Láttatok-e már új gazdát, ki az őseitől elhanyagolt örököt átvéve, erős
akarattal, kedvvel, szorgalommal hozzáfog ismét elpusztult ősi telke
helyreállításához? épületet rak, cserjét irt, fákat ültet. Mint örül
aztán, ha szorgalma, buzgó fáradsága nyomain meglátszanak az Isten áldó
kezei, milyen örömmel mutogatja felépült kunyhóját, üres pinczécskéjét,
melyhez a bortermő vesszőt még most is ültetgeti; hogy dicsekszik kertje
első virágával, fája első gyümölcsével; milyen boldog, ha akad valakire,
a ki meghallgatja ártatlan büszkeségét s megdicséri csirájában a vetést.
Emeletes házak, paloták urai szánó mosolygással tekintenek reá: «mit
mutogatsz te nekünk, szegény bohó, nyomorult viskódon, elültetett
seprűnyeleiden, miket kertnek nevezesz; mi lesz te belőled? előbb-utóbb
meg kell szakadnod a munkában, le kell roskadnod a teher alatt, úgy sem
éred végit; jobb volna, ha hozzá sem fognál, szegény bohó!»
Az pedig fárad, törekszik, szent türelemmel küzd az utókorért, Istennel
szívében ülteti el a jobb jövők reményét, minden pillanatját munkára
fordítja, s midőn hasztalan fáradt, midőn csalódás, tapasztalatlanság,
rossz idők, Isten csapási hiúvá tették munkáját, – ismét újra kezdi.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Az ezernyolczszáz harminczhetedik esztendőben, augusztus hó vége felé
sajátszerű nemzeti ünnepélynek volt tanúja Pest.
Nevezhetnők azt inkább családi ünnepnek. Hiszen oly keveseket érdekelt
ez akkor és e kevesek mind úgy beillettek egy család tagjainak, kiket
közös szeretet, közös bánat, közös áldozatok rokonokká tőnek, s kik most
összejöttek megünnepelni egy igen egyszerű kis házuk felépítésének
örömét, melynél szebb és nagyobb háza van akárkinek, de ez a mienk és mi
örülünk neki; bár azt mondják, hogy kicsiny és nem igen fényes.
Ez a ház: a pesti nemzeti szinház.
Régóta emlegették már buzgó hazafiak, hogy a nemzeti műveltség oltárának
mi is építsünk egy kunyhót, hol menedéke, bölcsője, emléke legyen a
hazai művészetnek, hogy ne jusson az is annyi szépnek, jónak meg nem
érdemlett sorsára: az elenyészésére.
Beszéltek róla, hogy a művészet, az irodalom szerzi meg a nyelv értékét,
méltóságát s a nyelvben él a nemzet. Másutt régen tudják már ezeket a
dolgokat, még itt mondogatni kellett és sokszor mondani! – az az ifju, a
ki elkezdett erről legelébb beszélni, ősz, meglett férfi volt már, a
midőn a sikert megérte.
De mégis megérte.
Voltak, a kik nem hallgattak reá. Egyéb sincs, hát ez minek? Apáink
ellehettek, mi is ellehetünk nála nélkül.
Voltak, a kik nem értették. Kinek az? minek az? Mi haszon lesz abból?
Voltak, a kik kinevették. Művészet és magyar? Jó az a falukon, a hol
jobb nincs; de ide Pestre! világ csúfjára, hagyjátok el!
A kétkedők fejöket rázták; nem volna rossz, de lehetetlen: más időben
kellett volna azt kezdeni; az önző szűkkeblűség talált okokat, mikbe az
áldozatoktóli iszonyát eltakargassa: ki ad rá pénzt? sok kell reá, másra
sem telik.
És midőn a fillérek lassan összegyűltek, akkor elszabadultak az
ellenvetések: hová építitek? nem készül az el soha; a pénz egyéb, sok
kézen forgó összegek sorsára jut; ha készen lesz is, mit mutogattok
benne? és ha lesz mit mutogatni, ki nézi meg?…
Bocsássatok meg nekünk nálunknál jobb, okosabb és gazdagabb urak, nem
akarunk mi veletek versenyt támasztani; mutassatok nekünk egy kicsiny
kis helyecskét ebben a nagy kevert városban, a hova letehessük házi
oltárunkat, valahol valami külváros szögletében, a hol nem fogja
szegénységünk szemeiteket sérteni, a hol nem esünk útjába senkinek; majd
építünk mi ott valami szerény házacskát, elég szépnek fogjuk mi azt majd
találni; szerzünk bele játékosokat, kiket nem vakmerősködünk művészeknek
nevezni, nem igénylünk tőlök sokat, ők is kevéssel be fogják érni és
kedvünkért szorgalmasak, iparkodók lesznek, tán idővel még előre is
haladnak. Hagyjátok meg nekünk ezt az örömünket.
A József-külvárosban, a kerepesi úton lőn magán hazafiui ajándékul
kimérve egy szerény telkecske a hazai művészet leendő lakhelyéül. Midőn
néha egy-egy elegans úri fogat arra tévedt a belvárosból, csodálkozva
tekintének a bennülők a szerteszét felrakott kő- és téglahalmazokra;
senki sem hitte, hogy ebből legyen valami. «Egy félben maradt ruina a
városszélen!» szóltak nevetve, a kiknek könnyű volt nevetni; «de bizony
jó lesz az magtárnak, ha elkészül», tréfálózék a practicusabb elme, míg
a hozzáértők előre elhatározák, hogy össze kell annak dőlni, mert a
falak nem birhatják meg a tetőt.
És ime mégis felépültek a falak, a tetőt is feltették rájok, a nélkül,
hogy összedőltek volna; az épület készen állott. «De soha sem fog
megnyílni!» mondák a clairvoyantok. Határidő lőn kitűzve; az elmúlt, nem
tartatott meg. Lett hahota és gúnykiáltás! A lustaság, a részvétlenség
szeret mindig pessimista lenni: hogy ne legyen kénytelen valamiben
segíteni, inkább előre kimondja rá, hogy nem lesz belőle semmi.
Végre a mondott év augusztus 22-ére lőn kitűzve a végső határidő,
melyben a honi művészet templomának meg kelle nyittatni a közönség
előtt.
A vállalat élén vasakaratú férfiak álltak; a kimondott szónak meg kelle
tartatni. A kétkedők mosolyogva csoportosultak a kerepesi úton azon nap
reggelén, melynek estéje az igért ünnepélyre volt kitűzve. Volt is miért
mosolyogniok. Egy otromba négyszögletű épület állt előttük, még be sem
vakolva, nem hogy kimeszelve; körül az udvaron építő állványok, kő- és
téglahalmok, meszes vermek, homokkupaczok, deszka-, lécztördelék. A ki
keze-lába koczkáztatásával betekintett az épületbe, gyönyörű
hangversenyhez jutott: fűrész és kalapács, gyalu és szekercze dolgozott
a világot ábrázoló deszkákon, a fúró-faragó emberek jobbra-balra
taszigáltak egy-egy phantasticus alakot, ki papirköteggel kezében a
szinpadra tévedt. Talán Thália papja? Szegény! Ez ma játszani akar itt!
Boldog kivánság. Csak legyen kinek. Ugyan ki fogja őket nézni? A
polgárság nem tud magyarul, az nem jön ide, az elegans világ ma
délutánra épen nagyságos Kőcserepy tanácsos úrhoz van híva, ki Budán a
Svábhegyen pompás szőlejében nagyszerű mulatságot rendezett e napra s
minden tekintélyt meghívott magához, ezek tehát nem lesznek a szinház
megnyitásán; a jurátusoknak nincs pénzök; hátra volna még a mesterlegény
és az alsó osztályok, de valami kósza hír, melynek forrását senki sem
ismeri, már több nap óta el van terjedve a városban, miszerint a
páholyok oly gyengén vannak építve, hogy ha a karzat véletlenül
megtelik, mind rájok fog szakadni az egész népség.
Szegény szinészek! Bizony nem lesz csoda, ha üres falak előtt fogják
eljátszani _Árpád ébredését_.
Eljött végre az est, ütött a sok szívdobogással várt óra, megnyíltak a
magyar művészet templomának kapui és ime minden téreiben megtelt a ház
és nem szakadt le, pedig volt mit viselnie örömének túlsúlyában; ott
voltak a főnemesek bársonyos páholyaikban, deli úrnők, kiknek
hattyúkeblében eddig nem érzett öröm dobogott; ott voltak az együgyű
emberek a tömött karzaton, kik hat napon át dolgoznak, hogy a hetediket
megünnepelhessék; ott volt az ősz nemes, ki ifju korának kedvencz
gondolatját látta felépülve és az ősz napszámos, ki ingyen dolgozott a
nemzeti szinház felépítésében; és mindenki örült annak, hogy a másikat
ott látja, a főúr a szegénynek, a pór a nemesnek és a szentelt öröm
rózsavilágán át minden olyan szépnek, olyan nagynak tetszett; – minő
pompás épület, mily büszke csarnokok, ragyogó és díszes minden; és ah,
most föllebben függöny, elhangzik az első mondat, oh mi szépen hangzik!
Oh mi szépen hangzik! Nézzetek, nézzetek körül: mi csillog az emberek
szemeiben mindenütt? Drága gyöngy, drága gyémánt az; szép hölgyeink,
hagyjátok azt ragyogni. Az előadott mű tele van szépségekkel, oh
bizonyára remekmű az. Ne mondjátok, hogy másutt jobbak vannak, mi a
magunkéról beszélünk.
Milyen szépek a díszítmények, milyen czélszerű a gépezet, az egész
elrendezés mily izléses; minden meglepő. A mi még hiányzik, majd az is
mind megjön, költő és művész szorgalommal, tanulmánynyal fogja emelni a
szellemet, a közönség kegyes, elnéző lesz irántuk, tudva, hogy azok úgy
is törekesznek a tökély felé, elfogadják a jó tanácsadást; hisz a kik e
közös házban megjelentek, olyanok mind, miként egy nagy család tagjai s
ez a csecsemő művészet, mely most legelőször nyitja meg itt ajkait
beszédre, mintha mindenkinek tulajdon gyermeke volna, kit közösen
nevelünk, ruházunk, ápolunk, ha dorgáljuk is néha, csak azért történik,
mivel oly nagyon szeretjük.
E csendes örömben folyt le az est. Kinek jutott volna eszébe az
itélethozás? A fitymálás, a részvétlenség, a közöny a kapukon kívül
maradt. Itt benn csak a szeretet és néma gyönyör volt és öröm volt
látni, hogy az új ház kicsiny, a mennyire megtelt szeretettel; néhány
óra előtt még attól remegtek, hogy elég széles és tág lesz az – a
részvétlenségnek.
Mindenki el volt merülve hallgató örömében, az egész közönségben fent és
alant, – mintha egy szív verne.
«_De e zajtalanságban ámulat, mély érzelem s egy magát becsülő népnek
méltósága volt!_» mond ama kor költője.
S midőn az utolsó szózat is elhangzott az előadott magasztos műből,
jóltevő sóhaj látszott megingatni a lehulló függönyt; és midőn elhagyták
a házat, senki sem volt, a ki vissza ne tekintett volna rá még egyszer;
bizonyára kívülről is szép az, tán a hold és a csillagok világa tette
szebbé néhány óra alatt? és mily nagyszerű, mintha felmagasult volna
tegnap óta.
Csillag és holdsugár kisérte haza az örvendő népet, még az is
világosabbnak tetszett, mint egyébkor; ki állhatná meg, hogy midőn hold
és csillagok ragyognak, fel ne nézzen az égre?
Néha a szelid fehér csillagok közé egy-egy veres röppentyű tolakodott
fel a távoli Svábhegy ormairól, mintha zavarni akarná az égiek
ragyogását, zajosan pattanva szét kék-zöld szinű szikrákba.
Vajjon ki mulat ott?