(Kovács József megvigasztalása. – Fölveszi a keresztséget. – A szent
gyülekezet tagjai szétoszolnak. – Hencsey térit a szőlőhegyeken. – Az
öreg Hencsey a szénégetőn.)
Hencsey nem feledkezett meg pillanatra se börtönben szenvedő hivéről. A
mint az isteni tiszteletet, keresztelést és urvacsorát elvégezte, még
ugyanazon az estén, február 7-én irt Kovács Józsefnek a zalaegerszegi
börtönbe.
– Oh bár meggyőzhetném – irja a többi között – a te hervadozó lelkedet
Istennek ama hathatós beszédével, a melyben megmondotta, hogy semmi
kinzó szerszám nem fog az ő hiveinek ártani.
– Vajha meg tudnád gondolni az Istennek rajtad való elvégezését s lélek
szerint elhinnéd, hogy az Isten csak hozzád való szeretetét akarja
megmutatni. – Mi pedig tégedet annál inkább fogunk szeretni, mert e
naptól fogva társa lettél ama sok szenvedéseket kiállott régi szent
embereknek. Kérlek azért tehát a mi megtartó Ur Jézus Krisztusunkra,
hogy még gondolatodban is az Istenhez való szeretetben meg ne csüggedj!
Vajjon miként hatottak e szavak a szenvedő lelkére ott a börtön mélyén,
a sötétben, az éhség és nélkülözés és meggyaláztatás szomoru tanyáján,
az orvok, gyilkosok és mindenféle gonosztevők társaságában?
Kovács Józsefet én személyesen nem ismertem. Mikor ezelőtt harmincz
évvel megérlelődött bennem a gondolat: a nazarénusok történetének első
napjaira világosságot hinteni: ő már nem élt, csak özvegye élt. De ugy
emlékeztek meg róla, mint holtig-talpig becsületes, jámbor, derék falusi
gazda emberről. Nem is volt a törvénynyel többé semmi baja.
Ugyane hó 25-én ismét ir neki Hencsey Pestről egy buzditó levelet,
melyben érinti, hogy ha márczius 5-én kiszabadul, rögtön menjen
Keszthelyre a postára, ott már akkor majd másik levele fogja várni.
E levélben arra is kéri, hogy minél előbb jőjjön Pestre, az atyafiak már
óhajtva várják, ne hallgasson test szerint való atyafiaira, kik otthon
vannak és torzsalkodnak ellene, hanem inkább hallgasson Istennek fiaira,
kik őt Pesten várják.
– Azt a tüzet pedig – folytatja, – mely benned hitvestársaddal együtt
meggyulladt, hiában való beszédek által eloltatni ne hagyd, hanem inkább
te gyujtsd meg másokban a kegyes élet szövétnekét. Azért is jó volna,
hogy ha Pestre jönnél, mert ha netalán az Isten néked is adna juhokat,
az itt való tapasztalás után jobban el tudnád Isten segitségével a szent
élet legelőjén vezérelni.
– Tisztelnek az atyafiak mindnyájan; szerető csókkal maradok igaz
atyádfia az Ur Jézus Krisztusban.
E levélnek meglett foganatja. Kovács József nejével együtt elkészült az
utra s Hencseynek megirta, hogy május hó közepére Pestre megy, óhajtaná
akkor a szent keresztséget is fölvenni, de óhajtana az urvacsorával is
élni.
Hencsey örömmel egyezett bele s a keresztelés ünnepét május 16-ára tüzte
ki.
Kovács József e napon csakugyan elért Pestre és pedig nejével, született
Pap Novák Annával együtt. E napon tizenhatan vették föl a keresztséget.
Ők ketten ugyanis s ama tizennégy uj hivő, kikről föntebb emlékeztünk.
Voltak az isteni tiszteleten ujonnan megtértek is, kiket azonban Hencsey
még keresztségre nem bocsátott. Ezek közül Rajki János, Bámer Ferencz és
özvegy Véber Katalin pesti lakosokat emlithetem föl. Bámer Ferencz
testvére volt Bámer Józsefnek. Ő is, Véber Katalin is állandó pesti
lakos volt. Rajki János azonban itt csak vándoridőt töltött s később
Pestről eltávozott.
Kovács Józsefék két hétig maradtak Pesten. A szent atyafiak adtak nekik
nagy szivességgel szállást és ellátást. Özvegy Kovács Józsefné idős
korában már nem emlékezett tisztán vendégszerető gazdáikra, csak arra,
hogy azok részint a Király-utczán, részint a Kalap-utczán laktak.
Ezután a gyülekezet tagjai nem sokáig voltak együtt.
Junius első napjaiban Hencsey Kovács Józsefékkel együtt hazaköltözött
Zalavármegyébe. Béla József és Kertész András szintén utra indultak.
Amaz Szegzárdra, Tolnavármegyébe, emez Erdélybe.
Hencsey hazamenetelének két oka volt. Édes apja öreg volt már, a
mesterséget nehezen folytathatta s bár Imre fia még otthon volt, de már
annak is vándorolni kellett mennie s azért Lajos fiát haza óhajtotta. De
Hencsey ezen kivül a térités munkáját a Balaton vidékén is meg akarta
komolyan kezdeni s Kovácsnak a munka folytatását meg akarta könnyiteni.
Utközben Székes-Fehérváron meglátogatta Gasparichot, a barátot, azonban
ekkor még az uj hitet neki elő nem merte hozni. Az összes társalgás
közte s a szerzetes között ennek műveire terjedt, melyeknek szebb
részeit Hencsey könyv nélkül tudta már. A szerzetes nagyon megörült
ennek.
Béla József junius 13-án indult utra. Utrakelését a következő sorokban
adta Hencsey tudtára:
– Junius 12-éig vártam Kovács levelére, de mivel az nem jött, tehát
13-án elindultam. Az én elindulásom is nagy örömet hozott szivemnek,
mert Pestről az atyafiak átjöttek Budára, Vajdenhof lakására. Tartottunk
gyülekezetet. Volt tanitás, éneklés és ima. Ezt az Ur Isten utravalóul
ajándékozta nekem. E kincscsel méltán dicsekedhetem. Az atyafiak közül
jelen voltak Fülöp János feleségével, Halna feleségével, Bámer József,
Vidkovszki, Magyarné s ezeken kivül öreg nénénk Anna.
Irja ezen kivül, hogy Hencsey kéziratainak egy részét Denkel Teréziának
átadta s ő majd átadja azoknak, kiknek azt le kell irni.
E kéziratok Hencseynek az uj hitvallásról szóló iratai voltak. Ezeket az
irni tudó hivő atyafiak többszörösen leirták. A maguk számára is, de az
ujonnan megtérők számára is, a kik esetleg maguk nem tudták volna
leirni.
Béla Józseffel egyidejüleg Vajdenhof Fülöp is Békés-Csabára,
szülőföldjére távozott. Hencseynek ő is rögtön megirta, minő czimmel s
hova küldje neki leveleit.
Ihász és Rajki szintén elhagyták Pestet. Ihász Sopronba, Rajki Pozsonyba
távozott. Rajkihoz csatlakozott később Likhárdus is.
Igy oszlott szét egyidőre a kisded gyülekezet. Búcsuzásuk megható volt.
– Kedves szeretett társam – irta Béla József Hencseynek – a te
elmeneteled sűrű könyhullatásomra esett énnekem. Szomoruan köszöntjük
egymást az atyafiakkal. De él az Isten és a mi megváltó Idvezitőnk, és
vigasztalásunkra szolgál, hogy te csak test szerint váltál el tőlünk, de
lélek szerint velünk vagy!
Minő becses volna az, ha minden levél, melyet társaihoz intézett
Hencsey, rendelkezésünkre állana!
Az 1841-ik év eltelt a nélkül, hogy a gyülekezet tagjai ismét
összejöhettek volna. Ama nagy elhatározással búcsuztak el egymástól,
hogy kiki rendithetlen buzgalommal fogja terjeszteni az uj tudományt.
Alig vetettek számot erejükkel. Alig voltak elkészülve a nehézségekre,
melyek utjok elé fognak tornyosulni. Alig hitték, hogy a mai társadalom
minden ziláltsága daczára is oly erős szövedéket képez, melynek
megbontása majdnem határos a lehetetlenséggel. Talán nem is gondoltak
mindezekre. Ábrándos és buzgó lelkük talán csak a hajnal szineit látta,
a mely majd rájuk derül. Szent fogadást tettek önmagukban. Egyik se
akart Pestre visszatérni a nélkül, hogy azt a vigasztaló hirt ne hozza
társainak, hogy az üdvösség utja ismét megnyillott nehány együgyü lélek
előtt s az uj tudomány ismét megvilágitá néhány hivőnek lelki szemei
előtt istennek országát.
Hencsey az egész nyarat és őszt otthon töltötte s napi műhelybeli
foglalkozásán kivül szorgalmasan igazitgatta czikkeit és szorgalmasan
dolgozott – mint egyik levelében irja – az urnak kertében, melynek
gyomlálása ő reá is, mint egyik méltatlan szolgára rá bizatott.
Munkája nem volt egészen eredménytelen.
Volt Keszthelyen egy fazekas-mester, másként gelencsér, Majcza Ferencz
nevü. Ez maga is megtért, felesége is. Később a férj meghalt s özvegy
felesége átengedte lakását szent gyülekezet tartására. A kiket a
környékben Hencsey és Kovács megtéritettek: időnként itt tartottak
isteni tiszteletet.
Főleg a szőlőhegyi falvakban szereztek hiveket.
Kovácsék fészke, Nemesfalu is szőlőhegyi falu; nem egymás mellé épitett
lakóházakkal, hanem szétszórt szőlőhegyi hajlékokkal, melyekben
állandóan ott laknak a tulajdonosok. Többnyire kis vagyonu emberek és
családok, a kiknek a hajlékon, szőlőn és szőlő lábján kivül alig van
valami más birtokjuk. Boruk, gyümölcsük elég terem, eladásra is jut.
Nyáron Somogyvármegyébe mennek át arató munkára. Őszszel, tavaszszal
eljárnak napszámba szőlőmunkára, télen erdei munkára. Kenyerük,
ruházatjuk megvan, a tél nagy részét munka hián elmélkedésben,
szomszédokkal való társalgásban, jámbor mulatozásban töltik el. A téritő
szava könnyen lelkükhöz fér.
Ilyen szőlőhegyi falvak Keszthely közelében északon Tomaj és Cserszeg,
keletre Gyenes, Diás, Vanyarcz s még tovább Badacsony hegyétől keletre
Kis-Örs, Ábrahám. Az ábrahámi szőlőhegységben seregesen akadt hivőre
Hencsey.
Oka az, hogy a közel szomszédságban van Nemes-Káptalan-Tóti falva, hol
Ferencz nagybátyja lakott, kinél sokszor megfordult s kinek beszédei
után a jámbor szőlőhegyi egyszerű nép őt már jó hirből ismerte. A páhoki
pap esetét is mesés változatokban regélték itt az emberek.
Első híve Ábrahámban Kenyeres Juliánna asszony lett, Károly Péter
felesége. Ez asszony monoszlói származásu kálvinista nő volt,
megtéritette utóbb férjét és sok ismerősét. Nem volt már fiatal asszony,
1796-ban született, tehát 45–46 éves volt Hencsey téritése idejében.
Nagyon kegyes, beszédes és szentirásismerő asszonynak mondják. A többi
hivő közül Tóth András kékfestőt s Horváth Ferencznét, születési neve
szerint Csigó Sárát emlitem föl. Tóth András tanitóvá is lett a
nazarénusok közt, de később hitetlenségben találták s a gyülekezetből
kirekesztették.
Apjának és anyjának alig merte Hencsey az uj hitre térést ajánlani. Imre
öcscse, mint felszabadult iparos legény, vándorolni ment s a nyár óta
már Szegeden volt műhelyben. A család kebelében tehát nem volt tér a
tanitásra.
De nem is igen lehetett. Apja, a falu öreg kovácsa, bár hajlott és
gyengülő korban, még mindig nagy szellemi felsőbbséget gyakorolt a fia
fölött. Megállapodott falusi észjárása, elmés ötletei s határozott
modora előtt meg kellett hajolni az ifju szelid lelkének, költői
kedélyének s vallásos ábrándjainak. Mindezt az öreg üres, hiába való
érzékenykedésnek tekintette. A sok imádkozásról, könyvolvasásról,
szentirás magyarázatról és kegyes beszédről ugy vélekedett, hogy az csak
paphoz, baráthoz, öreg uri dámához illik, de paraszthoz, lakatos
legényhez, életre való emberhez nem illik. Ha valami effélét fiánál
észrevett: kinevette vagy jól összeszidta őt. De fia eszejárásán valami
dicsérni vagy méltányolni valót nem talált.
Az öreg eszejárásának ismertetésére maga Hencsey ir le egy esetet
szeptember 11-én kelt s Kovácshoz intézett levelében.
Künn voltak az erdőn szenet égetni. A rokolányi erdőszélben égettek
szenet a Csányra vezető ut közelében. A szénégető-gödröt és katlant
egész nap, egész éjjel szemmel kell tartani. Az eltakart tűznek
kilobbanni nem szabad, mert akkor kialszik s a faág nem szenesedik meg.
Éjszakára két embernek kell ott lenni, hogy ha az egyiknek szemét
elneheziti az álom, ébren legyen a másik.
Egyedül voltak az erdőn az apa és a fiu. Az ég csillagos, de a lombtól
alig lehetett látni. Az erdő némaságát nem zavarta hang. Csak a gétyei,
nemesszeri, rokolányi kakasok hangját lehetett hallani a közeli és
távoli szomszédságból. Az erdőnek és az éjszakának sötétségében némán
bámulta apa és fiu a szénkatlan kupaczából gomolygó, alig látszó füstöt.
Végre megnyilatkozott a fiu szive és szája. Elmondta apjának a pesti
szent gyülekezet dolgait. Elmondta az uj tudományt, megismertette a
hivők kegyes életét s elárulta a rendithetetlen elszántságot, mely
szivüket eltölti. Lerajzolta a jövendőt, melynek az uj egyház eléje néz.
S beszéde végén, bár burkoltan, arra kérte apját, legyen ő is tagja az
uj gyülekezetnek.
Az öreg kovácsnak is fölengedett kissé a lelke. Se guny, se harag nem
támadott szivében. A jó gyermek szelid és okos beszéde, mély
vallásossága meghatotta őt is. Az éjszaka, az erdő, a magányosság
bizonyos elandalodásba vitték őt is.
De azért megmaradt a kemény elméjü öregnek s azt felelte:
– Már fiam, mind elhiszem én, hogy nektek igazatok van. De lásd, én már
ugy vagyok a magam hitével, mint anyáddal. Ismerek én anyádnál sokkal
szebb és sokkal jobb asszonyt eleget, de én már ezzel öregedtem meg s
azt a szomszéd menyecske kedveért el nem hagyom.
Hencsey soha nem szólt többé apja előtt az uj hitről egy szót se.