háziasszonyt képviselni. S minthogy történetesen feleséges és leányos
vendégek, még pedig az úri rendből, érkeztek, Pista bácsi köszvényes
lábaira kitelhetően szűk és kényelmetlen csizmát huzatott, Dani bácsi
majdnem úgy begombolta mentéjét, mint urabátyja, s mindketten, ha nem is
új, de eléggé sujtásos ruhában, és ha nem is komoran, de eléggé
összeszedetten vacsoráltak. A serleg lassabban ürült ugyan, azonban a
társalgás mindig friss folyamatban volt; mert a háziúr kötelessége Pista
bácsinál az alkalmatlan helyzetbe jutott láb keserű tiltakozásait
elnémítani, s ugyan e kötelesség Dani bácsit érzéketlenné tevé még azon
ujságvágy iránt is: vajon Óvári miről beszélt Dorkával és Óváriné mivel
kivánt árnyékot vetni Dorára? Elemér az asztal végén szintén iparkodott
környezetét, a mennyire csak lehet, mulattatni; de arczvonalain a
szomorúság sajátságos játéka vegyült a szeszélylyel, s hangjában és
modorán, midőn enyelgett is, volt valami megindító, majdnem csüggesztő.
Dora figyelmét nem kerülte ki az ifjú magaviselete, s azon
magyarázhatatlan hatásnál fogva, melyet a kedély gyakorol a kedélyre, a
kedves leány mindig nyájasabb lett barátnőihez, alázatosabb a nénék, meg
a vén urak iránt, s talán többet is beszélt, mint hajadon fővel – az
akkori nézetek szerint – illendő volt; de minden jó kedvének, minden
mosolyainak ellenére, keblében méla érzések támadtak, hasonlók az őszi
levélhullás és az őszi szél halk zúgása miatt keletkezett
hangulatunkhoz, mely a helyett, hogy sötét képekkel népesítené meg
lelkünket, az enyészet, hervadás és halál szelid ábrándjait szövi
örömeink közé, a helyett, hogy bánat volna, inkább csak határozatlan
vágy a bánat után.
A vacsora, bár elég későn, de a nők kedvéért a szokottnál korábban
végződött.
Pista és Dani bácsi most az egyszer meg valának e változással elégedve,
s Dora, miután még a vendégek kényelmére vonatkozó intézkedések körül is
a szükséges ellenőrködést végzé, kifáradtan tért, a komorna kiséretében,
a hálószobába.
Mindjárt beléptekor szemébe kellett ötlenie, hogy a Dorkához vezető ajtó
csukva van.
Gyöngén érinti kezével a kilincset, de eredmény nélkül.
A zár elő volt tolva.
– Talán rosszul lett Dorka néni? – kérdi a komornától. – Mikor vacsorára
mentem, még nyitva volt az ajtó, és a néni egy kereveten igen csendesen
szendergett.
– De később én a kisasszony szobájában találtam a térdelő előtt.
– Dorka néni, Dorka néni! nem beteg-e? – tudakolá aggódva Dora, a
kulcslyukra téve ajkait.
– Csak pihenni akarok, kedvesem! Feküdjél le és aludjál te is.
A komorna hamar végzé kötelességét, s az ágy hófehér vánkosain a
gyönyörű leány ébenfekete gazdag fürtei, csipkék közül félig
kiemelkedett arczéle, a takaró által nem egészen befedett mellének
kerek, ingerdús és tökélyes formái, meg a könyökig szabadon hagyott s
csábító szépségű kar és mesésen parányi kéz, együtt oly szép képet
rajzolhattak volna előmbe, hogy annak hű másolatával akkor sem
ajándékozhatnám meg az olvasót, ha szavak helyett színekkel tudnék, és
pedig művészileg, ecsetelni.
Dora nem húnyta még be egészen szempilláit, midőn úgy rémlett, hogy egy
ajtó halk nyikorgását hallja.
– Dorka néni csakugyan beteg, – e gondolat elűzte a leány félszenderét.
Később a falajtón át suttogást vélt hallani.
Már ismét a kulcslyukon akart átszólani, hogy a néne állapotáról
bizonyosságot nyerjen, midőn leírhatatlan csodálkozására Elemér hangját
vélte a suttogásban fölismerni.
Dorka sokkal szigorúabban tartotta magát bizonyos illemi szabályokhoz,
hogysem Elemért nappal is másként fogadta volna magánál, mint megbízások
végett, vagy ha az öreg uraktól volt hozzá küldve. Különben sem
látszott, legalább Dora nézete szerint, a néne elég előzékenységgel, sőt
– ha a gyöngédségre a kiméletlenség vádja alkalmazható volna – elég
elnézéssel viseltetni e derék ifjú iránt.
Mit jelenthet tehát a szokatlan látogatás e szokatlan időben.
Elütötte a tizenegyet, s a suttogás néhány percz óta tart.
– Istenem! talán Pista atyus beteg; szent ég! talán hirtelen valami baj
érte édes atyámat! Ily gondolat elég volt arra, hogy Dora fölemelkedjék
ágyából, s már feledve mindent, Dorkához akart átkiáltani, midőn Elemér
ajkáról halkan, de érthetőleg hallá nevét.
Dora szíve erre oly erősen kezdett verni, mintha az ablak előtt az
orgonafára, hol a csalogány tegnap dalolt, most a villám sujtott volna
le.
Csakhamar Dorka elfojtott zokogásának töredékei érkeztek alig sejthető
alakban a leány ágyáig. Aztán valószínűleg egy szekrény zára nyilt föl
lassan s a másik perczben – a mennyire kivehető volt – Elemér és Dorka a
folyosóra mentek. – Idő telt bele, míg a vén asszony visszatért, hogy
sóhajok közt feküdjék nyoszolyájába.
Bármennyire fölizgatták a történtek a leány idegzetét, a fiatal évek és
egészség megkívánták a pihenés adóját. Éjfél után nemsokára eljött az
álom, s a leány szemei a hajnalsugarakkal egyszerre nyiltak meg.
Fölébredéskor elfogulva érzé szívét, mintha egy rossz sejtelem, vagy egy
nyugtalan visszaemlékezés szorítaná azt összébb és mindig összébb.
Zavartan tünedeztek föl elméjében az éj rejtélyes történetei, s mikor
épen külön akarta választani az álmot és valót, a kertben halk, de
tisztán kivehető ének zendült meg.
Dora Elemér hangjára ismert.
Az ifjú nem lehetett messze a vár azon szögletétől, hol az orgonafa
vendégein kívül csak Dora, Dorka és Dani meg Pista bácsi régi fegyverei
laktak.
A rövid dal tartalma ez volt:
«Csendesen folyj, kedves csermely! a liget
Füzei közt könnyű habod miért siet?
Még felköltöd, ha az ágat, mely lehajlik, ringatod,
A fűben a csacska tücsköt, fészkében a madarat,
S lassan érintsd, kérve kérlek, medred alján a követ,
Majd zajoddal ott a bérczen a visszhangot fölvered.
Minő zsivaj, minő lárma! Csendesen
Folyj medredben, hadd aludjék kedvesem.
Harmat ragyog a virágon. Csak most ne
Lopódzék egy gyáva könnycsepp szemembe!
A mit érzek, rejtse tőle s a mit érez, tőlem el,
Áthatatlan fátyolával szemen, arczon minden jel.
Vándorbotom nehéz volna, s nekünk nehéz az élet,
Hogyha tudná, mint imádom, és ha tudnám, hogy szeret.
Ezt a szót mi ki nem ejtők!… Csendesen
Kedves csermely, hadd aludjék kedvesem!»
Dora, midőn az ének megszünt, az ágy vánkosába temette arczát.
Mintha egy láthatatlan kéz nyúlt volna szivéhez, hogy kiszakítsa ezt
kebléből, a boldogsággal együtt!
Számára a bűvészet egész világot épített föl és döntött ugyanazon
perczben rommá.
A gyermekből rögtön leány lett, s a leányból szerencsétlen hölgy.
Érzé, hogy szeret, s hogy szerelme külön vált a reménytől, mielőtt még
vele találkozott volna.
Miként kapcsolatos annyi kin és kéj? nem tudta sejteni.
Könyei megindultak s elfojtott zokogása erősebben tört ki.
*
Elemér még egy röpke tekintetet vetett az ablakra, melynek függönye le
volt eresztve, s azzal a kertből oly gyorsan távozott, mintha üldöznék,
mintha nyomában volna a megbánás, hogy az első tétovát fölhasználva,
örökre visszatartóztassa kitűzött czéljától.
Az udvaron Dorka várt reá.
A vén asszony ősz fürteit főkötővel sem takarta. Pongyola öltözéke, a
virrasztás miatt még inkább elhalványult vonalai, a sovány összeesett
test, a vékony kék ajak, a sietség és szorongatás által majdnem
eszelősségig bizarr mozdulatok, a reszkető kéz és áll, a cserszínű
hólyagos szemek szögleteiből az arczredők közé szivárgó nedv, mely talán
a részvét könycseppje volt, de a hűvös reggeli lég miatt is támadhatott:
mindez együtt oly hatást tett Elemérre, mintha a keresztúton boszorkány
lépett volna elébe, hogy áldásával átkot, vagy átkával áldást kössön a
hosszú, a kétes kimenetelű vándorúthoz, melyet a végzet akaratánál fogva
most meg kell kezdenie.
A szegény agg nő figyelmét sem kerülhette ki e kellemetlen benyomás.
– Dorka néni, – szólt Elemér, – a pénzt, melyet kegyelmed adott,
kölcsönnek fogom tekinteni, és százszor vetem koczkára életemet,
csakhogy hamar visszafizethessem.
– Elemér, Elemér! – sopánkodék a nő, – nincs semmi bizodalmad irántam.
Te azon is kételkedel, hogy Dora boldogságáért tanácsoltam távozásodat.
– Dorát megérdemelni lehetetlen, de kezét bírni, ha enyém volna…
– Akkor is lehetetlen, Elemér! A Deák-család tekintélyesebbjeink közé
tartozik, s rokonságban áll azzal a nagy úrral, kinek te pénzen
megváltott szolgája vagy. István és Dániel ő kegyelmök szeretetét
háládatlansággal fizetnéd-e vissza? Évekig munkáltak megszabadításodon,
s te azért akarsz várukban lenni, hogy legdrágább kincsöktől megfoszd?
Gyújtsd inkább rájok az épületet!
– Ibrahim, a szultán barátja, az ozmán birodalom kormányának első
embere, és a hadseregek fővezére, rabgyermek volt, szegény görög
szülőktől származott. Tudom én ezt. Hallottam azt is, hogy Athinai
Simonnak atyja Batthyány jobbágya, míg ő országnagy és főrangú családba
házasodott. De, Dorka néni, milliók közül csak egyet emel a végzet ily
csodálatosan.
– Könnyebb egy leány fejét elkábítani, mint nagy emberré lenni; ezt én
is hiszem. De lásd, Elemér! István és Dániel nagyuraimék a te egyetlen
jótevőid.
– Igaz, igaz, Dorka néni! – szólt az ifjú.
A lóakolhoz értek, s Elemér nyergelni kezdé az ajándékba kapott mént.
– Dorka néni! úgy-e kegyelmed nem fog engem Doránál leszólani?
– Koporsóm szélén állok, de még senki sem vádolt álnoksággal.
Elemér szorosabbra vonta a nyeregszíjakat. – Dorka néni! ha kérők jönnek
a házhoz, mondani fogja-e: ez az ifjú gazdag, deli és régi család
ivadéka! Mondja-e: Dora, a te édes apád s nagybátyád vén, beteges, s ha
behúnyják szemöket, ki fog rólad gondoskodni?
Dorka megdöbbent és hallgatott.
Az ifjú pedig ismét a jászolhoz köté lovát.
– Kegyelmed, – szólt az istálló küszöbén, – úgy-e azt a mesét sem regéli
el, hogy Budán, vagy az operenczián túl valahol szép arát vezettem
oltárhoz? Vannak szelid, holdas éjtszakák, midőn az egész természet
reszket a kéj és boldogság mámorától; midőn a virágos tavasz illatának
legbódítóbb részeit adja át a szellőnek, hogy maga a lélekzés legyen
idegeink csábítója, s midőn a madárdal beszéddé válik és az álmodó
szívet az élvezet titkairól világosítja föl. Ilyenkor az eltemetett
szerelem sírhantjai is egyszerre a vágyak virágágyaivá válnak; akkora
termékenyítő ereje van az érzékiség langy-meleg légkörének. Talán csak
perczekig tart a bűvölet; de határozhat az élet sorsáról. Dorka néni
mindig Dora mellett van, s mondani fogja-e valaha neki: Elemér
könnyelmű, ma szeret, holnap feled?
– Soha sem! – zokogá a vén asszony, egyaránt félvén, hogy igen sokat
igér, s hogy ha nem igér mindent, Elemér megmásítja szándékát és nem
távozik.
– Néném! – mondá most az ifjú, az akolból kivezetve paripáját, – a
várnagytól hallottam, hogy Barnabás diák volna kegyelmed bálványa,
fogadott fia, kényeztetett beczéje. Igaz-e?
– Miért kérded, fiam?
– Kegyelmed, mint hallom, minden asszonynál többet szenvedett, s így
vallásosabb is. Tudni akarom tehát, kivánja-e, hogy tegye az Isten
Barnabás diákot százszor szerencsétlenebbé, mint engemet, ha igéretét
néném valaha megszegné?
Dorka nyárlevélként reszketett.
– Mit válaszol, néném?
Dorka az ifjú határozott tekintetére veté könyes szemeit.
– Legyen, mint te mondád! – rebegte alélt, elfojtott hangon.
Elemér a kengyelbe tevé fél lábát, s kezét a nyeregkápára.
– Én, – szólt ekkor, – jó uraimék előtt nem akarnék hitvány
szökevényként tünni föl. Értesíteni fogom tehát őket Budára menetelem
felől.
– Csak négy vagy öt napig ne! – esdeklett Dorka.
– Nem nyargalnának utánam, ha ma vennék is levelemet, de, Isten őrizzen,
hogy kegyelmed akaratját megszegjem.
Gyorsan a nyeregbe veté magát.
– Az ég áraszsza malasztját Dorka nénémre! – mondá most Elemér. –
Kegyelmednek sokat köszönök. Nem mertem volna hinni, hogy Dora szeret;
nem mertem volna remélleni, hogy még a világon oly helyzetet
foglalhassak el, mely biztosíthassa számomra az imádott leány kezét!
Néném mindkettőről felvilágosított. Köszönet ezért a szerelem és
dicsvágy nevében!
Elemér sarkantyút adott lovának, s egy pillanatra a várkapu leeresztett
dobogója előtt volt, s a várnagy időt sem vehetett megkérdeni: ifjú úr,
mikor jön vissza?
Dorka tőrszúrást érzett szivében e búcsúvétel minden szavára.
A szegény nő nagy veszélyt akart a háztól elhárítani, s most rémülten
hallotta, hogy a veszély csekély volt; de az ő segítségével aligha nem
fog utóbb óriássá nőni. Tehát ő födözte föl Dora szerelmét az ifjúnak! Ő
buzdítá a bátortalant a leány kezéért küzdésre, s midőn el akart
szakítani egy erősnek vélt viszonyt, akkor szilárdítá meg. Jóltevőit
keserűségtől törekedett megóvni, s beavatkozása fog a családnak, melyet
életénél is inkább szeret, igazi keserűséget okozni. Föláldozta testvére
gyermekének, az ő fogadott fiának, utolsó filléreit; föláldozta az
egyetlen ereklyét, a néhai, a mindig siratott férj jegygyűrűjét, s
miért?… hogy egy kalandornak alkalmat szerezzen Dora kezéhez közelebb
jutni, s a Deák-nemzetség büszkeségén mélyebb és mélyebb sebeket ejteni!
Elemér nyilatkozata ily gondolatokat ébresztett a vén asszonyban.
Sejtelmes félelem környékezte, s mintha a földbe gyökereztek volna
lábai, alig tudott tovább mozdulni a helyről, honnan Elemér elvágtatott.
*
Míg künn ez történt, azon leeresztett függönyű ablakon belül, melyen a
vándor ifjú tekintete egy órával előbb annyi éddel és fájdalommal
csüggött, a jámbor Dorka, ha benyit, szintén elég alkalmat talált volna
aggodalmakra, bánatra s talán önvádra is.
Dora, midőn kisírta könnyeit, midőn az ágyvánkosok közül fölemelte
arczát, mindjárt magára ölté reggeli pongyoláját, óva hárította félre az
ablak leplét, s szemeivel az ér mellett, a kis pallón, a kert távolabbi
részein, a hegyek magaslatain, a fellegek közt, a hol csak a madár jár s
a képzelet, keresett valakit, kiről bizonyos volt, hogy nem fogja többé
meglátni. Halottainkkal is így vagyunk. Tudjuk, hogy kétségtelenül
megszüntek élni. Látjuk a koporsó bezárását, hallottuk a temetési
éneket, ismerjük a friss hantot, mely alatt nyugszanak, s mégis a
gyászmenetből visszatérve, a mely fájdalom feledékenységével nyitunk a
szobába, hol annyiszor találkoztunk velök, s megdöbbenünk, hogy miért
nincsenek most ott, miért nem ülnek a karszékben, nem nyujtanak kezet
nekünk, nem mosolyganak felénk.
– Csakugyan elment Elemér! – sóhajtá a leány.
Mellén összefogta kezét, gondolkodott, mintha az élet legmélyebb
titkaiból akarna talányokat lehüvelyezni.
Rendre eszébe jutott minden czélzás, a mit időközönként Dorkától
hallott, s a minek akkor elég értelme nem volt, most mély jelentésűvé
vált.
– Elemér soha sem fog visszajönni! – rebegék ajkai.
Ekkor érzésein győzedelmeskedve, szempilláiról letörlé az utolsó
könnyet, egy ezüst-kapcsos imakönyvet nyitott ki, s hosszasan
imádkozott.
De megint kételyek támadtak keblében; elméjét megint talányok
ostromolták.
Dorkához sietett. Nyitva találta az ajtót, üresen a szobát.
– Ezt így képzeltem! – mondá magában.
A fegyvertár előtt elhaladva, csigalépcsőn szállott le a kertbe, hogy
rövidebb úton érhessen az épület másik szárnyához, hol Elemér szobája
volt.
A nap már elég magasra emelkedett, s bizonyosan a vendégek közül már
többen fölébredtek. De ez eszébe sem jutott Dorának. Elemér ajtója elébe
lép, s kezét a kilincshez nyujtja. Ekkor remény, a szemérem, a női
félénkség alakjában siet hozzá, s rezzenti őt vissza.
– Hátha nem ment el! – e gondolat Dorát megfosztá erejétől.
Az akkori nevelés szerint a házvezetés kötelességeihez gyermekkorában
kezdett a leány szokni, s Dora az Elemér szobájában, mikor ez távol
volt, ablakokat igazíttatott ki, butorokat rendezett, súroltatott és
Dorkával együtt mindenről intézkedett, a mi a csínra és kényelemre
tartozik. E gazdaasszonyi tiszt, úgy hiszem, egy leányt sem tesz
bátrabbá, mint a minő különben volna.
Ő ismerte Elemér szállását, a nélkül, hogy ott valaha együtt találkoztak
volna.
S ha most mégis Elemér benn lenne.
Az hihetetlen!
Azonban reszkető kézzel nyitá ki az ajtót.
A lant az üres szobában volt, s azon kevés könyv is, mely az ifjú minden
kincsét tevé.
Dora egy ismeretlen betűkkel írt nagy kötetet nyitott föl, s az öröm
sikoltása tört ki ajkain.
Három elszáradt ibolya volt a könyvben, s most nem találta ott.
Hogy miért őrizte Elemér a tavasznak még a hó alól szakított első
zsengéit, azt Dora a mult napokban nem értette; de hogy miért vitte el
magával, oh! ezt ma már tökéletesen tudta.
– Az én ajándékom! – sóhajtá a bú fellegei közül is ragyogó tekintettel.
Pista bácsi, ki a tornáczon a gazdasági ügyeket bevégezte, tudván, hogy
a nők hosszasan öltözködnek, időt vett magának egy száradni kezdő, de
igen ritka szépségű baraczkfa megnézésére. Fejét nógatva sajnálkozik a
haldokló növényen, s talán ajkán zsémb is csuszszant ki a hanyag
cselédekre. Mikor épen rossz kedvének javában volt, meglátta az Elemér
szobájából kilépő Dorát, s ujjával magához inté.
– Hát te mit kerestél ott?
– Elemér elutazott, – szólt Dora szokott őszinteségével.
– Mit? – riadt föl az öreg úr, botjával ütögetve a köveket. – Megint
elbarangol. Alig pihent meg nálunk, s újra nyakába vette a világot. Hüm!
már látom, hogy unja magát közöttünk. Fiatal czimborákra akadt, s miatta
a két öreg ásíthat ebben a bagolyfészekben, a mennyit tetszik. Nem oda
Buda, Elemér öcsém! – puffogott Pista bácsi, – más táncz is van, mint a
melyre kegyelmed a nótát fújja. Meglásd, leányom, Dora, kifogok én ezen
a kóbor ficzkón kapni. Még ma titkos parancsot adok a várnagynak, hogy
midőn legközelebb Elemér útra készül, várja be szépen, míg a kapu előtt
van, s akkor hirtelen vonassa föl a dobogót. He-he! majd kaczagunk
azután a várnagy humorán és Elemér fogságán. Ha pedig a mi lantos
barátunk ismét útra akar kerekedni, az udvari kovácsnak majd fülébe
súgja Dorka, hogy nyilazza jól meg a ló lábát. Beszélek én erről
Dorkával, ha! ha! ha!
Az öregnek nevettében könny csordult ki szeméből, s e miatt nem vehette
észre, hogy Dora pilláin is csillog valami.
– De nehogy eláruld tervemet, leányom! – szólt ujjával fenyegetőzve az
öreg. – Mert Elemér félreérthetné a tréfát, ha tudná, hogy tőlünk kerül.
Azt hinné, hogy erőszakoskodunk. Zsarnoknak képzelhetne, kik jogunkkal
és helyzetével visszaélünk. Pedig mi szeretjük őt. S eszünkbe sem jut,
hogy szolgánk… de nem is a miénk. Nagy rokonunk, Werbőczi István sok
pénzen váltotta magához.
Pista bácsi nevetve távozott.
– Szüleim szolgának tartják őt! Minden úgy van, a hogy képzeltem. De
Pista atyus nem folyt be eltávolítására. S vajon édes apám vett-e abban
részt? Mit gyaníthattak? Istenem, hisz én is csak most gyanítom szivünk
egész titkát! Erőt, erőt, mennyei atyám!
Dora komor, összeszedett tekintettel ért szobájába.
Az ablakmélyedésben foglalt helyet, s mintha templomban volna,
meghajlott fővel ült, ajkait majdnem észrevétlenül mozgatá, arcza
perczenként fehérebb lett, s vonásai a merengés fátyolán át mindig
bágyadtabbak, szebbek, átszellemültebbek valának.
Dani bácsi jött nagy zajjal.
Sarka után erősebben csapódott be az ajtó, mint máskor.
– Az átkozott garabonczás diák! Alig penget el egy nótát a mi
hajlékunkban, s tüstént idegenekhez megy lantolni. Hát micsoda ez a vár,
hogy nyargalva fut ki belőle, mintha sülyedéstől féltené? Megrepedt-e
alapja, roskadnak-e falai, vagy párkányáról a halálmadár visít-e álmaink
közé? Mi nem tetszik Elemér úrfinak a mi becsületes házunknál? Talán nem
is tudod, Dora, hogy megint elment.
– Tudom, édes atyám, – szólt a leány, nyugodtan emelve föl szemeit.
– Tudom, tudom. Nem kell azt így mondani, leányom. Vagy te, vagy Dorka a
hibás. Nem jártatok eléggé kedvében. Dorka bizonyosan gyöngédtelenül
bánik vele, te pedig keveset tanulsz tőle. Ha a háznál nem becsüljük
eléggé, ne csodáljuk, ha idegen helyen keresi, a mi nálunk hiányzik. Még
a vendégszeretetre nézve is rossz hírbe jövünk. Majd azt fogja mondani a
mi rokonunknak, a nagy Werbőczinek, hogy Deákék gőgösek, lenézők. Ne
mondd előttem, Dora, egyszer se mondd, Elemért szolgának. Affélével ne
mentsd magad. Szolga! Mit szolga? Nem prédikálta-e a mult karácsoni
ünnepeken a kolozsvári tisztelendő úr, hogy Aesopus és Empedocles
szolgák voltak ugyan, de megértek tíz urat. Jelen voltál te is.
Hallhattad. Én azt mondom, Elemér megér tizenegy urat.
Dani bácsi atyai intéseit és dorgálásait végezve, sarkon fordult, s mint
rendesen, midőn kedvetlent kénytelen mondani, választ sem várva, gyorsan
távozott.
Bezzeg nem volt gyors a Dorka bejövetele!
Nem halaszthatta tovább, különben lappangása felötlenék, s ez az ok, a
miért most végre megjelent.
– Hova küldötted Elemért? – kérdé Dora, hideg, kimért, fölindulás
nélküli hangon.
– Ő akart, szívem, menni… de hallgass erről, gyöngyalakom, ez titok!… Az
Istenért, ne mondd meg senkinek!… Ő akart menni Budavár védelmezésére és
a haza szolgálatára.
– Olyan vén asszony s egy fiatal leány előtt hazud! – szólt Dora
csodálkozással csapva össze kezét. – Bocsánat, néném, – tevé rögtön
hozzá, látva a mély hatást, melyet kiméletlen bánása az öregre
gyakorolt. – Ne haragudjál illetlen szavaim miatt. Én a világgal
ismeretlen vagyok; de talán rövidebb idő alatt, mint képzelnéd, meg
fogom érteni a rúgókat, melyek a férfiak cselekedeteit vezetik, s melyek
a mi akaratunkat kormányozzák. Szeretném tudni, édes Dorka, hogy micsoda
nézeted van Elemér sorsa felől? A mult őszszel még török rabságban
szenvedett. Gyermekkora óta az inség kenyerét ette. Egész családját
valami nagy és vérengző háború alatt Pista atyus szemeláttára irtották
ki. Apjának, testvéreinek, nagyatyjának más királya volt, mint nekünk…
ugyanazon király, ki, a mint hallám, a mi királynénktól el akarja
Budavárát foglalni. Elemér ellenünk nem harczolhat, azt jól tudom. De
hát miért akar az ő atyja, nagyapja és testvérei királya ellen
harczolni? Ha távozni kivánt tőlünk, s erre lehetett elég oka, miért
ment épen a táborba? Miért nem várta valahová megvonulva azt az órát,
midőn szabadon mehetett volna Werbőczi bátyánkhoz, a ki az ő ura, a ki
iránt kötelességei vannak?
A vén Dorka ilyen kérdéseket nem várt a gyermek Dorától, s nem is
lehetett a felelettel hamar kész.
De szemei merőn és tudakolón függöttek rajta s kénytelen volt válaszra
gondolni.
– Szívem! – mondá végtére, sokkal igazabban, mintsem eléggé óvatosan, –
szívem, Dora! Elemérnek ki kell magát tüntetni, hogy neve legyen!
– Neve! – ismétlé a leány, gondolkodó arczczal, – neve?
– Igen, Dora, neki hírre, névre van szüksége. Becsültetni akar,
tekintetet kiván magának szerezni.
– Hogy nyájas, előzékeny, szíves, nemes érzésű, hogy retteg a bűntől,
szereti az erényt: azért, úgy-e, nem becsülnék őt? Elemér, ha korona
volna is a fején, alázattal hajlanék meg az oltár, a vén ember és a
szenvedő előtt. Ő ha az országút porában egy elalélt nyomorékra találna,
tüstént leszakítaná királyi palástjának bársonyát, hogy bekösse a vérző
sebet; de úgy-e, se a felsőbb dolgok iránti tisztelet, se a könyörület
nem szerez valóságos hírt és nevet? Úgy-e, a kinek név kell, az a halál
torkába megy? S ezért volt Elemérnek szüksége Budavár alá sietni?
– Istenem! te most mindent oly különös színben látsz! – sóhajtá Dorka,
koczkás kék kendőjével szorgalmasan törülgetve szemeit.