kínról, könyezve átvirrasztott éjjelekről beszélnek neki. Szíve
meglágyul, kinyújtja kezeit:
– Teréz!…
Az asszony remegve közeledik hozzá s szótalanul – mintha semmi sem
történt volna – megcsókolja már verejtékező homlokát.
Gáspár alig tud szólni:
– Ülj le kérlek, ide az ágyamra… Beszélgessünk egy keveset. – Régen nem
láttalak!…
Az asszony leül s némán int fejével.
– Igen, beszélgessünk egy keveset… Talán egy óra – és én nem vagyok
többé. Ehhez ugyan senkinek semmi köze; megsiratni úgy se fog senki… Ne
is vesztegessünk hát erre szót, nem azért hivattalak, sem azért, hogy
talán látni óhajtottalak volna még egyszer… tisztességes embernek túl
kell magát tenni ilyen kicsinységeken… Az a kérdés: mi lesz a
gyermekekkel? Ezeknek, úgy tetszik, semmi kedvük sincs meghalni, hát
hadd éljenek! – De hogy fognak élni? Rád bíznám őket, ha nem félnék:
rendetlen életet fogsz folytatni és ez nem volna a _gyermekeknek_ – jó…
Legokosabbnak találnám, ha férjhez mész, bár szegény, de erőteljes
emberhez; a gyermekeket magadhoz veszed s kiadásra elfogadott munkám
árából felneveled őket, mig magok is kereshetnek… Nos, mért sírsz, nem
olyan nagy teher az végre s innen-onnan az anyjok is vagy!…
Az asszony elfödte kezével könyező szemeit. A beteg folytatá:
– Pedig lehetett volna ez máskép is, együtt nevelhettük volna fel őket…
de már most vége, te máskép gondoltad jónak; – áldjon meg azért is az
áldó!
Teréz fuldokolva nyögé:
– Esküszöm…
– Asszonyeskü: buborék, semmi! Mire esküdöl?
– Hogy csak téged szerettelek…
– Azért adtad magad másnak?
– Azért! Láttalak nyomorogni, betegen sínylődni, éhen, szomjan; a
gyermekek majd lehúztak egy darab kenyérért s a legkisebbik ing nélkül
didergett… A szivem elvette az eszemet és elestem – de a te beteg s
gyermekeid éhező, didergő teste buktatott el, egyszer, először s
utoljára…
Végtelenül kéjes érzés futotta át a beteget. Minden fájdalma, mintha
egyszerre eloszolt volna. Egészen újra született.
– Milyen boldog vagyok! – gondolta magában s közelebb huzódva
feleségéhez, átölelte derekát. Teréz megölelte s megcsókolá remegő
kezeit:
– Bocsáss meg… maradj életben… élve fogsz maradni; tudom, érzem…
Gáspár egyszerre melléhez kapott, villámszerű nyilalás szögezte testét
keresztül: a méreg kezdett el hatni. A beteg alig hallhatólag nyögé:
– Menjenek ki a gyermekek, megtalálnak íjedni tőlem… Te nem utálsz,
Teréz?…
Az asszony válaszul a mindjobban verejtékező homlokot törölte s öntözte
elfojtani nem tudott könyeivel.
– Mindig téged szerettelek, most is és mindig téged foglak szeretni.
Mintha a szív legtitkosabb mélye nyilatkozott volna meg ez ünnepélyes
perczben. A nő tiszta lényege levetve magáról a körülmények, viszonyok
és a világ sarát, szólalt meg legtisztább, legbensőbb hangján. És a
kínoktól összezsugorított haldokló megdagadt arczán, az eltorzult izmok
fölött, sajátságos torz mosoly alakjában ott ült e szavak hatása: az
üdvözülés. A kidülledt, már-már vérben forgó szemeken, különös méla, de
zavart boldogság fénye vibrál. A tagok már-már kékülnek, a mell kidülled
és hörög, a szervezet és a feloszlás harczának irtózatos tünetei
megjelennek és a lemondó, de boldog mosoly áthatja az egész alakot.
Krisztus a keresztfán!…
Közeledik a végső delirium, perczre-pillanatra visszatér az öntudat az
alaktalan agyba s a haldokló még egyszer megszorítja felesége kezét s
hangtalanul mozgatja hűlő ajkát.
Az asszony megérti s int fejével:
– Szeretlek!…
A materialista agyában zavaros-kínosan felkelnek s elszállnak az utolsó
gondolatok:
– _Ha tudtam volna… mily jó volna élni!…_
Késő!
Mintha óriási robogó mozdony dübörgését hallaná, közel, nagyon közel s ő
bármiként is akarná kikerülni: nem tudja… Egy percz s összezúzva hever a
mázsás kerekek alatt… A hamvas homályú szoba lángba, piros lángba borúl
körülte, a tűznyelvek feléje csapnak, átölelik, égetik leírhatlan mohó
dühvel…
És az üdvözítő mosolya csak nem akar eltűnni a rángó arczról.
Még félig öntudatánál van s még tudja, hogy már csak félig öntudatos s
ez is oly rohamosan, őrült gyorsan fogy… Kicsinyes dolgok jutnak eszébe:
egy diákkorában irott vers, kortesnóta végső melódiája, valamelyik
tanítványának a hangja, a csatt felesége nászéji czipőjén, mely akkor
leszakadt, szinte csörrenését is hallja…
Érzi, hogy ezt a végtelen kínzó világosságot, mely most parazsakat dob
reá, nemsokára felváltja a végtelenebb, örökös sötét.
– _Pedig mily jó volna most élni_… zsong benne egy zavaros, sejtelmes
érzés. De egy másik, igazi lényege hangosabban köszönti a közeledő örök
éjjelt:
– Nem szabad élnem: a gyalázat megvan, így vagy úgy: mindegy! Egyszeri
hűtlensége örökösen kínozna, marna mellette… És lehetne-e nála nélkül
élnem?!…
Összeszedi még egyszer erejét s bár rendetlen, de emelt hangon szól:
– Csókolj meg, aztán menj ki, édes; – jöhetsz vissza mindjárt!…
Maga marad. Értelmére ráborúl az örökös fátyol. Már csak egy-két
érzékében él. Összebeszél mindent, fel-felszökik ágyáról, hogy ismét
visszarogyjék. Váz karjával különös gesztusokat végez…
– Asszonynép… ostobaság… tenyészésre való…
– Hogy a kölykök tápláltassanak…
Az egyik kezében – melyből majd kicsurran a vér, úgy összemarkolja –
mintha valamit szorítana… Egy kis hajfürt…
– Vive l’Anarchie! kiált fel még egyszer mély, dörgő hangon s
térdkalácsa összeütődik, felső teste hátrarogy, megmered…
Fiatal tavaszi legyek zümmögnek, szálldogálnak a homályos ablakon.
II. Egy tragédia.
Garibangyi nagyon vígan söpörte a rá kirótt sarat künn az újpesti úton.
Táti, meg az öreg Virág egyre csak azt nézték, milyen szaporán forog a
Garibangyi kérges kezében a nyírfasöprő nyele s milyen vígan fütyörész
az öreg s hosszú sárgás-őszes szakállába hogy mosolyog egyre…
Virág, a ki nagyon fortélyos ember volt, egy vasárnapi reggelen igy
szólt a Tátihoz, miközben a pálinkás bódéból ki a stácziójukra
utczasöpreni bandukoltak – hogy: »te Táti, az a hunczfut Garibangyi
alighanem megütötte a lutrit!«
»Az ám!« szólt Táti s kalpagját fel a feje búbjára tolva – megállott az
utcza közepén:
– Vigyen el az ördög, ha igazat nem mondasz!… Már az nincsen másképen…
Úgy van, hogy a vén hunczfut megütötte a lutrit…
Az utcza másik szélére, az öreg Garibangyihoz a szél meg a seprőcsapások
alatt felkavargó por odahozott egy-két hangosabb szavat az utczasöprők
suttogásából. És az öreg tovább mosolygott tömött szakállába, olyan
vígan, olyan elbizottan.
Virág átkiáltott hozzá:
– Garibangyi, sohse légy oly büszke…
A vén utczaseprő ravaszon sandalított vissza:
– Hát ha van rá okom…
Erre meg Virág tolta volna fel kalapját feje búbjára, ha kalapja
egyáltalán lett volna:
– Táti, halld csak: ez a vén kötélrevaló aligha nyert a lutrin, de
biztosan elemelt valahol valamit…
– Ejnye, kutya a lelkem, ha igazat nem szóltál! Nyilván valami papi
bugyillárist…
– Vagy valami utas adta oda néki a kufferját, hogy vigye ki a vasuthoz s
az öreg elvasutozta magának…
– Vigyen el az ördög, ha igy nincs! Én is láttam az öreget kinn az
állomáson türüszködni a trágerek között, valami utas holmijáért. Bár a
veressipkások nem egyszer megagyabugyálták, de az öreg nem tágított; ha
ma pofon ütötték, holnap megint ott ácsingózott s majd lehúzta az utas
embert: »Majd beviszem én, majd beviszem én kérem! a holmiját nagyságos
uram…«
– Aztán meg a pálinkás-putyikosnak is kifizette a 7 garasát s azóta nem
néz a boltja felé se, – sutytyomban bort iszik nyilván…
Garibangyi csak loppal nézte, hogy sandalítanak, hogy susognak róla.
Végtére meg nem állhatta szó nélkül:
– Jertek csak, málészájúak!
Táti és Virág egymásra néztek, aztán oda czammogtak a vén Garibangyihoz,
aki akármilyen perfidül viselkedett irányukban egy idő óta – mégis csak
kenyerespajtás és régi kartársuk volt.
A régi kolléga kigombolta felső kabátját – ami rövid ideig tartott, mert
a kabáton csak egy gomb volt, az is csak igy-úgy odaférczelt kapocs
képében – aztán a belső zsebéből egy csomagot vőn elő.
Midőn a csomagot kinyitotta, a Táti meg a Virág menten elejték kezeikből
a seprőt; és szemeik csillogának. Virágnak azonban csak az egyik,
mivelhogy csak egy szeme vala. (»A másikat« – igy adá elé a dolgot ő –
»kiütötte a gyaluforgács, amikor még asztalos voltam s négy segéddel
dolgoztam… Ez volt az oka annak is, hogy felhagyék gyilkos
mesterségemmel…!« Erre az előadásra a mindenben akadékos Ruzsi Pál –
szóda-hordó a pálinka-boltos ténsúrnál – azt veté ellen, hogy: »igen ám,
kiütötte a zsandár, a mikor a tulajdon vörös manipulás-bugyillárisát
akartad elcsízelni…«)
Tehát midőn a csomag kibontatott, a Táti és Virág mind a három szemei
csillogának.
Háromnegyed, fél és egynegyed szivardarabok feketéltek – pettyesen –
barnállottak – csávosan és nagy számmal a papirosban.
Valódi, a szinház előtt keresett, gondosan megmosott havanna, Kuba és
belföldi szivarvégek…
Garibangyi kimarkolt belőlök egy csomót s kartársait megkínálta:
– Nesztek, gyujtsatok rá… aztán… aztán eljöttök hozzám, a _lakásomra_…
A kartársak egyik bámulatból a másikba estek. Virág átható eszét két
csodálatos gondolat csapta meg:
– Garibangyi szivarokkal – nem is »egyekkel« kinálja meg őket; – és hogy
Garibangyinak lakása van! – tört ki ajkán hangosan a kérdés, melyeket
Táti újabban ismételnie, gondolatuk eredetiségénél fogva is – jónak
látta.
A dúsgazdag utczaseprő ismét mosolygott, tenyereit egymáshoz dörzsölé,
sipkáját betyárosan bevágta a szemébe s a leghosszabbik szivarára
gyújtva, azt is papirszipkába téve, megindult lefelé az újpesti uton:
– Gyertek csak… mutatok valamit a lakásomon: egy szoba és konyha; a
konyhában; – Krinolin…
Tátíék némán ballagtak utána. Táti nem gondolkodott semmin, hanem
Virágra nézve, szerette volna megtudni, hogy miről elmélkedik ez; mert
megvolt győződve, hogy ez elmélkedések tárgya és módja okvetlenül
korszerű és éles; Virág arcza azonban nem árult el semmit. Két – még
meglevő – ki nem ütött – foga közé szorítva szivarját, nem annyira a
füstöt, mint a levet szívta abból s időnként némi merengéssel, erősebb
vagy gyengébb taktussal, egyet-egyet pökött.
A cselekmény e momentumai a következő gondolatok drámai – mert csattanós
– befejezéseül szolgáltak:
– Szivarral kinál? Mily szokatlan jele a baráti érzelmeknek! Mire
véljem? Mit jelent?… Garibangyinak lakása van? Hogyan és honnan? Tehát
mióta nem hál a »hajléktalanoknál«, azóta szobát árendált? Rendes
lakást? Mióta változott meg a világ sora? Csakugyan itt volna az
üstökös, hogy egy utczasöprőnek lakása, rendes lakása van?… Egy szoba és
konyha? Konyha és szoba? A szobában tán nyoszolya is? Ez az ember
kétségkivül eltett valakit láb alól!… És a konyhában »Krinolin?« Mit
jelentsen az a »Krinolin?« Garibangyi asszonyt kerített a házához…
Ezenközben egy zsúpos kis házhoz értek.
– Itt a _lakásom_…
Virág a Garibangyi vállára tette a kezét:
– Akaszszanak fel Bangyi, ha egy perczig is nem hittem, hogy te vagy a
világon a legjobb pajtás!…
– Ejnye a szájamból veszed ki a szavakat!… szólt a másik és mindketten
néma áhitattal ballagtak társuk után.
Az utczasöprő büszkén ballagott előttök a nagy kátyús udvarban – mely
Virágot hálátlan szülő-falujára emlékezteté – és alig-alig köszönt az
omnibuszos-kocsisoknak, kik fogatukkal itt szoktak tanyázni. – Egy
földszinti ajtó előt megállt s szivarját kivevé szájából:
– Pajtik, tegyétek le azt a bagót. »Krinolinnak« árt a füstje!
A szobából sajátságos hangok hallszottak ki. Virág alig várta, hogy az
ajtó kinyittassék. A kihalló, sajátságosan mormogó hangokból Törsöly
Klárára – a nyúl-utczai zsemlyés-asszonyra vetett, arra a lényre, kit őt
három izben hítt magához élettársul, de ki ez ajánlatot mindannyiszor
visszautasítá. Sajátságos érzés fogta el szivét s majdnem toporzékolt a
küszöbön.
Az ajtó végre megnyilt s mig Bangyi büszkén nézett szét társai között s
mig mintegy köszöntésképpen magasra emelé seprőjét…: »Krinolin«
láthatóvá lőn.
Krinolin egy körölbelül 2 éves hizott sertvés volt.
Virágék amint megpillantották fényes orrát, tokás és már puffadt képét,
majd térdre rogytak előtte.
Krinolin egykedvűen – mondjuk, egy két mázsás mangaliczához illőleg –
higgadtan – röfögött rájuk.
Egy pár pillanatig mind a hárman némán nézték az ünnepelt állatot. – A
tulajdonos törte meg az áhitat e csendjét:
– Krinolin, Krinolinka… Sose röfögj, nem bántanak, ők Virág meg Táti…
Megetted a kukoriczádat? korpa kéne ugy-e, kutyaházi… He, korpa vizzel
dagasztva, jó puha, ragadós, édes, he…? Mindjárt, mindjárt,… hát várj
egy kicsit, piszkos! Add ide hát, mutasd a farkinczádat…
– Hé pajtik: láttatok-e világéletetekben ennél feinabb disznót…
Virág a meghatottságtól remegő nyelvével alig tudá kinyögni hogy:
– Nem!
Táti pedig éppenséggel nem tudott egy szót sem szólani, csak nagy fekete
bajusza alatt mozgott-izgett hangtalanul, kövér nagy szája…
A házigazda levetette kabátját, hogy szabadabban mozoghasson. Gyengéden
kezébe fogta a Krinolin farkinczáját s a túláradó örömtől egész testében
nevetett:
– Táti, Virág! Ide gyertek. Milyen lábszárai vannak. Ez a lábszár
megdurná magát a polgármesterét… A feje, nézzétek a fejét, olyan hosszú,
mint a tiéd Virág s szélesebb a derekadnál… Az édes… Hát még a hája,
tapintsátok csak meg – de ne szorítsátok szegényt – a szalonnáját; lesz
vagy öt ujjnyi… Eszem a lelkét, milyen kicsiny, hogy benőtt a kövérségbe
a szeme! Pislants hát, bolond…!
Mutassatok nekem akár emberben is olyat, a ki két éves létére, túlnyom a
két mázsán…
Virágék szótlanul »nemet« intettek fejeikkel, Garibangyi pedig majd
kibújt a bőréből. Levetette kötőjét, czizmáját s úgyszólván tánczolt
Krinolin előtt:
– Ez állat. Egészen más állat, mint az ember. Az asszonyt nem is
említem. Csak kukoricza kell neki, még egy kis korpa, aztán úgy
meghízik, hogy kitolja a konyha falát… Milyen sonkája lesz! Füstös és
friss kolbász, hurka májas és véres, – belé két garasért vanilia; –
aztán meg főkép a zsirja, a temérdek sok zsir! – hé, Virág, mit mondasz
hozzá, hm!…
Virág nem szólt egy szót sem, csak nézett, csak bámult. Az az egy szeme
is majd kifutott a folytonos nézéstől. Leült Krinolin elé s meg akarta
fogni.
Krinolin sikoltott. Egyik lábát megütötte a másikban. Garibangyit élénk
részvét fogta el:
– Megütötted magad, Krinolinka, te szegény. Na gyere ide…
Bangyi megcsókolta a sertvés fényes tarkóját, Táti és Virág követték
példáját. És Krinolin büszke méltósággal állott előttök; nyugodtan
hagyta magát megimádatni. Egy nyugalmazott államkanczellár sem
fogadhatta hidegebben a dicsőséget.
A túlboldog utczaseprő pedig a sertvés élettörténetének elbeszéléséhez
kezdett. A kollegák feszült figyelemmel csüggtek ajkán. Az élénk
történet előadása közben egy-egy köny fakadt a vén Garibangyi
összehúzódott véres szemeiben; mikor feltünt, csak olyan »kristály«
tiszta volt ez a vizcsepp, mint az, a mely deli szüzek »éjfekete« vagy
»hajnalkék« szemén felcsillan, de hogy lefelé kezdett gördülni a ránczos
arczon, piszkos szinű lett az odafrecscsent sárfoltoktól…
Garibangyi legelőbb is arról az időröl kezdett beszélni, midőn szivét
először fogta el a vágy: venni – már a hogy, úgy – egy malaczot s
disznót nevelni belőle. Mikor a fővárosba jött – ezelőtt harmincz
esztendővel – azt tapasztalá, hogy alig egy tenyérnyi szalona három
garas. És alig lakik jól vele az ember. Szivét keserűség fogta el. De
csakhamar megvígasztalá egy merész gondolat: egy egész disznóval birni,
mely annyi szalonnát ad, hogy egy embernek két télre is elég, ezenfelül,
meg sok jó – a világon a legjobb – dolgokat; s a mi a fő dolog: sok, sok
– zsirt… És e merész gondolat nem hagyta nyugodni. Mikor még napszámos
volt, hajóvontató, rakodó: jobban esett a munka, mert e gondolattal,
kivitelének tervével foglalkozott, jobban az álom: mert álmában
megjelent vágyainak tetőpontja, betelve, vigan röfögő, rövid sertéjű,
hármas tokájú sertvés képében… egészen olyan volt, mint ez a Krinolin…
Feleséggel birni, gyermeket nevelni: nem jutott eszébe, de ha csak
tehette, kiczammogott Kőbányára és sorra nézte a drága, finom
sertvéseket, ha nem látták, meg is tapogatta hátukat gyengéden,
szeliden. Sőt egynek-egynek az árát is megkérdezte, nem azért, mintha
nyomban meg akarta volna venni; de mert tudni akarta, mennyi pénzt kell
még gyűjtenie? A gyűjtés, az nagyon lassan ment, de mégis már négyizben
volt 6–6 forintja. Majdnem elég egy soványos malaczkára.
De az öreg Garibangyi kövéret akart venni s a 6 forintjához addig-addig
gyűjtött, mig egyszer egy-egy kupicza pálinkára – ha már ezt az ördöngős
italt el nem lehet kerülni – befordult a »két – trágerokhoz«. Az egy-két
kupiczából rendesen lett vagy tiz meszelylyel s a 6 frt újra 6
krajczárra olvadt le a zsebében… Garibangyi mikor ilyes esetek után
magához tért, búvában szaladt volna egyenesen a Dunának, ha a
bágyadtságtól egyáltalán járni is tudott volna…
Hanem egyszer több évi kisérletezés után megkötötte magát s ez azon
nevezetes idő volt, midőn a »két trágerosnak« a 7 garasnyi adósságát
kifizeté, hogy soha többé ne menjen a boltjába. Lakást vállalt,
dolgozott éjjel-nappal, a rendes 2 font kenyér helyett csak egy fontot
evett meg naponként – mig végre egy napon meglátta Krinolint.
Meglátta és megvenni: egy pár óra műve volt. Krinolin akkortájt még
nagyon vézna, beteges kinézésű malacz volt s a vén utczaseprőnek egész
kényelmesen belefért a kabátja belső zsebébe, mely nevezett zseb
külömben is tulajdonosának éléstára vala. Krinolin életéhez kezdetben
édes-kevés remény volt s a tulajdonos gyakorta egész éjjeket töltött
mellette álmatlanúl. (Az nem igaz, hogy úgy vísitott a szobában, hogy az
egész házban nem lehetett miatta aludni.) De a kitartó és szeretetteljes
ápolás győzött…
– Tulajdon véremmel neveltem, pajtik, ezt a pribéket, a tulajdon édes
véremmel. Elvontam számtól a falatot, hogy neki adjam… Mintha csak a
saját gyermekem lett volna!… fejezé be elérzékenyült hangon az öreg
Bangyi a Krinolin élettörténetét.
Virág felállott. Ő csak most fogá fel teljes nyomatékával a helyzetet.
Előtte állt egy hízott disznó. Mondjuk csak egy: »sertvés«. És előtte
állt annak tulajdonosa, egy vén utczaseprő képében.
E helyzet nem volt természetes. Virág az orra előtt motoszkált kezével s
meglehetős súlylyal ugyan, de csak e szavakat mondá:
– Ez valami… ez valami…
Ki csodálkozik azon, ha e szavakat Táti a helyzet méltó s találó
kifejezésének találván, jellemének megfelelő édeskés kifejezéssel
ismétlé:
– Ez valami… ez valami…
– Ez valami nem _természetes!_ szólt Virág.
– Csudálni kell az embernek! viszhangozá Táti.
Bangyi pedig némileg visszanyervén lélekjelenlétét, ugyan nem minden
érzés nélkül, de határozottan mondá:
– Holnap pedig meg fogom ölni.
Csakugyan egy éles kés – fényesre fenve – már ott villogott a lóczán,
mindjárt a dézsa mellett, t. i. azon dézsa mellett, melyet Garibangyinak
a házban lakó verklisné adott kölcsön nagy rimánkodásra eme készülő
ünnepély alkalmából s ama igéretre, hogy a dézsa nem minden hús nélkül
fog tulajdonosnőjének visszaadatni. (Mondám, »_tulajdonosnőjének_«, mert
a verklisnek eme dézsához mi köze sincs; ő már 6 hónapja csatangol
valamerre, anélkül, hogy feleségének egy sor irást is küldött volna; –
ki vagyon az útja adva!…)
A dézsában viz volt. A polczon pedig egy nagy zsíros bödön. És minden
szükséges szerszám a konyhában. De Krinolin még mindig nem sejtette a
közeledő veszélyt. Egykedvűen röfögött s nem gondolt a holnapi reggelre.
Ó, ha látta volna a gyilkos vágyat ezekben a megtörött szemekben! Vajjon
éppen semmi előérzete nem volt volna?!…
Ki tudja… ki tudja?!…
Szürke novemberi nap. Szitál az eső. Honnan hull? hisz az eget nem is
látni! Vagy az a havas esőtől terhes végtelen felhő az ég? Hideg van. A
feneketlen sárban hosszúkás tavakat alkotó piszkos esőviz szinte fényes,
szinte az ember szeme előtt fagy a ködös, rideg időben…
Azt hinné az ember, hogy már estvéli idő van, pedig csak kora délután az
óra…
A három utczaseprő víg kedélylyel lép ki az udvarra. Garibangyi még
onnan is visszakiállt Krinolinnak:
– Aztán jól viseld magad…
Az udvar lázban van. Garibangyi alig tud a sok kérdezősködésre felelni:
– Hát holnap reggel disznóölés lesz?
– Igen, holnap hajnalban; én meg a pajtásaim, Virág meg Táti fogjuk
megölni…
Virág azonban még az utczán is azt hajtja:
– Ez valami, ez nem _természetes!_…
Egyszerre csak a »két trágerek« előtt találják magukat. Ha pedig ilyen
véletlenül ide találtak jutni, hát káromlás volna kijátszani az isteni
végzést; – be kell menni. Garibangyi remegve nyúl az ajtó kilincséhez.
Hanem meggondolja a dolgot. Fogadását, hogy ide »addig« be nem lép, már
meg lehet törni. Krinolin megvan s nincs emberi hatalom, mely őt holnap
reggelig el tudná veszejteni. Megnyomta a kilincset: erős spiritusz-szag
rég nem érzett kedves illata üté meg orrát…
* * *
Garibangyi késő éjjel tért haza. Ezt a körülményt nem lehetett volna ő
tőle megtudni, mert ő egyáltalán azt sem tudá, hogy hazatért-e?
Egész a bocskora szíjjáig be volt nyakalva. A hajnali ünnep áldomását
délutántól fogva késő éjig itták… Midőn sok kaland után – az utcza sara
tudna róla beszélni – hazatért, első dolga volt a szegény Krinolinon
egyet rúgni. Krinolin nem is hederített e nemtelen inzultálásra;
külömben is aludt. Garibangyit e hidegvérűség kihozta türelméből s a
dézsával verte agyba-főbe az állatot. Krinolin még mindég hidegen tűrte
a sértéseket. Garibangyi végre igy szólván hozzá, hogy: »te nyomorult«,
reá boritá bekecsét s reá feküdt aludni…
Másnap délben ébredt fel. Ahogy felébredt, mindjárt irtózatos bűz
csavarta el – különben nem valami kényes – orrát. Immár józan volt s
Krinolint szólítá.
Krinolin pedig ott feküdt a földön s meg volt meredve.
Garibangyi mereven nézett a feketéssé vált roppant tetemre. Irtózatos
gyorsan felfogá a helyzetet. – Krinolin egészen hideg volt. Kimúlt
visszahozhatatlanul.
Vége volt mindennek.
Az öreg utczaseprő leült a disznó mellé s nevén szólítá:
– Krinolin… Krinolinka…!
Az pedig nem röfögött vissza.
És nem fog többé soha visszaröfögni.
Elhúnyt, megdöglött álnok módra.
Az utczaseprő szívét végtelen keserűség fogta el. Minden reménye tönkre
ment. Állhat a polczon az a bádog bödön: ennek a zsírját nem fogják
többé beletenni! A késre nincs szükség, elvihetik a dézsát…
Szegény vén Garibangyi nem akart se szemének, se orrának hinni; egyre
tapogatta Krinolint. De keze belemélyedt tegnap még kemény húsába. Igen,
vége volt mindennek. A sok éven általi koplalás, a számtalan esztendőn
által táplált és már-már bevált remény, élete üdvössége, minden: önként,
álnokul elhalt: halála előtt! s ezen nincs mit változtatni.
A kimondhatlan kínos érzés megrázta az öreg utczaseprőt; fogai
vaczogtak.
Tegnap lelki szemeivel már látta azt a négy tábla szalonnát, amit a
Krinolinból ide a konyhába felaggatott volna… Gyönyörű paprikás
szalonnák… s most az egész csak faggyú… hitvány faggyú az egész…
Szegény vén Bangyi érzi, hogy meg kell zavarodnia e gondolatok súlya
alatt… Végtelenül lesújtva érzé magát… Hát a sonkákból sem lesz semmi?
Lehetetlen…
Pedig úgy van. Krinolin most még egykedvűbb, mint életében volt. De
azért ha hallaná szegény gazdája jajgatását, hát talán felébredne még
egyszer, hogy megölesse magát… De Krinolin többé nem hall semmit.
A vén utczaseprő felsóhajt. Amint sóhajt, hát mintha a tüdeje szakadna
le. Aztán magára csukja az ajtót s leül a tetem mellé… Kezeibe rejti ősz
fejét s zokog, sír keservesen…
Virágék kopogtatnak az ablakon. Ő nem is hallja. – A verklisné is eljő
ajtajához s dörömböl a dézsájáért, de a vén utczaseprő nem is felel,
megsemmisült életczélját siratja…
Órák múlnak. Ismét estve lesz, majd ismét reggel. A szobában az
irtózatos bűz szinte nehézzé teszi a levegőt. A dézsában a víz
megposhadt s ezer új élet, ázalag kél benne…
Aztán úgy délfelé Virág jelenti az illető helyen, hogy: »a 94-es számú
utczaseprő meghalt!«
– Hogy-hogy?
– Disznót hizlalt kérem; egy utczaseprő! ez valami… _nem természetes_…