NYOMOR
IRTA
BRÓDY SÁNDOR
BUDAPEST
KIADJA SINGER ÉS WOLFNER KÖNYVKERESKEDÉSE
VI., Andrássy-út 10. sz.
Szerző éppen tíz évvel ezelőtt jelentette meg e kis
elbeszélés-gyűjteményt, melynek egyes darabjai még régebben készültek.
Ez volt első könyve, ami talán kevésbé érdekli a szives olvasót, mint
az, hogy a _Nyomor_ volt egyszersmind az a munka, amely magyar nyelven
először hirdette a naturalizmus tanait. Amint a dolgozatokból látható,
csak a tanait és szerző inkább elvben hódolt az akkor friss irányzatnak:
a lényegben; hogy mire törekedett, elmondja a régi könyv új kiadása,
amely a _Nyomor_ több darabját foglalja magában. Érdemes volt-e a
nyolczvanháromban igen korlátolt példányszámban kiadott és csakhamar
teljesen elfogyott elbeszélés-kötetet megmenteni a könyvesboltnak: ez
nem nagy probléma és szerző hiszi, hogy a cselekedetét nem fogják tőle
sürgősen és szigorúan számon kérni. Javarészt érzelmi okok indították ez
új kiadás rendezésére: gyengéden tekintvén arra az igen ifjú emberre,
aki ha annyira már is volt, mint amilyen most ő, mégis csak szorosan
hozzája tartozik.
_B. S._
I. Mefisztó barátom.
– Nézze csak… látott-e már rovargyűjteményt: olyan fajta nagy dobozt,
mely apró osztályokkal van ellátva, holott a gombostűre tűzött bogarak
néha még vergődnek…
Alattunk a főváros terült el. Homályos, piszokszínű levegő lepte el az
ifjú metropólist, mely e perczben csakugyan valami óriási rovardoboznak
látszott, melyben a kisebb osztályokat utczák képviselték. Fekete foltok
vergődtek, hullámoztak, részint mozdulatlanul állottak benne.
Emberek voltak.
– Nézze, szegény bogarak…
Hátra néztem a beszélőre, ki Buda egy avúlt építményéhez támaszkodva,
mélán tekintett le a vén feleség ifjú férjére – a balparti fővárosra.
Egy nagy fekete ember volt. Ugyanaz, ki egész délelőtt mellettem ült az
imént félbeszakított bűnügyi tárgyaláson.
Mosolyogtam a sajátságos emberen, ki megszólít, beszél hozzám, anélkül,
hogy ismerne. Ha igazat akarok szólani, azt mondom, hogy tetszett nekem.
Őszbe vegyülő kondor hajával olyan különös ellentét csillogó fekete,
gyermekiesen tiszta szeme, melylyel komolyan, de barátságosan tekintett
reám:
– Kegyetlen, ostoba gyermek ez az élet… élve szúrja fel a kínok
gombostűjére teremtményét, az embert…
Lenn a gyárak kürtői már javában füstölögtek, felhőket alkotva a felhők
alatt.
– És azok ama igazi felhők, melyekből a legádázabb vihar fog
megszületni… Ott fent a hegyek ormán, lankák láthatárán, üres
méltósággal gomolygó égi fellegek, ártatlan párák csak s legfeljebb a
föld nedvét, a folyók s tavakat lopták meg színes czafrangjaikért; de
eme sárgás füstfellegek: a vergődő munkásnép elpárolgó életerejéből
alakultanak!…
A gőzkör ketté szakadt a város felett. Közepén kibukkant a nap s
megtörve az erjedt levegőben, leragyogott a paloták bádog-tetőire.
Az én emberem felém fordulva, kezeivel dühösen intett:
– Állatkínzás, mondom állatkínzás!…
I.
A törvényszék elnöke mély utálat s egészen parlagi gyűlölet
kifejezésével tekintett a vádlottra.
Az ügyész gúnyolta, mókázott vele s kínozta, mint valami részeg kocsis
görhes, rossz lovait.
A közönség kedvtelve röhögött az otromba élczeken; egynémely orczán
olyasfajta kifejezés volt észrevehető, mely igy beszélt: »Ah, az
akasztást szeretném már látni…!«
Délután volt s őszi, verőfényes nap. Szélcsap sugarak mászkáltak,
ugráltak a díszes tárgyalási terem színezett ornamentjein.
A hatalmas alakú, nagy vörös szakállas vádlott súgáresőben fürdve,
valami bősz hitregei istenségnek tűnt fel.
– Ím, a nap gonoszra is süt… súgta fülembe az én borzas szomszédom, ki
most a folytatólagos tárgyaláson is híven megmaradt mellettem.
A tárgyalás – rablógyilkossági bűnügyben – közel volt befejezéséhez. – A
védő kezdett szólani. Minden szaván meglátszott az erőlködés – magát
kitüntetni.
Az én emberem idegesen rázta mellettem kondor fejét:
– Ah, máskép védeném én!
– Mit mondana?
– Mit? Hát legelőször is megkérdeném a tisztelt biróságtól:
Ki adta önöknek a jogot, uraim, hogy megtorolják a bűnt? Talán az
emberiség, a társadalom? De hát ki adta ennek?! Az isten! Na ’iszen, igy
jól vagyunk: az Úr bűnt teremtett, hogy büntethessen! Ki már most itt a
hibás; a ki bűnt hoz létre, vagy maga a születéséről nem tehető bűn
anyaga!?
Önök igazságosak s okosaknak hiszik és nevezik önmagukat és mégis a
gyermeket okolják, vádolják s büntetik születéseért – nem pedig az apát!
Hisz a »zöld« szín nem magától, nem magáért zöld és zöldnek lennie sem
könnyebbségére, sem javára nem esik, de zöld ama részecskék miatt,
melyek alkotják s emezeknek sem »tetszik« szerfelett ez alkotás, de
kénytelenek vele oly okok miatt, melyek benn fekszenek más dolgokban s
mely más dolgok ismét más dolgokban s ez az egész circulus vitiosus
annak a Bizonyos, jobban mondva Bizonytalannak markában, a kit önök
istennek neveznek, ámbátor helyes neve ez: Anyag! Ez lövelte ki magából
Socratest és e – gyilkost. Ez szülte s tette olyanná, a milyen… Hát
kényszerítsék a bogáncsot: rózsát teremj! A szúrós, alkalmatlan növény
nem hallgat önökre! Kitépik? Terem helyette más. S ha kitépnek egy
helyütt százat: ezer terem helyette másutt: – s a bogáncs rózsát sohse
fog teremni! Nem, mert a természet ragaszkodik az ő gyermekeihez…
Remek! önök a természettel akarnak kikötni? Nem volna kedvök törvényt
ülni a XVI. század szokásaként disznók felett, melyek itt-ott
összemarczangolnak egy-egy gyermeket s garázda kutyákat nem volna kedvök
»hivatalvesztésre itélni«?!…
De hát – kérdik drága uraimék – mit tegyenek ez emberrel! Hisz a
társadalom felbomlanék a bűnös megbüntetése nélkül! Hanem ki mondja
önöknek, hogy erőszakos, mesterséges úton, természetellenesen
tartassanak fenn egy ingó, haszontalan épületet, melyet társadalomnak
neveznek… Le vele! Legyen anarchia, zűr…!
Nos, tessék a bogáncsot kényszeríteni: teremj rózsát! Vagy tessék
kitépni: a kifolyt életnedvből száz más terem.
A természet lesz meggyalázva újra az ember életének kioltásával. Akarják
ezt? Megteszik? De hát akkor ki a gyilkos…?
A szónokló szomszéd mind mind hevesebb lőn s utolsó szavai majdnem oly
hangosak voltak mint a védőéi.
Az elnök fürkészőleg nézett szét:
– Csend!
Az én – egy régi Mefisztó-képhez annyira hasonlító – barátom
elhallgatott s elpirult.
Kérdőleg fordult felém:
– Nos…?
– Nos, ha a vádlott maga mondja el e védbeszédet, bizton megmenekül az
akasztófától; egyszerűen azért, mert bolondnak tartják!
A nem hivatalos szónok mosolygott egy kissé, de újra elpirult:
– Nem mondom, hogy a szavakhoz ragaszkodom…
E pillanatban hirdették ki az itéletet:
_»Kötél általi halál!«_
Mefisztó barátom egész testében megremegett s valami kimondhatlanul
fájdalmas vonás vonaglott végig arczán…
Mellettünk egy kövér hölgy ült, kinek szemhéjai egy vékony könyet
morzsoltak szét…
Mefisztó úr felém fordult s éles sarkazmussal szónoklá:
– Mi még mindég szeretjük a »limonádét!«
Én meg mintha könyeket láttam volna felcsillanni a gyermekies szemeiben…
II.
Egy napon vaskos levelet kaptam a helyi postával. Felbontva, egy sűrűn
teleírott ív hullott ki belőle. Megnéztem az aláirást: hát Hajnács
Gáspár – az én Mefisztó barátom neve volt alábiggyesztve.
A kétségkivül hosszú s félig nagyon is okos, de másrészt sült bolond
levél igy kezdődött:
»Valami szépirodalmi lapban véletlenül egy »borzasztóan« szerelmes
versét olvastam. Első látásra némi szimpatia kelt bennem ön iránt: hát
sajnálni vagyok kénytelen most, hogy »Kétely« czímű poémáját olvastam.
Szegény barátom: ön kizárólagosan követeli magának hölgye szivét! Mit:
nem ismeri a nő fiziologiáját, sem anatomikus összetételét? Ön nem
tudja, hogy a nőnek nem lehet egyet szeretnie és lehet százat anélkül,
hogy u. n. szerelmi ereje megcsappannék!? Felteszem, hogy kérdéses
versében igaz érzelmeket fejez ki s nem képzelgés az sem, amire ott
kilyukad, t. i. hogy megtudna halni, ha Adelgunda vagy Teofánia – hogy
is hívják hősnőjét? – igen, – Lukrétia: mást is szeretne! Nos, barátom,
akkor csak csináljon jó előre testamentumot; – mert biztos lehet
feltevésében: Sidonie – vagy hogy is hívják? – mást is fog szeretni!
Hanem üsse kő: mit törődik ön vele; én azt ajánlom: nyugodjék meg a
teremtés rendelésében s vígasztalja magát… Nő –: nő! – Az imént
keresgélve fiókomban, egy régi versemény-töredékemet találtam meg; hja,
én is voltam valaha – gyerek. Az asszonyról szól s önnek nagyon
alkalomszerű. Nézze el a rossz rím s méretet és – okuljon belőle!«
A levélhez egy dialog, vagy helyesebben trialog volt csatolva, mely
annyira sajátságos, hogy kihagyva a kihagyandókat, itt közlöm:
AZ ASSZONY.
Személyek: Az asszony, a szerető, a férj.
I.
Az asszony, a szerető.
_Szerető._
Nos, édes angyalom,
A holnap éjfelén,
Kertednek déli részletén;
Titokfödő édes homályban
Lelket üdítő illatárban…
Én majd korábban ott leszek
És készitem az – _enyhelyet_.
_Asszony._
(Gondolatokból ébredve.)
Nem… nem lehet…
_Szerető._
És vajh miért?
Aludni fog a férjurad:
Használhatod álkulcsodat;
Okos asszonyt ki rajta ért,
Vagy ördög volt vagy szinte nő…
Hű szerelem: az itt a fő,
A melynek minden semmiség!
(Félre) – És mindenség a semmiség.
_Asszony._
Ó Istenem, hogy nincs erőm,
Olvadni véled édesem,
Kinek ha csókját érezem,
Habzik erem és ég velőm…
De visszaránt a becsület.
_Szerető._
Ez ördögfit ne emlegesd!
Mely árny ablakban itt kerít;
S a borba ürömöt vegyít
Egy »Semmi« ez, mit emberek
Enszívükbe bevettenek
És olyan nagynak képzelik,
Hogy a valónak élveit
Nem engedik be emmián;
Gondolván, hogy hely nem telik. –
Más lesz a baj, (szivére mutat) itt talán,
Csak baktat benn az érütés…
_Asszony._
Ó égi kéj és szenvedés!
Ha rajtam állna csak,
Ha őrült, bódúlt szívemen
Csak lelkem volna hallgatag
S ne zúgná zajjal száz harang:
»Ne tedd… ne tedd… ne tedd!«
Mi ez? A lélekismeret,
Elhalt anyámnak óvó szózata,
Mely megrezzenti lelkemet.
Megrezzentvén,
Felébreszt ím,
Lágyan, halkan, csendesen…
– Könyörülj meg istenem!
_Szerető._
Ne kivánd tőle – tehetetlen,
De tégy magad szelíd galamb
Ki szörnyű naivul azt hiszed,
Hogy elhagyván vén férjedet:
Ezzel szivébe törsz tüzes vasat
Neki – és egész familiádnak
S az egész nagy világnak!
Ó kedves, együgyű virág,
A ki csak egynek illatoz,
Egy vén kertésznek nyíladoz:
Holott felnyitva néki a világ,
Ó kedves, együgyű virág!
– Ó kincscsel sűrűn megrakott.
S ki kincsét egynek osztogatja el,
Annak, kit jobban másnál nem kegyel
S tán úgy se, mint egy másikat, –
Ó kincscsel sűrűn megrakott!
Ó kedves, együgyű virág:
Hadd üdülnöm fel kebleden;
Ó édes, kedves kincsesem:
No, nékem egy szemert sem ád…?!
_Asszony._
Úgy, úgy, kiabáld túl lelkemet,
Felajzó, kínzó lelkeket!
_Szerető._
Hiszen a sors – nyilvánvaló –
A virágot nem egynek szülte csak
S ha bája kéjt bár egynek ad:
Nem lészen lénye még fakó!
A dús paza’lja vagyonát:
Kagylóval mernek Oceánt. –
Nos, édesem?…
_Asszony._
Szegény anyám! Ó óvó kéz…!
_Szerető._
Mondjátok meg folyó vizének,
Hogy egynek adjon hűs italt!
Tiltsátok meg az ég legének:
Üdítőül csak egynek adj!
Ó irigy nép, bátor világ,
»Egyenlőség!« ki ezt kiáltod,
De nyomban rája úgy kivánod:
Csak egynek adja egy magát.
Haha! (gúnyosan nevet.)
Nos édesem… meg végre oszt’
Az édes titkot csak mi ketten
Tudjuk meg és más senki sem…
(Megöleli s megcsókolja.)
_Férj._
(Belép, meglepetve.)
Nos, Asszonyom?!
_Asszony._
(Pillanatnyi zavarral.) _A rokonom_.
Kiről beszéltem oly sokat:
Messziről jőve látogat;
Hogy már megyen, úgy sajnálom. –
A férjem! (A szeretőnek férjét bemutatja.)
_Szerető._
(A férjjel kezet fogva.) Jó uram…! (Az asszonynak kezet csókolva.) Az ég veled!
Teszem szerencsém röviden!
_Férj._
Derék… derék!
_Szerető._
(Menés közben súgva az asszonynak.) No hát?
_Az asszony._
(Súgva.) _Igen!_
* * *
Eddig tartott a sajátságos poéma. A különös levél pedig így végződött:
»Még sem olyan bolondok azok az eszkimók…! Miért? Kérdje meg ön Hajnács
Gáspárt vagy _feleségét_. – Laknak »itt« és »itt.««
III.
Az Erzsébetváros valamely névtelen kis utczájában, a levegő-fertőztető
aszfaltgép örökös állomáshelyén, lakott Hajnács Gáspár.
Lehet, hogy azért lakott itt a város keleti végén, mert az intézet –
melyben föld- és természetrajzot tanított – ép a város nyugati határán,
az alsó Dunasoron vala elhelyezve. – Körülbelül egy tisztességes
mértföldet kellett bejárnia mindennap vagy négyszer. És így talán azért
nem járt téli kabátban a leghidegebb télben sem, nehogy valami nagyon
kimelegedjék.
S azért volt-e olyan jó étvágya, mert sokat járkált, vagy azért, mert
kevés módja volt az evésben?
Akárhányszor találkoztam véle az utczán, amint kenyérdarabkákat
rágicsálva, lassan bandukolva olvasgatott. Egyszer össze is ütköztem
vele, úgy hogy nem lehetett többé eltűnnöm; menten elfogott:
– Nos, most ha akar, ha nem: jön hozzám!
Az aszfaltgőzös most is ott füstölt a névtelen utczában. Szinte jól
esett bűzös melege a zúzos, dermesztő hidegben.
Mindjárt mellette a sarkon ott fagyoskodott az utcza éléstára: a
laczikonyhás szatócs.
Gáspár sült kolompért vett tőle:
– Nagyon szeretik a gyermekek…
– Ah, hát gyermekei is vannak?
– Fájdalom: éppen három darab! A házas életnek temérdek árnyoldala
mellett a legijesztőbb árnya az: hogy szükségkép gyermekek származnak
belőle… Adta fattyjai: az ember oly szívesen tekerné ki a vézna kis
nyakaikat… A legnagyobbik fiam már 7 éves s annyi kalapot ront, mintha a
fején járna! A legkisebbik alig négy hónapos s már is több esze van,
mint az apjának… Most betegeskedik, talán lesz esze s meghal!…
A lépcsőházban egész raj gyermek támadott meg bennünket.
Belecsimpajkodtak a kóczos, rideg emberbe s »kis czukros papának«
nevezték. Alig tudta őket lerázni magáról s úgy látszott, mintha
szégyelné is előttem a dolgot s igyekezett rideg, méltóságos arczot
vágni, de nekem sikerült észrevennem azt a pillanatnyi, végtelenül
gyöngéd tekintetet, melyet Mefisztó barátom loppal a hanczúzó
gyermekekre vetett.
– Hogy van az Irénke? – kérdezé látszólag a legnagyobb közönynyel.
– A melle lármázik s egész teste kék! – válaszolta a legnagyobbik fiú s
igyekezett szomorú arczot ölteni.
A sarkastikus tanító elsápadt. Pillái megrándúltak, aztán végtelen
közönynyel mondá:
– Hm! Hol veszem a költséget a temetésre?
És nyílsebességgel futott fel a lépcsőn, mint ha engem egészen
elfelejtett volna.
Egyedül léptem be lakásába.
Nem várt rend és tisztaság fogadott.
A konyha oly tiszta volt, mint egy üvegpohár. Nyilván keveset főzhettek
benne!
Egy másik szobán kopogtattam. A szűk, de ragyogó, kellemes odú, úgy
látszik, a Mefisztó barátom szobája volt. A fehér falon polczok, telve,
roskadva könyvek terhétől. Egy fenyőfa-asztalon, Darwin rút, majomarcza
és Schopenhauer eszményi, hatalmas alakjának fotografiája. Az asztal
alatt félig kész gyermekjátékok.
Benyitottam a második szobába.
Az ágy végén egy jól táplált, kellemes arczú asszony-alak ül.
A szoba közepén meglehetősen díszes bölcső, melyet Mefisztó barátom
hosszú karjaival oly ügyetlenül, de olyan buzgalommal ringat.
Mefisztó barátom, amint megpillant, ijedten ugrik fel a beteg gyermek
bölcsőjétől s karonfogva: bemutat feleségének.
Leülünk s hallgatunk. Én nézem az asszonyt. Milyen fiatalnak látszik
férjéhez képest, pedig valójában aligha fiatalabb nála. Most talán
szebb, mint lánykorában lehetett. Telt idomai, kövér nyaka, melyből a
haj fején kontyra van feltűzve: kihívó, de bájos.
A tanitó lopva reá-reá veti szemeit s ismét olyan gyengéden mosolyog:
– Hej, asszony, fedetlen a nyakad, még megfázol!
A szobában nyári meleg volt. Az asszony pirulva födte be nyakát.
– Tetszik látni, ilyen túlzott ez az én férjem. Úgy félti az embert még
a szellő fúvásától is… pedig mennyire jobb lenne reá nézve, ha mi nem
lennénk… A minapában is, midőn a Belluska himlős volt, éjjeleket
virrasztott fenn mellette s bár az orvos saját egészsége érdekében
szigorúan megtiltotta, hozzá is feküdt a kicsikéhez…
Mefisztó barátom ingerülten vágott közbe:
– Egy kis experimentáczió volt az egész… az orvost akartam
megszégyeníteni…
– Hát azért sírt napokon át, mint egy gyermek!
Ismét bennszakadt a szó.
A kínos csendet a tanító pathetikus szavai törték meg:
– Sírás… gyermek: az ember szivesen csavarná ki ezeknek a sokétű
fattyúknak a vézna nyakait… ostobaság: a törvény azt mondja, nem szabad!
Állítsatok fel egy tarpeji szirtet…
A beteg csecsemő felébredt és sírni kezdett. Mefisztó barátom izgatottan
ringatta a bölcsőt: elfelejtett bennünket. A gyermek fájdalmas síráma
mind erőteljesebb lőn; jajja szívig hatott.
A rideg, sarkastikus ember kikapta a bölcsőből s halványan, arczából
kikelve fel s alá szaladgált vele a szobában.
A rosszúl táplált szegény gyermekek divatos betegsége a ráng-görcs
irtózatosan elcsúfitotta az úgyis vézna, még hajnélküli gyermeket.
Szemei felfordúltak, kicsi végtagjai rángatództak, arczocskája olyan
lett, mint valami piszkos fehérnemű, ajka tajtékzott s kínosan nyögött…
Mefisztó barátom szorosan kebléhez ölelte az emberi formáját elhagyott
vézna testet s habzó, kékült ajkait össze-vissza csókolá.
A rángás még egyszer végig rohant a szegény áldozaton s a kis gyermek
nem volt többé.
A rideg ember felordított:
– Meghalt! – s még szorosabban ölelé magához a kis halottat.
Az asszony egy könnyet törült le piros arczáról:
– Tedd le szegényt…
Gáspár nem akarta letenni, egészen elfeledkezett magáról s mindenféle
beczéző szavakat intézett a kis halotthoz s midőn az nem gügyögött
vissza: haját tépve, zokogva rogyott le az asszony mellé. Ráborúlt annak
széles keblére és sírt, mint egy gyermek.
Csakhamar észrevette azonban, hogy nem egyedül van s megtörülve arczát,
közönyt erőltetve, magára szólt:
– Hm. Hol veszek pénzt a temetésre?
IV.
– Áldja meg az isten, hogy eljött; halálra búsúlom, únom magamat. Az
emberem manapság, alig-alig van itthon; szerfelett kesereg az elhalt kis
fiúnk után… Egyre azzal vádolja magát, hogy halálának ő az oka: mert nem
tudta kellő táplálék- s ápolásban részesíteni. – No bizony, mintha
minden gyermek aranybölcsőben élne, mégis megél! Eljött az ideje: azt
mondom, de Gáspárnak mindhiába; folyton-folyvást epeszti magát. Bár nem
szól, de én jól látom, mi bántja; és uram isten, mindegyre az ő
bölcsészeti elveivel okoskodik, melyeket én bár nem tudok megérteni:
mindazonáltal azt hiszem, hogy az egész szamárság. Talán ő maga sem hisz
bennök!
Jaj, szinte azt is bánom már, hogy születtem. A gyerekekkel annyi baj
van, egész nap vesződöm velök. És örökkön-örökké a gyomor gondja kínoz;
délelőtt évődök: mi legyen ebédre, ebéd után a vacsorával s vacsorakor
estve már a másnap reggelivel kell törődnöm… Gáspár pedig, ha perczre
pillanatra hazajő: kétségbeejt levert arcza, s unalmas bölcselkedésével.
Mind a férfiak ilyenek? úgy-e nem!? Aztán erővel el akarja velem
hitetni, hogy ő valami borzasztó rosszlelkű ember. Utóljára annyit
példázódik, hogy meglátom kékült, láztól kipersegett ajkán kicsapni a
kénlángot… Istenem, Istenem, ezért megy férjhez az ember!
Nagyon csinos volt ez a könyező, panaszkodó asszony. Isten tudja, oda
akartam hallgatni, mit beszél s egyre érzéki alakja foglalt el.
Kifejlett felső teste ringott széles csípőjén. Viseltes, egyszerű, de
tiszta kartonruhájában, tündöklő tarkójával, eszembe juttatta azokat a
húsos, németalföldi, teljes korú madonnákat, apró, de csillogó kék
szemeikkel, ölükben a mohón szopó, vörnyeges hajú, erőteljes kis
Jézussal.
Egy több mint esztendősnek látszó, maszatos kis leány ott csüngött a
csinos asszony telt s előttem is födetlenül hagyott kebelén… Hát csak a
Van Dyckék izmos, szőke szent Józsefe hiányzott a háttérből, hogy a
hasonlat, a kép teljes legyen.
És szent József csakhamar jelentkezett. Azaz hogy egy szőke sertehajú,
szerfelett izmos, hatalmas bajuszú úriember nyitott be a szobába.
Úgy látszik, nem számolt idegen ember ittlétére s meglehetősen
feszélyezett módra nézett reám.
Mefisztó barátom főnöke, az intézet igazgatótulajdonosa volt ez élte
javában lévő, piros, duzzadtképű úr.
Émelygős hangon mondá:
– Kívántam ténsasszonykát meglátogatni; hogy van? Hajnács nincs honn?
Ah, igaz, épen most tart előadást; egészen elfeledtem!
E szavak közben pedig folyton s merőn a még mindig szoptató asszonyra
szegezé szemeit, ki – nekem legalább úgy tetszett – nyakáig pirúlt e
tekintet hatása alatt és összevonta ruháját mellén.
Lassan-lassan társalgásba melegedtünk.
Mefisztó barátomról volt szó.
A főnök szörnyen dícsérte nagy tudományát.
Az asszony unatkozottan erősítette szavait.
Én sajátságos filozófiai elveit említém fel.
– Azt érteni kell! – jegyezte meg sarkastikusan a németalföldi modorú
szent József s idegesen izgett-mozgott székén. Olykor mintha valamit
akart volna felvenni a földről – lehajlott.
A tanitóné idomos alsó lábszára – amint lábait egymáson keresztbe
fekteté – kilátszott a rövid ruha alól.
Az igazgató majd elnyelé szemeivel a kövér izmokat. Kis szürke szemei
tágra nyilva csillogtanak. És elkékült pittye mintha összeragadt volna…
Csak szakadozott lélekzetvételünk s a szopós nagy gyerek majszoló
gőgicsélése hallszott.
Az igazgató egyszerre csak megszólalt:
– Hallották már? a kezekből biztosan lehet jósolni.
Régi dolog, gondoltam magamban, de vajjon mit akar vele ez az ember!
– Nem hiszi ténsasszonyka? Adja ide a kezét, mindjárt megmutatom.
Az asszony félig-meddig kelletlenül, kinyújtá vastag karját s húsos
fehér kezét az igazgató tenyerébe tette. Ez erőltetve kaczagott:
– Nos, hát itt ebben a tenyerében, az izom határ-bevágásai egy nagy
_M_-et képeznek; ez azt jelenti, hogy: »Mindnyájan!« A másik tenyerében
– nyújtsa csak kérem ide – ismét feltalálható ugyanazon »_M_«; ez meg
azt teszi, hogy: »Meghalunk.« A jóslat tehát igy hangzik: Mindnyájan
Meghalunk, tehát ön is!
A magyarázat közben az intézettulajdonos meg-megszorongatta a puha,
fehér kezet s perczekig – látszólag öntudatlanul – babrált, játszott
vele.
De midőn váratlanúl Mefisztó barátom lépett be a szobába, hirtelen –
gyorsan elbocsájtá kezeiből.
Gáspár rosszkedvűen, hidegen üdvözölt bennünket; fürkésző tekintetet
vetett az igazgatóra, ki megjelentekor felkelt székéről s feltünő
barátságosan szorított kezet a rideg emberrel.
Ez alig-alig szólt egy szót s mereven feleségére nézett, majd szemével
integetett neki. Az asszony nem értette. Mire Mefisztó barátom
elpalástolhatlan izgatottsággal mondá:
– Nézd csak Terus, nyitva van a nyakad: mondom, még megfázol… gombold
össze mellénykédet!
Majd sarkastikusan hozzátevé:
– Nem azért mondom, mintha ezeket az urakat meg akarnám fosztani a
kétségkivül »_felséges_« látványtól, melyet kebled nyújt; de tudod: a
legkisebb hurut is pénzbe kerül!
Az asszony ajkait harapta. Az igazgató elfojtott dühvel, ideges
mozdúlattal hátraszegé fejét. Mefisztó barátom pedig folytatá:
– Na ugyan! Ez urak kétségkivül láttak már női keblet. Az egyik olyan,
mint a másik. Legfeljebb a kerekség és teltség különbözteti meg őket…
Aztán ki mondja, hogy a kerek és fehér szebb, mint a hosszúkás és barna?
Egynek egy, másnak más! Ben Sidi Hassan Muley, a ki nagyobb úr, mint én,
de tán az igazgató úrnál is nagyobb, – egy rézdenárt sem adna a mi
kerekkeblű hölgyeinkért. Eh, az egész dolog utoljára is arra való, hogy
a kölyköket táplálja…
Az asszony szemei megvillantak. Az igazgató vette esernyőjét s indúlni
készült. A tanító szórakozottan mondott neki »jónapot.«
Hárman maradtunk. Az a fojtó csend, mely vihart foglal magában: kínos
érzést keltett bennem. Nem tudtam eltávozni s kín volt maradnom.
Az asszony kis leánykáját altatá, Gáspár pedig nagy léptekkel, mintha a
kis szobát mérte volna, fejét földre szegezve, mélyen gondolkodni
látszott. Olykor-olykor felveté szemeit s reám nézett.
Talán szerette volna, ha távozom?
De én, mintha le voltam volna kötve arra a székre, nem tudtam felkelni.
Mintha megzsibbadtam volna…
Mefisztó barátom most már folyton s mereven nézett rám. Egyszerre csak
halk, de éles hangon beszélni kezdett:
– Lássa, ez a szőke izmos ember halálig szerelmes a feleségembe; kitöri
a hideg, ha látja s ez az én asszonyom mégis kínlódni hagyja! pedig kár
szegényt, olyan hálás firma! Látta, mily kéjjel fogta kezébe az aszony
kezét? pedig _csak_ a kezét! Majd elnyelte… Teréz, nem is tudom miért
kínozod?!…
Az asszony ujolag elpirúlt. Valamit sziszegett nagy fehér fogai között.
Azt hiszem, ezt mondá: »bolond!«
Mefisztó barátom folytatá:
– Kár ennyire gyötörni ezt a szegény embert, mikor utoljára is… hm! Mit
gondol, talán két vége van ennek a históriának? Dehogy, csak egy! S ez
egy?…
Vigyázz, _addig_ egészen lefogy az igazgató úr s olyan rút, nyurga lesz,
mint én! Annyival sekélyesebb, mint amennyivel külömb most nálam…
Teréz idegesen izgett-mozgott helyén. Elpirúlt, majd elhalványult.
Fejével intett férjének. Nyilván azt akarta mondani hogy: »_ez előtt!?_«
Mefisztó barátom hangja mind keserűbb s hangosabbá lőn:
– Aztán, ha teszed, okosan tedd. Meg ne hagyjad magadat csalni! Az
igazgató úr pénzes, igen pénzes ember, érti hogy kell a publikumot
kisajtolni… Kár volna elszalasztanod a szerencsét! Kitől félhetsz? Én
tőlem?! Nevetség, leélted velem a java időt, itt vannak a porontyok, no
hiszen: ki sajnálna egy elhasznált köpenyeget? Bolond, a ki sajnál.
Adjő, el veled az ócskához! Jó éjszakát!… Kitől félhetnél hát mástól?
Becsület: ostobaság. Agyrém, mely agyrémképen is alig él már!
A kar forró, a kebel meleg: eredj, várnak!
Az asszony levetette az ágyra alvó gyermekét. Felpattant, karjai
remegtek, szeme villogott:
– Miért kínzasz, ember?!
– Én nem kínozlak, te kínzasz mást, mért kínzod, minek a sok teketória!…
Öleld meg, rohanj karjaiba…
– Akarod?
– Nem bánom!
– Nem bánod? Jól van, mért nem mondtad ezt előbb!? Hogy mi vagyok neked:
csak most tudom… Megteszem-e? Nagyon szívesen! Csak hogy még eddig egy
csókomat sem kérte. Sebaj, felfogom neki magam ajánlani. S ha remeg,
megmondom: hisz a férjem »nem bánja!« Mért ne tenném, mért ne szeretném?
Kéjért s jó pénzért! Felezni akarod az árt? Legyen, nem bánom… Csakhogy
mért nem mondtad ezt előbb? Mennyi haszontalan sóhajtól mented meg a
levegőt. Az ő s az én szerelmi sóhajaimtól. Vagy azt hiszed, engem nem
kínzott érte vágy? Csalódol. Szeret engem s én is szeretem; szeretem,
óhajtom!…
A tanító arczát halotthalványság futotta el, a mint a falhoz támaszkodva
hallgatá ennek a lényéből kikelt s a szenvedélyességtől százszor
megszépült asszonynak elfojtott, majd heves, el-elcsukló zokogástól
benn-benn szakadó hangjait. Majd midőn az arczát kezeivel befödve,
zokogva borúlt ágyára: könyes szemmel, ingatag lépésekkel, egész
lényében meghatva, közeledett hozzá és kezére végtelen gyöngédséggel
csókot nyomott:
– Teréz!…
Az asszony ellökte magától.
V.
A kőnyomatú, nedvességtől befuttatott arczképek még megvoltak, – egyéb
azonban alig.
Egy rongyos bőrdivánra – melyet valószínűleg nem lehetett eladni – volt
vetve az ágy –: huzat nélküli, toll-szegény párna s vattáját hullató,
avúlt paplan.
Valami szú-ette faágy nyikkant-pattant a sarokban és ürességével a
legnagyobb nyomorról a leghangosabban beszélt. Roskadozó léczein
gyerekek játszottak, nyiharásztak, majd egyszerre el-elkezdtek picsogni.
A rongyos paplan alól Mefisztó barátom szederjes arcza, bozontos feje
bukkant ki:
– Ide jutottam, a mióta nem látott. Három hónap óta lopom itt az ágyban
a napot.
– Hol fáj?
– Mindenütt, de legjobban itt a szivem táján… Hé, Irmuska, mért sírsz?
Talán éhes vagy, édes lelkem?… Olyan falánkok ezek a gyerekek! Igen,
nincs valami nagy bajom, csak járni, lélekzeni nem tudok. Egy kis
sorvadás az egész; az, meg egy kis lustaság…
– Hát a felesége?
– Valami boltba ment, hímezni szokott éjszaka ingelőkre czakkot – azt
ment eladni. Hiába, tömködni kell engem s a gyerekek se halhatnak éhen!
A mi kis czók-mókunk volt, szépen megettük; a fizetésem meg beszüntette
az igazgató, mit is tehetett volna egyebet? Nem bolond, hogy potyára
hízlaljon egy élhetetlen embert…
Arthurka mért nyöszörögsz? Megint alakoskodol, mintha fáznál, te
haszontalan kölyök! – Ugyan kérem, legyen olyan szives, fektesse ide
hozzám azt a porontyot…
Jaj, milyen sokáig jő az az asszony, még kora reggel elment.
Megveszkődik már éhen ez a csürhe!
A gyerekek összebujtak egy sarokba s a földön feküdve, türelmetlenül
hánykolódtak.
Atyjok szeme folyton reájok volt szögezve. – Köny, vagy betegségtől
nedves az a zavaros szem?
A két éves kis Irmuska hozzám jő és térdemre mászik; keresgél zsebemben
s egy ezüst huszast talál. Az öröm kifejezésével rejti markába.
Mefisztó barátom haragosan néz rája.
– Add vissza, te szemtelen?
– Hadd tartsa meg a kicsike.
– Nem szabad, add vissza mindjárt.
A kis Irmuska sírva nyújtja vissza a pénzt.
A tanitó behúnyja szemeit. Istenem, milyen arcz!
A halált és nyomort, – ezt a két édestestvért – nem váz, de ilyen
alaknak, ilyen elkényszeredett, kiszáradt, az enyészetet s az enyészet
tragikumát magában viselő alaknak fessétek!
A magas homlok sűrű redőzete, a mély és sötét szemgödör felett
összeránczolt, sűrű szemöld: a kínról s a megkékült lehajolt ajak: a kín
öntudatáról beszél.
A mell emelkedése, esése oly zörgő hangot ád, mint mikor a féreg rág,
őröl valamin.
A tanitó, amint meg-megszólal, végigfut rajtam a hideg s őszi időn,
letarolt erdőben, búgó fákra gondolok…
– Mese, mese, kedves barátom, ez az egész élet; a kit meghat, gyermek!
Tested nyomort érez, ne higyj neki: az egész csak mese! Boldog vagy? –
múló mese az egész. A természet álmodik: a vén dada regél s az ember
elszontyolodva hallgatja a dajkamesét, hisz neki… Pedig olyan hazugság a
kín és kéj mely a föld fiában születik, mint a sarkantyún forgó vár
története s a voltaképeni igaznak, a természetnek semmi köze hozzá… Mese
és semmi más az is, hogy pusztúlok itt e korhadt ágyon; vegyem komolyan
elmúlásom, mikor csak mese; hisz ha elenyészek: csak a teremtés egy
hóbortos álma hal meg bennem s a lényeg él tovább. Mese, bolondos mese –
semmi más!…
A kis gyermek apjához símúlt s odadörzsölte síma állát a bozontos,
szúrós állhoz s hagyta magát öntözni a könyektől, melyek sűrűn
patakzottak le a félig nyitott szempillák alól…
– Ki venné komolyan az életét? Éljen, a ki élni tud s pusztuljon a halál
fia! Csak semmi köny, semmi gyerekes érzékenykedés!
Megfogja nézni néha ezeket a gyerekeket, mit csinálnak, élnek-e s hogyan
élnek… Ha majd már én nem leszek!? És az asszonyt.
A beteget belépő felesége szakitotta félbe.
A szép aszony telve volt mindenféle holmival.
Az apróságok ráugrottak s elszedték az élelmiszerekkel telt kosarat s
minden engedelem nélkül habzsoltak tartalmából.
Mefisztó barátom hálásan mosolygott feleségére, majd hirtelen
elkomorúlt:
– Hát honnan vetted ezt a sok drága holmit?
– Pénzért!
– S a pénzt?
– A czak-hímzésekért kaptam.
– Asszony, hazudsz!
Az asszonyon csakugyan meglátszék, hogy hazudott; alig tudta zavarát
elrejteni s félénken nyujtá az általa most hozott üveges orvosságot
férjének.
– Köszönöm, de már egészen jól érzem magam, nincs rá szükségem. –
Gyerekek, ide a ruhámmal, felkelek, el kell néznem az iskolába…
Az asszony hiába tartóztatta, Gáspár felöltözött és elvánszorgott.
Késő délután tért haza. Nem szólt egy szót sem, lefeküdt s ajkait
összeszorítva hallgatott…
VI.
A bútorok visszakerültek. Az erzsébetvárosi kis lakás újra olyan volt,
mint régen.
A szegény beteg azonban nem akarta az ő bőrdivánját elhagyni. Talán nem
is tudta. – Csak feszelgett, vergődött, amint egyenként hozták vissza az
elzálogosított tárgyakat. Beszélni akart volna, de nem tudott.
Az asszony jókodik körülte s ő a fal felé fordúl. Mindig van egy-két
gyerek a paplana alatt, kit hevesen ölel magához.
Alig-alig szól egy szót, sóhaját elfojtva, összeszorított ajkakkal,
némán fekszik.
Reggel óhajtja az éjt s éjjel alig várja a reggelt. – A kielégített
gyomrocskájú aprószentek vígan hanczúznak körülte.
Megjelenik a szőke igazgató úr is betegágyánál. Lehúnyva szemeit,
alakoskodik, mintha aludna.
Az összeszáradt szemhéjak alatt két nagyon is éber szem ég, éget.
Az asszony halványan ül egy széken s int a vendégnek, hogy távozzék.
A beteg felveti szemeit a szép asszonyra s nézi, hosszan, nézi.
Mondhatlan szerelmet súgároznak ki magokból a még mindig gyermekies, de
már homályosodni kezdő szemek.
És megcsillan a kifejezhetetlen emésztő vád is a merev tekintetben.
Az asszony elmerűlve néz a semmiségbe s bár arczán a szánalom látszik,
alakján, érzéki testén tombol az élet.
Szegény beteg szólani akar s ki-kiejt egy tört, értelmetlen hangot.
Végre mégis kimondja:
– Igaz?
– Mi?
– Semmi… semmi!
Behúnyja szemeit s a falhoz fordúl.
Napok mulnak s nem szól egy szót sem. Nincs semmire szüksége s alig
eszik valamit. Orvost nem enged magához. Egy nap azonban odaszólítja
magához az asszonyt, összevissza csókolja kezeit:
– Hát igazán édesanyádéktól kaptad azt a sok pénzt?
– Igen.
– Mióta nem koldúsok?
– Örököltek.
– Igaz?
– Igaz!
– S te nem űzöl el magadtól?
– Ugyan!…
– Ah, mint szeretnék élni, élni…
Nem fejezte be a mondatot; nem akarta, vagy nem tudta?
Voltak azonban napok, midőn ismét szerfelett nyughatatlan lett. Úgy
tetszett neki, mintha az ablakon keresztül a szőke igazgató alakját
pillantotta volna meg.
– Miért jő ide engem kínozni ez az ember!?
– Hisz nem jő!
– Láttam.
– Képzelődöl.
– Tudom, hogy vele tartasz.
– Ugyan!…
– Tudom, bizton…
– Ne kínozz!
– De érzem…
– Nos ha igen, hát igen: a gyermekek csak nem halhatnak éhen s te úgy
sem »bánod!«
Gáspár elhallgatott, de kevés váratva ismét megszólalt:
– Igazad van, a gyermekek nem halhatnak éhen s a beteg dögöt is táplálni
kell… utoljára is nem nagy dolgon áll a vásár…
– Hanem édes, mondd meg, _úgy-e nem igaz!?_
– Nem.
– Esküdj meg.
– Ugyan ne kínozz, mondtam, esküszöm.
– Nem azért… csak kíváncsiságból kérdem.
A betegnek ezután jó napjai következtek. Majdnem víg volt, bár teste
mind jobban-jobban hanyatlott. Egy természettudományi munkáját
emlegette, melyet benyujtott a minisztériumnak s mely talán
mindannyiokat gazdaggá, őt magát pedig neves emberré teszi.
Naphosszant elcsókolgatta felesége kezét s egyszer erővel azt akarta,
hogy a lábát nyujtsa fel ajkához, hogy megcsókolhassa.
Volt azonban arra is idő, midőn idegesen lökte el magától az asszonyt s
erővel a kórházba akart menni. És midőn nem tudott felkelni, dühében
véresre marta ajkait. Ilyenkor – de nagy néha – csakis a gyermekek
tudták felvídámítani. Minduntalan kiküldte az asszonyt szobájából:
hagyják magára.
Jöttek a márcziusi napok, a hó leolvadt a folyosókról s a kis udvarban
víg lett az élet. A lakók estenden ki-kiültek beszélgetni.
A beteg figyelt ágyában minden neszre s mohón hallgatta a terécselést.
Mohón itta a mérget. Feleségéről folyt a beszéd. Szó volt arról, hogy
estve 10 óra után valaki belopódzik a tanítóékhoz…
Gáspár nem húnyta le többé éjjel szemeit. Visszafojtott lélekzettel
hallgatódzott az egész hosszú éjszakákon. Nem vett észre semmi gyanúsat.
Hanem egy éjjel, mintha a szomszéd szobában halk susogást s némi fényt
vett volna észre.
Összeszedte minden erejét s vigyázva, nesztelenül felkelt.
Odavánszorgott a szomszéd szoba ajtajához s az avúlt ajtó egy széles
hasadékához nyomta szemét.
A félhomályban szerfelett megélesült szemeivel egész világosan kivette
felesége s az igazgató alakját. Az asszony a férfi ölében ült… Az ágy
meg volt vetve… Kéjes csókok nyöszörgő, susogó hangja hasított végig
rajta.
Csodálatos – nem rogyott össze. Majdnem szilárd lépésekkel odament
ágyához s leült.
Egész éjjel virrasztott. Alig várta a reggelt.
Hajnalodott. Felköltötte a gyermekeket s felöltöztetve kézen fogá. Mind
a három az ő szobájában hált s nagyon ragaszkodott hozzá.
– Tacscs megyünk, kicsikék… csak csendesen, fel ne költsétek a mamát…
A házban még mindenki aludt s nem látta senki a lépcsőkön, a gyermekeit
kézen fogva vezető s lefelé támolygó beteget.
Az utcza-ajtó már nyitva volt.
Mefisztó barátom még egyszer visszanézett a kis másodemeleti lakásra,
melynek egyik ablaka még be volt függönyözve.
Még egyszer visszanézett s aztán elkábúlt: szédülő fejjel, reszkető
térdekkel kilépett az utczára…
VII.
– Gyerekek, hagyjatok egy kissé aludni, legyetek csendesebben…
A kicsikék meggubbaszkodtak egy sarokban s összeszoríták ajkacskáikat.
Irmuska felemelte picziny mutató-ujját s »csitt«-et intett.
Mefisztó barátom félszemmel nézte a gyermekeket; ajkát a bánat és az
öröm hol sírásra, hol mosolyra vonta.
A pinczeszoba kis ablakai nyitva voltak s igy az utcza pora szabadon
szállhatott le vizitelni kenyeres pajtásához – a pincze-penészhez. Nagy
néha egy-egy elhervadt, eltaposott ibolyaszálat sodort le magával s az
elesett kis virág besúgározta a nagy rideg odú hamvas homályát; az
aprószentek hasra feküdtek körülte s úgy néztek, kaczagtak neki:
– Virág!
– Világ!
– Vilyá!
Kiáltottak fel mind a hárman egyszerre s ragyogó tekintettel néztek
apjokra, ki félig lehúnyt pillák alól leste, mosolyogta és – siratta
őket.
Az asztalon iratcsomók hevertek, a toll még azon tintásan, amint a
tanító letette: ott feküdt mellettük. Mintha az egyetlen ágyon kimerülve
elterültnek intett volna: »Végy fel tovább… tovább…!«
A tanító szomorúan nézett rája. Érezte, hogy aligha veszi fel többé azt
a tollat. Nagyon, nagyon el volt fáradva s úgy tetszett neki, mintha ez
életben soha már ki nem pihenhetné magát…
Egy hónapja folyik az emberfeletti küzdelem a hanyatló, elgyengült test
s az erős akarat között, most ím mindkettő kimerült.
»Vége!« gondolja magában a hipermaterialista s szíve elszorúl – nem
magáért: hanem ezekért a »porontyokért.«
Behúnyja szemeit s úgy érzi, hogy milyen, milyen jó volna elmúlnia,
elfelednie, hogy élt valaha! Majd felvetve elkényszeredett szemhéjait,
egy tekintetet vet a játszó apróságokra s arra gondol: »ha ezek nem
volnának!«
Hanem azok nagyon is »vannak;« élnek, élni akarnak s örülnek az életnek.
– Az élet nyüzsgő bogárkái!…
Alig tudja mozdítni tagjait s mégis mondhatlan dacz fogja el szivét:
élni akar ő is, élni ezekért. Erőt érez magában, mely legyőzi azt a
majdnem ellenállhatlan nehézkedést, melylyel korhadt teste le a sírba
enyészetbe vágyik. Azt a már-már kifogyni vélt erőt érzi magában ismét
felviharzani, mely egy hónappal ezelőtt ama lesújtó éjjelen szétzúzott
szive, kiomló véréből alakúlt.
Szürkül. Ez a homály, mintha az emlékezet szárnya volna, hamvas,
alaktalan ködén kínzó képek jőnek. Ama éj képei. Egy imádott, de hűtelen
asszony.
Szegény Mefisztó nyöszörög, hánykódik szalmazsákján. Majd fogait
összeszorítva mormog:
– Azért se, nem fáj… egy asszonyért: nem!
A képek azonban mindjobban élénkülve, sokasodva zajongnak körülte s
veszett ebekként reá rohannak.
Egy-egy jaj röppen el a megdagadt ajkakon, majd meg ismét az a susogó,
tompa, daczos hang:
– Egy nőstényért? Piha!…
Felkel az ágyról s le-fel járkál a szobában. Nem akar emlékezni. Egy
hónap óta mindennap nem akar emlékezni s mindennap emlékezik.
Szégyenli magát.
Voltak perczei, melyben visszavágyott ahhoz az asszonyhoz; közelében a
bűn, a hűtlenségnek szívesen szolgált volna martyrjául, csak zsarnok
bűnösétől olykor-olykor egy kézszorítást, egy mosolygó tekintetet
kapjon…
Útálnia kellett magát, ha e vágyra gondolt.
És sokat gondolt rája.
Egy kiadónak valami krestomatiát csinált s a másolni való halomszámra
feküdt asztalán. Tolla sebesen perczegett végig a papiron, a gyermekek
játszottak, zajongtak, kiabáltak körülte; a szomszéd lakásban valami
gőztésztagyár kazánja dübörgött, zakatolt, míg a közel és távoli gyárak
zaja egy állandó menydörgésben olvadt fel, mely megrezegteté a kis lakás
ablakait s elnyomta a minden pillanatban felhangzó harang s csengettyű
zúgását. És ő e siketítő zajban, munkában elfoglalva s munkálkodva, csak
egy elfojtott halk hangot hallott: ama útálat hangját, mely önmaga ellen
kelt fel benne.
Olykor-olykor óriási zuhanás zaja remegteté meg a pinczeszoba padmalyát:
az átelleni vasgyárban a gőzkalapács működött.
A tanító roncsolt idegein végig futott a csattanás s arra gondolt:
milyen, milyen jó volna az alá a mázsás kalapács alá tenni égő fejét s
porrá zúzatni általa!
És ez az ennivaló kis lotyó, a szőke Irmus, felmászik ölébe, kövér
karjaival átöleli nyakát s hízeleg:
– Hadd írok én is, apa!…
Milyen kedves, milyen jó, milyen szép gyermekek! A megrögzött
gúnyolódónak álomképek jelennek meg. Élni csendben, mindnyájan együtt,
munkálkodva, boldogan megöregedni s az őszülő elgyengült fejet új,
erőteljes hajtásain pihentetni meg… Álom, álom! Látni az édes portékák
gyarapodását s mosolyogni diadalukon…
A munka még álmodozni se hagyja. Kenyérre van szükség, sietni kell. Ha
kín, ha kéj: el kell nyomnia minden erejével, tiszta főre van szüksége,
hogy dolgozhasson.
»Tiszta fej, tiszta fej!« motyogja magában a szegény ördög s halántékán
majd kipattan az ér, amint vézna kezében a toll perczeg.
»Nyugalom, nyugalom!« ismétli magában a jelszót – s nincs egy percznyi
nyugalma.
Éjjel, midőn füstölgő lámpás mellett dolgozik s a gyermekek szanaszét
hevernek körülte: fel-felkél székéről s mosolygva nézi az alvó
Cherub-fejeket.
»Adta porontyai, én dolgozom, hogy ők aludhassanak!…« így szól s a félig
nyitott ajkakra halk, gyengéd csókot nyom.
S ha ezek nem volnának? Már régen meghalt volna! – s ha majd ő nem lesz:
a kicsikék bizonynyal meghalnak éhen; vagy a mi még rosszabb: anyjok
bűnének árából élnek!
Ez a gondolat nem hagyja nyugodni a gyengülő kezet. Legalább addig akar
élni, mig a legnagyobb fiú kereshet valamit s ha nyomorogva is, de
eltarthatja a kisebbeket.
Nevetség!
Az imént tollat vőn kezébe s az kihullott ujjai közül. A vén stoikus
elsápadt.
Hát már csak egy pár napja van hátra!?
Ijedten hanyatlik hátra ágyához s lerogy!
Avagy talán már csak egy-két óra?!
– Beteg vagy apa? – szólalt meg a legnagyobbik fiú.
– Nem, feküdjetek le s aludjatok…
– De mért tesz oly különösen a melled?
– Tréfál.
– Apa, én félek!
– Vond arczodra a takarót.
A közeledő est elfödi a gyermekek elől atyjok elkékült arczát.
Az utczán meggyújtják a lámpásokat. Dörömbölnek az ablakon: a házmester
teszi be az ablaktáblákat. Lekiált a sötét szobába:
– Pálinkás jó estét, tanító úr, ím itt egy levél; még reggel hozták.
Gáspár felvánszorog az ágyról s meggyújtja a lámpást. Reszkető kézzel
veszi kezébe a levelet és olvas.
A levél a közoktatásügyi minisztériumtól jött s azt tartalmazá, hogy a
tanító természettudományi művét kiadásra elfogadják s a tiszteletdíj
mennyiségének megbeszélése végett a tudós – rövid időn valószínüleg
hirneves – tanító urat örömmel látja magánál a miniszter úr…
Az öröm rég elfeledett érzése nyilalt át a beteg testen, mely e perczben
mintha megújult volna.
A gyerekek felugráltak fekhelyeikről s körülvették egészen átváltozott
apjokat.
Gáspár megölelte, megcsókolta valamennyit s azt gondolta magában:
»milyen jó, már most meghalhatok, a porontyok nem halnak éhen!…« És
némi, talán most először érzett büszkeség csillogott fel megtört
szemeiben.
Fel akarta venni czipőjét, kalapját, de ismét elveszté minden erejét s
az ágyra rogyott. – Jó ideig nem szólt s üvegesedni kezdő szemeivel
mereven a csepegő padmalyra nézett. Majd odahítta magához a legnagyobb
fiút:
– Arthurka, menj el anyátokért.
A kis fiú szinte repült ki az ajtón. A mint bevágódott utána a nehéz
kilincs, Mefisztó barátom rémülten húnyta le szemhéjait s mint ha valami
megszakadt volna benne: irtóztatón összerázkódott…
VII.
Valahonnan egy orvos cseppent ide. Mefisztó mosolyogva adja oda karját:
– Itt a pulzusom, üt-e még? – majd latinul hozzá teszi – disce latine!
Mert hát ha ezek előtt az apróságok előtt sem titok már végzetök s
tudják: mi az a halál?! ha tudják, akkor bizonynyal félnek is tőle – ma
még.
– Illustrissime, beszéljen hát csak latinul, olyan hasznos ez a holt
nyelv – nem érti senki, talán ön sem, – azért csak ha kimondja, – amit
meg kell mondania – szóljon az így: »jam moritur!« – Ez sokkal jobban
illik egy haldokló tudóshoz…
A fiatal doktor szokatlan buzgósággal vizsgálja meg a gúnyolódó beteget.
A mai hirlapokban olvasta nevét s értesült dicsőségéről. »Egy érdekes
beteg, hm – hivatva van híremet megállapítani!« – gondolta magában,
félig-meddig öntudatlanul, mig a csontos, beesett mellet kopogtatta.
– Tehát nem »jam moritur!« Ön még sokáig elélhet ezzel a bajával, ha jól
táplálkozik, szolidul s gondatlanul él. Sőt mi több, idült hurut s
vérszegénységéből ki is lábolhat, családja s a tudomány örömére! (És az
én dicsőségemre – tette hozzá magában.)
– Gondolja? De hát nekem nincs szükségem többé az életre; máig kellett
élnem; most már meghalhatok – és meg is fogok gebbedni… Csak valami
csillapító szert adjon, édes doktor úr, egy kis morfiumot, erre úgy is
nagyon rászoktam s nagy adagot vagyok képes belőle bevenni; boszant ez
az éles fájdalom mellem s gyomromban. Aztán meg, nyugodtan szeretnék
elaludni, minden ostoba teketória, vergődés nélkül; külömben ez a népség
itt körültem még megijedne…
Az orvos önelégülten mosolygott receptje fölött: »Azért sem fogsz
meghalni, az első nevezetes betegem… nem engedlek, élned kell – s nekem
is élnem – általad!«
Az orvosságokat a házmester csakhamar meghozta. Belladonnás kotyvalék s
jó nagy adag morfium volt az üvegekben. A morfiumot az orvos úr maga
akarta beadni, nehogy valami baj történjék, de a beteg kézzel-lábbal
protestált:
– Sohse féljen, doktor úr, nem fogok bevenni, csak a rendelvény szerint
egy cseppet – de majd csak később. Külömben az egészet is bevehetném,
akkor se kottyanna meg; hozzá vagyok szokva… És még várok is valakit…
Ezek az utóbbi szavak úgy ejttettek ki, hogy az orvos »alászolgáját«
érthetett alatta. Csakhamar ajánlotta magát, megnyugtatva a beteget,
hogy reggel ismét eljön. Amint betette maga után az ajtót, a beteg mohón
kapott a morfiumos üveg után.
– Egy egész gramm! – susogta fogai között éles gúnynyal, kitörő örömmel
– hisz ettől két ember is kényelmesen felfordúlhat; ó, az ostoba
kontárja!
Magához hítta a gyermekeket – Arthur kivételével, ki még nem jött meg –
s megcsókolá, megölelé őket; hosszan, hevesen, mintha csak az életet
akarta volna belőlök kiszívni:
– Szeressétek anyátokat, bogaraim… mert külömben levágom a fületeket…
Most pedig mars ki; menjetek ki, édes, egy kicsit az udvarra.
Amint az aprószentek félve engedelmeskedtek, a beteg még egyszer
megvizsgálta a morfiumos üveget. Behúnyta szemeit s kivevé belőle a
dugaszt; átható maró illat szállt mellére. Gondolatai keresztül-kasul
szőtték egymást: feje szédűlt, melle elszorúlt… A kevés vér lázas
testében őrült gyorsasággal kering, az üterek kikékülnek bőrén s majdnem
kipattannak…
Külömben egész lényege mohó örömet fejezett ki. Szemeivel majd elnyelte
a mérges üvegcsét.
– Milyen jó lesz nem tudni, hogy nem érezek többé… Megszabadulni a
kínzó, terhes éntől… egy gondolattól, mely talán omló poromat át fogná
hatni, – ha az öntudat egy cseppje fönmaradna… Asszony!… asszony!…
Az utolsó, hörgő hangon kiáltott szavak viszhangzanak a bolthajtásos,
nedves helyiségben. – Szegény Mefisztó, méla érzéssel, majd bénító
fájdalommal képzel maga elé egy asszonyalakot és –
Ajkához viszi az üvegcsét, – egy pillanat s az utolsó csepp méreg is
eltűnik ajakán. Az üres üveget eldobja magától s kinyitja szemeit…
Az asszony áll előtte. A gyermekek belefogódzanak ruhájába s hozzá
símulnak.
Az asztalon a lámpa halvány fénynyel ég. – A házmester újra dörömböl az
ablakon s kinyitja a táblákat.
Hajnal-zöldes, aranyos színű ég pillant be az ablakon. Halk zummogás
hallik az utczáról, a munka újra megkezdődött…
Az asszony egyenesen az ablakhoz megy s kinyitja szárnyait. Üde, még
fertőzetlen lég csapja meg a beteget… Az utolsó reggeli levegő.
Gáspár körülnéz s úgy találja, hogy mennyire lakályos lett itt minden.
Ilyen jól még nem érezte magát ebben a pinczeszobában. – Az asszony azt
hiszi, hogy alszik s tesz-vesz, rendbe hoz mindent. A lábáról lecsúszott
takarót ujra felteszi.
Titkon egy-egy pillantást vet a hűtelen asszonyra. És szive elszorul,
amint látja, hogy megváltozott, hogy lefogyott az.