ez a keleti gyöngy, melyet ujjaim közt tartok. Egy vakmerő ellopta a
tengertől. De hányan maradtak a mélységben, a kik hasztalan keresték?
Láttad-e kápolnánkban azt az oroszlán-vermet, hol a vadállatok Dániel
kezét nyalják? Vajon hányat téptek szét azelőtt? Vajon hányat
pusztítának el, míg egy csodatevőnek ismét hizelegni fognak? Dorka,
mondd meg, nem oroszlán-veremből hozzák ki a nevet azok, a kiknek nincs?
S Elemér csakugyan Budavár alá ment? Neked bizonyosan kell tudni. Hisz
magad küldéd őt… De Istenem! mennyit fecsegünk mi most együtt, s azalatt
vendégeink békétlenül várnak a reggelire és társaságra. Kérlek, vedd ki
a ruhatartóból a búzavirágkék bársony-vállat, s azt a világos selyem
rokolyát, mely, mint mondád, rajtam legszebben áll. Fürteim közé a
gyöngysorokhoz virágokat tűzünk. Kellemes akarok lenni. Még eddig nem
jutott eszembe, hogy nekünk is van fegyverünk, melylyel, ha jól
forgatjuk, nevet szerezhetünk. Oh, az a név kiegyenlíti a születés közti
különbséget is. Úgy-e, Dorka? De hisz én jó házból születtem! Bölcsőmet
te ringattad, Dorka néni. Úgy-e, ez nem volt közönséges bölcső? Csak a
tegnapi öltözetemet add hát ki… azt az egyszerűt. Istenem, mennyit
fecsegtünk! Még a fejem is megfájult bele. Ne félj, Dorka, nem beszélem
én el atyuséknak, hogy te küldötted Elemért Budára. Őt vissza nem
hozhatnák; téged elhajtanának. Maradjon a mi titkunk a tréfa, a mely
eszedbe jutott. A várban most egy szolgával kevesebb van, mint eddig
volt. Semmi baj. Nemde, te is azt hiszed, hogy Elemér szolga? Lehetett
volna fejedelem, ha szépség, erő, szív és ész trón volna, melyről, mint
magasságról, a kisebb helyekre alátekinthetnénk; de mit tehetünk róla,
ha Elemér… szolga? Szúrj egy tőrt… csak a hajam közé, Dorka, hogy ne
bomoljék szét. Neked gyönge kezed van, nem sérthetsz meg. Mindig
szerettél. Tudom, zokogva sírnál, ha meghalnék. No de én egészséges
vagyok… fiatal és egészséges. Úgy-e, Dorka, csak az évek vénítik az
embert, s a szív tele csak akkor kezdődik, ha az idő keze az utolsó
virágot már letépte arczainkról?… Szólj! Én tapasztalatlan leány vagyok,
s ezentúl kell tanulnom… még a szenvedést is; de azért nyugton lehetsz,
nem árullak el tégedet… S mily hamar öltöztem föl a kellemes társalgás
közt. Sietek a vendégekhez. Mosolyogj, Dorka, légy nyugodt.
A leány megdöbbenésig derült arczczal távozott.
Dorka a térdelő elébe borult, s összefogott kézzel zokogott:
– Istenem! engedd, hogy még az éjjel meghaljak, ha annak, mit jó
szándékból tettem, rossz következései lesznek!
[Illustration: – Sietek a vendégekhez. Mosolyogj, Dorka, légy nyugodt.]
IV.
Elemér a friss derült reggelen, mely fellegtelen, ragyogó napot igért,
Gorbó felé vette útját. Paripája a legszaporább iramlók közé tartozott,
s most először jött gazdájával ellenkezésbe. Máskor a mint távoztak,
mind gyorsabbá vált haladásuk. Elemér szeretett hamar czélhoz jutni. A
tér és idő közét, mely vágyát a teljesüléstől különválasztá, igyekezett
minél keskenyebbre szorítani. Midőn hazaindult, a fecske szárnyaival
kivánt a várba repülni; midőn onnan ismét elment, a madártól vagy
gondolattól kölcsönzött volna gyorsaságot, ha csak azért is, hogy azután
valamivel előbb térhessen vissza azon födél alá, hol Dora élt, s hol egy
egész család fogadta oly örömmel, mintha idegen helyett rég ismert barát
és szeretett rokon érkeznék meg. Most, oh, most a paripáról omlott a
tajték a zabla miatt. Elemér, mihelyt az öreg várnagy a kaputól
elvonult, csak lépésben akart haladni. Ellenben a tüzes vérű ló, a régi
szokáshoz tartva magát, midőn tágulni érezte a zablát, azon reményben,
hogy urának kivételes szeszélye megszünt, rögtön iramláshoz fogott; de
mindannyiszor fájdalommal tapasztalá nagy csalatkozását. Pedig honnan
képzelhette volna a szegény pára, hogy a fontolva haladás saját
érdekével is összhangzik; hogy most már igazán messze kell utazniok,
hogy aligha harap többé azon puha édes fűbe, mely a várkert lankáin oly
gazdagon tenyészik, hogy aligha köszönti víg nyerítésével jászoltársait,
Pista bácsi szürkéjét, és aligha csipkedi meg a másik szomszédnak, Dani
bácsi pej kanczájának állát, midőn ez falánk szemtelenséggel akarja ő
előle elhúzogatni az illatos szénát és a kövér vadlencsét. S ha az
egyszerű fölfogású állat saját érdekeinek sejtelméig sem emelkedhetett,
ki vehetné tőle rossz néven, ha nem tudta kitalálni, hogy Elemérnek most
gyakran vissza kell nézni a vár födelére, a várkert gyümölcsfáira, a
várkápolna keresztjére, a kereszt utolsó csillámára, s midőn ez is
eltünt, a galambra, mely a vártól repül erre felé, a bárányfelhőre, mely
könnyű ezüstszín testével a vár körül röpdös, és a menyboltozat azon
részére, mely alatt a vár fekszik? Hát még arra az eszmére miként
juthatott volna egy közönséges ló, hogy meg kell állania, mert Elemér
előbb Dora keblén, most meg a fűben egy igen szép gyöngyvirágot látott,
s mert oly alakú somfa néz alá a partról, a milyen Dani bácsi kertjében
van, még pedig köröskörül paddal befoglalva, hogy a csendes alkonyokon
leülni, beszélgetni, álmodozni, dalolni lehessen. Mennyi ok egyesült
tehát, hogy a szegény paripa emberséges szándéka mellett is
megbocsáthatatlan hibákat kövessen el. Szigorúan lakolt érettök. Egy
mértföldig sem haladtak, midőn reszketegséget érzett testén, lábai
fáradtabbak valának, mintha igát vont volna, kétszer megbotlott,
többször kapta föl a fejét, s a sarkantyú miatt finom tiszta szőrén már
vér serked, mi ismét a visszahatás törvényeinél fogva szemeit
lángolóbbakká, szeszélyét bokrosabbá teszi, s egy-egy szilaj nyerítés
hangzik ajkairól. Ez vala azon válságos időpont, midőn a paripa súlya
után itélve, melyet hátán hord, még hinni akarta ugyan, hogy gazdáját
viszi Gorbó felé; de a bánásmódot szemlélve, már kétkedni kezdett, vajon
nem idegen zsarnok ül-e a nyeregben, kit a hegyi út mély árkába dobni
hasznos is, törvényes is volna. Tervének kivitelére a lovag ügyessége
miatt kevés kilátás mutatkozott ugyan, de mikor volt, kivált az oktalan
állatoknál, a szenvedély pontos számító. Szerencséjére a szegény ló,
épen midőn indulatai féket akartak veszteni, sorsán valami végzetszerű
könnyítést érzett. Mi okból történt az? Igazán szólva, még távolról sem
gyanítá. Pedig az ok igen egyszerű vala.
Elemér költői kedélye tudniillik a változó benyomásoknak nem állhatott
sokáig ellene.
Oly szép délelőtt volt, mintha a természet megmutatni vágyott volna,
mennyire tud, ha akar, kellemes és igéző lenni.
Az erdő minden lakosa érezte, hogy ünnepnapja van, hogy több örömre
számíthat, mint máskor, s hálából a cser tetejéről a rigó legharsányabb
dalait fütyölé, a galagonya ernyője közül a vadgalamb legkedélyesebben
búgott, s még a jókedvű kakuk is minden favágónak és pásztorleánynak, ha
meg sem kérdé, legalább száz évet jósolt. S mily fürgén ugrik a mókus
Elemér szeme előtt egyik ágról a másikra, mily furcsán torzítja föl
bóbitáját a banka, mily gyorsan kopogtat a fa kérgén a harkály, s mily
nagyúri megvetéssel tekint a szirtdarabról e hóbortos nép tréfáira a
varjú. A hegyi ér csattogott, zúgott, s aláhullva fehér foszlányaival
verdeste a mészkövet és vörös agyagot, de midőn kitombolta magát, a
simább hegytéren virágos partokat áztatott, ragyogó tükréhez csalta a
szitakötőt, a kék lepkét és a tarka szárnyú pillangót, s miután a nap
sugaraival eleget mulatott, megint a homályos erdőnek fordul, talán csak
azért, hogy Elemérnek megmutassa a harasztot, honnan a dámvad kiugrik, s
azokat a parton hagyott lábnyomokat, melyekről a vadász a szarvas
közellétét gyanítaná. Elemér nem maradt érzéketlen a természet, a tájék,
a környezet kellemei iránt. Annyi mosolygó arcz – s minden fűszál,
minden falevél vidám tekintetű volt – rendre édes mélázattá olvasztotta
föl az ifju bánatát. Ha az erdőben a vörösbegy, a rónán a pacsirta
énekelt, ő is fütyölt valamit a madárdal közé, most egy görög halász
románczából, melyet éjente hallott a Marmora-tengeren, majd egy régi
magyar hegedűs lakodalmi danájából, majd pedig azon szerelmes versekből,
melyeknek költésére, bármint tagadná, Dora tündéri termete, kis keze,
piros ajka, mély tűzű szeme és igéző arczának beszédes vonásai
lelkesítették.
Az erdős vidék szépségeit már gyakrabban szakították meg zöld vetések;
csordától, ménesektől lepett mezők, magános házak, népes falvak.
Sürgött, mozgott, pezsgett az élet mindenfelől. Munkások törülték
homlokukról a verítéket, s ültek takarékos ebédhez, hangzott a kovács
pőrölye a hegység szélén, deli katonák vágtattak el Elemér előtt, s az
ablakok rostélya mögül csinos leánykák néztek lopvást azokra és még
többet reá. Meg kell vallani, kevés harczosa volt Izabella királynénak,
ki jobban ülné a lovat, mint a hogy a Dani bácsitól ajándékba kapott
almásszürkét Elemér; de azután egész megyéket is föl lehetett volna
kutatni, míg Elemérnél szebb daliát tudnának a mezei hadak számára
toborzani. Nyulánk, de erős alkatú ifjú volt, a legnemesebb arczéllel,
nyilt, magas homlokkal, vállain lobogó aranysárga hajjal, nagy sötétkék
szemekkel, és szőke, de a naptól egy kevéssé megpirított arczán különös
vegyületével az erélynek s a majdnem asszonyias kellemnek. Valószínű,
hogy homályos születésű apa gyermeke, de modorában és kifejezésén annyi
úri és leigéző volt, s oly szépen vegyült össze a vidám és könnyelmű
szeszély az önérző, bátor s negédességig kalandori jellemmel, hogy egy
régibb kor lovagjait juttatta azoknak eszébe, kik regéket hallottak a
keresztes vitézekről s a vándor leventék felől, kik a választott úrnő
színét mellökre tűzvén, a széles világba indultak fölkeresni a veszélyt
és szivök bálványának kecseit dalokban halhatatlanítani.
De ezt talán fölösleges is volt most említenem, minthogy alig hihető,
hogy a leánykák, kik Elemér közeledésekor bámuló arczaikat kidugták az
ablakon, muló kiváncsiságnál egyébbel kisérték volna lovagunkat, s még
kevésbbé lehet föltenni, hogy a Dorát imádó Elemér merengéseit e csába
szemek, e csinos alakú fők és hamis arczok oszlatták volna el könnyű
fellegként.
A mi őt földeríté, összes hatása volt a gyönyörű természetnek, a derűlt
napnak, a mozgalmas és mosolygó életnek.
Az elválás fájdalma állandóan zsongott kedélyében, de a tevékenység és
dicsvágy érzete is fölébredt, hogy a lágy epedések közé erősebb hangokat
vegyítsen. A mint nyiltabb lett a tájék, a láthatár is, melyet elméje
bekalandozott, tágabbá vált. Ha az emlékezet Dorához vonta vissza, új és
büszke remények ragadták pályáján tovább. Ha a szerelem hű ecsettel
rajzolta elébe a leány kedves képét, a dicsvágy merész körvonalakkal
vázolá a tábort sátraival, küzdő bajnokaival, s a kiérdemelt babérokkal.
S az ifju ellentétes álmai közé beincselegte magát az élet is, az új
benyomások ezer apró hatásaival együtt. Alig haladt az égen a
legmagasabb pontig a nap, midőn Elemér, most ábrándozva, majd élvezve a
percz örömeit, egészen meg volt elégedve sorsával, s csak azt sajnálta,
hogy egy vén asszony s nem ő találta ki a módot, egy idegen, s nem saját
maga szerezte össze az eszközöket, melyek által a hírrel, kincscsel, a
közbecsültetéssel együtt lehet, még pedig a legrövidebb idő alatt Dora,
kezét megnyerni.
– Gyakran láttam, hogy a vérengző állatokat leigézi az ember szeme, és
visszadöbbenti, midőn támadásra készülnének. Ilyen megbabonázható
fenevad a halál is. A ki bátran elébe lép, a ki szeme közé néz, az elől
hunyászkodva vonul tovább. Az élet titka a koczkáztatás mesterségéből
áll.
Épen midőn Elemér ily különcz nézetet választott jeligéül, lódobogást és
kardzörejt hall háta mögött.
Visszatekintett.
Egy tökéletesen felszerelt lovag közeledett hozzá.
Aczélsisak volt fején áll-lánczczal leszorítva s hátratolt
arczrostélylyal. Baljában a főtől kezdve egész törzsét fedő paizs.
Oldalán török szablya, mely a ló hátulsóbb részeit folytonosan ütögeté.
Kezében hosszú lándzsa kék selyemlobogóval. Mellén oly domború vért,
mintha a rák hátáról leszedett teknő szolgált volna a fegyverkovácsnak
mintául. Elemér a közelgőnek jobb karján vaslemezt, méne nyakán és
szügyén vékony aczélhálót vett észre. Szóval, a mindig közelebb érkező
úgy nézett ki, mint a török háborúk óta egy tökéletesen fölfegyverzett
magyar lovas katona szokott. De a gyakorlatlan lovaglás, a nagy
iparkodás, melyet a továbbhaladás eszközlésére kifejtett, eléggé
tanusították, hogy újoncz még, s hogy oly osztályból lépett a haza
védelmére, hol vagy az ekevassal, vagy a sineggel, vagy az irótollal
foglalkoznak.
[Illustration: Elemér egészen meg volt elégedve sorsával.]
Elemér vállán puska volt, övében rövid, kétélű vadászkés.
– Jobb hasznát vehetném a koma fegyverzetének, mint ő valaha fogja, –
gondolá az ifju, s megint előfordítván arczát, tovább lovagolt.
– Tengerkék dolmánya van, sárga, göndör haja, süvegén darútoll. Ki az
ördög hozta épen az én utamba, s épen ma? – ezt gondolá ugyanakkor a
pánczélos férfiu.
– Szeretném tudni, hány ezer ily rossz lovas verné szét Ferdinánd
seregét Budavár alól? – ötlik Elemérnek eszébe.
– Ez a kujon már holnap reggel el fogja beszélni, mily állapotban talált
engem. De itt két ágra szakad az út. Talán balra tér a czudar.
Míg a jól fölfegyverzett bajnok így elmélkedett, Elemér a jobb kézre eső
útnak fordult.
– Nini, ez a kalandor jobbra megy. S már most mit tegyek én? De hát
vádolhat-e az a vedlett róka, az a fogatlan várnagy, ha rám ismer
valaki? Én nem igértem, hogy kiszúrom a szemét annak, a kit arczomra
tekint. Miattam ugyan születhetett volna vakon az egész világ, sőt némán
is; de úgy segéljen! arra nem vettem föl havi díjt, s nem ittam
áldomást, hogy az utasok közül egyet is vakká vagy némává tegyek.
Kötötte volna ki e pontot a vén róka világos szavakkal, akkor egészen
más volna. De így mit bánom én, ha a titok világosságra jön, csak én
hallgassak róla.
Ezzel a pánczélos férfiu szintén jobbra fordult.
– Hihetek-e szemeimnek? – gondolta most Elemér, ki történetesen
visszatekintett. – Az a nagy száj, narancssárga arczbőr, vastag orr,
nyírt bajusz, kiálló pofacsont és mészárosnak való termet, a
megszólamlásig hasonlítanak hozzá. Nem… nem… az lehetetlen. Honnan kapta
volna a lovat? Miért öltöznék pánczélba? Mit csinálna azzal a
szablyával? Ej, hogy is tudok ilyen bolondságot képzelni!
Elemér többé vissza sem nézett.
– Nyelje el a föld! Úgy segéljen! Ez a Deákék lantosa! Valószínűleg nem
törik ki holnapig a nyaka, s mindent el fog árulni. Bánja a manó!
Legalább tíz perczig haladtak egymástól egyenlő távolságban. Az út
szélére csinos vendéglő könyökölt, oszlopos fatornáczczal, négy
ablakkal, füstölgő kürtővel, hivogató tekintettel.
– Itt jól fogok lakni, s a kövér ürüczombra egy egész kupa vérpiros bort
nyelek le, – vigyorgott a pánczélos bajnok, még szélesebbre vonva
száját. – De mi a hé-kő! – folytatá, – hisz az a barázdabillegető is oda
megy!
Elemér a vendéglő tornácza előtt egy darabont kezébe veté a zablaféket,
hogy jártassa meg a lovat.
– A kehes, vézna várnagy, – okoskodott most a paizsos és karvasas férfiu
– szerződésünkben nem kötötte ki határozottan, hogy inkább koplaljak,
mintsem betérjek oly korcsmába, hol ismerős ül az asztalnál. Ha tehát a
titok idő előtt kerülne nyilvánosságra, az ő lelkén szárad minden
felelősség. Bánom is én!
Ily gondolat közt ügetett bajnokunk a kapuhoz.
– Csakugyan a hóbortos Barnabás diák! – mondá magában a tornáczról
Elemér.
– Úgy segéljen! Ez a sehonnai lantos – mormogta a nyeregből Barnabás.
V.
Ritka háznál történik, hogy a titokba a főszemély legyen leginkább
beavatott. Alig képzelhetni a vendéglátó várkastélyban is más szokást. A
mennyit tehát Pista bácsi hallott Barnabás diák kacsintgatásairól a szép
Dora felé, annyinak, hihetőleg, Elemér is tudomására jutott. Egy érett
korú férfiu hajlama a serdülő leánykák iránt csak oly nevetséges volt a
XVI-ik században, mint ma, bár Barnabás születése napját Dorkán kívül
senki sem mondhatta volna meg, arcza 40-től 45 évig engedett az ember
képzelődésének szabad tért. Ezenkívül a diák semmi jogczímet nem
formálhatott volna a szépség és kellem adományára. Sőt a kedélyesség
nemeslevelét, s a daliás jellem armalisát sem mutathatja elő. Születése
volt, de megbélyegzett; ősi vagyona volt, de elharácsolt; tudományos
ismeretekkel bírt, de hóbortos agyvelőbe zárva. Ennyi hátrány mellett
több mint nevetséges, mert ingerlő is lehetett az a tény, hogy szemeit
Dorára merészli vetni, kivált, miután különben is már inkább tartották,
bár kielégítő ok nélkül, egyházi, mint világi személynek. Elemér
valószínűleg nem féltékenységből, hanem e tekintetek összes hatásánál
fogva volt iránta rossz elővéleménynyel.
Mi a diákot illeti, ő talán Dorkán kívül, kit megölelni és megfojtani
egyaránt szeretett volna, és Dorán kívül, kit a vadállatok buja
ösztönével vágynék magának tulajdonítani, minden halandót vagy gyűlölt,
vagy megvetett. Kancsal szemmel nézett az egész világra, s nem kétlé,
hogy minden öröm, minden boldogság, mely más arczán ragyog, tőle van
ellopva. Bizonyos nagy összeesküvést vélt maga ellen forraltatni,
melyben részes, ismerősein és a hazán kívül, a véletlen, a vakeset, a
szerencse, a gondviselés, s minden erő és hatás, mely a szabad akaratot
korlátolja, s kívül fekszik magán az egyénen. Barnabás, ha fáradságot
vett volna, mit egyébiránt fölöslegesnek tartott, gyülölsége tárgyait
osztályozni, Elemért nem teszi vala hátulsó helyre, mert Doránál
szerencsés vetélytársnak képzelte. Általános gyűlölete mentségéül annyit
előre is állíthatok, hogy kevély Tarquinnak kevesebb oka volt így
fölkiáltani: «bár egyetlen feje volna az egész emberi nemnek, hogy egy
kardcsapással vághatnám le!» Csordultig kóstolta Barnabás a keserűség, a
méltatlanság ürömpoharát; de az emberek igazságtalansága és az Isten
látogatásai a tisztát még tisztábbá, s csak a romlottat teszik
gonoszszá.
Durva abroszszal terített fenyőasztal foglalta el a bormérő szoba
közepét. Festett virágú faszékek vették körül.
Legalább tíz személyre volt terítve.
Elemér az asztal egyik szögletéhez ült, Barnabás a másikhoz, noha rajtok
kívül más vendég nem volt.
A korcsmárosné, mert férje hetivásárra ment, lopott a konyhától egypár
perczet, hogy a deli ifjúval trécselhessen.
A diák bagolyszemekkel meredezett a társalgókra.
Talán ez is volt oka, hogy a menyecske a fazekak és serpenyők közé hamar
visszaosont s az étket konyhaszolgálójával vitette be.
Elemér közlékeny természetű levén, elhatározta, hogy a pánczélos úrral
beszédbe ereszkedik.
– Alig ismertem kegyelmedre ez öltözetben.
– Miért? – kérdé durván a diák, majdnem félkaréj kenyeret tömve szájába.
– Mert előbb hittem csuklyában láthatni.
– S miért?
– Mert asszonynénjének óhajtása volt, hogy kegyelmedből egyházi személy
legyen.
Ez a lurkó ki akar kémlelni, gondolá Barnabás és hallgatott.
– Ha szabad kérdeznem, – fogta föl ismét Elemér a társalgás fonalát, –
merre tetszik utazni?
– S még ma visszatér-e az úrfi? – tudakolá felelet helyett a diák.
– Nem.
– Talán holnap?
– Akkor sem.
– Úgy bizonyosan holnapután.
– Az sem bizonyos, – válaszolá nevetve Elemér. – S hát a bajnok úr ma
megy vissza?
– Nem.
– Talán holnap.
– Akkor sem.
– Úgy bizonyosan holnapután.
– Az sem bizonyos, – röhögött Barnabás.
– S merre veszi kegyelmed útját?
– No, majd meglátom. Alkalmasint arra, a merre a szél fúj. S hát az
úrfi?
– Én is alkalmasint arra, a merre a szél fúj.
– E szerint csak én jöttem tisztába az úrfi útjáról, – szólt vigyorogva
Barnabás diák.
– Nem tudnám, miért jött volna inkább, mint én a nemzetes úré felől?
– Mert előre megmondhatom, hogy merre fog az úrfi számára a szél fújni.
Este Gorbóra megy és ott a várnagynénak, a ki maga is szépen hárfázik,
dalol valamit azon nótákból, a melyekre holnap, midőn hazatért, Dora
kisasszonyt fogja tanítani.
– Téved, barátom uram! Gorbóra betekintek ugyan, hogy egy kedvelt kardot
megvásároljak, de Dora kisasszony láthatásának szerencséjével holnapra
nem kecsegtethetem magamat.
– Minek az úrfinak a kard, hisz Deák uraimék várát tudtommal a tatár nem
akarja ostromolni, s a tolvajok is csak ott szoktak alkalmatlankodni, a
hol van harács.
– Igaz, hogy a kegyelmed zárdájában és az én uraim házánál nem tömné meg
aranynyal zsebeit se a harambasa, se a nagyságos tatár khán; de azért
még sem lehet csodálatosabb, ha én kardot vásárlok, mint az, hogy
kegyelmed egyszerre oly pánczélos és sisakos bajnokká lett, mintha a
szent sír váltságára zarándokolna.
– Nem ostromlom, Elemér úrfi, ez állítását, de engedjen meg, alig
képzelhetem, hogy Dora kisasszonyt látni napokig elmulaszthassa, a kinek
e gyönyörélvezet meg van engedve. Dorka néném nem szereti, ha a várban
gyakran jelentkezem. A vén asszonynak tücsök bújt a fejébe. Mindig
sápít, ha a kapu előtt sompolygok. S mégis gondolja, úrficskám, hogy én
naponként órákat nem töltöttem el Dora kisasszony szemlélésében?
– Bátor vagyok a diák úr szavait nem tartani szentírásnak.
– Azaz kend nem hisz nekem!
– Alig tudom megfogni, hogy lelki szemein kívül mivel láthassa kegyelmed
naponként Dorát.
– Saját testi szemeimmel. A kert mellett egy óriási szilfa van. Annak
tetejére szoktam mászni, s onnan, ha az ablak nyitva, kényelmesen
nézhetek még a kisasszony szobájába is. Láttam őt a himzőrámánál, s
állhatatosan hiszem, hogy az a bokor, mely keze által olcsó fonalból
készült, az úrfi nézete szerint is többet ér az édenkert minden fáinál.
– Nagy köszönettel tartoznám a bajnoknak, ha ömledezései közé többé nem
vegyítené nevemet.
– Talán nem sértem az úrfi izlését, ha Dora kisasszonyt a világ legszebb
teremtményének vallom. A tudomány minden fegyverével védelmezhetem e
tételt. A kisasszony alkata hibátlan arányú, s épen azért minden
részletére nézve biztos tájékozási pontokat nyujt. Alapos értekezést
készítettem én már erről. Ha az úrfi egyszer hozzám jönne, szivesen
fölolvasnám az érdekesebb helyeket. De találkozunk-e valaha együtt? hm!…
Dora kisasszony szemeit, orrát, száját, állgödrét, nyakának
hullámvonalait, kezének hosszát és átmérőjét az úrfi is választhatta
szemlélődései tárgyául; azonban minő csekély s mily ingó alapokon nyugvó
kegyelmed minden ismerete az én tárgyavatottságomhoz képest.
Elemérnek arczára vér szökelt, de mérséklé magát, gondolván, hogy
hóbortossal van dolga.
– Az úrfi, – folytatta a diák, az utolsó hatalmas falatot villájára
szúrva, – kétségkívül bámulta Dora kisasszony gazdag hajzatát, mely sűrű
palástként takarhatná őt be; de megtudja-e pontosan határozni a haj
hosszát?
– Jó lesz, ha a bajnok úr félbeszakítja beszédét, mert könnyen
támaszthat oly félreértéseket, a melyeknek sajnos következményei
lehetnek.
Barnabás a villán tartott húsdarabot lenyelte, s az ingerkedés és
őszinteség különös vegyületével folytatta:
– Dora kisasszony haja öt hüvelykkel és három késfokkal ér térdhajlásán
alul.
– Ez szemtelen beszéd! – kiáltá Elemér, a haragtól elkapatva.