Az 1837-dik év nyarán különösen nehéz okai voltak a környékben lakó
szomszédoknak mindenféle keserűséggel nézni a szomszéd pompás kertre.
Ezen év tavaszán, midőn minden gyümölcs szépen növésnek indult már,
május derekán nekijött három éjszakai fagy, s a gyümölcsfák mintha le
lettek volna forrázva, elfagytak mindenütt, a gyümölcs lehullott,
szomorú szürettel terítve a földet, a levél összezsugorodott, minden
gyöngébb, kényesebb fa lehervadt lombbal állt, megfakulva, elpusztulva.
Csak a nagyságos úr kertje maradt zölden, ő ama kegyetlen fagyos
éjszakákon fogadott embereket küldött ki kertjébe, kik minden fa alatt
nyers szalmakötegeket gyújtottak meg, a mikből felszálló sűrű füst nem
engedé oda tapadni a vészes zuzmarát. Ezrekbe került e fáradságos munka;
de midőn az általános romlás szomorú képe a lehervadt környéken
meglátszott, Kőcserepy parkja, kertje zöld volt, mint a paradicsom, s
midőn az egész vidéken egy gyümölcsöt nem lehete látni a fán, augusztus
vége felé az ő fái meghajoltak a sárga-piros gyümölcs terhe alatt, s a
gyönyörű lugasokon ezerszemű mosolygással ragyogott az érett szőlő.
Híre volt messze vidéken a boldog kertnek, senki sem dicsekedhetett
hasonlóval, az emberek messze földről eljöttek engedelmet kérni, hogy
megtekinthessék ezt a rendkívüli tüneményt, úgy hogy alig lehete
kétségeskedni a siker felől, midőn augusztus huszonkettedikén, a nemzeti
szinház megnyitása napján, a tanácsos úr az egész pesti úri világot
meghívta kertjébe vidám mulatságra, miszerint azok közül senki sem marad
el, s amaz ünnepélyen mentül kevesebben fognak jelen lenni.
Mire mi megérkezünk, már akkorra igen szép számú társaságot találunk
összegyűlve s szétoszolva a Kőcserepy-mulatókertben; mint az illedelem
hozza magával, először is a mulató-lak csarnokaiba lépünk, csak azután
keressük fel a labyrinth-parkokban, gloriettekben és remeteségekben
tanyázó csoportokat.
Az előtornáczban, melyről kifeszített nagy khinai csíkos ernyő tartja
vissza a nyári napsugárt, egy csoport ácsorgó inason kell keresztül
törtetnünk, kiknek változatos egyenruhái ha érdekelnek valakit, azokról
igen helyes fogalmakat szerezhet magának, hogy ha egy
kolibri-gyűjteményt meglátogat.
Uraságok jöttére hirtelen rendbe szedik magukat és illendő orczákat
öltenek, s ha azokat bekomplimentozták az ajtón, ismét összeállnak
nevetgélni, beszélgetni; kinek milyen ura, asszonya van, hányszor főznek
itt és itt a cselédek számára darapépet, melyik kisasszonynak hogy
kézbesítik a szerelmes levelet? mit szoktak beszélni az elutasított
hitelezők ennél meg amannál? Ebből meg amabból az úri házasságból miért
nem lett semmi? Gróf így és így mennyivel adós a szabójának? Báró ez
amaz mivel mosdik, miben fürdik? s több efféle. Szakácsnéról,
szobalányról nem fordul elő szó: ez uraknak való thema, inasoknál
derogál.
Mi azonban menjünk beljebb.
A nagy teremben, melybe innen belépünk, meglepne bennünket a pazar
pompa, mely a függönyök arabeszkjeitől a padozat hímzett szőnyegéig a
legválasztékosabb izléssel van felhalmozva (mert nem elég a pompát
megvenni, annak elrendezésében rejlik az úriasság bűvészete és azt
eltanulni nem lehet, ugyanezen díszkelléket egy épicier úgy rakná sorba,
hogy terme hasonlítana valami műkirakathoz, míg az excellentiás czímben
nevelkedett úrhölgy izlése után úgy tünik az fel, mint egy tündérpalota,
minőt csak ama légi tündérkék tudnak összeszőni, fonni aranyból,
ezüstből és selyemvirágokból s nem engedik e titkot eltanulni senkinek).
Minden meglepne bennünket, ha szemeink világát más előbb való ragyogvány
el nem vette volna. Mennyi báj, mennyi kellem! Akárhová tekint a szem,
elragadó szépségekkel találkozik. Oh az úri körök delnőinek szépsége,
bájai előtt meg kell hajolnunk. E nemes mozdulatok, e biztos, könnyűded
társalgás, e hódító fensőség egyedül az ő sajátjok. Az ő arczaik gyöngéd
vonalmait nem hatja meg az ártó napsugár, sem az aggasztó életgondok;
ifju éveiknek nincs egyéb feladata, mint a lélek nemesítése s annak meg
kell látszani az arczon; az ő körükbe nem viszik át ifju lovagjaink azt
a csintalan társalgási modort, melylyel alsóbb osztályainkat
megtisztelik; ők egy ideál-életben élnek, nem csoda tehát, ha ideállá
válnak magok is, annyira, hogy még a feketevérű momusz-ivadék is
elveszti láttokra kritikája fegyvereit s elfelejti, hogy olvasói még
nincsenek bemutatva a díszes társaság előtt és viszont.
Szerencsénkre a komornyik kisegít bennünket e zavarból, ünnepélyes
jelentés hangján hirdetve egy újon érkezett vendéget:
– Báró Berzy Tivadar úr ő méltósága.
S belép ezzel egy mindenkitől ismert és mindenkitől szeretett egyéniség,
tornyos hajbodrozattal, geniális arczvonalmakkal, miket tökéletesen
exoticussá tesz szétfésült, fölfelé álló bajusza és csupán alsó ajka
alatt meghagyott szakálla, mintha három festő-ecsetet ragasztottak volna
oda három szögbe; különben en profil is meg lehet ismerni a minden
phantasia határain túl magas inggallérokról, hanem ilyenkor
tulajdonképeni arczából nagyon keveset lehet látni; növelni látszik
érdekes feltünését az is, hogy ő soha sincs úgy öltözve, mint más földi
ember. Jelenleg sötétkék frakkot visel, szűk, kézcsuklóig érő ujjakkal s
hátul egymáson keresztbe hajló szárnyakkal, nyaka körül a roppant hőség
daczára pompás fehérselyem shawl van tekerve, mely festői ránczolatokban
vész el fehér mellénye hajtókái alatt, elől egy roppant melltűvel levén
keresztül szúrva, mely Atlaszt ábrázolja, hátán a földtekével. A feszes,
bokáig érő fekete kamáslik rózsaszínű koczkás selyem harisnyákat
engednek láttatni, a ragyogó czipők körületéig, s a mi legkülönösebbnek
fog előttünk tetszeni, az, hogy füleiben függőket visel, még pedig nem
apró arany karikákat, minőket férfiak szoktak egészségi szempontból
viselni, hanem hosszú gyémántos csüngőket, a mik bizonyos indu kaczikai
jelleget kölcsönöznek az ifju lovag külsejének.
Egy pillanat és ő otthon van a teremben. Ő előtte senki sem ismeretlen,
mert a kit ő nem ismer, az előtte nem létezik.
Már most csak tartsuk magunkat mellette, ő mindenüvé el fog bennünket
hordani, a hol csak egy érdekes személy van, s ilyenformán a
legkényelmesebben eligazodunk ez előttünk ismeretlen világban.
Legelső a házi asszonyság és háziúr, kiket a geniális báró üdvözletével
megtisztel.
Eveline – ez a méltóságos asszony neve – kegyesen leereszkedő
pillanattal fogadá az ifju lovagot, ki utánozhatlan fő- és
derékhajlással mutatá be tiszteletét. Kőcserepy úr két lépésnyire eléje
ment s megszorítá az érkező kezét, először egy kézzel, azután kettővel s
kedves barátjának czímezte őt.
Kőcserepy úr élte virágában levő férfinak látszik, noha valóban már
meghaladta az ötven évet, hanem az igen ügyesen szerkezett gesztenyeszín
hajzat, a simára borotvált arcz, s a hibátlanul kipótolt fogak sok évvel
fiatalabbnak mutatják s első tekintetre feledtetik a termet alsóbb
kerületének palástolhatatlan domborodását. E mellett amaz örökös édes
mosoly az arczán, mintha ő volna arra hivatva, hogy mikor a nap nem süt,
arcza mosolygásával világítsa a földet. Határtalanul örvend, hogy kedves
vendégei nem vetették meg szerény meghivását; de a milyen mélyen meg
tudja hajtani fejét, olyan magasra is tudja azután emelni s minden bók
után visszavárja a viszonzást.
Engedjük őt most másfelé mosolyogni, újabb érkezőket boldogítva édes
szavaival, édes tekintetével, mi pedig folytassuk körutunkat a báró
kalauzolása mellett.
A méltóságos asszony egy negyven évet meghaladt delnő, ki korának
daczára még mindig tökéletes szépség, legrégibb ismerősei sem találnak
rajta egyéb változást, mint hogy idomai jobban megteltek. Szabályos
arczvonásain mindig ugyanazon kifejezés, melyet ő maga kiván annak adni,
nagy fekete szemei úgy tudnak az ember beljébe nézni, s úgy tudják
őrizni, hogy rajtok keresztül ne nézhessen az ő lelkébe senki.
A bárót egy mosoly illeti e szép hideg arczról. E mosoly rá nézve is oly
keveset jelent, mint másokra, de ő túlboldognak érzi magát általa.
– Méltóságos asszonyom, csak egyet sajnálok e mai szép napon és ez az,
hogy miért nem kereszteltek engem Ádámnak.
A delnő kérdőleg tekinte a furcsa lovagra, míg a többi közel állók
kiváncsian fordíták oda fejeiket, várva, hogy mi baja neki a
keresztnevével.
– Mert akkor elmondhatnám, midőn nagysád kertjébe lépek, hogy e napon
fogadtatott vissza Ádám a paradicsomba!
– Valódi byroni gondolat! kiálta fel Kőcserepy úr, ki tudott máshova
beszélni, s máshova hallgatni. Byroni ötlet. (Hogy miért byroni ötlet?
arról aligha tudott volna számot adni, mert Byronról mindössze is annyit
tudott, hogy átúszta a dardanellai szorost, s hihetőleg olyanforma
különcz lehetett, mint báró Berzy; a tanácsos úr általjában semmiféle
sem kül- sem belföldi költővel nem sokat törődött, de azért szerette
mutatni, mintha mindannyit ismerné.)
A tanácsosné asszonyság mellett ült egy karikás karszékben egy élemedett
matrona, ki már végképen lemondani látszott minden igényekről a női
szépség iránt, mert még csak a divattal sem kivánt előre haladni,
ugyanazon levendula-szín selyem öltönyt viselvén most is, melyben a
bécsi congressuson jelen volt; alig birja már magát tartani karszékében
s ember segítsége nélkül semmi mozdulatot nem bir tenni; de azért most
is vágyik a népes társaságok után s úgy örül, ha az ezüst kürtön
keresztül, melyet szüntelen kezében tart, egy-egy szócskát meg bir
hallani a vidám fecsegésekből, melyek körüle történnek.
– Mit mondott Alfréd? kiálta fel, látva, hogy valamin nevetnek.
Elménczséget mondott Alfréd megint? s e mellett sikerült a báró
frakkjának egyik szárnyát elkaphatni, s annálfogva magához húzni, míg a
hallótülköt füléhez illeszté.
A megfogott lovag belekiáltott a hallócsőbe:
– Legalázatosabb szolgája vagyok, madame.
– Ah, ön igazán elmés ember. Viszonza az éltes delnő, olyan szívesen
kaczagva, mintha már most értené, hogy a többiek min nevetnek.
– Tehát ön a casinóból jön?
(Azt értette, hogy a báró a casinóból jött.)
– Én nem, hanem Misztizláv onnan jön; viszonza a kelepczébe került
lovag, s igen ügyesen martalékul vetett a mindent kérdező és semmit nem
halló asszonyságnak egy ott lábatlankodó fiatal embert, a kin a világon
semmi egyéb nevezetes nincsen, mint hogy a bajusza befelé van kunkorítva
és hogy szembe Misztizlávnak híják (minthogy keresztszülei a magyar
naptárban nem találtak számára nevet), háta mögött azonban csak nevének
első öt betűjével czímezik. Jó contratánczos és tánczol akárkivel, csak
mondani kell neki; igen kellemes társalgó, minthogy ő maga keveset szól,
hanem enged mást beszélni; országgyűléseken távollevők követe.
Ezzel cserélte ki magát a báró igen ügyesen, s ő maga visszafordult a
tanácsosnéhoz, könnyedén annak széktámlájára téve kezét.
Az úrnő szemein meg lehete látni, hogy azok valamely kedves tárgyat
kisérnek sugáraikkal. Két lányka sétált végig a termen, karját egymáséba
öltve. Az egyik Ilvay Laura, amaz öreg asszonyság unokája, magas,
délczeg alak, szánalomra méltó szépség! A ki ez arcz szokatlan piros
tüzére, e nyíló korallszín ajkakra tekint, a ki ez alaktalanságig
összefűzött derekat táncz közben átkarolja s érzi ujjain keresztül azt a
lázas, fuldokló lihegést, lehetetlen, hogy meg ne szánja őt, kiről
bizonyosan tudja, hogy meg fog halni, mielőtt élt volna. Minden
tánczvigalom után vér szokott jönni ajkaira s hosszú füzértánczok közben
hallhatják tánczosai azt a veszélyes, száraz köhintést, a mi a
koporsókra emlékeztet; de ki gondolna ilyenkor arra?
A másik lányka még alig több, mint gyermek, legfeljebb tizenkét éves, de
magasra felnyúlt alak, s gyors növése miatt rendkívül gyenge, hajlékony.
Arcza hosszukás, halavány, a titoktartás és érzékenység két
félreismerhetlen jellegével, vékony, szép metszetű ajkain gyermeki
búskomolyság van kifejezve, alabastrom homloka, keskeny, finom szemöldei
összhangzó széppé emelik többi vonásait.
Ez az excellentiás asszony leánya, második férjétől, a tanácsos úrtól.
Vilhelmine és Laura közt legalább tizenkét év különbsége fekszik és ők
mégis együtt járnak s úgy beszélgetnek, mint a legjobb barátnék. Vilma
koránál idősebbnek akar látszani, a gyermeki társaságokat kerüli, soha
sem társalgott a magával egykorúakkal, mindig az idősebbekhez volt
ragaszkodása. Lauránál az eset meg van fordítva s így a két lányka a
legjobb barátné együtt, a hogy mondani szokás.
A báró észrevette a tanácsosné arczán azon gyöngédséget, mely leánya
láttára e márvány tekintet hidegét szelidíté s felmagasztaltan mondá, az
anyához fordulva:
– Mily ideál gyermek! Ez a komoly, magasztos arcz egészen hasonlít
Anjoui Hedvighez, kinek arczképét a krakkói székesegyházban láttam.
Az anya elmosolyodék e hízelgő szóra, tanácsos úr is kezeit dörzsölé
örömében; csak azt szerette volna tudni, hogy ki lehetett az az Anjoui
Hedvig?
– Egy szent és egy királynő! mondá báró Berzy, mintha Kőcserepy úr
gondolatjára felelne s félszemüvegét szemölde alá szorítá, hogy annál
tökéletesebb élvezettel bámulhassa e ritka tökélyét a szépségnek.
A két lányka figyelmét nem kerülheté el, hogy rólok beszélnek, hogy őket
nézik, ilyenkor nagyon alkalmas gondolat úgy tenni, mintha azt hinnék,
hogy híva vannak és odasietni s megkérdeni, hogy mit parancsolnak
rokonaik? A tanácsosné arczára komolyságot erőltetett vissza, mert a
leánynak nem jó észrevenni, hogy anyja kényezteti, Ilvayné néhány
szalagot, csokrot megigazít Laura öltözetén, a báró hóna alá csapja
chapeaubas-ját s azzal a két sylphiddel együtt tovább lejt.
Misztizláv ezalatt belemelegedett a kiabálásba s szép szónoki tűzzel
mondá el a hallótülökbe ordítva, a mik egy hét óta történnek a
casinóban, saját véleményét rendesen az által téve érvényessé, hogy a
hozzá legközelebb állót szólította fel tanúbizonyságul: «nemde nagysád?»
mintha maga sem bíznék egészen abban, hogy a miket mondott, azok mind
igazak, s tán felét szívesen elengedné magától disputálni.
Az a mulatságos törekvés, miszerint szavait hallhatókká birja tenni a
derék asszonyságra nézve, lassankint oda vonta a társaság nagy részét,
mi nem kevéssé növelte az ifju absentium ablegatus kényelmetlenségét.
– Apropos! kiálta beszédébe egy új hang. Apropos! mai nap Pesten valami
magyar theatrumnak kellene megnyílni, vagy mi?
Misztizláv zavarba jött e kérdésre, nem tudva, hogy illendő-e neki a
felől értesülve lenni, vagy sem? s nem lenne-e erre a legtöbb tetszéssel
találkozó felelet, ha azt mondaná, hogy nem tud semmit róla?
Míg ő levegőhöz és jó tanácshoz kapkod, nekünk időnk marad végig nézni a
kérdezőt.
Ez tekintetes Maszlaczky Gábor úr. Ne tessék megbotránkozni azon, hogy ő
csak «tekintetes», mert a mellett egyike a legnevezetesebb férfiaknak,
híres ügyvéd, hatalmas cselszövő, kinek nem egy a jelenlevők közül
köszönhet sokat; több főúri család megbizottja és a mellett merész,
vállalkozó szellem, ki könyökkel küzdi fel magát a társadalomba.
Az egész ember egy miniatür kép; kicsiny keze, lába, egész becses
személye, még hangja is gyermeki, csakhogy éles és visító, ha disputálni
kezd; ilyenkor egyik kezét frakkja szárnya alá dugja, a másikkal
hatalmasan gesticulál, arcza neki hevül és a füle hegyéig piros lesz;
nagy indulat-rohamokban a lábahegyére emelkedik s általában úgy szokott
minden emberrel beszélni, mint a criminalis rabbal.
– Nos? nos? nem hallott ön róla semmit? vallatá a szorongatott ifjut,
fel-felemelkedve sarkairól. Az lehetetlen. Hisz ön a casinóból jön, a
casinóban pedig nagy viták folynak már napok óta e tárgyról. Mint
hallik, gróf Szentirmay Rudolf azt mondta volna ugyanott, hogy a mely
magyar főúrban csak egy csöpp önérzet van, annak jelen kell lenni a
megnyitáson. De mi lelte ezt a Szentirmayt? Hát mit ért ez önérzet
alatt? Mi köze az önérzetnek a theatrálistákhoz? Még megérem, hogy
hazafisági actust csinálnak ebből is.
A tanácsos úr, mint finom ember, restellette, hogy a tekintetes úr úgy
lármázik e finom társaságban, s e végett mosolyogva mondá neki:
– És pedig én fogadni mernék, hogy Szentirmay úr maga is itt fog lenni
ez estén közöttünk.
Maszlaczky a helyett, hogy ez állítás valódi élét felfogta volna, azt
hitte, hogy ez az ő megijesztésére van mondva s még magasabban kezdett
beszélni.
– Annál jobb. Én meg merem neki szemébe is mondani, hogy a midőn
önérzetről beszélt, akkor elfeledett gondolkozni.
– Fiscalis úr, szólt báró Berzy, kit az eleven társalgás érdeke odavont,
Szentirmayról nem jó fenhangon beszélni.
A tekintetes úr erre mellényébe dugva kezét, magas pathosszal felelt:
– Uram, nagyságos báró úr; én nem félek senkitől, s a mit kimondtam, azt
megállom. Szentirmay jól tud lőni, vágni, én pedig jól tudom, hogy arra
valók a törvények s azoknak végrehajtói, a dicasteriumok, hogy a
honpolgárokat védelmezzék, s engem fegyverrel meg nem ijeszt senki.
S ezzel, mintha észrevenné, hogy a delnőket ily replicák kevéssé
érdekelhetik, feléjök fordulva mondá:
– A midőn e helyen ily szép, ily ragyogó társaság van együtt, hol finom
társalgás és vonzó arczok várnak reánk, ott valóban nem nehéz a
választás jól nevelt emberre nézve, ha vajjon a nagyságos tanácsos úr és
excellentiás úr neje meghívását kövesse-e a legélvezetesebb ünnepélyre,
vagy Szentirmay úrét egy oly fád mulatságba.
Ez bók akart lenni a társaságnak, de nagyon sok felelősséget hárított
Kőcserepy úr vállaira, ki sietett is magát az alól kitisztogatni.
– Oh kérem, én is barátja vagyok minden nemzeti törekvésnek és ámbátor
helyesebbnek tartanám anyagi haladásban keresni elébb a nemzet jóllétét,
de azért a világért sem állanék útjába ellenkező nézeteknek, s ha
tudhatám, hogy ez ünnepély csekély mulatságunkkal összeüt, inkább más
napra halasztottam volna azt.
– Oh! e miatt ne csináljon magának nagyságod szemrehányásokat, sietett
közbevágni a fiscalis úr; én biztosíthatom, hogy ha tollfosztás közt
kellene is választanom, nem mennék oda soha.
A tanácsos úr újolag bizonyítá, hogy minden más egyéb hazafiui
vállalatot kész volna pártolni, csak hogy nem jól kezdik.
Ugyanezen úr, midőn aztán anyagi érdekű vállalatokat kell előmozdítani,
azt szokta felelni, hogy ő ugyan minden hazai előrehaladásnak nagy
barátja, hanem azt elébb a szellemi téren kellene megkisérleni.
Most újabb vendégek érkezése vonta egyszerre másfelé a figyelmet, künn
kocsizörgés, ostorpattogás; négylovas hintóval jő vágtatva a terracera
Tarnaváry főispán úr, ki a nyarat családjával együtt Budán a
Császárfürdőben tölti már több mint húsz esztendő óta, és semmi más
fürdőre nem jár.
A hátulsó ülésben ült a főispán úr, vele szemközt az elsőben a juratus,
ámbár csak ők ketten ültek a hintóban, de azt az illendőség meg nem
engedheté, hogy a juratus főnöke mellett foglaljon helyet.
A mint a hintó megáll, – a juratus kipattant az üléséből s lesegíté
principálisát.
A főispán úr rövid, zömök férfiu volt, rendkivül kurta nyakkal és széles
vállakkal, kövér, izmos ábrázatja szép barna volt és ripacsos, mint a
kordován, melyből hatalmasan villogott elő két tökéletes tatáridomú
szem, tüzes, fekete, vad; kurta bajusza minden kenőcs mellett mind a két
felől három-négy ágra válik és sűrű sörtekemény haját semmi fodrászi
tudomány sem birja rávenni, hogy előre ne álljon, mint egy
sisak-ellenző. Midőn lép, magasra tartja fejét s úgy teszi lábát a
földre, mintha éreztetni akarná vele lépéseit; szava rendesen úgy
hangzik, mint a ki a sok mérgelődésben el van rekedve, éles és darabos;
nem igen sokat törődik az emberekkel, mindenkivel nagyon kurtán szokott
bánni, s nem válogatja a szót; irása olyan, mint az aztek hieroglyph,
csak az tudja olvasni, ki már beletanult, igen helyesen okoskodván, hogy
sokkal illendőbb, miszerint ne ő tanuljon irni, tanuljanak mások
olvasni; viseletében nem igen szokott figyelmes lenni, ime most is egy
nyári szürke otthonkában jött el a fényes mulatságra; ő bizony ilyen
melegben senki kedveért sem öltözik.
A jurátusnak azonban feszes topányt és nadrágot kelle húzni, atillát
ölteni s úgy kardosan követni főnökét, két lépésnyi távolban egész az
előszobáig.
– Audiát! Kiálta itt hátrafordítva kurta nyakát a princzipális; audiát,
itt marad az előszobában. Várakozik, a míg parancsolok.
A fiatal joggyakornok meghajtá magát s kardját lecsörrentve maga mellé,
ott állt meg, a hol mondva volt neki, a tarka-barka cselédek között, kik
ihogva-vihogva gyűltek a háta mögé s nem igen iparkodtak halkan tenni
megjegyzéseiket.
– Be furcsa hajdúja van a főispán úrnak, szólt báró Berzy kurta groomja,
czombszárig érő vörös mellénye zsebeibe dugva két kezét.
– Nem hajdu ez, hanem jurátus, igazítá ki egy vén urasági huszár.
– Mi az a jurátus? kérdezősködék egy hórihorgas vadász, kit példányul
tartott valami magyar lord.
– A méltóságos urak fő-pipahordozója, felelt egy fürgöncz komornyik, kit
szép gyereknek tartottak az úri körökben.
Erre kaczagni is kellett egy kicsinyt.
A jámbor jurátus csak hallgatott és pirult. Hol a jobb lábára, hol a
balra állította magát s philosoph kedélylyel pödörgeté azt a kicsi
bajuszt, mely ajka fölött serkedezni kezdett.
A főispán úr pedig a teremajtó felé sietett, hol őt már elfogadáskészen
várta a tanácsos úr, oly nyájasan hajtva meg magát előtte, hogy a
főispánnál félfejjel kisebb alakot mutatott, a midőn nagy tekintetű
vendége kezét megszorítá s csak akkor emelé ismét fejét még egyszer oly
magasra, midőn a terembe bevezeté őt, mintha mondaná a jelenlevőknek:
látjátok, ez is az én vendégem!
Mert jegyezzük meg azt, hogy nem minden ember keresi hiusága
kielégítését a piperében, míg egyik gyémántokat és czifra gombokat aggat
magára, addig a másik fényes vendégekkel ékesíti fel magát s ezek a
válogatott delnők és hazafiak ugyanazon czélra vannak összegyűjtve, mire
a ritka szépségű rhododendronok, muzsikáló órák s más afféle
csecsebecsék.
A főispán úr nem szokta magát nyomasztva érezni semmi társaságban, a mit
most is bizonyít az által, hogy senkinek a köszönését nem fogadja el. A
mint a házi úr által a méltóságos asszony elé vezettetik, ott egy kissé
meghajtja magát, a mennyire tőle telik s mormog magában valamit, a mi
hasonlít egy «alázatos szolgájához». A tanácsos úr hátra lép, szabad
tért engedve a főispán és neje közti társalgásnak, melyet az előbbi meg
is kezd e szavakkal:
– Disznó meleg van, méltóságos asszonyom.
S ezzel kiránt egy zsebkendőt kabátjából, körülborzolva vele izzadt
üstökét s nem sokat törődve vele, hogy az a zsebje kifordulva maradt, a
melyikből kihúzta.
Misztizláv és a báró sietnek őt üdvözölni. Misztizláv elég együgyű az
első szavak után mindjárt azt kérdezni a főispántól, hogy reményli,
miszerint a nagyságos asszonyhoz is leend szerencséje a társaságnak,
mire Tarnaváry olyan hegyes szemeket fúr bele, hogy a fiatal dandy
szinte elsápad tőle.
– Bolondul kérdezősködöl Miszti! súgá fülébe a báró. A főispán papucs
alatt van oda haza és semmi sem genirozza annyira, mint ha neje felől
tudakozódnak, miután az teljesen saját akarata után jár.
A főispán egy ideig gondolkozni látszott, hogy mint felelhessen méltó
haraggal a compromittáló kérdésre, azután ki is tört:
– A feleségemhez nem lesz szerencséjök. Annak más dolga van. Neki
okvetlen az újan megnyílt komédiaházba kell menni. Tessék, én nem megyek
utána! S azzal két ujjal megfogva háromfelé vált bajuszát, egyet
sodorintott rajta nagy mérgesen. Én életemben még nem voltam, nem is
leszek komédiában soha, – soha! És mintha nem tartaná kétszeri állítását
elégnek, harmadszor is elkiáltá – soha! s egyet ütött utána az öklével a
levegőbe – nagyot.
A komornyik halk jelentése hangzott közbe.
– Nagyságos gróf Szentirmay Rudolf úr és családja!
E szókra élénkebb mozgás kezdett észrevehető lenni a társaságban; sokan
meglepetetteknek látszottak: Szentirmay nem tartozott azok közé, kik e
társaság tagjait jó barátjaiknak nevezik; hogy történik az, hogy ama
nagy készületű ünnepély elől ő maga is átjön Pestről a tanácsos
meghívására, még pedig egész családjával, nejével, leányával, sőt
gyámfia, a fiatal Kárpáthy Zoltán is ott lovagol a hintó mellett. Ezt
senki sem foghatja meg. Arra a gondolatra ki merne jönni, hogy hiszen
még most csak délutáni öt óra van, hét órára ismét Pesten lehet teremni;
ezt senki sem tartaná valószinűnek. Akkor minek is jött volna ide, minek
fogadta volna el a meghívást? Már pedig megfoghatatlan marad, hogy a
mire ő maga annyi szenvedélylyel biztatott, toborzott másokat, onnan
épen ő maga maradjon el?
Kőcserepy nem látott Szentirmayék megérkeztében egyebet, mint kivívott
diadalát és sietett eléjök, őket elfogadni.
Mindenki, még a ki nem mutatta is, érdekkel tekinte az érkező gróf elé,
s kiváncsi volt látni az országgyűlési ellenzék egyik vezérét, a nemzeti
vállalatok hatalmas bajnokát ezen a helyen, a hol legkevésbbé volt
feltehető dolog, hogy elvbarátaira találjon.
Az érkező gróf magas, élte férfikorában levő alak, kissé hideg, de
bizalomra gerjesztő arczvonásokkal, magas homlokán csak egyetlen redő
vont maga után nyomot, közepén a két szemöld között a gondolkodás, a
mély szemlélődés redője, megvastagítva a szemöldök feletti izmokat, a mi
férfinak olyan jól illik, körszakálla, melyet még azon időben nem igen
viseltek, némi exoticus tünemény volt e simára borotvált társaságban, s
ez is valami ellenzék jegynek tekinteték.
Neje, Flóra grófné, harmincz éves lehet ez időben, szép nemes arcza csak
annyiban változott, hogy egy új kifejezés, az anyai érzet vonzalma
hagyott jellemet rajta. Különben most is azon vidám, kedélyes delnő,
minőnek ifjukori ismerősei látták, arcza és szép álla gödröcskéi nem is
engednék, hogy szigorúvá legyen, ha akarna is.
Leánya, a tiz éves Katinka sokban hasonlít hozzá, a kik Flóra ifjukori
vonásait keresik, sokat meg fognak találni abból leánya arczán; azt a
gyermeteg szendeséget, a szemek ártatlan, tiszta tekintetét, s azt a
nyugodt, szeretetreméltó ajkmetszést. A lányka egyszerű perkail ruhába
volt öltözve, mert jobb izlésű nagyjaink bármily gazdagok is,
leányaikkal férjhezmenetök előtt nem ismertetik meg a selyem-viselést.
Abból egyébiránt, hogy a grófné nem hozta el leányával együtt annak
nevelőnéjét, észrevehetjük, mennyire nem iparkodik szenvelgő
szigorúságot mutatni a világ előtt és nem bízza az anyai gondokat
egészen másra.
A család negyedik tagja a mi Kárpáthy Zoltánunk.
Valóban van oka rá a kiváncsiságnak, hogy őt közelebbről megtekintse.
A férfigyermekek rendesen legkevésbbé szépek, legügyetlenebbek az
úgynevezett kamaszévekben, midőn már elveszték a gyermeteg naivságot, és
még nem nyerték meg az ifjukor deliségét.
A fiatal Kárpáthy e tekintetben kivétel.
Egész alakja meglep szépsége által, idomaiban erő, idegesség látszik,
minden mozdulata ügyes, bátor és illedelmes, arcza leggyönyörűbb
vegyülete a napsütötte barna férfiszínnek s a gyermeki rózsapírnak,
arczvonásaiban nemesség, okosság tükrözi magát, ajkainak metszése finom,
csaknem nőies, de szemeinek nagy lángoló csillagai hirdetik a
férfi-lelket.
– Szép gyermek! gyönyörű fiu, mondogatják körül, a kik látják;
lehetetlen, hogy ez… a többit súgva mondják egymás fülébe. Különösen
egyet észrevesz rajta mindenki: azt, hogy mozdulataiban,
arczkifejezésében, fejhordozásában mennyire utánozza gyámatyját. Az
emberek ismét sugdosnak valamit egymás fülébe. Pedig bizony ez
természetes és egyszerű dolog; a gyermeki kedély, mint a lágy viasz, úgy
idomul ideálja mintájába s én emlékezem reá, hogy midőn egy kedvencz
oktatónknak az a szokása volt, hogy orrhangokon beszélt, a mi neki jól
illett, tanítványai nagy része elsajátítá tőle az orrhangokat; sőt a
figyelmesebb szemlélő képes felismerni a középosztály növendék ifjain
csupa tagjártatásaikból, hogy mely főiskola növeltjei? annyira magukon
hordják nevelőik helyes és helytelen modorait; mennyivel valószinűbb ez
az átalakulás, midőn egy gyermeknek oly mintaképe van, minő Szentirmay
gróf, ki nemcsak neki, hanem az egész országnak ideálja, s a kit annyira
szeret, bámul, imád, hogy már hatéves gyermek korában eltanulta
megyegyűlésein tartott beszédeit, s otthon elszavalta azokat Rudolf
gyermekei előtt.
A bemutatások, elfogadások kölcsönös általános mondatok után
elvégződnek, Flóra a tanácsosné mellett foglal helyet, Rudolfot a báró,
a főispán és a házi úr fogják körül, Katinka rögtön barátnéjára talál
Vilmában, ki már régóta egyedül sétál a teremben, nem találva hirtelen
eltünt társnéját; Zoltánt pedig a nagyothalló asszonyság foglalja el.
– Oh be kedves gyermek; ha az én unokáim közül valamelyik ilyen szép,
ilyen deli volna! szól az őszinte asszonyság gyöngéden megsimogatva
Zoltán sötét hajfürteit, mik természetes csigákban omlanak fehér
halántékaira. Mi hír Szentirmán, mi hír Kárpátfalván? hallom, hogy
utazni voltak Londonban, Párisban. Rossz útjok volt ugy-e? Zivataruk is
volt a tengeren. Hallom, hogy maga igen derék fiu.
Zoltán azzal igazolja e dicséretet, hogy híven felel minden kérdésére a
jó öreg asszonyságnak, s a tengeri zivatart oly élénk arczjátékkal festi
le előtte, hogy a jó néne siketsége daczára is megérti azt, s
elhallgatná ezt a fiut napestig, ki oly komolyan, oly tisztelettudón
beszélget vele s nem nevet háta mögé, vagy épen szemébe, mint a többiek;
úgy el tudná nézni beszélő ajkait, villogó szemeit s csak néha sóhajta
egyet: miért az ő unokái is nem ilyenek?
– Ejh Zoltán, Zoltán! hagyd ott már az öreget s gyere a kisasszonyokhoz!
kiált egy idétlen kappanhang a háta mögött, s egyike az öreg asszonyság
unokáinak, Czirányi Emanuel lép oda Zoltánhoz nagy szelesen; pár évvel
idősebb fiu nálánál, tökéletes kis dandy, csakhogy vékonyabb, mint a
többi, a ki, úgy látszik, hogy egy csomó szeleburdit választott
ideáljának s a mit azoktól eltanult, azon alaktalanságokban rendkívül
tetszik magának.
Zoltán komoly arczczal intett neki, hogy engedje beszédét bevégezni az
öreg asszonysággal.
– Eh, mit beszélsz annak, hiszen úgy sem hallja! kiálta az ifju fád, nem
iparkodva lassan beszélni, sőt azt várva, hogy mások e szavait
elménczségnek tartsák, s midőn nagyanyja megfogá Zoltán kezét, oda
lépett hozzá szelesen s kirántá azt az agg nő kezéből. Ugyan grószmama,
ne fogd el Zoltánt, fogj magadnak magadhoz való öreg urat.
Zoltán megcsókolá az öreg kezét s úgy távozott el, Emanueltől vonatva.
– Tisztelni kell az öregeket és a gyöngéket, Emanuel, mondá a fiatal
bölcs gyermektársának; az nagyot nevetett rá, azt hitte, hogy ez is élcz
volt.
Emanuel barátunk tökéletes gavallér. Még ugyan nem több tizenhárom
évesnél, hanem azért dicsekedhetik vele, hogy kiképzett dandy. E
dicsekedést nem is mulasztja el s ha két-három kortársára akad, azoknak
van mit hallgatni a felől, hogy minő vignette alatt lelhető a
legfölségesebb pezsgő, hol és mikor szokás találkozni szép
varrólányokkal, hány hódítást követett el itt-amott tánczpróbákon és
gyermek-koncerteken, s mily önálló beszédeket szokott tartani szülei
ellenében. Némely főrangú ifju soha sem volt gyermek, mert kicsiny
korától fogva gavallérnak nevelték.
A kis gavallér úrias szelességgel ragadá magával a karjára öltött
Zoltánt s letaposva egynéhány komolyabb hazafi tyukszemeit, sietett őt
bemutatni az ifju társaság bálványainak, Vilmának és Katinkának, kik
fiatal leányok szokásaként nagy hirtelen ismerősökké tudtak lenni.
Zoltán elpirult, midőn a még soha nem látott lányka előtt meghajtotta
magát. Oh higyjétek el, hogy az ifjak elpirulása legszebb színe a lélek
épségének. Vilma büszke főhajtással fogadá a gyermeket, s nagy okos
szemeivel figyelmesen tekinte rajta végig. Zoltánt zavarba látszott
hozni az, hogy valahányszor Vilmára nézett, mindig annak szemeivel
találkozott; ilyenkor aztán mintegy pihenésül mindannyiszor Katinka
arczát keresé fel, ki vigan nevetve, kaczagva beszélgetett Emanuellel,
gyermetegen, könnyelműen, a hogy életkorához illett.
Zoltán alig tudott mit szólni a lánykához, kit mulattatni kellett volna,
míg Emanuel alig talált elég kezeket és lábakat rendelkezésére, mikkel
szavait kisérje.
– Jerünk ki innen a szabadba! szólt Katinka kedves szökelléssel ölelve
át társnőjét, s ragadva magával kifelé. Én nem szeretek a szobában
lenni, mikor odakünn oly szép idő van.
Emanuel törte magát a kisasszonyok napernyőiért, Zoltánt odáig is
magával ragadta.
– Látod, oktatá fiatal társát, te olyan félénk vagy. Nem ér semmit
leányok körül szemérmesnek lenni. A leány mind egyforma, csakhogy
rátartja magát. Majd csak vigyázz én reám, meglátod, hogy egy óra alatt
mind a két leánynak elcsavarom a fejét.
Zoltánnak sehogy sem tetszett ez a beszéd, sőt azt nyilt kihívásnak
kezdte tekinteni. Neki a nőkről általában és különösen az ő
kicsikéjéről, – a hogy nevezni szokta, – egészen más fogalmai voltak; ő
is gondolkodott és ábrándozott azon szép gyermekről, ki vele együtt nőtt
fel, kit ő tanított járni, ő tanított beszélni, kinek számára
megtartogatá még kis gyermekkorában legizletesebb csemegéit,
legkedvesebb játékszereit, kinek kedveért lemondott kedvencz
mulatságairól, kinek szeszélyeit megtanulta tűrni, s kit ha karjára
fűzve vezethetett Pest utczáin, olyan édes valamit érzett szívében; de a
gondolatnak előtte szentségei voltak. Tudta, hogy az messze van még, a
boldogság: odáig sokat kell fáradni, tanulni, küzdeni; azt meg kell
elébb érdemelni és azt meg kell becsülni, s azért olyan formán érezte
magát Emanuel hetyke kérkedéseinél, mintha valaki ablak-üveget kaparna
körmeivel.
Katinka vígkedvű gyermek volt, szeretett nevetni, őt nagyon mulattaták
Emanuel bohóságai; képes volt előre elszaladni a kertben egy lepét
kergetve, s szívéből kaczagott, midőn Emanuel, ki el akarta fogni a
lepkét, keresztül bukott egy baraczk-sövényen, zöld foltot ejtve fehér
pantallonja térdén. Úgy kell neki, mondá magában Zoltán, ki míg az
andalgó Vilmát kisérte, szemeivel féltékenyen követé Katinkát és a
fiatal szeleburdit.
Emanuel úgy hozta helyre balesetét, hogy egy thearózsát leszakítva, azt
ajándékul nyujtá Katinkának, mit a leányka könnyelműen tűzött hajfürtei
közé. Ez roszul esett Zoltánnak. Alig birta kedvetlenségét eltitkolni.
Katinka megpillanta egy hintát s pajkos örömmel szökelt föl belé, aztán
Vilmát is biztatá, hogy üljön mellé és hintázzanak együtt. Vilma e
közben észrevette, – mert mindenre úgy tudott figyelni, – hogy Zoltán
szemeit le nem veszi azon rózsáról, mit Katinka hajfürtei közé tűzött s
ugyanazon ágról leszakítva egy másikat, a fiunak nyujtá azt.
– Önnek tetszik e rózsa, ugy-e bár? Van még rajta több is.
Zoltán gomblyukába fűzte a virágot, még egyszer oly rossz kedvű lett,
látva, hogy Katinka még sem akarja azt észrevenni.
A két leány azonban nem tudta elindítani a nehéz hintát. Emanuel, mint
igazi gavallér, hirtelen sietett rajtuk segíteni s megragadta a hinta
kötelét, a mivel azt nyerte, hogy szép barna svéd keztyűje keresztül
repedt s a hinta még sem lebegett. Nagyon nehéz volt neki.
– Ugyan Zoltán! kiálta türelmetlenül Katinka a gyermekre, ki összevont
karokkal nézte hasztalan törekvéseiket, gúnyos elégültséggel; mit nézed
a nyomoruságunkat és nem segítesz? aztán mintegy édesítőül monda: Ugyan
kedves Zoltán, légy olyan jó, hintázz bennünket…
Ekkor mosolyogva lépett oda az ifjoncz s megragadva izmos kezeivel a
csónakot, olyat lódított rajta, hogy az felrepült a légbe. A két leány
sikoltott, mintha félne s aztán mégis biztaták Zoltánt, hogy lódítsa még
erősebben a hintát. A diadal ezuttal az övé volt.
Mikor aztán a fiu elégnek találta a hintázást, akkor megragadá a csónak
szélét s egy percz alatt megállítá azt; azután kezét nyujtá a lánykáknak
a kiszállásra. Vilma figyelmét nem kerülte el, hogy mily bizalmasan dűl
Katinka Zoltán vállára a kiszállás közben s engedi karcsú derekát
körülöleltetni segítség fejében. Ő hirtelen a tulsó oldalon szállt le,
mielőtt a két fiatal udvarló segélyére lehetett volna. Emanuelnek
kellett megszenvedni érte, őt illeté gúnyos szemrehányásokkal, hogy nem
volt kéz alatt, midőn szükség lett volna reá.
Azzal a két leány előre futott. Emanuel kedvetlenül kezdé el magát azzal
mulatni, hogy lovagkorbácsával az őszi rózsák fejeit csapkodá el s
blasirt kedélylyel sipogá:
– Ejh, milyen fád az olyan mulatság, a hol táncz nincs; csak már
ozsonnához hívnának. Parbleu, ne menjünk oda, a hol nők is vannak, ott
az ember kedvére még csak nem is pezsgőzhet.
A két lányka pedig, a mint annyira elhaladt, hogy szavaikat az ifjak nem
hallhaták többé, elkezde bizalmasan beszélgetni:
– Te Katinka, kérdé Vilma, rokonod neked ez a Kárpáthy?
– Nem épen; szólt Katinka mosolyogva.
– Akkor hát kedvesed.
– Ah, te bohó! szólt Katinka szeme fehéréig elpirulva; hiszen rokonom…
Látva, hogy Zoltán utánuk siet, hirtelen eltüntek a verandába.
Mire Zoltán az előszobába ért, már akkor nem látta őket s a mint
széttekinte utánok, megpillantá maga előtt Tarnaváry jurátusát.
A szegény fiu meg volt már főve a kánikulai melegben, a feszes attilában
és a cselédek elménczkedéseiben, s nem tudta, hogy hová nézzen, a hol
senkit se lásson.
Zoltán egyszerre örvendve lépett hozzá, s megragadá kezét.
– Kovács! kegyed itt van? Nem ismer rám ugy-e? Én vagyok Kárpáthy
Zoltán. Nem emlékezik rám?
A jó fiu egészen meg volt lepetve e megszólítás által s alig tudta magát
feltalálni, hogy mint fogadja azt.
– Nem emlékszik ön, mikor Szentirmán volt ünnepi szónoklatokra, mennyi
minden szép dalra és versre tanított engem?
– Oh igen, igen, monda az ifju, de az olyan régen volt.
– És lássa, én mindjárt ráismertem önre, pedig most egészen más
öltözetben van, mint akkor. Milyen jól néz ki e magyar ruhában; úgy
szeretném már, ha én is jurátus lennék; ugy-e bár, ön királyi táblai
jegyző?
– Igen. Méltóságos Tarnaváry főispán úr oldala mellett.
– No akkor nem csodálom hát, hogy önt az előszobában hagyták, azt
mondják, hogy a főispán úr az alispánok fiaival is, kiket hozzá adtak,
úgy bánik, mint cselédjeivel.
(Csodálkozhatnánk, hogy Zoltán egyszerre ily fecsegő lett. E beszédek
által ő némi elégtételt akart nyujtani az ifju ismerősnek, kit főnöke
egyoldalú bornirtsága cselédek, inasok gúnyjának tett ki s e törekvés
ifju szívének becsületére válik.)
– Önnek meg kell bennünket sokszor látogatni, folytatá Zoltán; gyámatyám
nagyon szereti önt, sokszor emlegettük. Addig is jőjjön, beszélgessünk
egyet, én önt régebben is olyan örömest hallgattam.
A szájtátó cselédhad vihogása egészen elnémult arra, hogy e gazdag
méltóságos urfi nem tartá illetlen dolognak a jurátussal barátságosan
bánni, őt karonfogni, látásának örülni; a mi annyival feltünőbb,
minthogy főrangon született gyermekeknél sokkal kifejlettebb a
büszkeség, mint az éltesebbeknél, s ők sokkal kevésbbé szokták
szegényebb sorsú ismerőiket meglátni emberek előtt.
Zoltán valóban örült, hogy ez ifjut, kinek komoly, eszes arczát még évek
előtt annyira megszerette, most véletlenül viszontláthatá, s az a
kézszorítás, az a mosoly, az a melegség a szavakban, nem volt
kiszámított szenvelgés, népszerűség kedveérti leereszkedés; egy
gyermekszív őszinte örömnyilatkozata volt az, mely még nem azt
válogatja, hogy mi magas, mi alacsony, hanem azt, a mi kedves, vagy nem
az. És mégis jól tudá e perczben azt átgondolni, hogy ez által ő a
szegény ifjunak, ki órák óta gonoszabb kínpadon áll, mint ha
hangyafészekbe volna kikötve, kinek esze, míveltsége előtt
elpirulhatnának sokan, kik odabenn a termekben ölik az időt, s ki maga
pirulni kénytelen az uraságok inasai előtt, kikkel egy sorba állíták,
kellemes érzést okoz.
Mind ez ugyan sokkal csekélyebb dolognak látszik, semhogy érdemes legyen
róla beszélni; de ha megkérdezzük öregeinket, kik hasonló pályát hasonló
úton futottak meg, mindegyik emlékezni fog közülök ilyen apró
megaláztatásokra, miken most már nagyot kaczagnak ők maguk is; de hogy
még most is emlékeznek reájok, az mutatja, hogy igen mélyen kellett
azoknak gyökeret verni a szívben, s a mély gyökér ágya mély seb.
Zoltán széttekintett az inasok között, kikereste magának közülök a
legimpertinensebb arczot: – a «szép» melléknévvel ismert lakáj volt az.
– Jancsi, vagy Peti, vagy hogy hínak; hozz ki gyorsan két széket a
veranda alá számunkra.
Azt ugyan nem hítták sem Jancsinak, sem Petinek, hanem Adolfnak; egy
perczig tétovázni is látszott, hogy tegye-e, a mi parancsolva van? de
nem volt bizonyos felőle, ha vajjon nincs-e hirtelen keze az urfinak, a
minek a szennyét azután semmi pártfogolás sem mosná le róla, s jónak
látta inkább nagy durczásan engedelmeskedni.
Ha saját házánál találta volna Zoltán hajdani ismerősét, bizonyosan
minden előitélet daczára legkisebb tétovázás nélkül karonfogta és a
termekbe vezette volna; de itt ő is csak vendég volt; e helyen a
jószívűség hasonló nyilatkozata szelesség lett volna s jámbor ismerősét
százféle zavarba ejtendé. «Jerünk a kertbe, mondá neki, ott
beszélgethetünk, úgy is nagyon ide süt a nap a veranda alá.»
Adolf épen akkor ért oda a székekkel.
– Köszönöm, visszaviheted, mondá Zoltán, s mellénye zsebéből egy
féllázsiást vett ki, kezébe nyomva az inasnak, s azzal tovább ment,
karjára öltve a jurátust.
A liberiás Adonisnak igen sok és igen különös híre járt azon szédelgős
körökben, mikért az őstisztalelkű ifju valami természetszerű gyűlölettel
találkozott véle mindannyiszor, s szerette megalázni.
A két ifju elbolyongott a kert tekervényein. Zoltánnak annyi kérdezni
valója volt, mikre a fiatal joggyakorló igen közönséges feleleteket
adhatott.
– Régóta van Pesten?
– Közel egy esztendeje.
– Még sem látogatott meg bennünket, pedig sokszor itt vagyunk.
– Ezért bocsánatot kell kérnem. Törvényszünetek alatt rendesen utazunk,
egyébkor pedig nagyon el vagyok foglalva.
– A főispán igen sok munkával terheli joggyakorlóit.
– A ki a jurátusi éveket mulatságnak nézi, az bizony ne menjen hozzá; de
a ki komolyan készül az ügyvédi pályára, arra nézve megbecsülhetlen az
oldala melletti foglalkozás; sehol sem lehet annyi gyakorlati ismerethez
jutni, mint nála.
– De ő megalázó munkával is terheli az oldala mellé esküdteket. Sokszor
hallottam ebédek felett tréfákat mondani a felől, hogy bánik
jurátusaival, s nagyon szántam azon szegény ifjakat, pedig nem is
tudtam, hogy ön is azok között van. De talán nem is igaz az mind.
– Igaz biz az, szólt Kovács könnyű kedélylyel; hajdúja jelen nem létében
kitisztíttatja velünk csizmáit, testgyakorlat kedveért fát is vágat s
fűtésre alkalmaz; éjszaka ha nagy sár van az úton, leszállít a hintóból,
hogy vigyük a lámpát a lovak előtt; de mindezek sokkal mulatságosabb
dolgok, mintsem megszomoríthatnának, s később jó hatással vannak;
korunkban könnyen elkapja a világ a fiatal embert, a nagyságos úr minden
órában eszünkbe hozza, hogy semmik vagyunk. S ilyenkor, midőn az
emberrel annyira éreztetve van semmisége, oly erős vágyai támadnak
valamivé lehetni! Ah, én bizonyára sokat fogok egykor köszönhetni a
főispán úrnak.
Zoltán keble úgy emelkedett e szavaknál; soha sem feledte azokat el:
semmiből lenni valamivé! önsorsát teremteni az embernek; becsülettel,
önérzettel jutni oda, hova másokat megnevezhetlen utak vezettek, vagy a
hova mást születése helyezett. Érzé tán magában, hogy ő is képes volna
arra, s szinte szégyenlé, hogy oly gazdag, mert soha sem fogja tudhatni,
hogy mi annak az értéke, a mi a szíven belül van?
A teremben ezalatt megszólalt a zene, természetesen nem czigány húzta,
mert azt csak parasztmulatságokban használták; a nemzeti tánczoknak,
körnek, csárdásnak, még akkor híre sem volt, keringő és franczia négyes
uralkodott az előkelők termeiben. A báró úr igen jó tánczos volt, a
keringőt különösen remekül tudta járni, oly messze tartá magától
tánczosnéját, egész testét hátravetve, hogy ha ilyenkor egymást hirtelen
eleresztik, a terem két különböző részébe fognak esni. Erről bizonyságot
tehetne Emanuel barátunk, ki dicső mintaképét utánozva, próbálta már
egypárszor az ilyen hanyattesést.
Jelenleg épen valami lármás franczia négyest járnak. A szemközti párok
báró Berzy Vilmával és Emanuel barátunk Katinkával. Katinka váltig
keresi szemeivel Zoltánt, hogy merre lehet? de nem találja s kénytelen
beérni tánczosával. A szövevényes quadrille nem megy végbe minden zavar
és előleges értekezések nélkül, melyet az ifju hazafiak oly komoly
arczokkal végeznek el egymás között, mintha valami vitézi bajról volna
szó. Báró Berzy a franczia négyesben csak egyszerűen szokott lépni,
melyet Emanuel barátunk rögtön utánoz, félreismerhetlen kinyomatával
arczán azon öntudatnak, miszerint ő okvetlenül bámultatik.
A körülülő éltesb asszonyságok gyönyörködve nézik az ifjak mulatságát;
köztük ül a tanácsosné és Szentirmayné is. Mindkettő elég fiatal és elég
keresett volna ugyan még, hogy a mulatságban résztvegyen, de az anyáknak
az a véleményök, hogy ha leányaik megnőttek, akkor már nekik nem illik
tánczolni.
A város felé nyíló erkélyen voltak a férfiak éltesebbjei, kik a
könnyebbvérűek vigalmaihoz nem tartanak többé igényeket, s szokás
szerint vitatkoztak a nap érdekeiről.
Nem azok az emberek éltek akkor, a kik most. Mai nap alig van ember a
hazában, a ki előre menni ne akarjon s legfeljebb a haladás útjai
tesznek a nézetek között különbséget; akkor még egy nagy mozdíthatlan
tömeg ült a nemzet lelkén, melynek nem volt egyéb elve, mint onnan meg
nem mozdulni, nem hagyni nőni maga körül a füvet, a nemértés bámulatával
fogadni minden új eszmét, húzni ösztönszerűleg hátrafelé mindent, a mi
előre akar menni, minden új vállalatnál a biráló háladatos szerepét
játszani s bontani ott, a hol más épít, miért? mert jól érezték, hogy ha
egy új eszmevilág új életforgást hoz a közéletbe, az eddig nem létezett
elemek túl fognak rajtok nőni, s ha a két lefolyt évtized után végig
nézünk a közéleten, el kell ismernünk, miszerint félelmük nem volt
alaptalan, a világ növése eltakarta őket s az újabb ivadék, midőn a
«maradók»-ról hall beszélni, bátran azt hiheti, hogy azok csak a költő
képzeletében éltek: úgy elvesztek, úgy elenyésztek.
Még – harminczhétben milyen szép sokasággal voltak!
Rudolf akárhova tekintett e társaságban, egy elvbarátot nem talált. A
kik körüle voltak, iparkodtak a saloni általános udvariasság szavaival,
stereotyp szivességgel palástolni a fölötti örömüket, hogy őt itt
láthatják, a tanácsos villájában, kinek arczáról lehetett olvasni, hogy
Rudolfot maga iránt bizonyos tekintetek miatt lekötelezve érzi, úgy
szólván kezei közt tarja. Mik lehetnek ez igen erős kötelékek, mikkel a
tanácsosnak sikerült a lélekerős férfit akaratához bilincselni? azt
senki sem gyaníthatja, de hogy vannak, azt épen úgy lehet sejteni
Kőcserepy diadalából, mint Szentirmay feszült, csaknem aggályos
magaviseletéből. Óráját gyakran nézi.
– Mit nézi annyit azt az órát a gróf? riad rá Tarnaváry, ki soha sem
engedi senkinek kibeszélni magát, tán csak nem akar bennünket ide
hagyni?
– Valóban kénytelen vagyok, válaszol Rudolf hidegen.
– Tán csak nem akar a komédiaház megnyitásán ott lenni? monda a főispán,
homéri kaczagással fogadva e szép ötletét.
– Sőt igen.
E szóra a tanácsos úr közbe furakodott, nagymosolyogva s felfelé
fordított ravasz-édes szemekkel tekintve Rudolfra.
– Ah, az nem volna szép méltóságodtól, ha megfosztana bennünket azon
élvezettől, hogy itt tisztelhessük.
– Magam is sajnálom, hogy kötelességeim így összeütnek, de megigértem
valakinek, hogy el fogom kisérni odáig.
– Mit, kisérni? pattant fel Tarnaváry. Oda találhat akárki is
egymagában; mintha bizony olyan nehéz volna eltéveszteni Pesten a
kerepesi útat. A ki kisértetni akarja magát, fogadjon lámpásos gyereket.
Rudolf csendesen mosolygott.
– A ki kiséretemet igényli, az egy közhódolatban részesülő személy.
– Kicsoda az? kérdék egyszerre mind a körülállók.
– Ki az? ki az? sürgeté aggodalommal a tanácsos úr.
Rudolf benső gyönyörűséggel legelteté szemeit a két férfi arczán:
– Nem akarom fenhangon mondani, mert félek, hogy kárt okozok ebben a
szép társaságban.
A tanácsos és a főispán közelebb hajoltak hozzá, mire Rudolf csendesen
odasúgta nekik:
– A nádor…[1]
A tanácsos úr hüledezve tekinte szét, ha nem hallotta-e még valaki?
– Méltóztatik átlátni, szólt Rudolf, hogy a kiséret tiszteletetét
ezuttal elmulasztanom nem szabad.
– De nem ám, teringettét! kiálta fütyköt vetve a főispán, s jobbra-balra
taszítva, a kik előtte álltak, rohant ki a termen keresztül az
előszobába. «Audiát!» audiát! hol van? merre van? hol a pokol fenekében
jár?
A jurátus hallva főnöke szavát, sietett Zoltánnal a kertből vissza.
– Miért nincs kéz alatt, mikor azt mondtam, hogy itt maradjon? rivall rá
a főnök, tatár szemeit végig villogtatva rajta a sok kukta és groom
újabb örömére.
– Bocsánatot kérek, szól közbe Zoltán szerényen; én voltam oly bátor,
barátomat néhány perczre elfoglalni. Régi ismerősök vagyunk.
Tarnaváry szómondás nélkül nézi végig az ifjonczot. Nem sokra szokta
becsülni a fiatal embereket. Ennek ugyan félmillió jövedelme van, de az
meg nem őrizné a lehordatástól, csak oly bátor és okos képe ne volna s
lehetne valahogy beleakadni abba, a mit mondott.
Miután eléggé megnézte a fiút, ismét jurátusához fordult, kemény, durva
hangon éreztetve parancsát.
– Audiát! fogja be a fakóit (értsd a saját lábait) menten s kutyagoljon
(műszó a gyalogolás kifejezésére) le Budára szaporán a szállásomra;
mondja meg a kocsisomnak, hogy fogjon be rögtön s ne 10 órakor jőjjön
vissza, hanem azonnal. A befogásnál maga is segítsen neki, hogy hamarább
készen legyenek. Értettük?
Kovács meghajtotta magát készséggel s indulni készült.
– Egyebet nem parancsol nagyságod?
– Punctum. Elmondtam a mi volt. Úgy siessen, hogy hét óra előtt ismét
Budán kell lennem; – már most csak nyargalándum. Kettőt lépjen egy
helyett.
Buda onnan jó félmérföld gyalog.
A cselédhad vihogva tekintgetett a gyalogpostának alkalmazott jurátusra.
Zoltán meglátta közöttük lovászát s odainté, szeliden, nyájasan mondva
neki:
– Kérlek Mihály, nyergeld fel paripámat, légy szíves sietni vele;
megengedi főispán úr, hogy lovamat átengedjem barátomnak, így sokkal
gyorsabban megjárhatja az utat.
Tarnaváry, kit bosszantani kezdett az, hogy ez a fiu olyan szeliden
beszél a lovászával, mintha mellékletet szándékoznék állítani az ő
modorához, melylyel joggyakornokát traktálja, nagyon szeretett volna ez
ajánlatnak ellene mondani, de ez oly logice volt föltéve, hogy el nem
fogadása lehetetlenné vált, miután ő saját maga ajánlotta a lehető
legnagyobb sietséget.
A lovász elővezette a gyönyörű angol paripát és saját vezetékét s Zoltán
maga segíté felülni rá az ifjút, halkan tudtára adva, hogy mint szorítsa
azt meg térdeivel, ha azt akarja, hogy lépést menjen s mennyire húzza
össze a kantárszárat.
A jó fiu bizony nem sokat ült lovon, nem is igen ügyesen tudott vele
bánni. Az urasági lovászok vinnyogni kezdtek a főispán úr körül.
– Ki röhög itt? ordíta az hirtelen, széttekintve közöttük. Takaradjatok
innen eb az inge léhűtői!
Azzal megfordult sarkán s visszament a terembe, kiirtva minden
mosolygást a vele szembejövők arczáról haragos tekintetével.
Zoltán jól szívére köté lovászának, hogy vigyázzon az úton barátjára s
azután a vezetékeket vigye egyenesen haza, mert ő a gróf kocsiján fog
visszatérni, s azzal kezet szorítva barátságosan az ifjuval, útnak
bocsátá őt, sokáig utána nézve.
Ezen ifju sokáig fog emlékezni ő reá, s az a kicsiny mag, mit gyermeteg
ragaszkodása a hű szívbe ültetett, lombos fája lesz egykor a hálának,
melynek baráti árnya alatt jó lesz megpihenni a most mindenkitől
irigyelt főrangú ifjunak.
Midőn Zoltán a terembe ért, már vége volt a táncznak. Katinka reá
támadt.
– Szép dolog ez Zoltán, az egész táncz alatt elmaradni.
– Úgy sem akadt volna párom, szól az ifjoncz féltréfásan.
– Tán nekünk kellett volna önt fölkérnünk? kérdé Vilma, és Zoltán igen
megzavarodott, midőn oda tekintve ismét nem birta kiállani e leány
szemeit.
Miért néz ez a leány minduntalan reám? kérdezé magában. Talán haragszik
reám? Isten neki. Inkább nem is közelítek hozzá soha, csak ne
haragudjék. Csak tudnám, mivel bántottam meg?
– De valóban, Zoltán barátom, szólt közbe Emanuel barátunk, ez nem
gentlemanhez illő dolog. Ez nem lovagiasság. Ezért, ha oly jó barátok
nem volnánk, párbajt kellene velem vívnod, parbleu! életre-halálra.
Nekem átellenesemnek kellett volna lenned. Így kénytelen voltam báró
Berzyt választani. Apropos: láttad-e már báró Berzyt tánczolni a
cancanont? Fameuse tánczolja a cancanont és a chahu-t is; ma foi.
– Sz – sz! hangoztatá Zoltán, ki jól tudta, hogy e derék táncznemek még
a párisi közhelyekről is el vannak tiltva dísztelen mozdulataik miatt,
de Emanuel barátunk oly nyugodt ostobasággal beszélt felőlök, hogy nem
lehetett elcsitítani.
– Én nem is tudom, hogy miért nem tánczolják azokat a mi salonjainkban?
Báró Berzy azt mondja, hogy azok sokkal szebbek, mint a magyar
csárdások, a miket a paraszt lakodalmakban tánczolnak.
Szerencsére az inasok fagylaltot hordtak körül s ezzel megzavarták a
fiatal tánczreformator eszmejárását; azt azonban meg nem gátolá semmi
körülmény, hogy ezért Emanuel barátunk, kanállal és csészével kezében,
kifogyhatatlan elménczségeket ne hordjon fel a kisasszonyok
mulattatására, miket mind báró Berzytől gazdálkodott el.
– Ez a fagylalt olyan édes, mint a kisasszony, monda Vilmához fordulva;
azért nem szeretném, ha a kisasszony fagylalt volna, mert attól félnék,
hogy megenném.
Ezt az elménczséget báró Berzytől hallotta Emanuel barátunk, ki azzal
egy szép czukrászleányt tisztelt meg, s a mi annak elég jó volt, de
Kőcserepy tanácsos úr kisasszonyára kissé illetlen volt az alkalmazás,
melyet Vilma megvető arczkifejezéssel eléggé is iparkodott tudtul adni.
Ez alatt mint a futótűz terjedt el a társaságban, hogy nem csak
Szentirmay készül eltávozni, hanem még a főispán is, ki intézkedéseit
mindig oly nagy zajjal szokta megtenni, hogy lehetetlen volt titokban
maradniok. Az emberek kérdezősködtek: miért? mi baj van? Megtudták az
okát, hosszú képök lett, elkezdtek sugdosni, szörnyűködni: «még a
főispán is elmegy a szinházba!» Kiki fészkelődni kezdett a helyén,
többen példálózni kezdtek a házi úr előtt, hogy talán már terhére is
vannak, hogy nem jó későre maradniok, mert a hegyen nyaktörők az útak
stb.; úgy hogy midőn a gróf neje vállára segíté a bayadér fátyolt, a
tanácsos úr azon vevé észre, hogy a társaságnak fele talpra kerekedik s
készülni kezd hazafelé.
A tanácsos úr iparkodott mosolyogni. Magában pedig ezt gondolta: «Ez a
Szentirmay úgy tett, mintha magát megalázta volna hozzám, pedig csak
azért jött ide, hogy megszégyenítsen, hogy vendégeim szépét, javát
elcsábítsa tőlem s az én fényes mulatságomra ne maradjon itten más, mint
a kikre magam sem adok semmit.»
Az előkelő urakat, asszonyságokat lehetetlen volt marasztani többé.
– Oda kell mennünk, mondák mindnyájan, nemzeti vállalat, nem szabad
pártfogásunkat megvonni tőle. Mit mondana a közönség, ha a páholyokat
üresen látná? Itt eleget tettünk a barátságnak s oda most a kötelesség
hí.
Egy szóval, a mire gondolni egy óra előtt még nevetség és botrány volt,
az egyszerre szent kötelesség, polgári érdem lett; az ifjak megszüntek
elménczkedni fölötte, az öregek félbenhagyták a fitymálást, a főispán
úr, kinek kocsiját Kovács még az úton kapta, maga sürgetett legjobban
mindenkit, hogy «menjünk már, menjünk már!»
Az volt a legnagyobb bosszúság, hogy még csak marasztani sem lehetett a
távozni készülőket; Rudolffal együtt egy egész sora a hintóknak hagyta
el a kéjlakot.
Szentirmay birt annyi önuralkodással, hogy arczán nem mutatta diadalát,
de még többel kellett birnia Kőcserepynek, hogy eltitkolja mély
bosszúságát, midőn a távozókkal kezet szorít.
– Tehát nem tartóztathatom méltóságodat. De a grófnét talán mégis itt
hagyhatná.
– Oh kérem, én féltékeny vagyok Rudolfot egyedül bocsátani, szólt Flóra
tréfával kerülve ki az egyenes választ.
– Legalább a fiatalokat hagyják itt nőm védelme alatt még csak most
kezdtek mulatni. Kárpáthy úr úgy is látott annál szebbet is, jobbat is.
Zoltán megköszönte a szivességet.
– Nekem ez ünnep, nagyságos uram.
A hintó a terracera járatott, Zoltán segíté felülni gyámanyját és
Katinkát; neki szembe jutott az ülés a lánykával.
Midőn búcsút vett a Kőcserepy-családtól, s Vilmára tekintett, ismét
annak nagy feddő szemeivel találkozott.
«Miért haragszik ez a leány reám? Hiszen oly távol tartom magamat tőle.»
Úgy sietett mellőle, s olyan könnyülten érzé magát, midőn végre
kicsikéjével szemközt ülhetett, s a kéjlakot nem látta többé szemei
előtt.
Csak egy zavarta még: az a rózsabimbó, melyet Emanuel szakított Katinka
számára. Mi szükség volt neki azt a hajába tűzni? Föltette magában, hogy
nem fog oda nézni, de tekintete megint csak oda tévedt.
Végre Katinka is észrevette. Eleinte el nem tudta gondolni, hogy Zoltán
miért duzzog? Tán csak mutatni akarja mások előtt, hogy rajta hatalma
van. Ah a rózsa! végre rájött. Lassan kihúzta azt kontyából, hogy csak
alig állt benne, akkor kihajolt a hintóból, mintha valamit nézne s a
rózsa a legelső zökkenőnél kihullott hajából.
Anyja észrevette.
– Elvesztetted virágodat.
– Nem tesz semmit, monda Katinka, kapok másikat; s elkérte azt, mely
Zoltán gomblyukába volt fűzve, s azt tűzte hajába.
A két gyermek azután oly jó kedvű volt az egész úton, mintha a mythoszi
istenek itala cserélte volna ki kedélyeiket.
Katinka egész a szinházig tartotta vidám fecsegéssel az egész
társaságot, Zoltán pedig olyan jó izűen kaczagott azokon, mint a ki soha
vígabb dolgokat nem hallott.
Hét órakor tömve volt a szinház, díszes, ünnepélyes néppel; tele minden
páholy a főúri renddel és senki sem bánta meg, hogy ide eljött.
Kőcserepy úr kéjlakában pedig érintetlen maradtak a geleék és torták, a
pompás mulatság leszállított értéke csak azok számára maradt meg, a
kiknek jelenléte senkit sem érdekelt. Emánuel barátunkon kívül, ki
agyontánczolhatta és pezsgőzhette magát, senki sem vivátozott a ragyogó
röppentyűknek, mik az esti órákban hirdeték fennen villogó tűzgolyóikkal
a távol nézőknek, hogy ez órájában a nemzeti lelkesülésnek egy magyar
főúr vigad ott, – bosszúval és elnyelt keserűséggel szívében.