(A hitviták. – Hencsey fölkeresi Gasparichot. – Értekezésük s leveleik.)
Hencsey hitalapitó és szelid lélek, Gasparich a római egyház szegény és
alázatos szerzetese, de nyugtalan és szilaj lélek. Találkoznak és
mérkőznek egymással.
Találkozásuk és mérkőzésük hit fölött való vitát idéz elő.
Nagy hitbeli vitákat ismer a világtörténet. A mikor Jézus verseng a
papokkal és irástudókkal. A mikor a keresztyén közönséges egyház ketté
válik: napnyugotira és napkeletire. A mikor a hitujitás megkezdődik s
diadalra jut. Nagy fejezetek az emberi nemzetség történetéből.
Nálunk Magyarországon nem a hitujitás százada a nagy hitbeli viták kora.
A tizenhatodik századból kevés irodalmi emléke maradt e vitáknak. Annál
több és élénkebb a tizenhetedik századból, a mikor a római egyház
férfiai kezdték a harczot, hogy ez egyház számára visszahóditsák a
magyar nemzetet.
Szomoru, de dicsőséges korszak. A szabadságért és nemzeti
függetlenségért folytatott háboruk korszaka. Dicsőségéből még az se von
le semmit, hogy a hadi tárogatók hangjába belejátszik a hitbeli viták
zsivaja.
A mai kor még képzelni se tud üresebb, sivárabb dolgot, mint a minő a
hitelvek fölött való vita és versengés. A világ ma nem törődik semmiféle
hitelvvel. Nem is érti mi az. Érzéke sincs hozzá. Az irodalom se fogadja
be. A tudós társaságok is elzárják magukat a hitelvek fejtegetése elől.
Csak néhány hittanár borongós agya foglalkozik még vele a papságra
készülő ifjak társaságában.
Felekezeti harcz, vallásos gyűlölködés ma is van. De ez utálatos, mert
oka nem vallási buzgóság, hanem társadalmi önzés és hatalmi érdek.
Sokkal szebb volt a hitujitás korának szószéki és irodalmi vitája, pedig
azt is örökre megunta s elfelejtette a világ.
A szelid hittéritő és a tüzes barát közt hitbeli vita támadt. Ugy hat
reánk ez, mint régi mohos kődarab összeomlott épületekről, régi korhadt
ruhafoszlány sirbolt üregéből. Valami keveset mégis közlök e hitbeli
vitából. Hiszen ötven-hatvan év előtt mind a két szellem köztünk élt s
korának mind a kettő nagy közmunkása volt.
Emlitettem már, hogy Béla József az 1841-ik év végén meglátogatta
Székes-Fehérváron a tüzes barátot s erről értesitette Hencseyt, ki akkor
Szent-Péter-Urban, szülői házánál tartózkodott.
Levelében érintette, hogy a tüzes barátnak nem merte előhozni a magyar
nazarénusok felekezetének létezését s még kevésbbé azt, hogy neki és
Hencseynek mi a szándékuk s életük feladata. Béla József a baráttal
szemben nem érezte magát elég erősnek, de bizott abban, hogy Hencsey
különösen jártas a szentirásban s olyan kegyes és tiszta életü fiatal
ember, hogy egyedül őt illeti meg, hogy a baráttal mind az eszmékben,
mind a buzgóságban szembe szálljon. Hiszen ő és társai azért
választották Hencseyt vezérül, tanitóul, követendő például.
Bár Gasparich már személyesen ismerte Hencseyt, de valódi és benső
érdeklődést iránta mégis csak Béla beszéde gerjesztett. Feltünt a tüzes
barát előtt az a majdnem rajongó kegyelet, bizalom és hűség, melylyel
Béla József az ő tanitójáról emlékezett. Meg is kérte tehát, hogy
Hencseynek adja tudtára az ő czimét, a mely alatt intézze hozzá leveleit
s közölje vele óhajtását is, hogy szeretne vele találkozni s értekezni.
Óhajtása teljesedett.
Februári utjában, a mikor Pestre ment, ugyan csak pillanatra
látogathatta meg őt Hencsey, de innen márczius 24-én Hencsey kiment
Székes-Fehérvárra s a következő napon – pénteken, mint egyik levelében
megjegyzi – már korán reggel bejutott Gasparichhoz. Látogatása sokáig
tartott. Az egész napon át.
Végre igazán együtt volt hát a tüzes barát és a hittéritő szelid
lakatoslegény.
A kolduló barát lakása szegényes. Kis szobácska egy ablakkal, ajtaja a
folyosóra nyiló. Falai egyszerü meszelt falak. Egy ágy, durva szürke
pokróczczal leteritve, egy kis asztalka s rajta a feszület, egy szekrény
s néhány festetlen és fényezetlen fa-szék. Ebből áll a kolduló barát
lakása.
Hencsey jóval fiatalabb. Talán tiz-tizenöt évvel. Mind a kettő valamivel
magasabb a közepes termetnél. Egyiknek arczképét se láttam, talán nem is
volt nekik soha. Mindkettő sovány a sok munkától, nagy buzgóságtól és
sok álmatlan éjszakától.
Hogy a tüzes barátnak minő volt alakja 1842-ben: nem tudom. Hogy minő
volt nyolcz-tiz évvel később: azt hallottam ismerőseitől. Előre hajlott
termet, gyöngén lehajtott fej. Sovány redős arcz, szegletes arczcsontok,
sovány áll. Nem szép férfiarcz, de nagy sötét szemek, melyekben a lélek
nagy indulatainak lángjai égtek.
Értekezésük, a két különös lélek érintkezése rendkivül érdekes lehetett.
Beszélgetésüket szórul-szóra nem közölhetem. Csak fenmaradt leveleikből
ismerhetjük azt. Végtelen kár, hogy e levelek nem bővebbek.
Hencsey ekként ir a találkozásról Kovács Józsefnek:
– Kedves szeretett atyámfia!
– A mint mindig mondottam, ugy mondom most is, hogy nincs e földön
ember, ki eléggé meg tudná hálálni az Istennek az ő hozzá való
irgalmasságát. Mert ő azoknak, kik őt szeretik s buzgó könyörgéssel
hozzáfordulnak, teljesiti az ő akaratjukat még kivánságukon fölül is és
ezért ő tőlünk, mint teremtéseitől csak annyit kiván, hogy életünk
utolsó órájáig csak egyedül ő neki adjunk dicsőséget és tisztességet.
Ámen!
Megjegyzem, hogy Hencsey minden levele efféle bevezetéssel kezdődik. Ez
után e levelét, mely Pesten 1842. évi ápril 1-én kelt, igy folytatja:
– Óhajtok irni s alig várom, hogy tudomást végy róla, az itteni
atyafiakról és önmagamnak idáig való szerencsés elérkezéséről. Légyen
hála az Istennek, ugy nyujtá nekem kegyelmét, a mint csak kivánhattam
volna.
– Pénteken reggel, 25-ik márcziusban fölmentem a baráthoz és ő engem
ismét barátságosan fogadott. Kérdezte, hogy mi az én szándékom ő vele?
Én mondottam, hogy jó hirét hallottam az atyafiaktól, a kik hozzám
jöttek s ezért bátorkodtam neki levelet irni. És ő mondá: Maga az a
zalavármegyei ember, a kiről mi olyan hirt vettünk, hogy a bibliát
olvassa és a népet tériti? És én feleltem: igen is, én vagyok. Azonnal
leültetett és ő is mellém ült és jobb kezünket egymáséban tartottuk és
ugy beszélgettünk. Elkérdezte, hogy miképen ment otthon sorsom és mi
bajom volt a páhoki esperessel? Én rendről-rendre elmondottam néki
mindent és mondottam, hogy már igen el voltam csüggedve. Ő nékem e
bátoritó szóval felelt: azért ne csüggedjek el, emlékezzem rá, hogy
Urunknak Jézusnak is a papok által kellett elveszni. Mert – ugymond –
valamint már Urunk Jézus idejében a törvénybeli papok elhidegültek a
törvénytől, mely Mózestól fogva volt a Krisztusig: ugy most el vannak
hidegülve az évangyéliomtól, mely fennáll a Krisztustól fogva máig.
Ezért tehát ne csodálkozzam, hogy igy cselekesznek velem.
– Ő engem ezzel nagyon megbátoritott.
– Továbbá olyan távolról kezdtem előtte a keresztségnek hit nélkül való
fölvevéséről szólani. Ő egy kissé ellenkező véleményben volt, de nem
sokat ellenkezett velem. Hanem azt mondá, hogy ő is már az ő lelkében
rég óta tusakodik az embereknek tökéletlen hite felől. Erre én kérdeztem
tőle, ha lélek szerint igazán tusakodik-e vagy csak betü szerint? Ő arra
igy felelt: én nem magasztalom magamat, hanem a Jézustól el nem állok,
ha meg kell is halnom.
– Ezen felelet, kedves atyámfia, nagyon jól van, mert azt tudjuk, hogy a
Jézustól, a kiben csak egy kis jó érzelem van is, el nem kiván állani.
Hiszen a páhoki pap is azt mondotta, hogy ha meg kell is halnia, a
Jézustól el nem áll. Nem ám beszéddel, hanem eláll a Jézus Krisztus
parancsolataitól cselekedettel.
– Továbbá azt monda a barát, hogy ő könyveket is irt, meg is mutatta
nékem könyveit. Erre én azt mondám, hogy én is tusakodtam lelkemben és
én is irtam egy kis könyvet, melyet ha keresztül vizsgálna, nagyon
szeretném. De mivel akkor arra idő nem volt, könyvemet ott hagytam nála
és azt mondottam neki, ha az Isten a pesti atyafiakhoz segit, fogok irni
neki és kértem, hogy ő is irja meg, hogy micsoda hibákat talál
könyvemben? Én már irtam is neki. Majd csak várom, hogy ő mit fog irni
nekem?
– Többet is beszéltem vele, de sok lenne megirni. Majd ha a mi teremtőnk
ismét összehoz bennünket: akkor majd elmondom előtted élő szóval.
E levél, melyet Hencsey e találkozásról hátrahagyott, élénk világot vet
arra, miként vélekedett Gasparich ekkor már saját egyházának papjairól.
Hencsey szavainak igazsága s felfogásának és emlékező tehetségének
biztossága kétségtelen. Másfelől az is nyilvánvaló, hogy a tüzes barát
szavai épen nem azt jelentik, hogy ő az egész egyházi rendet vagy az
egyház minden papját itélte volna meg oly sulyosan.
Nem kevésbbé érdekes, miként vélekedett a tüzes barát e találkozás után
Hencseyről s miként adja elő a vitát, mely közte és Hencsey közt az
utolsó kenet szentségéről kifejlődött. A háromszáz esztendő előtt
lefolyt hitviták nem ily szépek, nem ily szelidek.
A levelet egy papi ismerőséhez s később forradalmi barátjához intézte a
tüzes barát. Sághy Vendelnek hivták, derék pap s jeles ember volt, ugy
emlékszem utóbb köbölkuti plébános Esztergom közelében.
A levél igy szól:
– Talán még egy esztendeje se mult el, midőn egy sápadt képü
mesterlegény fölkeresett itt a klastromban s elém állott, hogy ő
egynéhány beszédemet olvasta és azokban nagy gyönyörüségét találja. Még
azt gondoltam, alamizsnát akar kérni és engem csak rászedni akar. Nevét
is megmondta, de én azután nevét is, magát is elfelejtettem.
– Később András beszélt róla; – itt meglehet Kertész Andrást érti, kivel
nem tudom, honnan származott ismeretsége neki is, barátjának is – s
ekkor eszembe jutott látogatása, de megint nem adtam az egészre semmit.
Ezelőtt pár hónappal meglátogatott egy másik ismerőse s ugy beszélt
róla, mintha ő volna Messiás, a kit rég óta várnak a zsidók. Végre
levelet is kaptam tőle, valóságos paraszt irással, minden orthográfia
nélkül, azonban tele bibliai czitátumokkal, melyekből mindjárt
gondoltam, hogy valami szent könyvekben tudákos mesterrel vagy kivel van
dolgom.
– Hanem megvallom, a fiatalban nagyon csalódtam. Alig hinné az ember:
jobban ismeri a bibliát, mint akármelyikünk. Semmiféle papnak se
tanácslom, hogy disputáczióba keveredjék vele, mert ugy is hiába.
Valóságos téritő ez s mióta nálam volt, éjjel-nappal tünődöm szavai
felett s aztán olyan alázatosan s annyira lélekből beszél, hogy az ember
alig tud vele ellenkezni. Mondjanak róla akármit, ez se nem rossz ember,
se nem bolond. És ha a gondviseléstől van küldve: nagy dolgokat fog még
cselekedni.
– Be akarta előttem bizonyitani, hogy a kis gyermekek megkeresztelése
ellenére van az isteni tudománynak és hogy csak akkor szabad a felnőtt
embereket megkeresztelni, ha hitvallásukat kijelentik s lélek szerint
megvallják. Én nem akartam vele disputálni és csak mosolyogva
hallgattam.
– Kikelt azután a szentségek ellen is. Én a többek között azt mondottam
neki, hogy olyan keresztyénnek, a ki a bibliát ugy ismeri, hogyan lehet
az utolsó kenet ellen beszélni, mely e nyomoruságos földi életből oly
szépen viszi át a megterhelt lelkiismeretet a mennyei életbe?
Ő azt kérdezte tőlem, hogyan tudom én ezt a Krisztusnak tudományából
megbizonyitani?
– E kérdésre föltettem magamban: megállj nazarénus, majd mindjárt
megpróbálom én a te bibliai tudományodat s a te hitednek vagy babonádnak
vagy rajongásodnak őszinteségét!