II.

(Gasparich itélete Hencsey fölött. – Hencsey istenre bizza a végső

döntést.)

S igy folytatja levelét a tüzes barát:

– Elkezdtem neki az utolsó kenet szentségét megmagyarázni.

Figyelmeztettem, hogy szent Jakab apostol világosan mondja, hogy ha

beteg köztetek valaki, hivassa magához az egyház véneit és ezek

imádkozzanak fölötte, megkenvén őt olajjal az Urnak nevében. És a hitből

származott imádság megtartja a beteget és fölsegéli őtet az Ur, – ha

pedig bűnt cselekedett: megbocsáttatik neki.

– Hencsey rögtön felelni akart. Én nem engedtem. Mondtam neki, várja be

a beszéd végét és szépen leültettem s ő komoly képpel meghallgatott.

– Elmondtam, hogy ő is hiszi az örök életet, ő is hiszi a bűnbocsánatot,

melyet nyer az igazi keresztyén az által, hogy Krisztus magát érettünk

feláldozta. Ha tehát az apostol nem mondaná is: nem volna-e szükséges a

haldoklót isten szolgájának meglátogatni, annak hamvadozó lelkét

Krisztus tudományához még egyszer visszavezetni s midőn már vállairól

kezd az életnek terhe lemaradni s előtte a másvilág kapuja kezd

kinyillani, nem szükség-e neki az utolsó áldozat szentségét

kiszolgáltatni s őt bűneitől megszabaditván, az örök élet ösvényére soha

el nem veszendő szent utravalóval ellátni?

– Hát még mikor ezt az apostol is világosan parancsolja? Nem vétek-e az

utolsó kenet szentségében kételkedni s ennek bűntisztitó voltát

eltagadni s ezzel a szerencsétlen beteg lelkeket a koporsó szélén az

örök kétségbeesés örvényébe taszitani?

– Képzelheted, minő kiváncsi voltam, hogy mit felel ő mindezekre?

– Szép nyugodtan végignézett s azon kezdte beszédét, hogy ő nem tanit

senkit és engem se akar tanitani, miután ez hiábavaló dolog. Mert a

tanitás és a hitnek erőssége Istentől van és nem az emberektől.

– Hanem ő ezekről a dolgokról beszélgetni szokott azokkal, a kik ő néki

lélek szerint való atyafiai és akként szokott beszélgetni, a mint neki

és az ő atyafiainak lelkét megvilágositja az Isten.

– Ő az ő atyafiainak azt mondja, hogy hit által él az igaz ember, a mint

ezt Szent Pál apostol tanusitja. A megigazulásra és a bűnöknek

bocsánatára az Isten csak egy áldozatot rendelt, a mint Szent Pál

apostol mondja.

– Hogy a miképen elvégzett dolog az emberek között, hogy egyszer

meghaljanak, azután pedig lészen az örök itélet: azonképen a Krisztus is

egyszer megáldoztatván, hogy sokaknak bűneiket elvenné, másodszor a

bűnért való áldozat nélkül megláttatik azoktól, a kik ő általa várják

üdvösségüket.

– Nincs hát semmi szükség ujabb áldozatra se a halálos ágyon, se akkor,

mikor az emberek egészségesek, mert a kin az az áldozat, hogy Krisztus

érettünk halált szenvedett, nem segit, azon a papnak áldozata bizony még

ugy se segit.

– Beszélt még sokat és Isten bocsássa meg, mondhatom, a mily gőgösen

néztem először e fiatal emberre, olyan figyelemmel hallgattam később.

Utóbb egy kis könyvet vett elő, melyet azután nálam is hagyott, melyet ő

irt. Ebből megmutatott és felolvasott egy darabot, mely igy szól:

»Igaz, hogy ugy mondják, hogy a keresztség az eredendő bűnt törli el, de

hát a keresztség után elkövetett bűnöket mi törli el?«

»Azt mondják: a bérmálás. De hát a bérmálás után fölvett gonosz

cselekedeteket mi töröli el?«

»Azt mondják: a gyónás. De hát a gyónás után szabad akarat szerint való

bűnöket mi töröli el?«

»Utoljára oda jutnak, hogy a pénzért való miseszolgáltatás. A kinek

pedig pénze nincsen, az bűnben marad, vagy annak messze el kell fáradni

csodálatos képek látogatására.«

»A ki pedig innen megjön és ujra bűnt követ el, annak az utolsó gyónás

és a szent kenet használ.«

»Ime, ezért van a bűn elterjedve az emberi nemzet között, mivel egyik

szentségről a másikra támaszkodik s halálos ágyáig a bűnt követi.«

»Pedig a halálos betegnek nem használ már, ha az egész patikát odaviszik

is, mert neki meg kell halni.«

»Ugy azoknak, kik halálos ágyukig a bűnt követik, nem fog az utolsó

gyónás Isten előtt mentségül szolgálni.«

Ezeket beszélte és olvasta én előttem Hencsey. Ezekből meg lehet itélni,

hogy ki ez az ember. Én ugyan nem vagyok barátja annak, hogy műveletlen,

tudatlan emberek a vallás felett sokat tanakodjanak, mert erre az ő

lelkük nem elég erős és gyenge értelmük a legvilágosabb bibliai

igazságot is félremagyarázza s az Apokalipszisben is mindennapi dolgokat

fedez fel. De annyi bizonyos, hogy ha az ember el akarja felejteni azon

egyháznak szervezetét, melyet 1800 esztendő épitett és azon érdekeket,

melyek az egyházhoz füződnek és ha nem akarnak többek lenni, mint hivők

és emberek: akkor e szegény fiatal embert és ennek tudományát s

rendithetlen hitét elkárhoztatnunk nem lehet!

Ime a tüzes barát levele.

E levélben nem szórul-szóra, de azért hiven idézi azt, a mit Hencsey a

római egyház szentségeiről az ő könyvében a 30-ik és 31-ik lapokon irt.

Hogy a katholikus hitoktatásban fölnevekedett lakatos legény ezt a

birálatot se önmagától, se csupán a szentirás olvasása után meg nem

alkothatta: bizonyosnak tartom. E hitvitán Fröhlich Henrik Sámuel

elméjének nyomait látom. Ez Kalvin tanain nőtt fel Svájczban s a

hitujitás korának hitvitató könyveit ismerhette. Ismerte is bizonynyal.

Gasparich e levelében sok más, kevésbbé fontos jegyzés is van, melynek

közlését fölöslegesnek tartom. A magyar olvasóközönség tulnyomó része

talán azt is sokallja, a mit közöltem. De ezt úgy a tüzes barát, mint a

szelid téritő gondolkozásának megismertetésére szükségesnek véltem.

Hogy a tüzes barát mikor és mennyiben lett nazarénussá: ez későbbi

kérdés.

Annyi bizonyos, hogy az első találkozás őt nazarénussá nem tette. Ezt

nemcsak épen most közlött levele bizonyitja; ez abból is kétségtelen,

hogy ő még sok ideig, még öt-hat évig egyszerü szerzetes maradt s habár

utóbb a hitszónoki működést megtiltották is neki, a zárdából s az egyház

kebeléből nem lépett ki. Ha nazarénussá lett volna vagy akart volna

lenni, minden esetre volt benne annyi elszántság, hogy a szerzetet

azonnal sietett volna elhagyni. E nélkül a nazarénusok se vették volna

fel gyülekezetükbe.

Abban is kételkedem, hogy ő később is valóban s s egész lélekkel átment

volna a nazarénusok felekezetébe, vagy hogy őt a felekezet alkalmasnak

tartotta volna arra, hogy benne édes testvért lásson. Ha csatlakozott is

hozzájuk: csak rövid időre.

De kétségtelen s történetünk folyamában adatokkal igazolom, hogy ő

Hencseyvel, mig ez élt, folytonos összeköttetésben s bizalmas

levelezésben állott. Sőt utódjaival is. Hencsey munkáját megbirálta, e

munkára sokféle megjegyzést tett, ezeket Hencseyvel közölte s ő volt az,

ki Hencseynek azt tanácsolta, hogy munkájának kinyomatását kisértse meg

Németországban, ha erre ideje, módja és alkalma lesz.

Ugy látszik, Hencsey is nagyrabecsülte Gasparich ismeretségét és

barátságát.

Hencsey később levelezésbe bocsátkozott Fröhlichhel. Csak másodkézből,

Kovács József és Denkel János utján, mert ő se latinul nem tudott, se

németül. Németül utóbb tudott ugyan beszélni, de irni nem. Fröhlichhel

is közölte a tüzes baráttal való érintkezését. Fröhlich komolyan

intette, hogy pappal, baráttal bizalmas viszonyba ne bocsátkozzék, s az

uj hitvallás titkait ne közölje. De Hencsey még ez intés daczára is

fentartotta a tüzes baráttal ismeretségét. Pedig Fröhlich szavait ugyan

nagyrabecsülte.

Ez ismeretség s a gyakori eszmecsere a tüzes barát lelkén is hagyott

nyomokat. Másként nem is lehet. Ugy is tehernek találta már helyzetét és

se vérével, se csapongó eszméivel, se a világ fölött kiképződött

nézetével nem volt már összhangzásban szerzetesi élete. Szerepre

vágyott, cselekvésre hajszolta ösztöne. A zárda szűk fala s a szószék

szigoru korlátai nyomasztók voltak immár rá nézve.

Lelke a zajos világgal élt együtt. Képzelete le-leszállott már a

vallásnak egéből, hol mérhetlen magasságban szerényen tündökölnek a

hitnek csillagai s fölkereste a földet, hol füsttel és zsarátnokkal

keverve szerte lobogtak a politikai szenvedélyek tűzhalmai. Erősebben

kötötte le figyelmét a társadalmi érdekek forrongása, mint az a fenséges

forradalom, melyet a Megváltónak bujdosó tanitványai az emberiség

öntudatában egykor előidéztek. Harczot óhajtott már az ő nyugtalan

szelleme, nem a kolostor nyugodalmát. Harczot, a melyben diadalt vivjon

ki vagy hősiesen bukjék el.

A végzet ekkor küldötte utjába Hencseyt.

Mit láthatott ő Hencseyben?

Ime egy vagyontalan fiatal bujdosó iparos legény. Álla alig pelyhedzik,

tudása semmi, nem támaszkodik semmire, nincs szövetségese sehol, utja

töretlen, a melyen halad; végső czélja a láthatatlan messzeségben. És

mégis előre tör, mégis az egyházak ezer éves alapjait akarja

felforgatni. Semmivel mással, csak azzal a titkos hatalommal, mely

lelkében él.

Azt irja egyik levelében Sághynak.

– Nem megy ki fejemből ez a különös ifju ember. Nem bolond ez, nem

őrjöngő, nem is ördöngős. Hitére, vallására semmit se adok, elmulik az

vele együtt, miként a szellő fuvalma. De micsoda erő van lelkében.

Mekkora eltökélés! Ha ismernéd, velem együtt téged is elfogna a csoda.

Ime mit bámult ő Hencseyben.

Sokat eltanult tőle, ugy látszik. Nem a hitet, hanem annak mélységét.

Nem a meggyőződést, hanem annak tisztaságát. Talán nem is az

elszántságot, hanem annak rendithetetlenségét.

Ujra meg ujra visszatért rá gondolataiban és leveleiben. Még akkor is, a

mikor már Hencsey nem élt és csak halálos ágyáról küldött izenete

rezgett lelkében.

Ideje azonban, hogy Hencseyhez visszatérjünk s kövessük őt téritő utján,

mely utóbb a hazából kivezette, de többé oda vissza nem vezette.

Mihelyt Pestre ért: a tüzes baráttal való találkozását rögtön tudatta

hitsorsosaival. Azt a levelet, melyet Kovács Józsefhez irt, már

közöltem. Egy másik levelében igy nyilatkozik:

– A mi Urunk Istenünk végezése az, hogy felvilágositsa a barát lelkét.

Mi bennünk nincs se erő, se hatalom, hogy siettessük vagy késleltessük

azt, a minek történni kell. Nekünk nagy lelki alázatossággal és

békességes türéssel kell arra várakoznunk. Nem is nyugtalankodik az én

elmém a fölött. Én mindent elmondottam neki, a mit Isten sugallott és a

kezeiben hagytam könyvemet. Megigérte, hogy sorról-sorra elolvassa

könyvemet és azután megirja rá a maga tudományát. Ha megirja: azt is

tudatom veletek mindnyájan szerelmes atyámfiai!

A nazarénusok, Hencsey társai azonban semmi jót se vártak a baráttól.

Lassanként elszaporodtak köztük azok, kik előbb kálvinisták voltak. Ők

már az előtt is némi elfogultságot éreztek a barát iránt. Nem volt hozzá

bizodalmuk.