem, de akit én máris igen tisztelek

magamban, hogy a nyers erőszak minden igazság, ok és ürügy nélkül

megtámadja és letiporja az ártatlant?… hogy ketten rontsanak rá egyre?…

nem kötelességem-e, védelmére kelni a gyöngének az erősebbek

galádságával szemben? Elillanhatok-e a harc elől, én, akinek a

legkisebbik célom az, hogy már huszonnégy éves koromban Borneó és

Szumatra királya legyek, csak azért, mert kényelmesebb, ha részvétlenül

tovább sétálok és nem fujom azt, ami nem éget? Aztán, beletörődhetem-e,

hogy az ellenségeim hozzájussanak a könnyű győzelem öröméhez, mikor

megakadályozhatom, hogy részük lehessen a diadal mámorában, vagy

legalább is megnehezíthetem és vitássá tehetem a győzelmüket? És

elszalaszthatom-e ezt a kitünő alkalmat, amikor az ellenség kisebb

erőben jelentkezik, mint rendesen, és amikor, ha csak egy kicsit kedvez

a hadiszerencse, a Kutyafejű Tatár is, a Holdvilágképű is nagyon

meglakolhat azokért az ökölcsapásokért, amelyekben ők ugyan ártatlanok,

de amelyeket hitfeleiknek és elvtársaiknak, szóval az ő táboruknak eddig

még csak részben fizethettem vissza?

Nem. Minden nemesebb és minden alantasabb indulatom a harcra ösztökélt.

Igen ám, de hátha ők ketten, bár egyik se látszik nálam erősebbnek,

mégis nagyobb erőt tudnak kifejteni, mint én meg a keménykalapos? Hátha

az, akinek segítségére sietek, annyira gyenge, ügyetlen vagy

békeszerető, hogy egyáltalán nem számit? Hátha egymagamnak kell kettőjük

ellen csatáznom s ebben a harcban alulmaradok?

– Hát az se baj! – biztattam magamat. – A legrosszabb esetben

megfutamodom. Csak a harmadik ház kapuját kell elérnem… mihelyt azon

bejutottam, az üldözőim már nem követhetnek… mert odabenn vannak, akik

meg fognak védelmezni és szükség esetén elbánnak az ellenségeimmel.

Tehát, igenis, bele fogok avatkozni a dologba. Sőt, minthogy a

tapasztalat megtanított arra, hogy aki támad, az előnyt szerez: én magam

fogom megkezdeni a csatát. A gyors cselekvés már félgyőzelem.

Csak éppen a hadüzenetet akartam megvárni, hogy megnyugtathassam a

lelkiismeretemet.

Hanem arra gondom volt, hogy az arcom ne árulja el, mit forralok. Amikor

megállapodtam a keménykalapos mellett, szakasztott úgy vigyorogtam, mint

a Holdvilágképű. És a Kutyafejű Tatár, aki rám pillantott, hogy lássa,

vajjon barát érkezett-e vagy ellenség s ha gyanús alak, milyen erejű? –

azt hihette, hogy csak közelebbről akarom nézni, miképpen fenyítik meg a

keménykalapost… ami bizonyára engem is csak mulattathat.

Nyilván nem ismert rám, sem ő, sem a Holdvilágképű. Pedig már nem egy

ütközetben találkoztunk, ahol sok derék kálvinista harcos torolta meg a

»lúformátus« gúnyszót, de úgy látszik, ezekből a csatákból sokkal

hamarabb ugrottam meg, semhogy az arcom bevésődhetett volna az

emlékezetükbe. Elég az hozzá, vagy jelentéktelennek itélték, vagy nem is

gyanították bennem a pápista vitézt és miután megállapították magukban,

hogy akár jó-, akár rosszakaratú szemlélőnek, de mindenesetre csak

kiváncsi nézőnek, odafurakodtam a tűzvonalba, egyelőre nem törődtek

azzal, hogy én is ott vagyok.

Attól fogva, hogy megjelentem, talán egy félperc, talán egy egész perc –

ilyen körülmények közt nagy idő – telt el fenyegető némaságban és

mozdulatlanságban. Nekem egy kicsit erősebben dobogott a szívem; a

keménykalapos egyre sebesebben pislogott; a két kálvinista bajvivónak a

testtartása is, a nézése is ugyanaz maradt. De végre a Kutyafejű Tatár

még hevesebben kezdte lóbálni a testét, mint előbb… mintha egyre

kevésbbé tudná fékezni eddig valahogyan még csak leküzdött, de most már

mindinkább növekedő ingerültségét… és miközben szúró tekintetével szinte

felnyársalta a keménykalapost, egyszerre csak megszólalt, a súlyos

pörölycsapások lassuságával ejtve ki minden szótagot:

– Há-szen te zse-da-ó vagy!…

A keménykalapos, aki engem is ellenségnek nézett s már nem remélte, hogy

egérutat találhat, azonnal felelt. De hangjának a remegése elárulta az

ijedtségét és a szavaiból még inkább kiérzett, mennyire megfélemlítette

az az aggodalom, hogy három ellenfele közül valamelyik bizonyosan utól

fogja érni:

– Mit akar tőlem? Én nem ismerem magát! Hagyjon engem bé…

Nem fejezhette be; a torkán akadt a szó, olyan nagy meglepetés érte.

Ekkor ugyanis az történt, hogy én, összeszedve minden erőmet, hirtelen

pofonvágtam a Holdvilágképűt, aztán, mintha nem én ütöttem volna meg őt,

hanem ő ütött volna meg engem, egy hiuzmacska gyorsaságával és

mérgességével ugrottam rá. A Holdvilágképű a váratlan támadástól

hátratántorodott s én, aki számítottam erre, nem mulasztottam el

kihasználni az ő megingását: gáncsot vetettem neki, letepertem a földre,

s a szegény Holdvilágképű még nem tért magához a meglepetéséből, amikor

én már a mellén térdeltem és sebesen püföltem, öklöztem a széles

ábrázatját meg a kemény koponyáját, ott, ahol értem.

A hamarosan kieszelt taktikámhoz tartozott, hogy ilyen kiméletlenül

bántam el a szegény Holdvilágképűvel. Ugy okoskodtam, hogy a

felbőszültség hadakozásmódjával könnyebben biztosíthatom a győzelmet,

mint ha lovagiasan küzdök és szem előtt tartom a birkózás szabályait;

még nem hallottam, de már kitaláltam, hogy: »all’s fair in love and

war«. Hogy mért éppen a Holdvilágképűnek estem neki, aki csak

vigyorgott?… és mért nem rontottam rá inkább a Kutyafejű Tatárra, aki a

védettemet megtámadta? Mert kettőjük közül a Kutyafejű Tatárt néztem az

erősebbnek s minden vitézségem ellenére is szivesebben szemeltem ki

ellenfelemül a gyöngébbiket. Így – biztattam magam – a legrosszabb

esetben is elérek annyit, hogy az ellenpárt, ha végül győz is, nem jut

hozzá a győzelméhez olcsón, hanem sok kékfolttal fizet érte s

remélhetőleg egy-két hatalmas daganattal is.

Jól számítottam. Mert az a veszedelem környékezett, hogy ha a Kutyafejű

Tatár segítségére talál sietni a Holdvilágképűnek, ezek ketten, egyesült

erővel, jól elpáholnak, amig a keménykalapos szépen elillanhat – de nem

így történt. A Kutyafejű Tatár sorsára bizta a Holdvilágképűt s –

nyomban azután, hogy általános meglepetésre én kezdtem meg a harcot, még

pedig mindjárt a legféktelenebb szilajsággal – ahelyett, hogy ellenem

fordult volna, a keménykalapost kezdte gyomrozni. Először egy nagyot

rántott rajta, majd mellbe lökte s leütötte a kalapot a fejéről, ahogy a

hagyományos sorrend kivánta; aztán nekiesett, rövid birkózás után

földhöz teremtette, s bár a keménykalapos szivósabban védekezett, mint a

viselkedése után várni lehetett, föléje kerekedett és úgy kezdte

agyabugyálni, mint ahogy én püföltem és öklöztem a Holdvilágképűt.

Mi birta rá a Kutyafejű Tatárt, hogy bajtársának a megvédelmezése

helyett tovább is csak a keménykalapossal foglalkozzék? – örök titok.

Nem vette észre, milyen nagy taktikai hibát követ el? Azt remélte, hogy

a Holdvilágképű, akármilyen nehéz helyzetbe került a harc első

pillanatában, végül mégis csak le fog győzni engem, egymagában is? Semmi

áron sem akart módot adni rá, hogy a keménykalapos elillanhasson a

körmei közül? Amikor két ellenség közül választhatott, ő is szivesebben

csatázott a gyöngébbik ellenséggel, mint én?… Úgy számított, hogy még

ráér a pajtását megvédelmezni, ha ez, minden várakozás ellenére,

továbbra is szorongatott helyzetben marad?… s mielőtt rám ront, hogy

ketten könnyedén végezzenek velem, hamarjában alaposan helybenhagyja a

gyöngébbik ellenséget?

Ezt csak találgathatom. Annyi bizonyos, hogy a Kutyafejű Tatár rossz

hadvezér volt s elkövette azt a stratégiai hibát, amelynek az ütközet

sorsára döntő hatással kellett lennie.

A Holdvilágképűt ugyanis nagyon megzavarta a váratlan fordulat, a tartós

balszerencse s talán leginkább az, hogy nem kap segítséget. Olyan

szerencsésen találtam elhelyezkedni rajta, hogy hiába erőlködött, sehogy

se tudott lerázni magáról; én pedig ugyancsak kihasználtam azt az

előnyt, amelyet a gyorsaságomnak és az ezzel megszerzett felsőbbségemnek

köszönhettem. Megértettem, hogy csak akkor győzhetek, ha sikerül

elérnem, hogy a Holdvilágképű nem tudja tovább állani a harcot és

elmenekül. Azért fáradhatatlanul püföltem tovább a fejét, a lehető

legsebesebben és minden erőmből, amig csak a kezem ki nem fáradt. Jó,

kemény koponyája volt; tovább birta türelemmel, mint én erővel és

lélekzettel. Végre is ki kellett szuszognom magamat s a kezem már

annyira fájt, hogy lankadni kezdtem. A Holdvilágképű fel tudta használni

a kedvező pillanatot; egy utolsó erőfeszítéssel végre sikerült leráznia

magáról. Felugrott, de a feje már egy kicsit kótyagos volt; és ijedt

tekintete nem lelte meg azt a biztatást, amelyet keresett. Csak azt

látta, hogy amazok is a földön hemperegnek, birkózva és egymás nyakát

szorongatva; észrevehette, hogy a keménykalapos nagy munkát ad a

Kutyafejű Tatárnak s nem mindig emez van felül; és abból, hogy a

cimborája meg se kisérelte az ő felszabadítását, úgy látszik, a

legrosszabbat következtette. Azt hitte, hogy engem azért nem cibált fel

róla a Kutyafejű Tatár, mert ebben megakadályozta a keménykalapos, aki

az ő hanyattvágódása után nekibátorodott s remegő megtámadottból dühös

támadóféllé változott át. Aztán meg én nem hagytam időt a

Holdvilágképűnek arra, hogy sokat szemlélődhessék és nyugodtan

mérlegelhesse az erőviszonyokat; alig hogy felugrott, már én is talpon

voltam és ujra nekirohantam. Az első ökölcsapást, a karjával, még csak

kivédte valahogy; olyan testtartásba helyezkedett, mint aki elszántan

készülődik a vívásra vagy a boxolásra; de mire másodszor is nekiestem,

egyet gondolt magában: hirtelen megfordult, felkapta a földről a

kalapját, melyet az előbb, amíg püföltem, levertem a fejéről és

elkezdett szaladni, olyan gyorsan, ahogy csak tudott. Alighanem azt

gondolta, hogy már éppen eleget kapott; miért küzdene hát tovább, amikor

a győzelemre nincsen többé kilátás?! Vagy tiz lépésnyire üldöztem, de

amikor az utcasarkon eltünt, az erkölcsi elégtételemmel visszafutottam a

földön hempergőkhöz.

Ezek még egyre gyúrták, gyömöszölték egymást. De már látni lehetett,

hogy a keménykalapos nem birja tovább a küzdelmet. Eddig jókora

ellentállást fejtett ki azzal, hogy jobbkeze egy pillanatra se

eresztette el ellenfelének a torkát, mert ez az eleven nyaklánc a

Kutyafejű Tatárnak minden mozdulatát meggyengítette. Hanem, amikor a

közelükbe értem, az ellenség nyaka már szabad volt s a keménykalapos

védekezése mindössze arra szorítkozott, hogy a balkarjával, amelyet az

arca fölött tartott, felfogni igyekezett a fejének szánt sok

ökölcsapást, a jobbkezével pedig egyet-egyet döfött az ellenségen,

anélkül, hogy ezt le tudta volna tolni magáról. Éppen ideje volt, hogy a

segítségére siessek. A már-már győzelmes Kutyafejű Tatár úgy

helyezkedett el rajta, mintha nyeregben ülne s éktelen csataordításokat

hallatva jósolgatta neki, hogy könyörtelenül és haladéktalanul

palacsintává fogja lapítani a fejét.

Persze, nem látta a Holdvilágképű futását és nem sejtette, hogy az én

személyemben mindjárt le fog csapni rá az istenek haragja.

A küzködők körül ott hevert a kövezeten a keménykalap, mind e sok baj

okozója, a Kutyafejű Tatár pörge, puha kalapja és valamivel messzebb a

pálcika meg a papirtekercs, amelyeket a keménykalapos a két kezében

tartott, amikor útját állották. Ez a papirtekercs már az első

pillanatban szemet szúrt nekem, mert buzogányszerű fegyvert sejtettem

benne; most se pillanthattam rá anélkül, hogy meg ne kivánjam.

Felkaptam a földről; éreztem, hogy olyan nehéz, mintha gumiból volna;

amint utóbb kiderült: a lehető legjobban összegöngyölített, sok ív

kemény kartonpapir rejtőzött benne. Ennek a – hasonló körülmények közt

határozottan értékes – fegyvernek a súlyossága megkétszerezte a

bátorságomat: az imént elért sikertől amúgy is vérszemet kaptam; és

szinte örültem rajta, hogy tovább csatázhatok.

De nem is késlekedhettem sokáig: amikor a két bajvívóhoz értem, a

keménykalapos már jajgatni kezdett.

Föléjök hajolva, buzogányommal akkora csapást mértem a Kutyafejű Tatár

fejére, amekkora az erőmtől kitelt. Ilyet üthetett – gondoltam – keleten

a nagy érckapura Botond. A Kutyafejű Tatár koponyája ugyan keményebb

volt, mint a nagy érckapu, de az alighanem meglehetősen fájdalmas

ütéssel mégis célt értem, mert a Kutyafejű Tatár a váratlan támadásra

valami vadállatias hördülést hallatott, aztán felugrott letiport

ellenfeléről és nekem rohant.

Csakhogy engem nem talált készületlenül. Ahogy közel ért hozzám, ujra

megforgattam buzogányomat s most már az arcán vágtam végig, minden

erőmből. Megtántorodott s mintha egy pillanatra elszédült volna; de

rögtön magához tért s a balkönyökét pajzsnak tartva az arca elé, ujra

felém rontott.

Hanem ekközben a keménykalapos – aki különben már régóta kalaptalan volt

– feltápászkodott a földről s hamarosan átértve, hogy a legnagyobb

szükség idején érkezett segítség micsoda erkölcsi kötelmet ró rá, utána

szaladt a Kutyafejű Tatárnak; és amikor ez jobbkarjával kivédve a

hadonászásomat, torkon akart ragadni, a keménykalapos hátulról gáncsot

vetett neki, átnyalábolta a felső testét s hátra rántotta úgy, hogy a

Kutyafejű Tatár hanyatt esett, mi pedig, mihelyt lezuhant, mind a ketten

rávetettük magunkat s ütni-verni kezdtük, ahol értük.

A Kutyafejű Tatár kétségbeesett erőfeszítéseket tett, hogy leöklözzön

bennünket magáról; rúgott-kapálózott; de nem birt kettőnkkel. A

keménykalapos rátérdelt a hátrahúzott két karjára, én ráültem a lefogott

és összeszorított két lábára, aztán amaz fejtül, én lábtul, kitartóan

püföltük.

– Nem szégyellitek magatokat?! – nyögte a legyőzött. – Ketten egy

ellen!… Hászen tik cudarabbak vagytok az utonálló zsiványnál!… No, de

kerüljetek csak még egyszer a kezembe!… Akkor majd megemlegetitek azt a

keserves Poncius Pilátust!…

Már látta, hogy a Holdvilágképű eltünésével végképpen elvesztette a

csatát. Arról, hogy még legyőzhet bennünket és most mindjárt

megtorolhatja, amit gyors kézzel osztogattunk neki, hamarosan lemondott

és egy-két percnyi hiábavaló küzködés után már csak azon törte a fejét,

miképpen szabadulhatna ki az ökleink közül – minél előbb, mielőtt

kidühöngjük magunkat és belefáradunk a püfölésébe – micsoda

fenyegetéssel vagy minő ravaszkodással.

– Eresszetek el! – szuszogta. – Vagy ne merjetek többet a nagytemplomhoz

szagolni!… mert az egész kollégiom ott lesz!… aztán, akit mink

megnyúzunk, hát annak az irhájából nímet gatyát csinálunk!…

A keménykalaposnak már régen nem tetszett ez az egész história.

– Eresszük el – indítványozta. – Hiszen már eleget kapott!…

És nyomban úgy cselekedett, ahogy beszélt. Fölkelt a Kutyafejű Tatár

karjáról s rám bizva a többit, mint aki a legjobban elvégezte dolgát,

vékony, hosszú kezével tisztogatni kezdte a nadrágját, mely ugyancsak

poros lett.

A Kutyafejű Tatár nem szalasztotta el a jó alkalmat, hanem – mielőtt

észrevettem, hogy a szövetségesem magamra hagy – kihasználta, hogy a

helyzete így jócskán megkönnyebbült. A felszabadult két karjával

hirtelen nagyot lökött rajtam s amint hátrahőköltem, kirántotta alólam a

lábát. Aztán, míg én oldalvást a kövezetre hemperedtem, talpra ugrott,

felkapta a földről a kalapját és futni kezdett, abba az irányba, amerre

az imént a Holdvilágképű menekült el.

Néhány pillanattal később már én is talpon voltam és utána iramodtam. A

minden reménységemet meghaladó siker elbizakodottá tett s nem féltem

attól, hogy frigyestárs nélkül maradva, a Kutyafejű Tatárral való

párbajban a rövidebbet húzhatom.

De azért, úgy látszik, nem üldöztem az ellenséget elég hévvel – amit meg

lehet érteni. Végre is, a harc folytatása, mely nekem már csak az új

kockázatot jelenthette, nem állott érdekemben; az pedig, hogy

megszalasztom az ellenfelemet, valósággal megpecsételése volt a

győzelmemnek.

Elég az hozzá, akár ezért, akár mert a Kutyafejű Tatár jobban tudott

futni, mint én: egyre nagyobbá vált köztünk a távolság.

A futó ellenség, amint észrevette, hogy mindinkább elmaradok tőle, egy

kicsit nekibátorodott. Arról a pontról, ahol a szomszéd utcába

bekanyarodva, el kellett tünnie a szemem elől, visszanézett rám és

fenyegetőzve mutogatta az öklét. De aztán tovább rohant s a következő

pillanatban már eltakarták előlem a házak.

Ha eddig is kissé lankadtan, egyre lassabban szaladva, inkább csak a

zászló becsületéért üldöztem a legyőzöttet, most már végképpen

felhagytam azzal a nem egészen komoly kisérlettel, hogy utólérjem ezt a

nagyon kedvemrevaló Kutyafejű Tatárt, aki iránt mind kevesebb haragot és

mind több hálafélét éreztem.

Hiszen alig vártam, hogy visszatérhessek a védettemhez, az első lényhez,

akit valaha megsegéltem, talpra állítottam, az egyetlenhez, aki látta,

hogy hitemért és a gyöngébb védelmében milyen hősiesen és mekkora

dicsőséggel hadakoztam.

II.

A jénai csata után Napoleon nem érezhetett olyan nagy büszkeséget, mint

a mekkora ebben a percben az én mellemet és hasamat dagasztotta. A

győzelem mámora annál boldogabbá tett, mert először élveztem ezt az édes

örömöt. Eddig minden háborúból meg kellett szaladnom; most történt meg

először, hogy ott maradhattam a csatamezőn. Még pedig nemcsak úgy,

egyszerűen, mint a győztesek egyike, hanem: mint az egyetlen

győzedelmes, a már-már megvert sereg diadalszerző vezére, az a

dicsőséges hős, aki a maga erejével döntötte el az ütközet sorsát.

Gyönyörűnek láttam a világot. De volt egy aggodalmam.

Vajjon nem homályosította-e el nagy dicsőségemet és megbecsülhetetlen

érdememet, győzelmem egyetlen tanuja, egyetlen közönsége és egyetlen

lekötelezettje előtt, a csata legutolsó fordulata: az, hogy a Kutyafejű

Tatár leigázásában már ő is résztvett, ő, a pártoltam, a védettem, aki

az én beavatkozásomig még jajgatva hempergett az ellenség alatt?

Átlátta-e, tudja-e, hogy nekem az ő segítsége csak igen keveset

jelentett, ellenben ő most cudarul elnáspángoltan nyöszörögne a földön,

ha én őt nem mentem ki a veszedelemből?!

Nem tűrhettem el, hogy e felől kétségben maradhasson.

Azért már messziről kiáltozni kezdtem neki:

– Látod?!… Így kell elbánni ezekkel a lóformátusokkal!…

Még ekkor is kalaptalanul állott a kocsiuton és mintha hol az arcához,

hol a füléhez hozzá nyomkodott volna valamit, amit aztán néha

meg-megnézett.

Visszaérkezve hozzá, láttam, hogy az arcáról meg a füléről vércseppeket

törülget le a zsebkendőjével és ezen azt nézegeti, hogy a vérzés

erősödik-e?

– Az ám! – mondtam. – Ez a zsivány ugyancsak megadta neked! Az arcod két

helyen is véres, a füledbe meg még jobban beleszakított. Hát ilyen ez az

egész lóformátus banda! Karmolni meg harapni, azt tudnak, de ha

megkapják a magukét, akkor gyáván elszaladnak!

A már régóta kalaptalan keménykalapos szeméből ijedtség és aggodalom

rítt ki.

– Nagyon véres vagyok? – kérdezte.

– Nem, nem nagyon – feleltem. – Akit ezek legyőznek, néha sokkal

véresebb, mint amilyen te vagy. Ez még semmi. De szerencséd, hogy épen

erre jöttem.

– Azt hiszem – szepegett – hogy a fülemből nem is folyik, hanem ömlik a

vér. Nézd, a zsebkendőmön mindig nagyobb a vérfolt!

– Csak azért, mert nyomkodod – feleltem. – Hiszen már nem is folyik,

csak épen szivárog!… És mindjárt el fog állni, ha többet nem nyulsz

hozzá. Ennyi még sebaj!… Debrecenben ehhez hozzá kell szokni. Ugy-e, te

még nem régen lakol Debrecenben?

– A mult hónapban költözködtünk ide.

– Kitaláltam, arról, hogy nem vágtad mindjárt pofon a Kutyafejű Tatárt!…

Mert azt a fiút, aki megvert volna, ha én nem vagyok itt, a Kutyafejű

Tatárnak hívjuk. A másikat meg, aki vigyorgott, amíg egy kis becsületre

nem tanítottam, a Holdvilágképűnek. No, ne félj! Ezek se fognak téged

többet bántani!

E közben fölvettem a földről a kalapomat, mely a Holdvilágképű

megfenyítése közben leesett a fejemről, megtisztogattam egy kicsit,

letörülgettem a port a nadrágomról, aztán összeszedtem a keménykalapos

holmiját is: a pálcikát, a papirtekercset, amelyet olyan vitézül

forgattam, meg a nevezetes keménykalapot. Ezt rányomtam védettemnek a

fejére, aztán, mikor végre rászánta magát, hogy a kendőjét visszadugja a

zsebébe, átnyujtottam neki a pálcikát meg a papirtekercset. De ezzel még

nem fejeztem be az ápolgatását. A ruhája már nem volt poros, hanem azért

mégis hosszasan tisztogattam; a kalapot kétszer is megigazítottam a

fején; mindenáron tudtára óhajtottam adni és egy kicsit tüntettem vele,

hogy ezentúl is számíthat a pártfogásomra, hogy semmitől se kell

tartania, amíg engem lát, hogy továbbra is oltalmazni, gondozni és

dajkálni akarom.

– Most haza foglak kisérni – mondtam neki. – Ezektől a disznóktól

kitelik, hogy leskelődnek és ha látják, hogy már nem vagyok melletted,

újra meg akarnak verni. Hát ebből nem esznek!… Merre lakol?

– A Csapó-utcában.

– Nem baj. Ha a Péterfián laknál, akkor is elkisérnélek. Nekem

beszélhet, hogy pápista ne menjen a nagytemplom tájékára! Majd

meglátjuk, hogy ott lesz-e az egész kollégium?! És, bánom is én, legyen

ott!… Nekem mindegy. Lóformátustól én nem félek!…

Az igazat megvallva, bizony, féltem egy kicsit. És nem győztem

csodálkozni rajta, hogy ennyire nagylelkü vagyok.

Hátha amazok csakugyan bosszút forralnak? Hátha segítségül hívják a

cimboráikat s valamelyik utcasarkon már egy egész csapat les ránk?

Akkor, bizony, baj lehet a dologból. Ha hárman-négyen esnek nekünk,

ennek nem lehet más vége, mint hogy jól elvernek bennünket.

Ez a gondolat meglehetősen aggódóvá tett. És mihelyt kimondtam, hogy még

erre a hősiességre is kész vagyok, megint kalapálni kezdett a szivem.

De már kimondtam… és azért mondtam ki, mert úgy éreztem, hogy e nélkül

nem volna teljes a dicsőségem. A siker is kötelez… s hány esztelenül

vakmerő, szép és nagy tettel volna szegényebb az emberiség története, ha

a hiúság nem tudná lehurrogni a józanságnak minden bölcs tanácsát?!…

Szóval, bár szinte megdöbbentett az a gondolat, hogy ilyen vakmerőségre

vállalkozom, állottam a szavamat s megindultam a keménykalapossal a

Csapó-utca felé. Pedig, ha elválok tőle s bevonulok a harmadik házba,

amelynek a kapujában már a biztonság várt, győzelmesen adhatom át magam

a pihenésnek s nem kell nekimennem semmiféle új veszedelemnek…

A keménykalapos mintha egy cseppet se méltatta volna ezt a

szükségtelenségében nagyszerű hősiességet. Nem hálálkodott, nem

magasztalta a segítő készségemet, a bátorságomat és az erőmet, nem

tanusított irányomban semmi különös tiszteletet, még csak nem is igen

szólt hozzám, azon kivül, hogy egy párszor megkérdezte:

– Nem vérzik jobban a fülem?

– Nem – feleltem. – Már nem is látszik rajtad, hogy milyen nagy bajban

voltál!… Persze, ha véletlenül elkéstem volna és nem segítelek meg épen

a legjobbkor, akkor most alighanem csupa vér volnál. De most már nem

kell félned semmitől. Csak kerüljenek vissza ezek az utonállók, majd

elbánok velök!…

A keménykalapos nem felelt. Annyit se, hogy köszöni a szivességemet.

– Aztán máskor is – folytattam, hogy szófukar lekötelezettemtől

mindenáron kicsikarhassak néhány szónyi elismerést – ha bánt valaki,

akár ezek, akár más fiúk, csak szólj nekem!… Majd adok én annak a

pimasznak, aki téged meg mer ütni!…

Még ez a sokra vállalkozó s nyilván önzetlen igéret se hatotta meg a

keménykalapost. A papirtekercset, amelyet eddig a jobbkezében vitt,

bedugta a bal hóna alá, elővette zsebkendőjét s előbb a füléhez, utóbb

pedig az arcához nyomkodta, aztán, nagylelkű ajánlatomra egy szót se

válaszolva, azt nézegette, lát-e a zsebkendőjén új vérnyomokat?

Láthattam, hogy a keménykalaposnak kisebb gondja is nagyobb annál, amit

én beszélek, – hogy nem a jövő, hanem az épen most mult foglalkoztatja,

– és hogy a legkevésbé se ragaszkodik hozzám, mert, meglehet, azt

képzeli, hogy a Kutyafejű Tatár szelidebben bánt volna vele, ha én nem

vágom pofon a Holdvilágképűt.

Nem akartam elhinni, hogy a keménykalapos, valami vérlázító

igazságtalansággal, bennem látná minden bajának okozóját; és ha ő,

nemcsak hogy nem igyekezett belém kapaszkodni, rám akaszkodni, hanem

meglepő, szinte érthetetlen hidegséget tanusított velem szemben, ez

engem nem gátolt abban, hogy én, én igenis, továbbra is ragaszkodjam ő

hozzá. Nem voltam hajlandó csak úgy egykönnyen lemondani annak a

társaságáról, akinek majdnem az életét mentettem meg; az egyetlen

lényről a világon, aki tudja, vagy legalább tudhatná, milyen erős,

milyen vitéz és milyen nagylelkű vagyok.

– Majd segítek neked, hazavinni a holmidat – ajánlottam fel, ami

szolgálatot még megtehettem neki. – Vidd csak a sétapálcádat és a

csomagot add ide. Ez azért is jó lesz, mert így mindjárt fejbe

kollinthatom vele a lóformátusokat, ha elő mernek kerülni.

– Odaadom – felelt, egy kissé bizalmatlanul – de vigyázz rá, mert tiz

árkus van benne és ebből minden árkus három vas!

– Ne félj, úgy ütök vele, hogy a csomagnak ne ártsak vele, csak a

kobaknak. Aztán, ne hidd ám, hogy talán még soha se is láttam három

hatost együtt! Volt már nekem egyszer öt pengőm is! Igaz, hogy

rajzeszközöket kellett venni belőle, de megvolt, egy darabban!

Semmi hatás. Pedig ez a szép emlék nekem nagyon kedves volt s az

elmondásától nagy sikert vártam.

Más húrt pendítettem meg.

– Kalapodról látom, – szóltam, most már ünnepies hangon, – hogy római

katholikus vagy. Én is az vagyok; legyünk barátok!

Ez, végre, hatott.

Rám nézett, mint akit meglep, de egyuttal gondolkodóba ejt az ajánlat.

– Szivesen leszek barátod – felelt, néhány pillanatnyi, észrevehető

habozás után – de akkor holnap délután el kell jönnöd a füvészkertbe. És

erről nem szabad szólnod senkinek, még az édesapádnak sem!

Ez a felelet viszont engem lepett meg.

– Holnap délután? Három órakor? A füvészkertbe? Mért? – kérdeztem, úgy

elbámészkodva, hogy azt hiszem, a szájamat is nyitva felejtettem.

– No, hát hogy barátságot esküdjünk egymásnak! – felelt, olyan hangon,

mintha csodálná, hogy én nem tudom, ami a legtermészetesebb dolog a

világon.

– Barátságot esküdni? És minek az? – álmélkodtam.

– Hát hogyan lehessünk barátok – magyarázta – ha nem esküszünk meg, hogy

egymás titkait soha senkinek se fogjuk elárulni?! Vagy talán nem tudtad,

hogy e nélkül nincs barátság?

– Nem, ezt nem tudtam – feleltem.

– Már pedig a barátoknak is föl kell esküdniök, mint a katonáknak! Vagy

még arról sem halottál, hogy a katonák fölesküsznek? – kérdezte.

És mintha a hangjából kiérzett volna a sajnálkozás azon, hogy ennyire

tudatlan vagyok.

– Erről már hallottam. És ha a barátok közt is így szokás, akkor kezet

adok rá, hogy holnap délután, három órakor, ott leszek a füvészkertben,

mindjárt a kapunál!… – szóltam elszántan és igen megilletődötten.

Már kezdett derengeni előttem, hogy akármilyen nagy is a felsőbbségem

testierő dolgában, a szellemiekben ez a keménykalapos fiú már sokkal

messzebbre jutott, mint én. –

– Ne a kapunál várj, hanem rejtőzzél el a bokrok közt, ott, ahol

legnagyobb a sűrűség – szólt, most már rendelkező hangon, a

keménykalapos. – Nem szeretném, ha valaki megtudná, hogy barátságot

akarunk esküdni egymásnak. Ennek titokban kell maradnia. Csak rejtőzzél

el jól. Azért én meg foglak találni; majd átkutatok minden bokrot. Ha

sokáig nem lelnélek meg, fülelj, hogy nem hallasz-e vészfüttyöt? A

vészfüttyre aztán bújj elő a bokrok közül, de előbb nézz körül óvatosan,

hogy nem lát-e meg valaki. Vagy az is meglehet, hogy kiáltani fogom a

nevedet. Hogy hivnak?

– Gombos Pistának – feleltem. – Hát téged?

– Engem Lóránt Agenornak. De, mert holnaptól fogva úgyis barátok

leszünk, ha megigéred, hogy holnapig sem árulod el senkinek, elmondok

neked egy nagy titkot.

– Megigérem.

– A koporsódra esküszöl, hogy nem árulod el?

Egy kicsit meghökkentem.

– És ha nem esküszöm meg, akkor nem mondod el? – kérdeztem.

– Ilyesmit csak titok pecsétje alatt lehet elmondani; annak, aki nem fél

a legszentebb eskütől sem – felelt Lóránt Agenor.

Meg akartam mutatni, hogy nem félek, sem a legszentebb eskütől, sem

semmiféle pokloktól.

– Hát akkor megesküszöm.

– A koporsódra?

– A koporsómra!

– Így már jól van. Hát tudd meg, hogy nekem van még egy másik nevem is.

És ez a másik nevem az igazi. De azt, hogy engem a valóságban ifjabb

Lorenz Antalnak hivnak, rajtam meg az apámon kívül csak két élő ember

tudja. Az egyik: a temesvári iskola-igazgató, aki megesküdött az

apámnak, hogy nem árulja el senkinek. A másik: most te vagy.

Megdöbbentem.

– Még csak a pap tudta, aki megkeresztelt; de az már meghalt – folytatta

Agenor. – Az osztályfőnök nem tudta, a fiuk se tudták. Temesvárott senki

se tudta. Itt, Debrecenben se mondtuk el senkinek. Még a szinháznál se

tudják; engem ott mindenki csak a szinész-nevemen, Lóránt Agenornak

ismer. Mert én is, mint az apám, szinész vagyok.

Hirtelen nagy meghatottság fogott el.

– Talán a te apád az a Lóránt Antal, aki ma háromszor is ott van a

szinlapon?… »A díszleteket festette: Lóránt Antal…« »Ügyelő: Lóránt

Antal«… »A burgundi fejedelem: Lóránt«? – kérdeztem.

– Igen, ez az én apám – felelt Agenor. – Az én apám mindent tud, ami a

szinházhoz kell.

Arra a szinházi ezermesterre, akinek a fiát most szinről-szinre

láthattam, már ma reggel is, amikor első dolgom az volt, hogy az első

betütől az utolsóig elolvastam és megtanultam a szinlapot, csak

tisztelettel és csodálattal tudtam gondolni. De az mégse fért a fejembe,

hogy az a fiú, akit az én segítségem nélkül a Kutyafejű Tatár az imént

ugyancsak helybenhagyott volna, joggal dicsekedhetnék azzal, hogy már ő

is szinész.

– Az nagyon szép, hogy ilyen apád van, de hogyan lehetsz te is szinész,

hiszen te még gyerek vagy!… tört ki belőlem a kételkedés.

– Hát most még csak gyermekszerepekben lépek fel; de mihelyt egy

félfejjel nagyobb leszek, mindjárt kapok egy pár felnőtt-szerepet. Már

tanulom is Romeót és Hamlet, dán királyfit, hogy amikor majd megütöm a

mértéket, tudjam, ami kell – világosított fel Agenor.

Még tovább is akadékoskodtam:

– De a te neved soha sincs ott a szinlapon.

– Még nem volt rajta, mert csak a mult hónapban szerződtünk ide és azóta

egyszer se játszottam nagyobb gyermekszerepet. Majd rajta lesz, ne félj.

És ha tegnap este láttad volna _Lucifer, a zöld ördög_-öt, láthattál

volna engem is.

– Talán csak nem te voltál az az ügyes kis fekete ördög, akit bezárnak

az almáriomba, de azért onnan is kiszökik és mindenféle tréfát csinál,

úgy, hogy utoljára még a sülyesztőből is felbujik? – kérdeztem lázas

érdeklődéssel.

– Ez az ügyes kis fekete ördög nem volt más, mint én – felelt Agenor, a

füzetes regények nyelvén, ami vagy két év multán, amikor már magam is

jobban előrehaladtam a műveltségben, azonnal elárulta volna előttem,

hogy Agenor, már ily ifjan is, nagyban élvezi a kalandos történeteket.

– Hát akkor láttalak!… kiáltottam fel lelkesedéssel – és nagyon

tetszettél nekem, mert jobban játszottál, mint sok nagy! Pedig én tudom,

melyik szinész játszik jól, mert én minden este ott vagyok a szinházban…

– Ugyan? – vágott bele Agenor a szavamba.

Hirtelen sandán pillantott rám s a hangjából színte kibődült a

gyanakvás. Meg kellett értenem, hogy hazugságnak tartja, amit mondok.

De engem sokkal boldogabbá tett az a gondolat, hogy a hősiességem révén

ilyen nevezetes valakivel köthetek barátságot, semhogy Agenor

nyilvánvaló kételkedése lehűthetett volna.

– Ha nem hiszed – feleltem – nézz ki a kortina lyukán akármikor és majd

meglátod, hogy én minden este ott vagyok, mindjárt legelül, a

balsarokban! Ez az én rendes helyem; és ingyen megyek be, mert az én

nagybátyám is szinész. Még pedig hires szinész; Debrecenben úgy

szeretik, hogy soha sem eresztik el máshová. No hát ez az öreg Boldényi

nekem nagybátyám; a nagymamámnak valóságos unokatestvére. És így minden

este bevisz. Egyszer még a szinpadra is felvitt.

– Te vagy az a fiú, aki mindig ott áll baloldalt, legelül, az első

földszinti páholy alatt, mindjárt a zenekarnál, és rátámaszkodik az

orcheszter korlátjára? – kérdezte Agenor, az arcomat vizsgálgatva.

– Senki más, mint én – feleltem azon a nyelven, amelyet már tőle

tanultam.

– Akkor hát ismerlek! – mondta Agenor. – Ha ugyan te vagy az, aki

tapsolni szokott nekem.

– Senki más, mint én – alkalmaztam ujra, nem épen a legszerencsésebben,

a tőle tanult kifejezést. – Én sokat tapsolok, mert nekem nagyon tetszik

az, aki jól játszik. És meglehet, hogy én is szinész leszek. Ez még nem

bizonyos, mert még nem tudom, hogy a szüleim megengedik-e. Ha nem

engedik meg, akkor előbb tengerésztiszt leszek, aztán tengernagy. De ha

megengedik, akkor szinész leszek, mert én is nagyon szeretnék játszani.

Nagy kisértésben voltam, ne áruljam-e el Agenornak azt is, mi volna

titkos vágyakozásaimnak a netovábbja. Hogy királyságot óhajtanék

alapítani; minthogy közelebb ez már nem igen lehetséges: hát Borneóban

és Szumatrában. De féltem, hogy a nálam nyilván tapasztaltabb Agenor,

akinek a tekintélye olyan rohamosan növekedett előttem, mint az

_Ezeregyéj_ halásza előtt a ládából kiszabadult szellem, – ki fogja

nevetni az ábrándjaimat. A legnagyobbat tehát elhallgattam.

Mindjárt észrevehettem, milyen bölcsen cselekedtem, hogy legalább

ennyire óvatos voltam. Agenor ugyancsak szigoruan torkolta le a

szerényebb vágyaimat is.

– Ohó! Az nem olyan könnyű ám, szinésznek lenni! A szinészethez nagyon

sokat kell tanulni és a tanulást már a pólyában el kell kezdeni! Tudni

kell, merre vannak a sülyesztők; tudni kell díszletet festeni,

világosítani és hogy milyen kellékekre van szükség. Aztán nagyon sokat

kell otthon gyakorolni és könyv nélkül tanulni, mert az nem elég, hogy

az ember kiugrik a szinpadra és akármit makog. Menj te csak

tengerésznek! Az is nagyon szép, ha az ember felmászik az árbockosárba

és lesi, hogy merre lát szárazat. De mért akarsz tengerésztiszt lenni?

Ahhoz is sokat kell tanulni. Légy inkább kalóz! Kalóznak lenni nagyon

szép és ehhez nem kell semmit sem tanulni, nem kell matrózinasságon

kezdeni, nem kell a fedélzetet felmosni, csak kalózdalokat énekelni,

ilyeneket, hogy: »A tengerész, az mind merész!…« és amikor az ember

megpillantja az ellenséges hajót, hát lövöldözni!…

– Kalóznak lenni csak akkor ér valamit, ha az ember kalózkirály lehet –

feleltem. – Aztán meg a kalózokat néha lelövik és ezt én nem akarom.

– Én, ha nem volnék szinész, kalóz szeretnék lenni – mélázott el Agenor,

a távolba tekintve. – Kalóz vagy karbonári-vezér, aki egyszerre csak

kifelé fordítja az ujján a gyémántgyűrűt és a beavatottak erre mind

meghajolnak előtte, némán, de a kalapjukat a földig leemelve.

– Hát még nem tudom, mi lesz, hogyan lesz – mondtam, minden tiszteletem

mellett is erős kételkedéssel latolgatva, hogy vajjon jó-e Agenornak a

pályaválasztásra vonatkozó tanácsa? – Azt hiszem, a szüleim nem engednék

meg, hogy kalóz legyek. De én is hallottam, hogy sokáig kell

matrózinaskodni és amellett még mindenfélét tanulni, ha az ember

tengernagy akar lenni. Különben is azt szeretném a legjobban, ha szinész

lehetnék, mert mégis csak az a legmulatságosabb, ha az ember a szinpadon

ugrándozhat, bolondozhat, énekelhet, táncolhat. Azért én egész este

figyelek, amig ti játszotok, mert akkorára, amikor majd a szüleim

megengedik, hogy én is szinész lehessek, mindent tudni akarok, amit a

szinházban tudni kell.

– Ez semmi; ebből még nem tanulsz sokat! – szólt Agenor, egyet legyintve

a pálcikájával, úgy, ahogy Boldényi bácsi szokta a szinpadon. – De

szerencséd, hogy megismerkedtünk, mert, ha barátok leszünk és holnap, a

füvészkertben megesküszöl, hogy a vérpadon sem árulsz el, akkor én

megtanítalak a szinészetre, úgy, hogy mindent tudni fogsz és még ki is

festelek, amikor a szinpadra ki kell lépned. Azt pedig, hogy mikor kell

kilépned, az apám meg fogja mondani, mert ő az ügyelő.

– Hát az nagyon jó lesz, ha mindenre megtanítasz! – kaptam a szíves

ajánlaton. – Boldényi bácsit hiába kértem erre; azt mondta: akkor is a

latin gramatika az első, ha az ember a szinészethez megy. Pedig én is

azt hiszem, amit te mondasz, hogy: már a pólyában is másképen kell

ugrándozni, ha az ember szinész akar lenni; és nagyon hamar meg kell

tanulni a szinészetet ahhoz, hogy az ember kiismerhesse magát a

sülyesztőben is. Hát mégis csak jobb volna, ha te engem már most

kitanítanál a szinészetre. Akkor legalább nem kellene félned, mert

mindig csatlakoznám hozzád és ha valaki meg akarna verni, én rögtön

pofonvágnám.

Nem annyira a hálaérzet szólt belőlem, mint inkább a szorongás.

Félszemmel mindig azt lestem, nem bukkan-e elő valamelyik utcasarokról a

Kutyafejű Tatár vagy a Holdvilágképű, segítőcsapattal megerősödötten,

amely esetben nem maradna más választás, mint lemondani minden, már

megszerzett dicsőségről és hanyatt-homlok rohanni, két különböző

irányba, ki merre talál hamarább egérutat.

Szerencsémre, hire-hamva se volt sehol az ellenségeinknek. Soha se

láttam többé, se a Holdvilágképűt, se a Kutyafejű Tatárt, mintha a föld

nyelte volna el őket, úgy eltüntek, örökre.

Agenornak észrevehetően nem tetszett, hogy arra emlékeztetem, amire

sohase gondolt szivesen s amit már nagyon szeretett volna végképen

elfelejteni. Mintha nem is hallotta volna az utolsó szavaimat, csak a

kérésemre felelt: