A pinczérek hátul állottak, a czigányok nagy kerek asztala mellett és
álmosan várták a fél tizenegyet. A hosszú teremben alig ült négy-öt
ember a kis asztaloknál. Azt lehetett volna hinni, hogy ez a vendéglő a
megbukásra volt berendezve. A czigány se játszott még, sőt csak nem is
hangolt. A két asztalsor közt pedig, a bordó tapéták alatt egyetlen
pinczér czammogott végig, a szerviettáját lóbálva, mint a kinek semmi
dolga sincs. De a konyhából ajtónyiláskor nagy munka láza rebbent ki.
Fedők csattogása, sistergés, sülő husok ropogó zaja forrt benn a nagy
tűzhelyek körül s ez a titkon forrongó munka, a hogy zsibbadtan
szűrődött át a kis ajtón, éreztette, hogy a vendéglő vár.
Olyan hideg vendéglő volt, a minőt ujabban sokat rendeztek be Pesten
szinház utánra. A hol csak tíz után kezdődik az élet. Az élet:
törzsvendégek nélkül, néma pinczérekkel, zenével. Kis asztalokkal, ahová
az ember nem igen megy a feleségével. Valami olyan Párist utánzó modor
uralkodik ezeken a helyeken; az asztalokon gyertyák vannak, kis piros
ernyővel.
Fél tizenegy felé csakugyan megjelent az első vendég, látcsöves szijjal
a vállán. Erre aztán megmozdult a vendéglő. A főpinczér elindult a
jövevény felé, utána az ételhordó, majd a két pikkoló. A czigány
hangolni kezdett, s miközben az első szinházi vendég ily nagy
segédlettel levetette a kabátját, megdörzsölte a kezét és kifujta az
orrát, már élet lüktetett a levegőben, mozgás az asztalok közt. A
spriczczert mindjárt meg is rendelte, a másik pikkoló az étlapért
szaladt, s akkor már újból nyilott az ajtó, jöttek az emberek a közeli
színházból. Most már futkostak a pinczérek, egyszeribe hangos lett a
hosszú terem, s amikorra már alig volt üres asztal, a czigány is
ráhuzta. Valami divatos angol indulót játszott, tele lett muzsikával,
zajjal, ételszaggal a levegő, a bordó tapéták mintha izzóbb mély
vörössel világoltak volna. Teljesen fölébredt a csarnok azzal a lázas,
esteli ébredéssel, a mely csupa lárma, csupa idegesség, beteges
forróság, mint a lumpok esti fölkelése.
A pinczérek lázas munkával siettek végig az asztalok előtt. Néhány
ideges vendég türelmetlenül csöngetett bele a zavaros lármába, lenn
pedig, a czigány mellett lábujjhegyre ágaskodva nézett előre a
tekintélyes főpinczér, vizsga szemmel, mint valami hadvezér a müködő
csapatok fölött.
A pikkolók hordták a sört, a bort. A nagyobbik, a hosszuhajú egészen
kipirult, hogy ily hirtelen megrohanta a szinházi nép a vendéglőt. Ez a
negyedóra volt a legnehezebb, a mikor mindenki egyszerre rendel,
lármázik, válogat, mustárt, Worchestert kér, hihetetlen módon rohannak
az italokkal, sültekkel, főzelékekkel. A mikor az étlapot vizsgáló
mellett türelmetlenül áll a pinczér, biztató pillantást vetve a tulnan
várakozóra, negligálva a csöngetést a háta mögött.
Az ajtótól számítva a hatodik asztalnál, amelyet fizetéskor «ablak,
négy» czimmel illetett a pinczér az ő külön helyrajzi számításuk
szerint, valami nagy úr ült a szeretőjével. Ez az asztal a hosszuhajú
pikkoló asztalai közé tartozott, s éppen ezért a nagy úr – talán gróf –
a kis hosszuhajúval hozatta a nehéz franczia vörös bort.
A leány, az tipusa volt a szeretőnek. Se asszony, se feleség, se anya,
nem is leány, sőt kifejezetten nem kokott. Tisztára az, a mit szeretőnek
neveznek, vagyis magyarul: metressz. Sötétvörös ruhába simuló magas,
telt alak, formás arcz, lendületes kanyarulattal végződő magas fekete
alap. Meglátszott rajta, hogy grófokkal szokott dolga lenni,
egygyel-egygyel igen hosszú ideig is.
A pikkolóra nézett, s aztán odahajolt a széles selyemszőke szakállu
úrhoz:
– Milyen hosszú haja van. Olyan, mint egy kis művész.
A nagy úr rá se nézett a pikkolóra. Nem lehetett kiváncsi természetű,
vagy nagyon előkelő volt. Kissé rideg is. A korrektség csak úgy áradt
belőle.
A pikkoló hozta a bort, és az asztalra tette. A vörösruhás hölgy
rámosolygott, az úr meg se moczczant. A pikkolót egyszerű mozgásnak
tekinthette, utolsónak abban a mozgáslánczolatban, a mely a bort a
franczia szőlőfürttől a pesti ajakig hozta.
Úgylátszik, haragudtak.
A hölgy nagyon élvezhette azt, hogy ez a gazdag, szép szakállu,
rózsaszínbőrű arisztokrata most majd megpukkadt a haragtól. Mosolygott
rá, harapdálta az ajkát s egyre úgy tett, mintha előtolakodni akaró apró
nevetéseket fojtani vissza. Roppantul a hatalmában érezhette a szőke
urat, mert bosszantására még a pikkolót is fölhasználta. Tulságos
udvarias is volt az úr iránt:
– Parancsol?
Elébe tolta a mustárt.
Majd fölvetette a fejét, kaczéran:
– Töltsön bort.
A férfi töltött, haraggal, rettenetes korrektséggel. Képviselők szoktak
ily halálosan korrektek lenni pisztolypárbaj előtt.
A pikkoló észrevette a hölgy érdeklődését. Végigsimította hullámos
fekete haját, s a tizenhatéves fiúk elbizakodottságával állt meg hátul a
tükör előtt, nyakkendő igazítás örve alatt. Tetszett neki a romantika:
viszony egy ilyen nagyuri dámával, a mint a regényekben olvasta. Jean és
a grófné, John és a lady, a kocsis és a herczegasszony – pikkoló és a
szép nyulánk valaki, a kinek a szeméből minden árnyalatot ki tud irtani
a tettetés, csak azt nem, hogy: «szerelemből is.» Az ilyennek ha
férfiháreme volna, még akkor is megcsalná valamennyit egygyel, csupán a
«szerelemből, csak azért is» ösztöne folytán.
Most már kissé lelohadt, egyenletesebb lett a zaj, körülbelül mindenki
megkapta, a mit rendelt. Csak a rendes időközi parancsok hangzottak el:
még egy fröcscsöt, – miért hozott burgonyát, mikor rizst kértem, –
hozzon olajat-eczetet, borsot, még egy kanalat – és a többi. Egy-egy
fürgébb ételhordó már állott is. Az ő asztalainál már minden rendben
volt.
A hosszuhajú pikkoló a tükörrel szemközt helyezkedett el, úgy, hogy a
vöröshaju hölgyet egészen jól láthatta. A mikor éppen nem kellett
italért rohannia, szemügyre vette minden mozdulatát. Nézte a karja
hajladozó, kerek gesztusait, a válla vonaglását, a mint rejtett
vonalakat, puha hullámokat keltet életre egy-egy mozdulata. Majd
lakczipős kis lábát nézte, s azt a titkos, asszonyi megmozdulást, a
melylyel egyik lábát a másikra tette.
Mindez fejébe kergette a vért a pikkolónak. Alig látott, a mint egy
koczogtatástól fölriadva parancsért ugrott valahová.
– Spriczczert! – mondta egy zugó idegen hang, s ez visszhangzott benne
tovább. Már ment is a konyha felé, megindult benne a pikkoló-gépezet, a
melynek a «spriczczer» szó adja az első lökést. De az uton még mindig a
vállat látta, s azt a lassan feldomboruló, lágy és mégis rugalmas
hullámot; a mely a válltól ereszkedett le a mellig, mialatt a pohár után
nyult a szép asszony.
A spriczczert odavitte, s már ismét a tükörrel szemben állt. Halmozta a
gondolatokat, mindegyre izgatottabb lett. Mindenünnen égette a láz ezt a
tizenhatéves fiút. A czigányzene, a hőség, a fény, a mélyvörös tapéta
csak úgy ontotta magából az izgalmat.
Valósággal megrázkódott, a mikor egyszerre csak azt vette észre, hogy a
szép hölgy meglátta a tükörből, s ismét rámosolygott. Ez a mosoly
forralni kezdte benne a boldogságot. Már szinte a karjai közt érezte ezt
a sok szép, rugalmas formát, a mely öntudatos gyöngeséggel simul a
férfiizmokhoz, s ekkor tele volt a lelke azzal, a mi csak egy tizenhat
éves fiút hevíteni tud.
A rózsaszinbőrű, selyemszakállú arisztokrata feszesen ült a helyén.
Nagyon nem tetszett neki, hogy a szeretője ily illetlen és nem előkelő
modón kaczérkodik vele. Azt nem bánta, hogy a pikkolóról van szó, mert
tudta, hogy a dolog úgyse komoly. De a mód bántotta.
A leány pedig most egyre kaczérabb lett.
– Kedvem volna – mondta – azt a kis művészt megcsókolni.
– Tessék – mondta a szép úr.
– Ha magának annyi haja volna…
Erre már nem is szólt.
Aztán a leány összehuzta a szemét és erőssége tudatában büszkén, nagyon
halkan mondta:
– Lássa, ha én most akarnám, ez a fiú úgy jönne utánam, mint valami kis
kutya. Őrültté tudnám tenni. Lihegne, sírna, könyörögne…
Hozzátette:
– Szegény pubi.
Aztán barátjára nézett, s kissé megszeppent.
Hopp, egy kicsit tulfeszítettem a dolgot – gondolta. Az öreg meglakolt,
most következik a békülés. Félrehajtott fővel, kaczéran, nem is
suttogva, hanem mint a hizelgő macska, dorombolva szólt:
– Édes. Kérjen bocsánatot.
Ekkor történt az, hogy a pikkoló, a ki vad érdeklődéssel nézte a leány
játékát, immár a negyedik pohárkoczogtatást nem vette észre.
– Fizetek, – szólt valahol egy türelmetlen ember, – fizetek, mert hiába
hivom a pinczért. Az ember a pénzéért…
A császárszakállas főpinczér úgy sietett oda, ahogy a potroha csak
megengedte:
– Bocsánat! – szólt. S hogy a türelmetlent kiengesztelje, kitüntetőleg
tette hozzá:
– Magam hozom el a bort, kérem…
Erre már a pikkoló is fölrezzent, s kiszaladt a főpinczér után a
konyhába. A főpinczér borzasztó dühös volt, és németül káromkodott. Alig
ugrott be a pikkoló a konyhába, megkapta a hajánál fogva.
– Csirkefogó! Kidoblak…
Pofonverte. Egyszer jobbról, aztán balról.
A pikkolónak a szemére omlott sűrű fekete haja, és az arcza sötétpiros
lett. Nézett keményen a főpinczér szemébe.
– Még bámulsz?
Megint ütötte. Úgy, a hogy csak a pinczérek tudnak ütni a kulisszák
mögött, frakkban, de durván, dühből, talán csak azért, mert fiatal
korukban ők is kaptak.
– És most mars ki, vidd ki a bort! Ablak kettő! Majd megmutatom én
neked. Te hosszúhajú majom!
A tűzilegény röhögni kezdett. A pikkolónak folyt a szeméből a köny és
rángatózott az ajka. A főpinczér ordított:
– Vidd ki! Azonnal!
A szakácsné megszólalt:
– Hiszen sír! Nem látja? Így nem mehet ki!
Mondta, és körülnézett, meggyőződéssel mondva:
– Na ja!
De a főpinczér akkor már fogta a pikkoló karját és lökte kifelé, a
terembe. Szegény ment. Úgy, ahogy volt, fölpofozva, négy csikkal az
arczán, borzasan, vörösre dagadt szemmel. Utána ment a magas, kövér
főpinczér, frakkban, kissé kipirulva, s reszkető ujjal igazította meg a
nyakkendőjét. Azért előkelő volt, szenvtelen, mint valami márki a
Nemzeti Szinházból, a ki a csábítót épp az imént dobta ki, s akin az
egész nagy jelenet csak a nyakkendője félrecsuszásából látszik meg.
A pikkoló odavitte a spriczczert. Senki se nézett rá, de az ő tüzelő
arcza most már valósággal égett. Azt hitte, mindenki ránéz és tudja,
hogy megverték. Már nem is mert a szép hölgy felé menni. Ennek is vége.
Ugyan mit is kezdene egy olyan nagyon szép asszony egy fölpofozott
pikkolóval? De azért titkon – a tükörből – feléje nézett.
Az arisztokrata mosolygott. Tehát kibékültek. A leány is vidámabb volt,
úgy látszik, sikerült neki megkötni a békét. A széles szőke
selyemszakáll is más formát vett a mosolyra huzódó száj alatt s most
igen szép szerelmes pár volt az a kettő, csupa pajzánság, csupa igéret.
A pikkoló nagyon, nagyon mélyet sóhajtott. Úgy tele volt a lelke
keserűséggel, mint még soha. Hát ezek _azalatt_ kibékültek. Sőt a szép
leány már feléje se néz. Tölti a bort az úrnak. Koczczintanak.
Szándékosan arra ment. Nem bánta, lássa meg a szép leány, hogy őt
megverték, hogy ő szenvedett. De az rá se nézett. Nagyon bizalmasan
beszélt az arisztokratával. Igen halkan, most már nem is fojtva vissza
az apró nevetéseket. A két könyökét szorosan maga elé tette az asztalra,
s az arczát összekulcsolt kezeire nyugtatta. Az arisztokrata jóllakottan
fujta szivarjából a füstöt, és elégedett mosolylyal hallgatta a
beszédét.
A pikkoló messziről megnézte, hogy van-e még boruk. A poharukban is volt
még, sőt az üvegben is benmaradt a bordeauxi harmadrésze. Remény se volt
a rendelésre. A pikkoló hátrafelé ment, teljesen semmivé téve. Mire
visszafordult, már öltöztette a szőkeszakállas a hölgyet, az ételhordó
meg a férfira adta a télikabátot. A hölgy előre ment, az arisztokrata
borravalót tett a pinczér markába. Aztán a hölgy után sietett és karjába
fűzte a karját. Bizalmasan simult hozzá, úgy mentek ki.
A pikkoló most kezdte a lüktető forróságot érezni az arczában.
Szétnézett és már itt-ott látott üres asztalt is. Elindult és learatta a
borravalókat. A szép hölgy asztalán egy fél zsömle volt. Annak a felét ő
ette meg. Látszott rajta apró fogának a nyoma. Mellette egy húszfilléres
csillogott a villamos fényben.
A czigány nagy csattogással fejezett be egy friss magyar nótát. Kivülről
késcsörgés hallatszott be. Álmos duruzsolás rajzott az asztalok körül,
mindenki halkabban beszélt, hogy a czigány hirtelen elhallgatott. A
pikkoló nagyot sóhajtott, szaggatottan, hallható szepegéssel mint nagy
sirás után végre elhallgató gyerekek szokták. Aztán leverte fehér
kendőjével az asztalról a morzsákat és zsebredugta a hatost.