(Hencsey utazni készül. – Kovácsnét megint feddi a nem igaz-mondásért. –
Utra kél. – Kalandja a dőzsölőkkel. – Fölkeresi a barátot.)
Szorgalmasan el-ellátogatott Hencsey az egész idő alatt, mig otthon
volt, Nemesfaluba Kovácsékhoz s ezek is gyakran átmentek hozzá
Szent-Péter-Urba és pedig hol együtt, hol külön; egyszer Kovács, másszor
pedig neje.
Hencsey ilyenkor kifogyhatatlan volt az oktatásban és a szentirás
magyarázásában. Gyakran együtt töltöttek egész napokat és éjszakákat s
Hencsey az erdőkön keresztül mindig elkisérte vendégeit a Zala folyó
partjáig, a szent-györgyvári átjáróig, a honnan már nem messze esett
Kovácsék lakása. Kovácsékba egész lelkét, egész buzgalmát s minden
tudományát át óhajtotta ültetni.
Tudta, hogy örökké nem marad szülőföldjén. Erős vágyat érzett Pestre
menni az atyafiakhoz s meglátogatni országszerte mind azokat, kik az ő
lelkével rokonok, az ő tudományában részesek.
Ezen kivül volt egy nagy terve, melyet hiven ápolt kebelében, melyet
közlött szülőivel s melynek végrehajtását szülőinek ellenzése daczára is
elhatározta. E terv abból állott: kimenni Svájczba, meglátogatni
Fröhlichet, meghallani annak tudományát s közölni vele irásait. Ez
irásokat kinyomatni óhajtotta s a hivők birtokába akarta juttatni. De
tudta, hogy nálunk Magyarországon a sajtóviszonyok a kinyomatást meg nem
engedik, szentül hitte azonban, hogy Svájczban megengedik.
Szegény fiu! Ugy aggódott hite miatt Magyarországon, hol pedig se őt, se
utódait az állam folytonosan soha nem üldözte s ugy vágyakozott a szabad
helvét földre, hol pedig Fröhlich a vallásüldözés borzasztó kinjait
szenvedte át, a melyeket gyöngéden szerető hű férj s lelkiismeretes apa
csak átszenvedhetett. Magyarországon csak annyi korláta volt a
szabadságnak, a mennyire az osztrák befolyás ide kiterjeszkedhetett. A
magyar hatóságok hite miatt nem bántottak senkit.
Tervének végrehajtását akkorra halasztotta, a mikor Imre öcscse vándor
útjáról hazatérhetett s a mikor ez apja műhelyét átveszi s ő szülőinek
engedelmével nyugodtan távozhatik. De százszor megfordult agyában,
vajjon visszatér-e még ő valaha hazájába s lehajthatja-e még fejét a
szülői ház enyhe árnyékában?
Szegény ember utazása sok viszontagsággal járt abban az időben. A
gyalogjárás sok idővel jár. Nélkülözés, betegség, rossz emberek, balsors
mindig fenyegetik az életet és az egészséget. A ki erősen tud
képzelegni: az előtt az ismeretlen jövendő még akkor is tele van
balsejtelmekkel, a mikor azt ragyogónak látja. A bánatos lélek borút lát
még a déli nap verőfényén is. Hencsey pedig bánatos lélek volt.
Tévelygőknek látta az emberi lelkeket s boldogtalannak a világot.
Ezért sietett egész lelkét Kovácsba és nejébe átönteni. Hogy
szülőföldjén legyen valaki, a ki tanítson, buzdítson és erősítsen, ha ő
vissza nem tér.
Eszembe jut itt egy kicsinynek látszó dolog, mely azonban Hencsey
jellemére ragyogó világot vet.
Egykor Kovács József és neje Hencseyt meglátogatta. A férj bement a
műhelybe Hencseyhez s a nő künn az utczaszínen álldogált és várakozott.
Vasárnap volt s egy ember jött a misére Vörrüből, a szomszédos kis
falucskából.
Látván az ember a nőt magánosan álldogálni, közel ment hozzá, jó reggelt
kívánt neki s beszédbe ereszkedett vele. Beszéd közben kérdezte a nőtől:
hová való s mit keres itt? Kovácsné félt az igazat megmondani s azt
mondta, Boldogasszonyfára megy, de az útját nem tudja s szeretné, ha
valaki útba igazítaná, – ezért ment be az ura kérdezősködni a házba.
Ez hazugság volt. Ártatlan és kicsiny, de mégis hazugság. Nem is volt rá
semmi szükség. Nem is szülte más, csak a női önérzet. Miért tudja meg
azt az idegen, ismeretlen ember, hogy ő, habár férjével is, egy ifjú
látogatására jött ide?
Hencsey később megtudta ezt s e miatt rendkívül elszomorodott. Hogy egy
néne, mint ő nevezé; – Krisztusnak egy igaz követője, mint ő hitte; a
szent gyülekezetnek egy tagja, kit ő tanitott és keresztelt meg –
akármely kicsiny vagy nagy dologban hazugságra vetemedjék s az igazat,
ha kérdezik, ne merje megvallani: e tényen lelke felháborodott.
Rögtön írt Kovácsnak s levelében a többi közt erről így emlékezett:
– És arra is kérlek, hogy a feleségedet minden kitelhető szeretettel
intsd meg, hogy mindig, minden lépésével igazságban járjon, mert
különben nem illik az atyafiakhoz és ők méltatlannak tartják istennek
gyülekezetében. Csak az fáj nékem, hogy ő miért hazudott? Miért mondta,
hogy Boldogasszonyfára akart menni, holott én hozzám jött? De én ezért
neki még egyszer szivemből megbocsátok, mert tudom, hogy azt félelem
miatt tette és te ne bántsd meg goromba szóval, csak ezután legyen
tiszta életű!
Ime ilyen erkölcsi fogalmai voltak Hencseynek!
Ugyanez év őszén Kertész András visszatért Erdély felől Pestre s
Zalavármegyébe is ellátogatott Hencseyhez. Innen Kovácsékhoz ment s
ezeknél akart néhány napot tölteni s itt urvacsorával is élni.
Hencseynél nem tehette, mert ott csak ketten voltak nazarénusok, de
Kovácséknál már hárman lehettek. Azt azonban még se akarta, hogy habár
csak egy napig is munka és szolgálat nélkül ingyen legyen Kovácsék
terhére. Be akart ama nehány napra hozzájuk szolgálatba állani.
Erre nézve igy ir Hencsey Kovácsnak:
– Legyen hála a mi minden bajunkat felismerő szent Istennek, hogy ezen
atyánkfiát a mi lelkünknek serkentésére hozzánk elküldeni méltóztatta, a
kit is édes atyámfia, a mennyire tőlünk kitelik, a régi keresztyén
atyafiak szokása szerint becsületben tartsunk. – Erre nem szükség, hogy
tanitsalak, mert bizom, hogy az Úrnak ama lelke, ki felszabaditott a
törvénynek átkától, meg fog téged tanitani, miként cselekedjél. A mint
hallom tőle, nálad kiván ideig-óráig szolgaképen lenni, de kérlek, ne
úgy nézzed, mint szolgát, hanem úgy, mint az Úr Jézus Krisztusban
fölesküdött atyádfiát, hogy a mi Jónk meg ne bántódjék!
És később igy folytatta levelét:
– Arra is kérlek édes atyámfia, mivel Andrásnak is szándéka van
urvacsorát venni, a szolgálót jó volna az alatt, habár csak papirosért
is, Keszthelyre elküldeni, mert nem tanácslom, hogy annak szeme előtt
történjék ez. Mert ugymond a példabeszéd, egy bolond akkora követ vethet
a kutba, hogy száz okos se tudja kihuzni.
Minő gyöngédség s minő apróságig kiterjedő figyelem ez!
Az alatt, mig ezek itt történtek, a mig Kertész András pár heti
tartózkodás után innen Pestre visszament, Béla József szintén elvégezte
dolgait Tolnavármegyében. Sikerült neki különösen Szegzárdon Fekete
Józsefet s nejét Bartha Borbálát megtériteni.
Béla meglátogatta Gasparichot, a barátot is, Hencsey leveleit
megmutogatta Gasparichnak s megkérte ezt, hogy levélczimét mind az ő
számára, mind Hencsey számára irja föl.
Mind e dolgairól Béla József 1842. évi január 15-én Pesten kelt
levelében értesiti Hencseyt. E levélben különösen kéri Hencseyt, hogy
siessen Pestre, ne hagyja árván a gyülekezetet.
E levélben több érdekes dolgot is érint. Irja, hogy Kertész András
végképen el akar költözni Pestről s le akar mondani a mesterség
folytatásáról. Szándéka Erdélybe visszamenni, – »dolgát Istenre bizni« s
egyedül »az évangyéliom hirdetésének élni«.
Irja azt is, hogy Lajos öcscsétől, Hencsey Imrétől sok és szép levelet
kap Szegedről s ezekben igéri, hogy husvétra ő is Pestre akar menni,
hogy a szent gyülekezetbe elvégre régi óhajtása szerint bejuthasson.
Irja továbbá, hogy Denkel kapott levelet a svájczi atyafiaktól s
különösen szép buzditó levelet Fröhlichtől magától is.
Irja végre, hogy mind azok, kiknél Hencsey a jó magot elvetette,
fölvették a keresztséget s beléptek a szent szövetségbe.
– Hála legyen az Izrael Istenének! Békesség van köztünk és egyenlő
akarattal munkálkodunk, a mint régen és mindig óhajtottuk.
E levél vétele után Hencsey otthon maradni nem akart. Dolgait rendbe
szedte, szülőitől és ismerőseitől érzékenyen elbucsuzott s a következő
február hónapban már Pestre érkezett.
Utazása lassan ment. Mintha nehéz szivvel vett volna bucsut
szülőföldjétől. Egy napot Nemesfaluban töltött Kovácséknál. Keszthelyen
is egész napja telt el. Ferencz bátyját is utba ejtette. Havas, szeles,
förgeteges, hideg idők jártak.
Sajátságos kalandja volt Vörös-Berényben.
E falu Veszprém vármegyében fekszik a Balaton partján. Ma már Almádi
néven hirneves balatoni fürdőtelep fekszik a határán. Akkor nagy
szőlőterületek foglalták el a hegyek és dombok oldalát.
A falutól kelet felé a szőlőgyepük mellett vezet a szabályozatlan út a
Mezőföld felé. Az utra nézett egy szent-királyszabadjai kisnemes
embernek Horváth Jánosnak pinczés szőlője. A pincze előtt sajtóház, a
tágas sajtóházban hatalmas tűz lobogott a katlan-sarokban. Bográcsban
készült az illatos pörkölt, jó kedvü volt a gazda, több nemes barátjával
hangosan mulatott. Az előző 1841-ik évben ritka nemes bor termett, a
szőlőhegyi hajlékok tele voltak vidámsággal.
Hencsey hallotta a jó kedv zaját. Az ő szomorú lelke idegen volt ettől.
Délután volt, egyébként is sietett, hogy mire este lesz és besötétedik,
falut érjen s Litérre bejusson. Az utak nem voltak rendes utak, csak
dülő utak, erdőkön is vezettek át, nem is ismerte őket jól, a Bakony is
közel van már ide, bizony sietni kellett, hogy még világossal valami
alkalmas éjjeli tanyát érjen. El akart surranni a mulató társaság előtt,
nehogy valamiképen észre vegyék.
Észre vették. Utána kiabáltak. Hivták be magukhoz egy pohár borra, egy
falat enni valóra, egy kézszoritásra.
Mit tegyen?
Ha elfut: utána iramodnak, elfogják, erőszakkal visszaviszik, velük kell
átdőzsölnie az éjszakát. Ha szép szerivel szót fogad: akkor is ez lesz
ugyan a vége, de akkor talán mégis könnyebben szabadul.
Bement a hajlékba, szerényen üdvözölte a kisnemes urakat s elfogadta a
kinált poharat, de egyuttal szólt is:
– Meg kell mondanom szerelmes atyámfiai, hogy tudtotokra essék, hogy én
se bort, se egyéb ártalmas csábitó italt nem iszom.
Nagy kaczagással fogadták az egyszerü, de szokatlan nyilatkozatot. De
egyiket-másikat mégis meglepte e kijelentés. A vendégek egyike a
bizalmas szóban ütközött meg.
– Vajjon szép öcsém, hol őriztünk mi együtt csürhét, hogy te mindjárt
csak úgy te-tu módra kezded a beszédet.
Hencsey szeliden felelt.
– Istennek fiai vagyunk mindnyájan s testvérek az Ur Jézus Krisztusban.
A jó testvérek pedig bizalmasan szólnak egymáshoz.
Igaz és édes szó volt ez ő tőle. Ismerték is a nemes urak ezt a hangot,
hiszen kálvinisták voltak, a kik a szentirásban s annak magyarázatában
eléggé jártasak. Köztük is szokásban van ez a felfogás istennek házában
s a köztanácskozásban. De bizony nincs a pinczeszeren. Ott mulatni kell.
Ott a jó kedv az első kötelesség. Adomák, vadászkalandok,
követválasztási esetek, családi patvarkodások és kibékülések,
házasságok, hazafias és dévaj dalok, harsogó felköszöntések: ezekből áll
a pinczeszeri mulatság, nem a szentirás igéiből.
El is rontotta dolgát ezzel Hencsey, valamint uti tervét is.
Most már épen nem eresztették. Velük kellett maradnia, velük enni-innia
s mulatnia. Egész délután, egész éjjel, sőt még másnap se
szabadulhatott. Ezt irta Kovácsnak Pestről:
– Sok nagy kitanulhatatlan végezése van az Ur Istennek. Egész testem
elbágyadott ebben a nyers felebaráti szeretetben. Hát még a lelkem.
Pedig ezek lélek szerint jó emberek, mégis ugy meggyötörtek engem!
Székes-Fehérvárott is töltött egy-két napot. Hosszu értekezése volt itt
a baráttal. Az egyszerü áhitatos nagy léleknek a tüzes, szenvedélyes
nagy lélekkel. A tanulatlan agynak a tanult, tudományos fővel. Fontos
volt ez az értekezés nagyon.
Mielőtt azonban ennek lefolyását s eredményét elmondanók: meg kell
ismerkednünk a baráttal tüzetesen.
Nagy alak volt. Sokat küzdött, sokat szenvedett. Vértanuként halt meg.
Megérdemli, hogy megismerjük.