Volt egyszer egy király, ugy hitták hogy Török-zultán, ennek pedig egy
vezére, ugy hitták hogy Török-basa. A királynak csak egyetlenegy
fiacskája volt, de még ennek is mostoha volt az anyja, ki a spanyol
császár leánya volt.
A gyermekcse mindegyre nevekedett, a király pedig mindegyre vénült,
ugyannyira, hogy már az utolját járta; a halálos ágyán feküdt. Ezért a
fiacskáját behivatta a titkos szobába, hol egy teremtett lélek se volt
jelen, csupán csak kettecskén, a fia meg ő.
Itt a király azt mondja a fiának:
– Kedves fiam! Érzem, hogy már nemsokáig élek, pedig még te csak gyermek
vagy, pedig majd a halálom után a te elvesztésedre törekednek!… Hogy
kicsoda? azt most ne kérdezd, ugyis megtudod. Azért ha azt akarod, hogy
emberkort érj, figyelj szóm minden igéjére, mert egy nagy titkot fedezek
fel előtted, melytől az életed függ! – Hát csak azt akarom mondani, hogy
a kertem kellős közepén van egy kőszikla, melynek azon részén, hol a nap
lenyugszik, a nagyobbik végével lefelé csüng egy vaspálcza. E szoba
tulsó szegletében álló almáriomban találsz egy aranyvesszőt, melyet,
majd ha meghalok, végy magadhoz, menj vele a kertbe s az arany-vessző
kisebbik végével üsd meg a vaspálcza nagyobbik végét, majd meglátod,
hogy előtted mint a parancsolat nyilik egy titkos ajtó, ezen eredj be, s
a többi aztán magától következik. De azt jól megjegyezd magadnak, hogy
erről ugy kell hallgatni, mint a hal a vizben, és hogy ide minden
istenadta nap, mihelyt kijösz az oskolából, elmenj, különben az én
szivem nagy szomoruságára gonosz halállal mulsz ki.
A kis fiu égre-földre igérte, hogy azonképen cselekszik. Igy a vén
király, mintha a legjobb rendben volna a szénája, egészen megnyugasztva
halt meg.
Pedig dehogy volt jó rendben, dehogy, kutya volt a kertben! Mert a szép
menyecske, már mint a vén király felesége, rosz fát rakott a tűzre, a
tilosba járt, mert a fiatal vezért a Török-basát szeretgette;
összeszürték ők már a levest, értették ők már egymást; mert a Török-basa
uramnak is tetszett a más rétjén kaszálgatni s tetszett a más sóját
nyalni és a más szénáját húzogatni. Hiába, tiltott fának mindig édesb a
gyümölcse! mert gondolhatjuk, hogy könnyebb egy kila bolhát megőrzeni,
mint egy szerelmes asszonyt, ha mindig zár alatt tartod is; mert ha az
ajtón ki nem mehet, kimén az ablakon, vagy ha itt se mehet ki, kimegyen
a kulcslyukon, pedig egy kerten elég egy rés!…
Most, hogy im a vén királyt eltették a földbe, az övék volt a diófáig,
csak ez a poronty, már mint a királyfi, ne lenne a lábuk alatt, de azt
majd elteszik láb alól s aztán övék lesz az uraság; a fiatal menyecskét
elveszi a basa feleségül, aztán ők uralkodnak… Az ám, csakhogy sokat
elvégeznek Bécsben, de elrontják az égben!…
Most is együtt súgtak-búgtak, fújták a követ, hogy és mint veszithessék
el az ifju királyfit. Ezért az asszony, mert azoknak az ilyes féle
dologban mindig több eszük van, mint a férfinak, hozzáfogott a
praktikához ilyeténképen:
Egy háromlábu aranyszéket csináltatott. Ennek a háromlábu aranyszéknek
az volt a tulajdonsága, hogy a ki ráült, elszaladt vele s meg sem állt
vele a pokolig. Erre az ördöngös székre akarta ültetni a királyfit, de
még sem ültette fel; mert a királyfi, mint a hogy édesapja meghaló-ágyán
meghagyta, hogy kijött az iskolából, magához vette az aranyvesszőt és a
kertbe sietett. A kertben megtalálta a kősziklát s ennek napnyugati
oldalán a vaspálczát. Megüti az aranyvessző kisebbik végével a vaspálcza
nagyobbik végét, tüstént kinyilt a kőszikla-ajtó. Bemegyen rajta, hát
uramfia, itt egy hatlábu tátosparipát talált, mely már térdig állott a
könyűben.
– Mi bajod van kedves lovam? Nincsen szénád, nincsen zabod, hogy térdig
állasz a könyűdben?
– Szénám is van, zabom is van, csakhogy a te életedre törnek kedves
gazdám, mert ládd kis szógám, az a gonosz mostohád, hogy téged
elveszithessen, most is mibe sántikál? egy háromlábu aranyszéket
csináltatott, mely azzal a tulajdonsággal bir, hogy a ki ráülne, tüstént
elszaladna vele és meg sem állna vele a pokol fenekéig. Ma délben erre
akar ráültetni, de nem lesz az idős, hiszem azt az egyet, csak a
tanácsomra hallgass: majd kinálnak téged, hogy ülj az aranyszékre, majd
primázik az a jóféle mostohád, a vezér pedig kontrázik; de mindezekre ez
légyen szód és mondásod: „köszönöm, nem ülök le, sietek, mert az
istenházába kell menni.“ E mondás után a szék azonnal elveszti ördöngös
erejét. Aztán leülhetsz rá bátran, mert semmi bajod sem lesz.
Ugy is lett. – Mert mikor az ebéd kezdeténél kinálták erősen a kis
királyfit, hogy üljön le a háromlábu aranyszékre – a mostoha primázott,
a vezér pedig kontrázott –: az, csak ezt felelte: „köszönöm, nem ülök
le, sietek, mert az istenházába kell mennem.“ Erre a szék azonnal
elvesztette ördöngös erejét s ime! az aranyszék, alighogy kimondta a kis
fiu ezt a szót „az istenháza“ – mintha puskából lőtték volna ki, azonnal
eltünt s meg sem állt a pokolig.
No ez abba maradt. – Az özvegyasszony azonban ujra praktikálni kezdett.
Most meg azt gondolta ki, hogy csináltatott olyan gyöngyös köntöst, hogy
az, a ki magára öltötte volna, tüstént szörnyet halt volna. Ezt a
gyöngyös köntöst akarta az ifju királyfira ráadni; de sokat elvégeznek
Bécsben, mégis elrontják az égben!…
Mert másnap, hogy kijött a fiu az oskolából, első dolga is az volt, hogy
a hatlábu tátoslóhoz sietett. Ezért kivette az almáriomból az
aranyvesszőt és a kertbe ment, hol az aranyvessző kisebbik végével
megütötte a vaspálcza nagyobbik végét s a kőszikla-ajtó azonnal kinyilt
előtte. A királyfi bement rajta s már ekkor ujra térdig állt a könyübe
jó tátoslova.
– Mi bajod van kedves lovam, kérdi a királyfi, nincsen szénád, nincsen
zabod, hogy térdig állsz a könyűdben?
– Szénám is van, zabom is van, csak hogy a te életedre törnek. Ládd
kedves gazdám, most is mit gondolt ki az a kutyának való mostohád:
készittetett egy olyan gyöngyös-aranyos ruhát, hogy azt a ki magára
öltené, tüstént szörnyet halna. Ebbe a ruhába akar téged felöltöztetni,
de hiszem azt az egyet, hogy nem lesz az idős, csak a tanácsomra
hallgass!…
– Hát mit cselekedjem, kedves lovam?
– Azt cselekedjed kedves gazdám, hogy ne öltsd magadra a czifra gyöngyös
köntöst, hanem csak ez legyen szód és mondásod: hogy nem illet az meg
ilyen kis tanulót. Mikor e szót kimondtad „kis tanuló,“ a czifra
gyöngyös köntös azonnal elveszti ördöngös erejét.
Ugy is lett. – Mert alighogy a királyfi betette a lábát a fehér szoba
küszöbén, már elébe hozta a mostohája a czifra köntöst, kinálja vele
erősen, hogy öltse magára, de ő minderre csak azt felelte: „hogy nem
illet az meg ilyen kis tanulót.“ Alighogy kimondta ezt a szót „kis
tanuló“ – az aranyos czifra köntös azonnal elvesztette ördöngös erejét
és mintha puskából lőtték volna ki, tüstént azon szempillantásban eltűnt
s mégsem állt a pokol fenekéig.
No ez abba maradt, de azért az özvegy még nem mondott le gonosz
szándokáról, hanem összeültek tanácskozni a vezérrel, hogy és mint
veszithessék el a királyfit.
– Hallod-e szivem szép szerelme, szólt a vezér, mondanék én egyet, kettő
lesz belőle: ennek a gézenguz fattyunak kell valami tanácsadójának
lenni. Az pedig senkisem egyéb, mert utána jártam a dolognak, mint annak
a meghalt vén csontnak a tátoslova, mert világéltemben mindig hallottam,
hogy volt annak egy ilyen szürke lova. Mig ez a szürke ló él, addig mi
nem veszithetjük el ezt a porontyot. Azért azt tanácsolom neked, hogy
tettesd magad betegnek. Majd eljön te hozzád a mostoha fiad s kérdi,
hogy mi a bajod; de te erre csak azt válaszold, hogy igen nagyon beteg
vagy s mindaddig jobban nem leszesz, mig a tátosló májából nem eszel. S
ha szép szerével nem akarja megölni a lovat, hivasd össze a tanácsot –
majd én is köztük leszek – s az aztán azt határozza, hogy erőnek
erejével elő kell vezetnie, és ő neki magának sziven szurnia. Majd
meglátod, hogy akkor milyen könnyen elbánunk mi ezzel a pribékkel.
Ugy is történt. – A királyné betegnek tetette magát s nyögött, hogy a
hetedik szobába is elhallatszott, a kis fiu pedig, hogy kijött az
oskolából – mint édesatyja haldokló ágyán meghagyta – jó tátoslovához
sietett; de elébb magához vette az aranyvesszőt s ezzel a vaspálcza
nagyobbik végét megütötte, tüstént kinyilt a kőszikla-ajtó. A királyfi
bement rajta s már ekkor térdig állott a tátosló a könyeiben.
– Mi bajod van kedves lovam, kérdé a királyfi, nincsen szénád, nincsen
zabod, hogy térdig állasz a könyeidben?
– Szénám is van, zabom is van, csakhogy a te, meg az én vesztemre
törnek. Mert az a kutyának való mostohád betegnek tetette magát, hogy
mindaddig jobban nem lesz, mig az én májamból nem eszik. S mikor te ezt
tőle megtagadod, a gyülés elébe viszi a dolgot, s az aztán azt
határozza, hogy meg kell lenni, a lovat le kell szurni, a máját ki kell
venni, czintányérra tenni s a királynénak bevinni. De te kedves gazdám a
tanácstól csak azt kérd, hogy engedjék meg, hogy utoljára hagy
tánczolhassak a lovamnak egy rókatánczot egy czintányér karimáján.
Ugy is lett. – Mert hogy im, mint már mondám, a királyné betegnek
tetette magát, bemegyen hozzá a királyfi s azt kérdi tőle:
– Mi bajod édes mostohám?
– Hahó édes fiam! szólt a királyné, roszul vagyok én s fűben-fában
orvosság sincs már a számomra!… hanem ugy-e kedves fiam, van neked egy
szürke lovad?
– Mi türés tagadás édesanyám, van.
– Ugy-e az a ló tátos?
– Mi türés tagadás édesanyám, biz a tátos.
– No, ha tátos, ugy édes fiam mindaddig nem leszek én jobban, mig annak
a tátoslónak a májából nem eszem!
– Hahó anyám! a tátosló-máj nem ember gyomrába való.
Megharagszik erre a királyné s rögtön kiadta a parancsolatot, hogy a
tanács üljön össze s mondja ki az itéletet, hogy egy fiunak anya, vagy
ló között nem lehet-e választást tenni? Össze is ült a tanács s rögtön
itéletet láttak, hogy a tátoslovat elő kell vezetni, sziven szúrni, a
máját kivenni, czintányérra tenni s ugy vinni be a beteg királynénak. A
kis fiu erre csak azt kérte a tanácstól, hogy engedjék meg legalább,
hogy mielőtt a lovát le kellene szúrnia, hagy tánczoljon vele egy
rókatánczot egy czintányér karimáján. A tanács megengedte. A királyfinak
se kell több, bemegyen a lovához, kivezeti a szikla-ólból, ráül az
aranyszőrü tátosparipára, felrúgtat a czintányérra s az egész világ
bámulatára a tányér karimáján megtánczoltatja.
Mikor a tátosló legjobban tánczolna a czintányér karimáján, nagyot
szökik, nagyot ugrik fel a levegőbe s elszállt a jegenyefák tetején
hetedhét ország ellen. Mentek mendegéltek aztán hét álló esztendeig,
egyszer egy nagy városba értek. Itt azt mondja a tátosló a gazdájának:
– Hallod-e, kedves gazdám!
– Mit parancsolsz, édes lovam?
– Nem egyebet, mint azt, hogy látod-e azt a nagy boltot a szögleten?
– Látom.
– No, ha látod, eredj be abba, majd kérdezi a boltos, hogy mi tetszik, –
de te ne végy tőle semmit, hanem a bolt 7-ik szobájában van egy rozsdás
pikszis, csak ezt vedd meg; de arra az egyre ügyelj, hogy a pikszist két
áron vedd meg. Majd le akar beszélni téged a boltos, hogy az nem való
neked, hogy vannak itt annál különbnél különb pikszisek, de te arra ne
hallgass, hanem csak azt a rozsdást vedd meg két árán.
Itt a királyfi alig tette be a lábát a boltba, már maga a vén boltos
szaladt elébe, hajlong előtte jobbra is balra is, mondván:
– Mivel szolgálhatok; mivel szolgálhatok?
Körülnéz a királyfi a boltban, de csak a fejét rázta, csak az ajkát
bigyesztette, hogy itt nincs neki való. Innen a boltos bevezeti a
második szobába, majd a harmadikba, aztán a negyedikbe s igy sorba, mig
a hetedikbe nem értek. Mikor a királyfi a hetedik boltba ért, már
messziről meglátta a pókhálók között a rozsdás pikszist a szegletben,
ekkor azt mondja a boltosnak:
– Hallja maga! mutassa csak azt a rozsdás pikszist, mely amott van a
szegletben, la!
– Minek az a királyfinak, kezdé a boltos, vannak itt annál különbnél
különb, szebbnél szebb pikszisek, még a kezébe se fogja; de hogy teljék
a királyfi kedve, itt van, de ugyis tudom, hogy nem veszi meg.
– Mi az ára?
– Egy arany.
– Itt van, fogja, kettőt adok érte.
Ezzel a királyfi kifizette a két aranyat, zsebre tette a rozsdás
pikszist s visszament a lovához. A tátosló ezalatt megrázkódván, olyan
girba-gurba hátu, kóczos csikó lett belőle, hogy még a gazdája is alig
ösmerte meg.
– Hallod-e, kedves gazdám!
– Mit parancsolsz, édes lovam?
– Azt parancsolom, hogy itt ebben a rezidencziában lakik a franczia
király, eredj be hozzá szolgálatot keresni, majd megfogad téged a
királykisasszony parádés kocsisnak s állj be hozzá; de én rólam se
felejtkezzél meg, nekem is alkudjál ki valami helyecskét, ha mindjárt a
béredből kellene is kiengedni.
Ugy is lett. – Beállit a zultánfi szolga-legényképében a királyné elébe,
az pedig megfogadta őt parádés kocsisnak. A vedlett szürke csikónak is
volt helye a királyi istálóban, s az nem evett egyebet, csak izéket,
melyet már a hintós lovak otthagytak.
A királykisasszony hogy meglátta a parádés kocsist, tetszett személye
személyének s majd meghalt érte, de a zultánfi se volt különbül, mert ő
is csak akkor volt boldog, ha a királykisasszonyt láthatta; – de egy
kocsis meg egy királykisasszony, nagy itt a különbség: azért egyik se
mert a másikkal még csak szót se váltani, pedig majd meghaltak
egymásért.
Itt lelkem teremtette, mi kerül a dologból, mi nem, egyszer a parádés
kocsis bevetődött a konyhába pipára gyujtani, hol is szóbajött a
királykisasszony s ekkor a szakácsnénak azt találta mondani a parádés
kocsis:
– Bizony szép leány az! mert ha királyfi volnék, elvenném feleségemnek,
de most azt mondják: orrod tőle foghagymás.
Tudjuk, milyen titoktartók ezek a fehér népek, mert most is ihun, la! a
szakácsné rögtön, még jóformán meg se melegedett nála, besúgta a
királynénak, hogy mit beszélt a parádés kocsis.
Azt találja rámondani a királyné: „Biz én kocsisnak is odadnám a
leányomat, ha megtenné azt, a mit mondok: hogyha az én szobám
küszöbjétől a konyhaajtóig – mert ugyis nagy sár van az udvaron –
harmadnapra olyan töltést tudna csinálni, melynek a közepe aranynyal, a
két széle ezüsttel, az árka pedig zöld bársonynyal volna behuzva. Az ut
mellett pedig mindenféle aranyalmát, brilliantos körtvét,
bársonycseresznyét termő fák pompáznának, – ezeken pedig mindenféle
éneklő madárkák danolgatnának, melyek oly szelidek legyenek, mint a
kezesbárány, mint a marokból etetett galamb.“
A szakácsnénak se kell több, a parádés kocsisnak mindent elbeszélt, hogy
mit mondott a királyné: ezért ez nagy búsan, nagy szomoruan, mint a
kinek az apja fekszik a teritőn, kibandukolt az ólba.
Meglátja a lova az ő szive szomoruságát, azt kérdi tőle:
– Mit búsulsz, mit bánkódol kedves gazdám olyan keservesen, hogy majd
megszakad a szived?
– Hogyne búsulnék, hogyne bánkódnám, mikor nehezebb az én bánatom, mint
a sz. Gellérthegye és mélyebb a mély tengernél, mikor a királyné azt
izente ki a szakácsnétól: hogy akkor nekem adja a leányát, hogyha a
szobája küszöbjétől a konyhaajtóig olyan töltést tudnék csinálni,
melynek a közepe aranynyal, a két széle ezüsttel és az árka zöld
bársonynyal volna bevonva. Az ut mellett pedig mindenféle aranyalmát,
brilliantos körtvét és bársonycseresznyét termő fák diszlenének, ezeken
pedig mindenféle éneklő madárkák danolgatnának, melyek oly szelidek
legyenek, mint a kezes bárány, mint a marokból etetett galamb.
– Ha csak ez a bajod, ugy kisebb gondod is nagyobb legyen annál; hát a
rozsdás pikszis mire való?!… vedd csak azt elő, nyisd fel a tetejét s a
többi aztán magától jön.
A királyfi azonképpen cselekedett, mint jó tátoslova parancsolta.
Elővette a rozsdás pikszist, felnyitotta a tetejét s ime! kiugrik belőle
12 Igaz, kérdezvén:
– Mit parancsolsz, kedves gazdánk?
– Azt parancsolom, felelt a királyfiból lett kocsis, hogy még ma éjjel a
királyné ajtaja küszöbjétől a konyhaajtóig olyan töltést csináljatok,
melynek a közepe aranynyal, a két széle ezüsttel és az árka zöld
bársonynyal legyen bevonva. A töltés mellett pedig mindenféle
aranyalmát, brilliantos körtvét és bársonycseresznyét termő fák
viruljanak, – ezeken pedig mindenféle éneklő madárkák danolgassanak,
melyek oly szelidek legyenek, mint a kezes bárány, mint a marokból
etetett galamb.
Alig hangzott el a parancs, már teljesitve lőn. Itt lelkem teremtette a
királynét, meg a királykisasszonyt legédesb hajnali álmukból madárszó
költötte fel. Nem tudták mire vélni a dolgot, azt gondolták, hogy tán az
angyalok serege szállt alá s ezek énekelnek, ezek játszanak, ki
furuglyán, ki cziterán, ki harmonikán.
A királyné ugy a hogy feküdt, egy szál szoknyában ugrott ki az ágyból,
szalad az ablakhoz, hát meglátja a czifra töltést, mindjárt tudta, hogy
ki cselekedte, hogy hányadán van a dolog. Itt lelkem teremtette! alig
birt magához jőni a csudálkozás miatt, de még a király is bámult, ki egy
ingben-gatyában szaladt a szobába, mikor meghallotta azt, hogy az ő
parádés kocsisuk milyen ezermester, csak a farkán nem szerette azt a kis
csomót, hogy a felesége hire és tudta nélkül egy kocsisnak igérte a
leányát. No de gondolta, hisz még én is beleszólok a dologba, hisz én
vagyok a leány apja!
A király kapja a lelkét, mit mit nem cselekszik, kiáll az eresz alá s
kiabál:
– Hej, parádés kocsis, állj elő!
– Jelentem alásan, itt vagyok.
– Hát fiam, csak azt akarom mondani, hogy a mint hallottam, a feleségem
neked igérte a leányom kezét, de mivel egy ember sohse csinál vásárt,
annál kevésbé egy asszony, mert még én is itt vagyok ám, a házasság
pedig nem kölcsönkenyér, hogy holnap visszaadhatjuk: azért fiam, ez szóm
és mondásom: ha itt az udvarom közepén egy olyan száz öles kutat
csináltatsz – mert ugyis tudhatod, ha nem mondom is, hogy mily szűkibe
vagyunk a viznek – mely minden istenadta nap, minden meritésnél maga
muzsikál: akkor én is neked adom a leányomat.
A zultánfi nem szólt semmit, hanem szótlanul kiment a szobából. Itt a
parádés kocsis, mikor mindnyájan lecsendesültek, elővette a rozsdás
pikszist, fölnyitja a tetejét s kiugrik belőle 12 Igaz, kérdezvén:
– Mit parancsolsz, kedves gazdánk?
– Nem egyebet, mint azt, hogy e királyi rezidenczia udvara kellős
közepén egy olyan száz öles kutat csináljatok, mely minden istenadta
nap, minden meritésnél a cziteránál szebben muzsikáljon.
Alig hangzott el a parancs, már teljesitve lőn, ugy a hogy mondták, ugy
a hogy rendelve volt.
Itt még alig pitymallott, midőn a szakácsné megyen a kútra vizet
meriteni s megszólal a kút cziteránál szebb hangon.
A király meg a felesége kiugranak az ágyból, szaladnak az ablakhoz, hát
látják az udvar közepén a szépen szóló muzsikáló kutat. Alig birtak a
csudálkozás miatt magukhoz jőni; de a dolgot mégis röstelték, hogy egy
kocsisnak adják a leányukat.
– Hahó királyatyám! szólt a királykisasszony, még ahhoz én is hozzá
szólok, még én is itt vagyok! majd ha az én kivánságomat is teljesiti az
a parádés kocsis, akkor leszek én az övé!
Rögtön hivatják a parádés kocsist s mikor megjelent a fehér szobában,
azt mondja neki a királykisasszony:
– Hallod-e te parádés kocsis, még én is itt vagyok ám! Akkor leszek én a
tiéd. Látod-e azt a kopasz hegyet? – No, ha látod, ha te arra egy olyan
kakaslábon forgó várat épitesz, melyen annyi ablak legyen, a hány nap
van egy esztendőben, a kerületén pedig olyan kertet csináltatsz, melynek
a hire hét világra szóljon s benne a kerekföld virágiból, ha több nemis,
legalább egy-két szál legyen, melyek oly tulajdonsággal birjanak, hogy
éjjel bimbózzanak, reggelre kinyiljanak, nappal virágozzanak, este pedig
lehulljanak.
A zultánfi mindezekre nem szólt semmit, hanem szótlanul kibandukolt a
fehér házból s alig várta, hogy estve legyen. Mikor már mindnyájan
lepihentek, a zultánfi elővette a rozsdás pikszist, felnyitja a tetejét
s kiugrik belőle a 12 Igaz, kérdezvén:
– Mit parancsolsz, kedves gazdánk?
– Azt parancsolom, szólt a királyfi, azt parancsolom, hogy látjátok-e
azt a kopasz hegyet? No, ha látjátok, épitsetek arra egy olyan
kakaslábon forgó várat, melyen annyi ablak legyen, a hány nap van egy
esztendőben, a vár kerületén pedig olyan kertet csináljatok, melynek a
hire hét világra szóljon. S e kertben a kerekföld virágiból, ha több nem
is, legalább egy-két szál legyen, melyek oly tulajdonsággal birjanak,
hogy éjjel bimbózzanak, reggelre kinyiljanak, nappal virágozzanak, este
pedig lehulljanak.
Alig hangzott el a parancs, már teljesitve volt. Most már mit volt, mit
tenni a királynak, s.....l az ember szájat nem csinálhat, papot, hóhért,
vaskalapot hivattak; – a pap összeadta, hóhér seprőzte, az istennyila
kerűlgette, de soha meg nem ütötte.
Éltek ők aztán szép csendesen, mint a páros galamb a maga fészkében s
annyira szerették egymást, hogy harmadnapra a lakzi után,
faragófejszével hajigálták egymást.
A zultánfi a mákos hetek alatt egészen megfeledkezett jó tátoslováról,
egyszer azonban mégis bevetődött az istálóba, s ekkor azt mondja a
tátosló a gazdájának:
– Kedves gazdám! te csak már meg vagy, mert fedél alá jutottál, de nem
mindig sűt ám a verőfényes nap, néha szél is fúj, eső is esik: azért itt
van ez a rosz kóczmadzag, kösd a derekadra s majd ha valami bajod lesz,
hogy kinodban ott is megvakarod, a hol nem viszket, akkor kezedbe akad,
s ha leoldod a derekadról, én tüstént a segitségedre leszek; mert én
most elmegyek legelészni a selyemrétre.
A zultánfi elvette a kóczmadzagot, a derekára kötötte s jó tátoslovától
keserves könyhullatások között elbúcsuzott. A tátosló elszállt a
selyemrétre, a zultánfi pedig nagy szomoruan bement a fehér házba.
Itt lelkem teremtette mi történik a dologból, mi nem, egyszer a zultánfi
bevetődött a konyhába, hol a szakácsnénak igen szép ezüstpikszise volt,
melyből ép egyet szippantott, de az ifju királyt is megkinálta – levén
annyi embersége.
– Tessék felségednek!
– Köszönöm… Ejnye, be szép pikszise van, mutassa csak, be szeretném: itt
van adok én érte egy másikat. S ezzel a királyfi csakugy tréfából
odadobta a szakácsnénak a rozsdás pikszist. A szakácsné azt gondolta,
hisz csak tréfál a király, majd visszaadja s ezzel a rozsdás pikszist
odahajitotta az ablakba.
Pedig ép ekkor lépett be a konyhába a szakácsné anyja, ki boszorkány
volt. A vén banya kezébe veszi a rozsdás pikszist, felnyitja a tetejét,
kiugrik belőle a 12 Igaz, mondván:
– Mit parancsolsz, vén banya?
– Azt parancsolom, szólt a boszorkány, azt parancsolom, hogy azt a
fényes várat, meg azt a szép kertet, melyet ott azon a hegyen
fölépittettetek: vigyétek mindenestül magammal együtt a veres tenger
kellős közepén levő 7-ik szigetbe, csak ezt a pokol pozdorjafit, – már
mint a zultánfit – hagyjátok itt a faképnél.
A 12 Igaz azonképpen cselekedett. Még azon éjjel a várat és a szép
kertet mindenestül a hogy volt, elvitték a veres tenger kellős közepén
levő 7-ik szigetbe, csak a zultánfit hagyták a faképnél.
Itt a zultánfi másnap reggel hogy fölébredt, hát látja, hogy hoppon
maradt, – kínjában még ott is megvakarta, a hol nem viszketett s ekkor
kezébe akadt a rosz kóczmadzag. Izibe leoldja a derekáról s ime előtte
állt jó tátoslova, kérdezvén:
– Mi bajod van, kedves gazdám?
– Ne is kérdezd! nagy itt a baj! nincs párna, nincs feleség, nincs
fedél, nincs fejel[2] melyre lehajtsam a fejem.
[2] fejel: tájszó = vánkos.
– Ugy-e megmondtam, hogy csak a rozsdás pikszisre vigyázz, hogy arra
legyen neked minden gondod! Most már nincs egyéb hátra, mint amott árul
a piaczon egy kofa egy csipás málét, meg egy száraz görhőt és egy
penészes czipót: vedd meg mind a hármat.
A királyfi elment ahhoz a bizonyos kofához, megvette tőle a csipás
málét, a száraz görhőt és a penészes czipót s aztán visszament jó
tátoslovához.
– Hallod-e, kedves gazdám!
Most már nincs egyéb hátra, mint ülj fel a hátamra s menjünk a rozsdás
pikszis keresésére.
A zultánfi felült jó tátoslovára s mentek mendegéltek aztán hetedhét
ország ellen, egyszer a veres tenger partján szállottak le, hol egy vén
halász ott halászgatott a tengerparton.
– Adjon isten jó napot, édes öregapám!
– Fogadj isten zultánfi, hát hol jársz itt ezen az idegen földön, hol
még a madár sem jár?
– A réztetejü, kakaslábon forgó várat keresem: nem látta-e édes
apámuram, itt a tengerparton halásztában, mikor erre vitte 12 Igaz?
– Hahó királyfi, dehogy nem láttam? láttam biz én, hanem hamarább innál
te bablevest,[3] mégse érnél el oda, mert a veres tenger 7-ik szigetében
van az elrejtve, mert ahhoz lelkes állat nem férhet, mert az ugy meg van
babonázva. Ma három esztendeje éjfél táján vitte erre 12 Igaz, csakugy
zúgott, mint az ólmos eső, hogy a lármájára még magam is kiszaladtam.
Mikor szép verőfényes nap süt, ide is meglátszik rezes teteje ragyogása,
de ekkor se tetszik nagyobbnak mint egy csillag.
[3] t. i. hamarább belefulnál a vizbe.
A halász éjszakára magánál marasztotta a zultánfit, ki a lova parancsára
a csipás málét, a száraz görhőt és a penészes czipót az asztalra tette.
Itt lelkem teremtette! reggelre kelve a királyfi egyiket se találta a
maga helyén, de nem is találhatta; mert a málépogácsából: Piczi, a
görhővakaróból: Muczi és a brúgóból: Buczi lett s mind a három ott
nyüsgött a lábánál, csak a parancsszóra várt. Azzal pedig nem sokáig
késett a zultánfi, mert a kutyának, macskának és mókuskának erős
kegyetlenül megparancsolta, hogy a rozsdás pikszis nélkül sohse
kerűljenek a szeme elé.
A három állat aztán utnak indult s csakhamar elértek a veres tenger
partjára, hol a Buczi, a kutya, mint legokosabb azt mondja a
czimboráinak:
– Halljátok Piczi és Muczi! Üljetek fel a hátamra, majd lapátolom én a
vizet.
A macska meg a mókus felültek a kutya hátára, s az a négy lábával
lapátolta a vizet, s izibe elértek a vörös tenger hetedik szigetére, hol
a kutya kiúszott a sziget partjára s azt mondja a többinek:
– Czimborák! már én tovább nem mehetek, mert ugyse vennétek semmi
hasznomat, csak a károtokra lennék; hanem majd mindjárt leeresztik a hat
akós vedret, melylyel vizet szoktak felhúzni, üljetek belé, majd felvisz
az titeket s a konyhában ugorjatok ki.
Ugy is lett. – Mert nemsokára leeresztették a hat akós vedret, a macska
és a mókus beleültek s igy szerencsésen eljutottak a konyhába. Itt a
macska azt mondja a mókuskának:
– Hallod-e te Piczi pajtás! Mártsd be csak a te szép farkadat a
legsűrűbb moslékba, mert a vén banya amott fekszik a hetedik szobában a
kemencze-pánkon. A rozsdás pikszis pedig ott van mellette egy madzagra
kötve, melynek a végét mindig a szájában tartja. Majd te csapd az orra
alá a farkadat, erre az elprüsszenti magát, a madzagot elereszti, én
pedig azalatt felkapom a rozsdás pikszist s aztán illa berek, nád a
kert.
Ugyis lett. – A mókus belemártotta a farkát a legsűrűbb moslékba, s
aztán belopózkodtak a 7-ik szobába. A vén banya ott feküdt ugy a
kemencze-pánkon, mellette a rozsdás pikszis madzagra kötve, melynek a
végét a szájában tartotta. A mókusnak sem kell egyéb, hirtelen odaugrik,
orron üti a vén banyát, ki elprüszszentette magát, a madzagot
eleresztette s a macska szerencsésen elkapta a rozsdás pikszist. S most
illa berek, nád a kert, ki a konyhába, s ép ekkor eresztették le a hat
akós vedret, bele a vederbe s igy szerencsésen megszabadultak.
De most az volt a kérdés, melyikük vigye a rozsdás pikszist, mert
mindegyik akarta vinni.
A kutya azt mondta, hogy adják neki, mert az ő pofája elég tágas,
beteszi oda; de erre azt válaszolta a macska: „Nem adom biz én Buczi
pajtás, mert jólehet, hogy bagónak gondolnád s aztán vagy kiköpnéd, vagy
elnyelnéd, hanem én viszem.“ De erre ismét azt felelte a mókus: „Nem
viszed biz azt, mert jólehet, hogy valami halacskát meglátsz, utána
kapsz s beleejted a tengerbe, hanem én viszem.“ Végre abban állapodtak
meg, hogy vigye hát kettő: a macska meg a mókus.
Aztán felültek a Buczi hátára – a macska, meg a mókus tartotta a rozsdás
pikszist – s a kutya ujra lapátolni kezdte a vizet; de alig értek fele
utjára, jött egy nagy zajlás, a Piczi, meg a Muczi megijedtek és
beleejtették a tengerbe a rozsdás pikszist; de azért a Buczinak semmit
sem szóltak, nehogy lehajitsa őket a hátáról a tengerbe, csak mikor
kiértek a tulsó partra, akkor mondták, hogy nincsen pikszis.
Most mit tegyenek, hazamenni nem mertek, de különösen a macska szepegett
legjobban, mert mindent erre kentek-fentek. A mint ott búsulnak, hát
látja a macska, hogy egy aranyhalacska ott uszkál a viz szélén. A macska
sem rest, hirtelen odaugrik s megfogta az aranyhalat.
– Jaj, ereszsz el, szólt az aranyhalacska, a mit kivánsz, azt adok, mert
én vagyok a halak királya.
– Nem kivánok én egyebet, felelt a macska, hanem azt, hogy gyüjtsd össze
apádat, anyádat, minden pereputyostól együtt s add tudtokra, hogy egy
rozsdás pikszist ejtettem a vizbe s ha azt ki nem adjátok, a vizet
lecsapolom rólatok s tüzet rakok a hátatokon!
Ezzel a Muczi behajitotta a vizbe az aranyhalat. Az aranyhal pedig
mindjárt megverette a dobot, hogy egy óra alatt minden hal eleibe
rukkoljon, mert szörnyü veszedelem érheti a birodalmat.
A halak mindnyájan összegyülekeztek, csak egy sánta, korhely, részeges
hal hiányzott, mert a kujon most is ivott a korcsmában.
– Itt vagytok-e mindnyájan? kérdé a halkirály.
– Mindnyájan itt vagyunk, felelének a halak.
– Hát csak azt akarom mondani, hát csak azért doboltattalak össze, hogy
a mi országunkban egy rozsdás pikszis elveszett és ha mi azt két óra
mulva ki nem teszszük a szárazra itt meg itt: lecsapolják rólunk a vizet
és tüzet raknak a hátunkon: azért a ki megtalálta, adja elő.
Nagy lőn a halak országában az ijedelem, mert a rozsdás pikszist
senkisem lelte meg.
– Ugy hát még valakinek kell közülünk hibázni.
– Én hibáztam, felelt a sánta hal, mert erre a rosz lábamra nem tudok
ugy járni, mint mások, meg aztán csak annak a korcsmárosnak ne volna
olyan jó bora a ki lelke van, be danolhatnám, be tánczolhatnám van!
– Majd megtánczoltatlak én mindjárt, felelt az aranyhal, csak a rozsdás
pikszist ne add elő, ha megtaláltad!
– Biz azt én találtam meg, hanem két itcze borért beittam a korcsmában!
Az aranyhal rögtön elküldött a korcsmába s a maga pénzén, – egy
arany-pikkelyen – kiváltotta a rozsdás pikszist.
– Zsiros czethal, állj elő!
– Jelen vagyok, mondja a czethal.
– Ne itt van ez a rozsdás pikszis, menj el vele a tengerpartra ide meg
ide s lődd ki a szárazra.
A czethal aztán kilőtte a szárazra a rozsdás pikszist, a Muczi pedig
fölvette, hazaszaladt vele s odadta a királyfinak.
Itt a királyfi felnyitja a rozsdás pikszist s kiugrik belőle a 12 Igaz,
kérdvén:
– Mit parancsolsz, kedves gazdánk?
– Azt parancsolom, felelt a királyfi, hogy azt a várat, melyet a veres
tenger 7-ik szigetébe vittetek, mindenestül együtt vigyétek vissza a
régi helyére, hogy én holnap reggel a feleségem oldala mellett ébredjek
fel, a vén banyát pedig az én mostoha anyámmal és a Török-basával
egyetemben a pokolba vessétek, még pedig annak is a fenekére.
A 12 Igaz azonképpen cselekedett. – A kakaslábon forgó, réztetejü várat
mindenestül együtt visszavitték régi helyére, a vén banyát pedig a
mostohával és a Török-basával egyetemben ledobták a pokol mélységes
fenekére. Aztán a királyfi nagy boldogan uralkodott a feleségével együtt
s még most is élnek, ha meg nem haltak.