Egy hét óta botrányosan esett a hó. A vonatok megrekedtek, le is jött
panaszkodni az állomásfőnök, olyan búsan, mintha az övé lett volna az
államvasut. A kisasszony már aludni tért, de egyelőre csak hánykolódott
az ágyán. Nem volt már nagy kedve az ittmaradásra. Azt hitték, a mikor
Pestről elindult, hogy jót fog neki tenni az erős hegyi levegő. De csak
egyre sápadtabb lett, rosszabb kedvű napról-napra. Látta, hogy az első
napon ő hozott csupán egy kis élénkséget a házba, azóta megint
csöndes-szomorura vált itt minden. Különösen Gantár volt mindig bánatos.
Az asszony mindig egyformán komoly és hallgatag volt.
Nagyon esett a hó és hogy Emma kisasszony nem tudott elaludni, amúgy
lázas-szerelmesen az ablakhoz állott. Most már vissza fog innen menni –
érezte – nincs itt maradása. Kissé sírdogált is, ez jól esett neki.
Aztán elcsöndesedett, csak úgy nézett ki a kavargó pelyhekre. A nagy
csöndességben ismét elérezte idáig a tűz búgó lihegését, messziről tüzes
foltok villantak meg ismét a gyár felől. Csütörtök volt, öntöttek.
Figyelt, érezte, hogy a nagy gépezet mint rázza maga körül a földet.
Arra gondolt, hogy ha ez mind szétrobbanna most egyszerre… Majd valami
vigasztalást talált abban a nagy erőben, a mely ott buzog, izzik.
Figyelt, nagy csöndben.
Aztán hirtelen megfordult. A szivére tette a kezét, hogy annak a
hirtelen megerősbödött dobogása se zavarja. Úgy rémlett előtte, mintha
lopózó, osonó lépést hallott volna az ajtaja előtt. Csöndesen az ajtóig
szaladt és fülelt. A halk lépés már a lépcsőn hangzott, fölfelé ment
valaki. Erre aztán magára kapkodott néhány ruhadarabot és a milyen
óvatosan csak lehetett, kilopódzott a sötétbe. Föl a lépcsőn – a gyanu
vitte az asszony szobájáig. Ott hallgatózott…
Belülről néhány komoly, közönyös hang. A titkáré, a ki ugyanebben a
házban lakott. Bizonyos idő multán a szerelmes asszonyok nem borulnak
izzó kaczagással imádottjuk nyakába, hanem úgy fogadják, mint például a
doktort. Pláne az okos, ravasz asszonyok. Nyugodtan, komolyan. De
sietve, mert ime mindjárt el is hagyták a beszédet. Úgy látszik, hogy a
másik szobába mentek át.
A kis Emma leszaladt a lépcsőn. Fölemelte a fejét, és úgy érezte, mintha
most valami nagy dolgot fogna cselekedni. Aztán hirtelen kisietett,
óvatosan betette maga mögött a kaput és rohant a hóban, a kohó felé, a
mely fölött már vad szikratánczot járt a véres füst között a tűz.
Visszanézett, s látta, hogy az asszony ablaka világos.
Aztán hirtelen megállott. Annyi volt benne a becsület, hogy majd
megszakadt a szive, a mikor látta, hogy azt a nagy darab embert ilyen
gazul csalják. De most már megbánta, hogy árulkodni akart és megállott
gyorsan latolgatva, hogy mi jobb: hallgatni-e vagy elárulni mindent. A
hogy ott állt, valami férfialakot vett észre a gyár felől. Rá is
kiáltott az a valaki:
– Hé! Ki az!
Erre futni kezdett, vissza a ház felé. A férfialak néhány ugrással
elérte, s ott a nagy pelyhekben szakadó hóban az arczába nézett.
– Emma… kis Emma!
Emma eltakarta az arczát Gantár előtt. A direktor rémülten faggatta:
– Mit keres itt, kis Emma, ilyen időben? Menjen vissza… megfázik…
– Nem, nem.
Görcsösen kapaszkodott a karjába. Már sírt, és sirva hebegte:
– Menjünk oda, a gyárba… mindent elmondok.
Gantár kék zubbonyban volt, az arcza kormos, a keze is. Fölkapta a csöpp
lányt és szaladt vele a gyár felé. Oda bevitte, a nagy öntőműhelybe.
Csupa világosság, sürgő-forgó emberek… Föl, föl, a nagy mozgó vashíd
mellé, a tető alá…
Ott beszélt a lány, hebegve.
– Sándor, édes Sándor… már így mondom… én, én úgy is elmegyek holnap…
azonnal!
– Mi az, édes…
– Az asszony – –
Csönd lett hirtelen. Odalent a fekete homokformák közül egy nagy kiáltás
bőgött végig a csarnokon. Aztán nagy csönd.
És jött a vas.
Nagy patakban, erős süvöltéssel, izzó rózsaszinűen. Végigfolyt a formák
közt, akkorra már nagy lett a nyüzsgés. Világos lett minden zug, a vas
fénylett, szikrázott, a sok ember meg rohant, szolgált őrületes
sietséggel ennek a vakító, lármás despotának.
– Az asszony… – sírta bele a bömbölésbe a leány.
Gantár a homlokát simogatta. Aztán elnézett felülről a vörös, füstölgő
tűzpatakok felé és hangosan szólt:
– Hagyja, kis Emma, édes. Tudom én azt. De nem birok, nem birok…
Nagyon kinlódott. A vashid megindult fönn és vitte a vasat a kisebb
formák felé.
Emma meglepetten nézte, hirtelen elakadt benne a sirás.
– Hát tudja, Sándor –?
Ez már akkor ült és a tenyerébe hajtotta a fejét.
– Tudom – mondta.
A leány nézett rá, azt hitte, hogy forog vele a világ. Hát ezt csak így
«tudja» az ember?
Akkor megint végighangzott az előbbi nagy kiáltás. És kibuggyant a másik
kohóból a vas. Valami nagy gép indult meg, úgy harsogva, hogy reszketett
belé minden vasoszlop a csarnokban. Már nem is földi bőgés volt ez,
pokoli zsivaj, amibe száz meg száz munkás ordított bele rohanva, aztán
valamennyit elnyomva diadalmasan, sisteregve, szikrázva vágtatott ki a
vas a formák közé. Valami gép sivított, a nagy vashid csikorgott fönn,
és a villamos motor búgott, egyre magasabban, fájdalmasan, reszketve.
Csupa láz, csupa vágtató munka izzott egyszerre itt, a pokoli hőségben,
a nagy világosságban.
Akkor kidüllesztette nagy mellét Gantár, és ordítva beszélt:
– Nézze… kis Emma! Ott a vas, látja? És most ők otthon selyemcsipkékről
suttognak, meg puha csókokról! Hallja, hogy bömböl? Látja, hogy vágtat?
Ide jövök én temetni minden csütörtökön…
A lányka félve bujt a melléhez, erősen fogva a karját.
– Látod, – üvöltötte a gyáros – itt most az isten veszekszik velem… A
föld, ez a féltékeny gazember… Ők meg susognak, csókolja neki a piczi
körmét – –. Nézd, hogy belevész minden ebbe az erőbe, ennyi igazságba!
A süvöltés erőtlenebb lett.
– Itt belesirok ebbe a tüzes pokolba, látod, minden csütörtökön éjszaka.
Jól tudom, hogy akkor csalnak meg… Az a fiú egy hónap mulva katonának
megy, addig csak elbirom. Nem akarok botrányt. Nem, nem, az uristennek
sem! Annyi itt az erő, a hatalom, hogy az ember féreg mellette.
A leány behunyt szemmel, a vállára dőlve hallgatta. Már lázas volt a
férfi, úgy beszélt:
– A vas. Látod –? Hallod, hogy ordít? Ugat, mert kiszívtuk a földből. A
föld meg reszket, mert fáj neki. Hát gondolok én most parfümre, meg az ő
csöpp kezére? Hát bánom én, hogy minden szempilláját külön megcsókolja?
Hát bánom én, hogy nem szeret? Hát nem látod, hogy nem kell nekem
ellenfélnek az a vézna kutya, a mikor ott lenn harsog, izzik, zeng az
Isten?
Úgy érezte a lány, hogy meghal a szerelmébe. Semmire se gondolt már,
csak a karjához nőtt lázasan ennek az embernek.
A zaj lenn lassan csöndesedett. Egy munkás mondott valamit, a többi jót
nevetett rá. Akkor mintha egy kicsit összeesett volna Gantár. Rekedt,
mély hangon mondta:
– Csak aztán reggel, a csöndben… ott fáj…