Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy diófa, diófa tetején almafa,
almafa tetején körtvefa, körtvefa tetején szilvafa, szilvafa tetején
cseresnyefa, cseresnyefa tetején baraczkfa, baraczkfa tetején czitromfa,
czitromfa tetején fügefa, fügefa tetején narancsfa, narancsfa tetején
rozmaringfa, rozmaringfa tetején jegenyefa, jegenyefa tetején egy
ringyes-rongyos pendel, melynek kilenczvenkilencz korczába egy-egy mese
volt férczelve, ez is onnan van kivéve.
Volt egyszer hát egy szegény ember s ennek három fia.
Itt a szegény ember a haldokló ágyán fekszik, ezért az ő három fiát maga
elébe hivatta, kikhez aztán szava és mondása im ez volt:
– Édes fiaim! ha nem mondom is, ugyis tudhatjátok, hogy mért van a mi
országunk gyászba borulva, hogy mért van a mi országunkban örökös
sötétség, ugyannyira, hogy a kanál is megállana benne. De ha nem
tudjátok, hát megmondom: hát fiaim ez az örökös sötétség onnan van, mert
a napot és a holdat ellopták a mi fényes egünkről!… Hanem fiaim egyet
mondok, kettő lesz belőle: nekem egy tátos azt jövendölte, hogy az én
három fiam közül az egyik, már hogy melyik, azt egész bizonysággal nem
merem állitani, visszahozza a napot és a holdat. Azért fiaim ezennel
meghagyom nektek, hogy holtom után azonnal induljatok el a nap és a hold
fölkeresésére s mindaddig haza ne jőjetek, mig a világosság forrásait
haza nem hozzátok.
Ezzel a szegény ember a fal felé fordult, kiköltözött ez árnyékvilágból
s el is temették tisztességesen.
De itt uramfia! mi kerül a dologból, mi nem, ugy láttam mint most, ott
voltam a hol mondták, az egész országban hire futamodik, hogy a szegény
ember három fiának mit hagyott a testamentomában; ugyannyira, hogy még a
király is meghallotta, ki aztán tüstént maga elé hivatta a három fiut.
S mikor a király szine előtt megjelent a három fiu, az azt mondja nekik:
– Édes fiaim! én azt hallottam, hogy apátok – hogy az isten nyugtassa
meg, még a meghaló földében is – meghaló-ágyán meghagyta nektek, hogy
holta után induljatok el e széles nagy világba a nap és a hold
fölkeresésére. Azért fiaim ez szóm és mondásom hozzátok: hogy az, a ki a
napot és a holdat elhozza, holtom után király lesz, azt a másikat pedig,
a ki annak a bizonyosnak mindenekben segitőtársa lesz, vicze-királylyá
teszem. Most pedig menjetek be az én királyi ólamba és fegyvertáramba s
válaszszatok magatoknak paripákat és kardokat, aztán pedig pecsétes
levélben átadom nektek a parancsolatot, hogy a merre csak mentek,
mindenütt szénát, zabot, ételt és italt ingyen szolgáltassanak ki a
számotokra.
Itt a három fiu bemegyen a királyi ólba s a két idősb testvér
kiválasztotta a legszebb aranyszőrü paripákat, a legkisebb pedig valahol
ott a fal mellett, valami rejtett zugban, pókháló és szemét közt tengődő
kóczos, rongyos csikót szemelt ki magának. A két idősb testvér még
kinevette a legkisebbet, hogy ugyan mit akar azzal a rongyos, tesznye
csikóval, mely a maga lábán is alig tud megállani, de ezzel az mitse
gondolt s fülebotját sem hajtotta a két bátyja beszédének. Innen aztán
bementek a királyi fegyvertárba, hol a két idősb testvér kiválasztott
magának két szép aranykardot, a legkisebb fiu pedig, kinek legtöbb esze
volt, egy rozsdás aczélkardot szemelt ki magának. Ez a rozsdás kard hol
kiugrott a hüvelyéből, hol visszaugrott; szünet nélkül mindig játszott.
A két öregebbik testvér ujra kinevette a legkisebbiket, de ő ezt is,
mint a többit, szépen zsebre rakta, gondolván magában, hogy az nevet
igazán, a ki utoljára nevet; mert a tesznye csikó, olyan igaz minthogy
élek s élnek kigyelmetek, hisz ott voltam, a hol mondták, ugy láttam
mint most, széltől fogantatott, zsarátnokot evő, hat lábu tátosló volt,
a rozsdás kard pedig olyan tulajdonsággal birt, hogy csak ezt kellett
neki mondani: „vágjad édes kardocskám“ s azt a bizonyost azonnal
levágta; de mindezekről a két idősb testvér mitse tudott, mert nem
értettek a famunkához.
Itt a három testvér utnak indult ország-világszerte a nap és a hold
keresésére.
Mentek mendegéltek aztán hetedhét ország ellen, még az operencziás
tengeren is túl, még az üveghegyeken is túl, még azon is túl, hol a kis
kurtafarku disznó túr, tulonnan túl, innenen innen, egyszer elértek az
ezüsthidhoz.
Mikor az ezüsthidhoz értek, azt mondja a legkisebbik testvér két
bátyjának szót szólván:
– Édes testvéreim! Menjünk mi csak a hid alá, mert mindjárt itt lesz a
holdas paripa, ezen pedig a 12 fejü sárkány, kinek a nyeregkápáján
fityeg a fényes hold.
Itt a két testvér alig bujik el az ezüsthid alá, már ekkor a hidon volt
a holdas paripa, rajta a 12 fejü sárkány, ennek pedig a nyeregkápáján
fityegett a fényes hold.
Itt a tejfehér szinü holdas paripa megbotlott az ezüsthidon.
Megharagszik erre a tizenkét fejü sárkány s azt mondja a holdas
paripának:
– Hej, holló vájja a szemedet, kutya egye a húsodat, föld igya a
véredet, erdőről erdőre jártam rajtad, hegyről hegyre ugrattalak, soha
meg nem botlottál, most az egyenes uton is megbotlasz!… Hej, világszép
éltemben mindig hallottam Kiss Miklós hirét, ha most itt volna,
szeretnék összetüzni vele.
Erre a szóra, a mi Kiss Miklósunk – mert közbe legyen mondva, igy hiták
a legkisebbik fiut – a hid alól kiugrat az ezüsthidra az aranyszőrü
tátosparipán s összetüz a 12 fejü sárkánynyal.
Sokáig viaskodtak egymással. Kiss Miklós csak a rozsdás kardjának szólt:
„Vágjad édes kardocskám“ s az azonnal három fejét vágta le a sárkánynak
s igy sorba, mig mind a 12 fejét le nem kaszabolta; ugyannyira, hogy a
kurtábbikat mégis a 12 fejü sárkány húzta. Kiss Miklós aztán kötőfékre
fogta a tejfehér szőrü, fekete serényü holdas paripát – a nyeregkápán
fityegett a fényes hold is – s a középső testvér gondviselésére bizta. S
aztán keresztülmentek az ezüsthidon, mely a tátosló aranypatkójától
csakugy csengett-bongott, mint a legszebb muzsika.
Mentek mendegéltek aztán hetedhét ország ellen, még az operencziás
tengeren is túl, még az üveghegyeken is túl, még azon is túl, a hol a
kis kurta farku disznó túr, tulonnan túl, innenen innen, egyszer mégis
elértek az aranyhidhoz.
Mikor az aranyhidhoz értek, megszólal Kiss Miklós s azt mondja a két
bátyjának, szót szólván:
– Édes testvéreim! Bujunk mi csak a hid alá, mert mindjárt itt lesz a
napos paripa, ezen pedig a 24 fejü sárkány, kinek a nyeregkápáján fityeg
a tündöklő nap. Majd kihi ő engem egy szál kardra, majd megmérkőzöm én
vele, de erőnek erejével, s ő engem nem tud legyőzni, se én őt: ekkor ő
is, én is lánggá változunk; ő lesz a piros láng, én pedig a kék láng; –
de még ekkor se birjuk egymást legyőzni, mert igen egyforma erejüek
leszünk, hanem itt van ez a kénkő, majd mikor a piros láng legjobban
nyujtózik az égfelé, hogy elnyomja a kék lángot, már mint engem:
dobjátok a kénkövet a piros lángba.
Alig végzé beszédét a mi Kiss Miklósunk, már a hidon termett a napos
paripa, hátán a 24 fejü sárkány és a tündöklő nap; – de a napos paripa
megbotlott az aranyhidon.
Megharagszik erre a huszonnégy fejü sárkány s azt mondja a napos
paripának:
– Hej, holló vájja a szemedet, kutya egye a husodat, föld igya véredet,
erdőről erdőre jártam rajtad, hegyről hegyre ugrattalak, soha meg nem
botlottál s most az egyenes uton botlol meg!… Hej, világszép éltemben
mindig hallottam Kiss Miklós hirét – hogy a kutya egye meg! – s ha most
itt volna, szeretnék összetüzni vele!…
Erre a szóra a mi Kiss Miklósunk kiugrat a hid alól, fel az aranyhidra s
összetüz a 24 fejü sárkánynyal.
Kiss Miklós csak a kardjának parancsolta, hogy „vágjad édes kardocskám“
– s az izibe leszelte a sárkány 24 fejét; – de világcsodájára, mikor
mind a 24 fej le volt vágva, azok egy szempillantásra ujra kinőttek,
melyeket aztán az ugráló kard sem tudott leszelni, hijába mondta neki
Kiss Miklós „vágjad édes kardocskám“ mert biz az egyet sem tudott vágni.
Ehj, kezébe kapja a rozsdás kardot a mi Kiss Miklósunk s ugy megforgatta
mint a villámlás, de nem nyert vele semmit, mert igen egyforma ereje
volt a sárkánynyal.
Mikor a sárkány látta, hogy nem boldogul a mi Kiss Miklósunkkal,
megszólal ilyeténképen:
– Hallod-e te Kiss Miklós – vesztél volna az anyádnál – már látom, hogy
semmire sem mehetek veled, de te se én velem: azért tegyünk egy próbát:
válj te kék lánggá, én pedig piros lánggá s a melyikünk el tudja nyomni
a másikat, azé legyen a napos paripa s rajta a tündöklő nap.
Ugy is lett. – Kiss Miklós kék lánggá vált, a 24 fejü sárkány pedig
piros lánggá. Küzködik egymással a két láng, hogy melyik birja elnyomni
a másikat, de sem a kék láng nem birta elnyomni a pirosat, sem ez amazt;
– de szerencsére a két testvér ép ekkor vetette a piros láng közé a
kénkövet s igy a kék láng mégis elnyomta a pirosat, s mikor egészen
elfojtotta, a 24 fejü sárkány is megszünt élni.
Kiss Miklós a napos paripát az öregebbik testvér gondviselésére bizta.
Kiss Miklós aztán azt mondta két bátyjának, hogy menjenek csendesen
hazafelé, mert ő neki még dolga van s azzal elvált tőlük.
Kiss Miklós aztán megrázkódik, s ime egy kis czirmos macskává változott.
Szalad a kis czirmos macska az országuton, egyszer egy gunyhóba ugrott.
A gunyhóban volt pedig a sárkányok édes anyja, és kinek-kinek a maga
felesége.
Meglátja a kisebbik sárkány felesége a kis czirmos macskát, azt az ölébe
veszi, megsimogatja s azt találja mondani a sárkányok anyjának:
– Hej, ha én azt tudhatnám, hogy az az átkozott Kiss Miklós megölte az
uramat, olyan forrás vizzé változnám, hogyha abból Kiss Miklós, meg a
két bátyja nem többet, csak egy cseppet innának: tüstént szörnyet
halnának!
Ezzel a kis czirmos macska kiugrott a kisebbik sárkány felesége öléből s
odatörlészkedett a nagyobbik sárkány felesége szoknyájához, ki aztán azt
ölébe vette, megsimogatta s azt találja mondani:
– Hej, ha én azt tudhatnám, hogy az az átkozott Kiss Miklós megölte az
uramat: én meg olyan körtefává változnám, hogyha az én körtvémből Kiss
Miklós, meg a két bátyja, nem többet csak egy falatot ennének: tüstént
szörnyet halnának.
Ezzel a kis czirmos macska kiugrott a nagyobbik sárkány öléből s
odatörlészkedett a vén asszony szoknyájához, ki azt az ölébe vette,
megczirogatta s azt találja mondani két menyének:
– Édes leányaim! támaszszátok csak fel az én két szememet azzal a 12
mázsás vasruddal, hogy hadd tekintsek csak körül.
A két menye aztán elővette a 12 mázsás vasrudat s feltámasztották vele a
vén asszony szemeit. Ekkor megszólalt a vén asszony is ilyeténképen:
– Hej, ha az én két fiamat az az átkozott Kiss Miklós megölte: én meg
akkorra szájjá változom, hogy az egyik végét a földnek, a másikat pedig
az égnek vetem s hogyha abba megfoghatom azt az átkozott gazembert és a
két testvérét: mint a malomkő a buzát, ugy összemorzsolom őket.
Mikor a kis czirmos macska mindezeket szépen kihallgatta, usdi vesd el
magad, ki a gunyhóból, szaladásnak eredt s megsem állt, mig jó
tátoslovához nem jutott.
A vén asszony 12 mázsás buzogányt hajitott utána, de elhibázta a dobást,
mert ép ekkor csukódott le két szeme pillája, magától pedig, ha csak fel
nem támasztották, nem birta felnyitni, mert vén volt már.
Igy szabadult meg Kiss Miklós a 12 mázsás buzogánytól, a bizonyos
haláltól. Mondom, hogy megszabadult, hogy elért jó tátoslovához, ujra
megrázkódott s a kis czirmos macskából ismét legény lett. Aztán felült
jó tátoslovára, mely egyet szökött, kettőt ugrott s tüstént utolérte két
bátyját. Aztán folytatták az utjokat szép csendesen hazafelé, egyszer
azonban megszomjazik a középső testvér s azt találja mondani két
testvérének:
– Ehjnye, be szomjas vagyok, majd kiég a torkom!
– Ha csak az a bajod, válaszolt Kiss Miklós, mindjárt hozok én vizet;
amott buzog fel egy forrás.
Ezzel Kiss Miklós sarkantyuba kapja jó tátoslovát, egyet szökik, kettőt
ugrik s már a forrás viznél volt; de itt Kiss Miklós a helyett hogy tele
meritette volna a kobakját, mely ugy az oldalán függött, kihuzta éles
kardját s háromszor beleszúrt a forrás vizbe. Ime! a forrásból vér
buzogott fel s keserves jajszó hallatszott. Az a vér a kisebbik sárkány
felesége vére volt, az a jajszó ugyanannak halálos nyögése volt;
ugyannyira, hogy az egész forrást pirosra festette a vér. S mikor a két
testvér a forráshoz ért, egy csepp kedvök sem volt belőle inni.
No jól van, ez abba maradt s tovább mentek. Csak mennek, csak
mendegélnek, egyszer megszólal a legidősb testvér is ilyeténképen:
– Ehjnye, be éhes vagyok! – Ha csak az a bajod, válaszolt neki Kiss
Miklós, azon könnyen segithetünk, mert amott a töltés mellett van egy
körtvefa, azon pedig annyi az érett gyümölcs, hogy majd az ágát töri le.
No várj, majd hozok én neked mindjárt körtét, csak te vezesd addig a
napos paripát.
Itt a mi Kiss Miklósunk sarkantyuba kapja jó tátoslovát, mely egyet
szökik, kettőt ugrik s már a körtvefa előtt terem; de itt a mi Kiss
Miklósunk a helyett hogy szakasztott volna a körtvefáról és a bátyjának
vitte volna, kihúzta éles kardját s a meztelen fegyverrel háromszor
szúrt a körtvefa tövébe. A fa tövéből vér buzgott fel s keserves jajszó
hallatszott. Az a piros vér volt a nagyobbik sárkány felesége vére, az a
keserves jajszó ugyanannak a halálos nyögése volt. A körtvék pedig
azonnal megrohadtak; ugyannyira, hogy mikor a két idősb testvér a
körtvefához ért, nemhogy körtvét ettek volna, de még a gusztusuk is
elment tőle.
No jól van, ez abba maradt, s azzal tovább mentek. Csak mennek csak
mendegélnek hetedhét ország ellen, még az operencziás tengeren is túl,
még az üveghegyeken is túl, még azon is tul, a hol a kurta kis disznó
túr, tulonnan túl, innenen innen, hát egyszer még messziről meglátja a
mi Kiss Miklósunk, hogy egy irdatlan nagy száj, melynek az egyik vége a
földnek van vetve, a másik vége pedig az égnek, mint a legsebesebb
fergeteg közeledik feléjük; ugyannyira, hogy alig maradt annyi idejök,
hogy az ólom-barát rezidencziája ajtaján beszaladhattak.
S ezer volt a szerencséjök, hogy beleszaladtak, mert már ekkor az az
irdatlan nagy száj ott állt az ólombarát küszöbe előtt, hogy onnan a ki
kilépett volna, mintha a pokolba esett volna, tüstént elnyelte volna az
irdatlan nagy száj, melynek az egyik vége a földnek, a másik pedig az
égnek volt vetve.
– Hej, jó barátom, ólomöntő barát, szólt a mi Kiss Miklósunk, van-e sok
olvasztott ólmod? megfizetek érte jó pénzzel.
– Hahó Kiss Miklós barátom, ösmerlek, világszép éltemben mindig
hallottam a hiredet, már régen várlak, jó hogy itt vagy, hogy csukjam be
csak az ajtómat, mert innen tovább egy tapodtat se mégysz!
– Jaj, az istenért, szólt Kiss Miklós, ki ne menj, át ne lépd a
küszöbödet, mert mindjárt elnyel a sárkány anyja nagy szája, melynek az
egyik vége a földnek, a másik pedig az égnek van vetve!
Az ólomöntő-barát kimegyen a szobájából, hát ott látja a sárkányok anyja
nagy száját, melynek az egyik vége a földnek, a másik vége pedig az
égnek van vetve. Az ólomöntő-barát nagy ijedten visszaszaladt a maga
szobájába, hol azt mondja Kiss Miklósnak:
– Hej, jó barátom Kiss Miklós, adj tanácsot, hát mit cselekedjünk?
– Mit-e?! hát van-e sok olvasztott ólmod?
– Most nem sok van, csak 366 mázsa. Ott kinn van az üstben, most zubog
legjobban.
– Tudod mit, egyet mondok, kettő lesz belőle, fogjuk csak fülön azt a
nagy üstöt s öntsük a sárkányok anyja nagy szájába, melynek az egyik
vége a földnek, a másik vége pedig az égnek van vetve.
Itt lelkem teremtette, az ólomöntő-barát az egyik fülét, Kiss Miklós
pedig a másik fülét nyakon ragadja az irdatlan nagy üstnek, a küszöbhöz
czipelik s kizúditják a vén banya tátott szájába a 366 mázsa olvasztott
forró ólmot. A forró ólom mind össze-vissza égette a sárkányok anyja
gyomrát, s az menten kilehelte átkos páráját.
Igy szabadult meg a mi Kiss Miklósunk a sárkányok anyjától; de szegény
most az egyszer ugy járt, mint a ki vödörből cseberbe hág; mert az
ólomöntő-barát ő kigyelmét nyakon csipte, mint valami szalmaszálat a
szobába vitte, hol is azt találja mondani Kiss Miklósnak:
– Hej, jó barátom Kiss Miklós, világszép éltemben mindig hallottam
hiredet, azért most küzdjünk meg, hogy melyikünk az erősebb, én-e vagy
te?!
S ezzel az ólom-barát csak a kis ujját tette a mi Kiss Miklósunkra, hát
már ettől is ő kigyelme roskadozni kezdett s a szoba ólompádimentoma egy
ölnyire horpadt be a lába alatt.
– No Kiss Miklós barátom, van-e kedved velem megküzdeni? kérdé az
ólom-barát. Nem szólsz semmit, már látom, hogy nincs: azért ez szóm és
mondásom hozzád: hogy én téged örökös rabságban nálam tartlak mindaddig,
mig nekem el nem hozod a zöld királynak zöld leányát… Ti pedig, és ekkor
a két bátyjához fordult, ti pedig elmehettek szép csendesen hazafelé,
elvihetitek magatokkal a holdas és a napos paripát, rajta a fényes
holdat és a tündöklő napot, mert ezekre nincsen szükségem.
Itt a mi Miklósunk keserves könyhullatások között elbúcsuzott édes
testvéreitől, azok pedig hazafelé vették az utjokat s szerencsésen haza
is jutottak.
Nagy lett az országban az öröm, hogy a szegény ember fiai, mint atyjuk a
meghaló ágyán meghagyta nekik, hazahozták a fényes holdat és a tündöklő
napot. Ezért a vén király összegyüjté a birodalmában levő herczegeket,
grófokat, bárókat, urakat, urfiakat, válogatott czigánylegényeket,
hosszu süveges kankós tótokat, kiknek aztán elébök terjesztette, hogy
mit érdemelnek meg az olyan testvérek, kik hazahozták a fényes holdat és
a tündöklő napot. Azok erre a kérdésre aztán azt felelték: azt érdemli
meg, felséges urunk, hogy az, a ki a tündöklő napos paripát, rajta a
verőfényes napot hazahozta, az ország királya legyen, az pedig, ki a
fényes holdas paripát s rajta az ékes holdat hozta haza, a vicze-király;
mindkettő pedig egy-egy királykisasszonyt, már mint a felséged leányait,
kapják feleségül!
Ugy is lett. – A szegény ember nagyobbik fia lett a király, a középső
pedig a vicze-király, mindegyik pedig egy-egy királykisasszonyt kapott
feleségül.
Aztán a fényes holdas paripát és tündöklő napos paripát föleresztették
az ég országutjára; de mind a hold, mind pedig a nap szomoruan
világitott.
Azért világitottak pedig szomoruan, mert nem azt jutalmazták meg érdem
szerint, ki őket igazán megszabaditotta a sárkányoktól, már mint a mi
Miklósunkat, ki még most itt ott volt örökös rabságban az ólom-barátnál.
Egyszer az ólom-barát magához hivatja a mi Miklósunkat s azt találja
neki mondani:
– No Miklós, ha te nekem a zöld királynak zöld leányát elhozod: akkor
szabadon eresztlek s leveszem rólad azt a 3 vasabroncsot és azt a 12
mázsás lánczot. Azért jó barátom Miklós, azt tanácsolom neked, hogy
holnap indulj el, mert ugyis szép verőfényes nap van s hozd el nekem az
én szivem kivánságát.
Itt a mi Miklósunk ujra utnak indult, még pedig hosszura, hogy lesz-e
annak vége valahol vagy sehol, azt csak a jó isten tudja!
A mint mén mendegél hetedhét ország ellen, még az operencziás tengeren
is túl, még az üveghegyeken is túl, még azon is túl, a hol a kis kurta
farku disznó túr, tulonnan túl, innenen innen, nagy hegy alatt, kis
dombon, egyszer mint a kilőtt nyil, mint a legsebesebb forgószél, szalad
feléje egy ember, ki mindig ezt kiabálta:
– Félre előlem! félre előlem!
Ez volt pedig a kengyelfutó, ki mint a peczek, egyszerre megállott a mi
Miklósunk előtt s azt kérdi tőle:
– Hová-hová Kiss Miklós, mert világszép éltemben mindig hallottam a
hiredet?
– Hahó kengyelfutó, jobb ha nem is kérded!… zöld királynak zöld
leányáért megyek, hogyha hallottad hirét!
– Én nem hallottam, de nem azt mondom én, hanem azt, hogy vigy el
magaddal; még valahol hasznomat veheted.
– Visz a manó! majd jösz a magad lábán ha akarsz.
Megyen mendegél aztán a mi Miklósunk a kengyelfutóval hetedhét ország
ellen, még az operencziás tengeren is túl, még az üveghegyeken is túl,
még a hol a kis kurta farku disznó túr, még azon is túl, tulonnan túl,
innenen innen, egyszer a tengerpartjára értek, hát látják, hogy ott egy
ember csak neki hasal a tengernek és a tengert a legutolsó cseppig, mint
én egy csupor vizet mind kiitta; de még ekkor is szünet nélkül csak ezt
kiabálta:
– Jaj, be szomjas vagyok! jaj, be szomjas vagyok!
Ez volt pedig a nagy-iható, ki mikor a mi Miklósunkat meglátta, elébe
jött, szót szólt hozzá:
– Isten jó nap, hires Kiss Miklós: mert világszép éltemben mindig
hallottam a hiredet!
– Fogadj isten, nagy-iható!
– Hát mi járatban vagy, hires Kiss Miklós?
– Mi járatban vagyok? hahó, nagy-iható, jobb ha nem is kérded!… zöld
királynak zöld leányáért megyek, hogyha hallottad a hirét.
– Én biz nem hallottam, felelt a nagy-iható, de nem azt mondom én, hanem
azt, vigy el engem magaddal, még tán hasznomat veheted.
– Visz a manó! majd jösz a magad lábán, ha akarsz!
Igy már hárman voltak: Kiss Miklós, a kengyelfutó és a nagy-iható.
Mentek mendegéltek aztán hetedhét ország ellen, még az operencziás
tengeren is túl, még az üveghegyeken is túl, még azon is túl, a hol a
kis kurta farku disznó túr, tulonnan túl, innenen innen, hát egyszer
látják, hogy egy ember a sikon neki szalad egy gulyának s a szép
tulkokat egyenként, mint én egy falat kenyeret, minden szőrös-bőröstül
egymásután hajigálja be a szájába s nyeldesi el, de még ekkor is, mikor
a 366 darab tulokból álló gulyát mind elnyelte, szünet nélkül csak ezt
kiabálta:
– Jaj, be éhes vagyok; jaj, be éhes vagyok!
Ez volt pedig a nagy-ehető, ki mikor a mi Miklósunkat meglátta, elébe
jött s azt mondja neki:
– Isten jó nap, hires Kiss Miklós, mert világszép éltemben mindig
hallottam a hiredet!
– Fogadj isten, nagy-ehető!
– Hát mi járatban vagy, hires Kiss Miklós?
– Mi járatban vagyok?! jobb ha nem is kérded!… zöld királynak zöld
leányáért megyek, hogyha hallottad a hirét.
– Én biz nem hallottam, felelt a nagy-ehető, de nem azt mondom én, hanem
azt, vigy el engem magaddal, még tán hasznomat veszed.
– Visz a manó! majd jösz a magad lábán, hogy ha akarsz.
Igy már négyen voltak: Kiss Miklós, a kengyelfutó, a nagy-iható és a
nagy-ehető.
Mentek mendegéltek aztán hetedhét ország ellen, még az operencziás
tengeren is túl, még az üveghegyeken is túl, még azon is túl, hol a kis
kurta farku disznó túr, tulonnan túl, innenen innen, egyszer egy olyan
emberre akadtak, kinek élő zsarátnok volt a vánkosa, égő tűz a párnája,
lobogós láng a takarója, mégis kilencz pár csizma volt a lábán, kilencz
gatya és kilencz ing a testén, kilencz nyakravaló a nyakán, kilencz
báránybőr kucsma a fejében, kilencz nadrág és lajbli rajta s rádásul
kilencz suba fityegett a nyakában, de még ekkor is szünet nélkül csak
ezt kiabálta:
– Juj, be fázom! jaj, be fázom!
Ez volt pedig a nagy-fázó, ki mikor a mi Miklósunkat meglátta, elébe
jött s azt mondja neki:
– Isten jó nap, hires Kiss Miklós; mert világszép éltemben mindig
hallottam a hiredet!
– Fogadj isten, nagy-fázó!
– Hát mi járatban vagy, hires Kiss Miklós?
– Ehj, pajtás, jobb ha nem is kérded! hallottad-e hirét a zöld király
zöld leányának?
– Biz én nem hallottam.
– No ha nem hallottad, hát halld most, mert odamegyek leánykérőbe.
– De nem azt mondom én, hires Kiss Miklós, hanem azt, vigy el engem
magaddal, még tán hasznomat veheted.
– Visz a manó! majd jösz a magad lábán, ha akarsz!
Igy már öten voltak: Kiss Miklós, a kengyelfutó, a nagy-iható, a
nagy-ehető és a nagyfázó.
Mentek mendegéltek aztán hetedhét ország ellen, még az operencziás
tengeren is túl, még az üveghegyeken is túl, még azon is túl, hol a kis
kurta farku disznó túr, tulonnan túl, innenen innen, egyszer egy olyan
emberre akadtak, ki szünet nélkül szanaszét nézett s egy szempillantás
és egy szemforgatás alatt a kerek földet belátta, a másik szemforgatás
alatt pedig a mélységes tengert benézte s ki már 7 mérföldről meglátta a
mi Miklósunkat és az ő czimboráit.
Ez volt pedig a messzelátó, ki a mi Miklósunk elébe jött s azt mondja
neki:
– Isten jó nap, hires Kiss Miklós; mert világszép éltemben mindig
hallottam a hiredet!
– Fogadj isten, messzelátó!
– Hát mi járatban vagy, hires Kiss Miklós?
– Hahó jó barátom messzelátó, jobb ha nem is kérded!… hát hallottad-e
hirét a zöld király zöld leányának?
– Biz én nem hallottam!
– No, ha nem hallottad, hát halld meg most! odamegyek leánykérőbe.
– De nem azt mondom én, jó barátom hires Kiss Miklós, hanem azt, vigy el
engem magaddal, még tán hasznomat veszed!
– Visz a manó! majd jösz a magad lábán, ha akarsz!
Igy már hatan voltak: Kiss Miklós, a kengyelfutó, a nagy-iható, a
nagy-ehető, a nagyfázó és a messzelátó.
Mentek mendegéltek aztán hetedhét ország ellen, még az operencziás
tengeren is túl, még az üveghegyeken is túl, még azon is túl, hol a kis
kurta farku disznó túr, tulonnan túl, innenen innen, egyszer egy olyan
emberre akadtak, ki 7 mázsás vasbuzogányt csak oly könnyedén hajigált 7
mérföldre, mint én egy kis követ.
Ez volt pedig a messzehajitó, ki mikor a mi Kiss Miklósunkat és a
czimboráit meglátta odament hozzájuk s azt mondja Kiss Miklósnak:
– Isten jó nap, hires Kiss Miklós; mert világszép éltemben mindig
hallottam a hiredet!
– Fogadj isten, messzehajitó!
– Hát mi járatban vagy, jó barátom Kiss Miklós?
– Hahó, messzehajitó! jobb ha nem is kérded!… hát hallottad-e hirét a
zöld király zöld leányának?
– Biz én nem hallottam!
– No, ha nem hallottad, hát halld most! odamegyünk leánykérőbe.
– De nem azt mondom én, hires Kiss Miklós, hanem azt, vigy el engem
magaddal, még tán hasznomat veszed.
– Visz a manó! majd jösz a magad lábán, ha akarsz.
Igy már, mint a pokolbeli gonoszok, heten voltak: Kiss Miklós, a
kengyelfutó, a nagy-iható, a nagy-ehető, a nagy-fázó, a messzelátó és a
messzehajitó.
Mentek mendegéltek aztán hetedhét ország ellen, még az operencziás
tengeren is túl, még az üveghegyeken is túl, még azon is túl, hol a kis
kurta farku disznó túr, tulonnan túl, innenen innen, egyszer még is
elértek a zöld király rezidencziájába.
Hogy ideértek, Kiss Miklós beállit a zöld király elébe s köszön neki:
– Adjon isten jó napot fölségednek!
– Fogadj isten, hires Kiss Miklós; mert világszép éltemben mindig
hallottam a hiredet! hát mi járatban vagy?
– Jártomban-keltemben azt hallottam, hogy van fölségednek egy gyönyörü,
szerelemtől lelkezett ékes virágszála, mi türés tagadás, biz én azért
jöttem.
– Hahó, jó barátom, a zöld királynak zöld leányát nem oly könnyü ám
leszakasztani! hanem három próbát adok elébed, ha azt megteszed, akkor
neked adom legkedvesebb, nekem igazán egyetlenegy leányomat. Az első
próba ez lesz: neked is van egy kengyelfutód, nekem is. A leányomnak a
menyasszonyruháját most készitik a pokolban Plutónál, vagy tán már
készen is van. Hogyha azt a te kengyelfutód hamarább elhozza, mint az
enyém jól van, nem bánom, legyen tiéd a zöld király zöld leánya. Az én
kengyelfutóm, meg a tiéd is holnap reggel négy órakor induljanak el.
Különben ha nem mondom is, ugyis tudod, hogy mi a dolog vastagabb vége;
mindnyájatokat karóba huzatlak.
Pedig fillentett a zöld király, mert ő kelme még az nap estve
elinditotta a maga kengyelfutóját, ki senki más nem volt, mint a zöld
király öreganyja és a ki, közbe legyen mondva, boszorkány volt, még
pedig annak is a java.
Itt másnap reggel 4 órakor, a mint mondva volt, a mi Miklósunk utnak
ereszti a maga kengyelfutóját, hogy hozza el a pokolból Plutó ő
fölségétől a zöld király zöld leányának menyasszonyruháját.
Szalad a kengyelfutó, hát látja, hogy a zöld király öreg anyja már jóval
megelőzte, mert már im hogy a pokol kapujánál nem szalad. Ennek sem kell
több, neki rugaszkodik, de mégis majd csunyát látott, mert ép akkor ért
a pokol ajtajához, mikor már a zöld király öreg anyja a kilincset fogta.
A mi kengyelfutónk sem rest, megkapja a boszorkány köntösét,
visszarántotta, maga pedig beszaladt az ajtón s meg sem állt mindaddig,
mig Plutó ő fölsége szine elébe nem ért, kinek aztán megmondta, hogy
mért jött, hogy adják át neki a zöld király zöld leánya
menyasszonyruháját.
Az ékes menyasszonyruha készen volt, katulyába szépen bepakolták s
átadták neki.
Szalad, szalad a kengyelfutó, de a zöld király öreg anyja megvárta, ki
aztán azt mondja neki:
– Hallod-e te kengyelfutó, most már ugyis te vagy a nyertes, azért sose
szaladj olyan nagyon, hanem menjünk haza szép csendesen együtt.
A kengyelfutó ráállt a vén banya beszédére s aztán együtt folytatták az
utjokat.
Csak szaladnak, csak szaladnak, egyszer egy szép árnyékos helyre értek,
hol azt találja mondani a vén asszony a kengyelfutónak:
– Hallod-e te kengyelfutó, jer, üljünk le ez árnyékos helyre, pihenjünk
meg, ugyis egy a fizetés, mert már te vagy a nyertes, aztán meg nem
viszket-e a fejed, majd keresek benne.
Itt a kengyelfutó leült az árnyékos helyre, a vén asszony ölébe hajtotta
a fejét, ki keresgélni kezdett benne s addig-addig keresgélt, mig a
kengyelfutó szépen elaludt, álomba merült.
Mikor a kengyelfutó legjobban fujta a kását, hogy szinte pöfögött, a
vénasszony egy lófőt tett a feje alá, melytől az az itélet napig sem
ébredt volna föl, s aztán a katulyát elvette tőle s mintha a puskából
lőtték volna ki, hazafelé paripázott.
Itt már eljön a délutáni 4 óra is, s még a kengyelfutó most sem érkezett
meg, pedig már 3 órára, mint mondá, otthon kellene lennie. Ezért a mi
Miklósunk már nyugtalankodni kezdett, de az orra is viszketett, meg a
jobb füle is csengett, de meg a jobb szeme is ugrándozott, ezért azt
találja mondani a mi Miklósunk a messzelátónak:
– Hej, jó barátom messzelátó, tekints csak körül, vajjon hol látod jőni
a kengyelfutót?
A messzelátó sem hagyta ezt kétszer mondani magának, izibe felszaladt
egy dombra, körülnéz, hát látja, hogy a kengyelfutó egy szép árnyékos
helyen ugy alszik mint a tök, a feje alá pedig egy lófő van téve.
– Hej, jó barátom Kiss Miklós, kutya van a kertben; mert a kengyelfutó
egy szép árnyékos helyen alszik, a feje alá pedig egy lófő van téve, – a
vén asszony pedig már a kertek alatt szalad s hozza a menyasszonyruhát a
katulyában!
– Hej, jó barátom messzehajitó, szólt a mi Miklósunk, állj elő! s
hajitsd csak ki a te 12 mázsás buzogányoddal annak az átkozott
kengyelfutónak a feje alól azt a lófejet, mert biz isten, mind a heten
csúnyát látunk, s csúf halállal múlunk ki!
Ehj, a messzehajitó sem rest, izibe elhajtja a 12 mázsás vasbuzogányt s
szerencsésen kiütötte a kengyelfutó feje alól a lófejet.
Itt lelkem teremtette, mi kerül a dologból mi nem, ugy láttam mint most,
ott voltam, a hol beszélték, felugrik a kengyelfutó, dörgöli a szemét,
majd körülnéz, hát látja, hogy a vén asszony már a kertek alatt szalad s
viszi a zöld király zöld leánya ékes menyasszonyruháját.
Ez sem rest, neki rugaszkodik, de biz csak egy hajszálon függött, hogy
csunyát nem látott; mert a vénasszony már a zöld király ajtaja kilincsét
fogta, mikor utolérte. A kengyelfutó megkapja a vénasszony ruháját, a
katulyát elvette tőle s ugy lökte vissza a pokolba, hogy a lába, de még
a kis körme sem érte a földet. Aztán a zöld király zöld leánya ékes
menyasszonyruháját átadta a mi Miklósunknak, ki menten bevitte a
királynak s letette a puszfángfa asztalra, mondván:
– No fölséges ur, teljék szivének kivánsága, itt az ékes
menyasszony-ruha.
– Hahó, hires Kiss Miklós, ez még csak egy próba, melyben te lettél a
nyertes, de hátra van még kettő. Mindaddig nem lesz a tiéd a zöld király
zöld leánya, mig mindannyian, a hányan vagytok, egy éjszakát nem
töltötök az én vaskemenczémben, melyet 366 öl fával már be is füttettem.
Ha kiálljátok azt az irtóztató hőséget, jó; ha pedig nem, ugyis
megsültök elevenen.
Itt lelkem teremtette, mi kerül a dologból mi nem, a zöld király – mint
mondá – már eleve befüttette a vaskemenczét, 366 öl fával; az egész
kemencze csupa izzó tűzzé változott, ugyannyira, hogy még közel se
lehetett feléje menni. Az volt most a kérdés: ki megyen bele legelőször?
ki más, mint a nagy-fázó! Ő örült legjobban ennek a fura mulatságnak,
hisz csak ugy didergett, hogy majd megvette az isten hidege, pedig most
is kilencz csizma volt a lábán, kilencz ing és gatya a testén, kilencz
nyakravaló a nyakán, kilencz báránybőr kucsma a fején, kilencz suba a
hátán. Mondom, a nagy-fázó ment be legelőször a forró izzó kemenczébe.
Körülmegyen benne s az egyszerre oly hideggé vált, mint a jégverem.
Ezért kikiált a lyukon:
– Jaj be fázom! majd megvesz az isten hidege!
Aztán a többi hat is, már mint a mi Miklósunk, a nagy-iható, a
nagy-ehető, a kengyelfutó, a messzelátó és messzehajitó is bement, hát
érzik, hogy a kemencze olyan hideg mint a jégverem, hogy szinte
vaczogott a foguk benne. Ezért Kiss Miklós kikiált a lyukon, mondván:
– Fát ide; mert mindjárt megfagyunk!
A zöld király szolgái rádásul még egy öl fát hajigáltak be a kemenczébe,
melyből aztán tüzet raktak, s fülebotját sem hajtották a bajnak.
Itt másnap reggel maga a zöld király jött megnézni a 7 pecsenyét, –
gondolván hogy izzé-porrá égtek, – kinyitja a kemencze száját, hát majd
hanyatt esett ijedtében; de hogy is ne! mikor a 7 jó madár ott ül az
izzó kemenczében elevenen, még rádásul tűz mellett s egynek se lett
kutyabaja sem?!
A zöld király tüstént felhivatta a mi Miklósunkat s azt mondja neki:
– No hires Kiss Miklós, már két próbát kiállottál, de hátra van még a
harmadik. Ha azon is szerencsésen keresztülesel, nem bánom, legyen a
tiéd a leányom, mert akkor átlátom, hogy nem vagy kevesebb ember, mint a
mekkora a hired. A harmadik próba pedig nem lesz egyéb, mint amott van a
másik udvaron egy gulyám, nem kevesebből áll, csak 366 darabból;
ugyszinte oda van már készitve 366 akó bor. Ha ti azt a 366 gőbölyből
álló gulyát és azt a 366 akó bort reggelre meg nem eszitek és iszszátok:
akkor mindnyájatokat karóba huzatlak; – ha pedig azokat megeszitek és
iszszátok: akkor, mint már mondám, nem bánom, legyen a tiéd egyetlenegy
legkedvesebb leányom.
Itt mi történik a dologból mi nem, nem egyéb a nagy semminél; de
pengyom, tóditsuk is, mert biz majd elfogy ez, – estve, lefekvés után a
mi Miklósunk átmegyen a másik udvarba az ő 6 czimborájával egyetemben,
már oda, a hol volt a 366 darab göböly és a 366 akó bor; de most az volt
a kérdés: hogy ezt a tengernyi jószágot ki eszi és ezt a ménkő sok bort
ki iszsza meg? A gulyának senki sem örült jobban, mint a nagy-ehető, a
ménkő sok bornak pedig senki jobban, mint a nagy-iható, majd elbánnak
ezek vele, ha még oly sok volna is, mert az egyiknek a hasa olyan
telhetetlen volt, mint a papzsák, a másiknak pedig a gyomra és a torka
olyan volt, mint a feneketlen verem, melyeket sose győznél megtölteni,
ha világéletedben egyebet sem cselekednél.
A mi Miklósunk, meg a többi czimborája – kivéve a nagy-ehetőt – egy
göbölyt izibe főbe kolintottak, a kantusát lerántották, a husát
felapritották s megpörkölték. Ez nekik elég volt, de bezzeg nem volt
elég a nagy-ehetőnek, mert nem akarta elrontani vele a szája izét, hanem
neki a gulyának s a szegény pára jószágokat egyenként, mintha a föld
nyelte volna el, egymásután, minden szőröstül-bőröstűl, minden
csontostul-szarvastul mind elnyelte, ugyanannyira, hogy még csak irmagul
sem hagyott egyetlen egyet sem; – de még ekkor is szünet nélkül csak ezt
kiabálta:
– Jaj, be éhes vagyok; jaj, be éhes vagyok!
Majd odament a többi czimboráihoz, s a mit még azok meghagytak a
pörkölthusból, azt is megette csemegének és a gőbölybőrrel lenyomtatta,
de még ekkor is szünet nélkül csak ezt kiabálta:
– Jaj, be éhes vagyok; jaj, be éhes vagyok!
Aztán az iváshoz láttak. A mi Miklósunk meg a czimborái – kivéve a
nagy-ihatót – egy hordó bort előguritottak, melyben ugy egy akó
lehetett, a fenekét beütötték s az iváshoz fogtak. Ez az egy akó bor
nekik elég volt, de bezzeg nem volt elég a nagy-ihatónak, mert azzal a
kevéssel, mely neki csak annyi volt, mint nekem egy csepp, csak nem
akarta elrontani a szája izét, hanem amugy magyar-miskásan hozzálátott
az iváshoz, ugyannyira, hogy mikor körülnézett; hát csak azon vette
észre magát, hogy oda a 365 akó bor, de még ekkor is szünet nélkül csak
azt kiabálta:
– Jaj, be szomjas vagyok; jaj, be szomjas vagyok!
Majd odament a többi czimboráihoz s a mit még azok meghagytak az akó
borból, azt is a legutolsó cseppig mind kiitta; de még ekkor is szünet
nélkül csak ezt kiabálta:
– Jaj, be szomjas vagyok; jaj, be szomjas vagyok!
Itt másnap reggel a zöld király maga személyesen jött át a másik házhoz,
megnézni, vajjon Kiss Miklós és a czimborái kiállták-e a harmadik
próbát; vajjon a háromszáz hatvanhat gőbölyt megették-e és megitták-e a
háromszáz hatvanhat akó bort? Hát ijedtében imhogy sóbálványnyá nem
változott, mikor se egy fia gőböly, se egy csepp bor!… Aztán csak azon
sopánkodott, hogyha már a 366 gőböly husát – patvar vigye! – megették
is, csak a bőrét hagyták volna meg; azokat legalább jó lett volna a
zsidónak eladni, jó pénzt kapott volna érte.
– No hires Kiss Miklós, szólt a zöld király, három próbán nyertes
voltál, most már a tiéd s elviheted egyetlenegy legkedvesebb leányomat.
Azzal a zöld király zöld leányát hintóba űltették, abba hat
seregélyszőrü paripát[1] fogtak s az ólom-barát birodalma felé
hajtottak.
[1] A sajó-völgyi paripának nevezi a herélt lovat.
Utközben a zöld király zöld leánya magához inté a mi Miklósunkat s azt
kérdi tőle:
– Hej, szivem szép szerelme, hires Kiss Miklós! mondd meg igaz lelkedre,
magadnak viszesz-e, vagy másnak? – ha még is magadnak vinnél, – mert
különben megjátszom veled!
– Magamnak is viszlek, másnak is viszlek, felelt Kiss Miklós.
No jól van, ez abba maradt. Egyszer azonban térülnek-fordulnak, benéznek
a hintóba, hát üres, oda a szép leány. Izibe megállitják a hintót s
keresik benne, de seholsem találják.
– Hej, jó barátom messzelátó, szólt Kiss Miklós, tekints csak körül,
hogy hová repült a mi szép madarunk?
A messzelátó sem hagyta ezt magának kétszer mondani, egy szemfordulatból
benézte a kerek-földet, de a szép leányt seholsem látja.
– Már a szárazföldön nincsen, szólt a messzelátó.
– Nézd hát a tengerben, felelt neki Kiss Miklós.
A messzelátó sem hagyta ezt magának kétszer mondani, egy szemfordulatból
benézte a mélységes tengert, hát látja, hogy a zöld király zöld leánya a
tengerben, még annak is a tulsó partján egy három fontos czethal
gyomrába bujt.
– Aha! már látom, hogy hol van!
– Hát hol, kérdé Kiss Miklós?
– Hát a mélységes tenger tulsó partján egy három fontos czethal
gyomrában bujt el.
– Hej, jó barátom nagy-iható, szólt Kiss Miklós, állj csak elő s idd fel
annak a mélységes tengernek a vizét!
A nagy-iható sem rest, neki hasal a tengernek s három szippantásra mind
leitta a vizet. A három fontos czethal még ekkor is ott feküdt a tulsó
tengerpart pandaljában.
– Hej, jó barátom kengyelfutó, szólt Kiss Miklós, állj csak elő s hozd
el nekünk azt a három fontos czethalat, mely ott a tulsó tengerpart
pandaljában fekszik.
A kengyelfutó sem hagyta ezt magának kétszer mondani, hanem izibe
átszaladt a tenger fenekén és elhozta a háromfontos czethalat.
Kiss Miklós aztán felhasitotta a három fontos czethalat, kivette a
gyomrát, szépen fölvágta s kihullt belőle a zöld király zöld leánya.
Aztán beültették ujra a hintóba s tovább mentek.
Csak mennek, csak mendegélnek, egyszer ujra magához inti a király
kisasszony a mi Miklósunkat s azt kérdi tőle:
– Szivem szép szerelme, hires Kiss Miklós, mondd meg igaz lelkedre,
magadnak viszesz-e, vagy másnak? – ha mégis magadnak vinnél – mert
különben megjátszom veled!
– Magamnak is viszlek, másnak is viszlek, felelt Kiss Miklós.
No jól van, ez abba maradt. Egyszer azonban térülnek, fordulnak, hát
nincsen szép leány, üres a hintó! Tyűh! kutya teremtette, kutya van a
kertben! megállitják a hat lovas hintót, keresik benne a szép
királykisasszonyt, de nem találják. Ekkor megszólalt Kiss Miklós
ilyeténképpen:
– Hej, jó barátom messzelátó! állj elő, nézz csak körül, hogy hova
repült a mi szép madarunk?
A messzelátó sem rest, egy szemfordulatból benézi a mélységes tengert,
de a zöld király zöld leányát sehol sem látta.
– Már a tengerben nincsen, szólt a messzelátó.
– Ha a tengerben nincs, válaszolt neki a mi Miklósunk, ugy nézd a
száraz-földön.
Ujra körülnéz a messzelátó, hát látja, hogy a királykisasszony otthon
van, még pedig a kert kellőközepén diszlő almafa legtetejében egy sóvári
piros alma magjába bujt el.
– Már látom, szólt a messzelátó.
– Hát hol van?
– Hát odahaza a kert kellőközepén diszlő almafa legtetejében egy sóvári
piros alma magjába bujt el.
– Hej, kengyelfutó, állj elő.
Előáll a kengyelfutó s mint a peczek megáll Kiss Miklós előtt, csak a
parancsszóra várt.
– Szaladj izibe a zöld király kertjébe, annak a kellő közepén diszlik
egy almafa, mászsz fel rá s a legtetejében levő sóvári piros almát hozd
el nekem.
A kengyelfutó sem hagyta ezt magának kétszer mondani, hanem mint a
forgószél, lóhalálában rohant a zöld király kertjébe s mikor odaért,
megtalálta a kert kellőközepén diszlő sóvári almafát, felmászott rája, a
legtetejében levő piros almát leszakasztotta s azzal mint a kit puskából
kilőnek, vissza a mi Miklósunkhoz, kinek átadta a sóvári piros almát.
Kiss Miklós aztán a sóvári piros almát vigyázva kettévágta, melyből
kihullt a zöld király zöld leánya, kit aztán ujra beültettek a hintóba s
azzal tovább mentek.
Csak mennek, csak mendegélnek, egyszer ujra magához inté a
királykisasszony a mi Miklósunkat s azt kérdi tőle:
– Szivem szive, hires Kiss Miklós! mondd meg igaz lelkedre, magadnak
viszesz-e vagy másnak? – ha mégis magadnak vinnél – mert különben még
egyszer megjátszom veled.
– Magamnak is viszlek, másnak is viszlek, felelt Kiss Miklós.
No jól van, ez abba maradt. Egyszer azonban térülnek-fordulnak, benéznek
a hintóba, hát nincsen szép leány, üres a hintó. Jaj, kutyateremtette,
kutya van a kertben! megállitják a hatlovas hintót, keresik benne a szép
királykisasszonyt, de nem találják. Ekkor megszólalt Kiss Miklós
ilyeténképen:
– Hej, jó barátom messzelátó! nézz csak körül, hogy vajjon hova repült a
mi szép madárkánk?
A messzelátó sem rest, egy szemfordulatból benézte a kerekföldet, de a
zöld király zöld leányát sehol sem látta.
– Már a kerekföldön nincsen, szólt a messzelátó.
– No, ha nincs a kerekföldön, válaszolt a mi Miklósunk, nézd a mélységes
tengerben.
Ujra körülnéz a messzelátó, egy szemfordulatból belátta a mélységes
tengert, de a zöld király zöld leányát ott sem vette észre.
– Már a mélységes tengerben sincsen, szólt ujra a messzelátó.
– No, ha a mélységes tengerben sincs, ugy nézd a levegő-égben.
Harmadszor is körűlnéz a messzelátó, egy szemfordulatból belátta a
kiterjesztett erősséget, a levegő-eget, hát látja, hogy egy vékony
pókselyemszálon függ egy selyemgubó, abban van elbújva a zöld király
zöld leánya.
– Már látom, szólt a messzelátó.
– Hát hol van? kérdé a mi Kiss Miklósunk.
– Amott messze-messze, az alatt a kerek erdő alatt a levegő-égből függ
alá egy vékony pókselyemszál, annak a végéről csüng le egy selyemgubó,
abban bujt el a zöld király zöld leánya.
– Hej, messzehajitó, szólt Kiss Miklós, állj elő!
Előáll a messzehajitó, s mint a peczek megállott a mi Miklósunk előtt,
csak a parancsszóra várt, de arra se kellett sokáig várnia, mert azt
mondja Kiss Miklós neki:
– Hallod-e jó barátom messzehajitó, látod-e azt a vékony
pókselyemszálat, mely amott messze-messze az alatt a kerek erdő alatt a
levegőégből függ alá?
– Látom, felelt a messzehajitó.
– No, ha látod, hajitsd azt le onnan, de csak akkor, mikor a kengyelfutó
odaér, hogy az ne essék a földre, hanem a kengyelfutó markába: azért jó
barátom kengyelfutó, izibe oldd meg a kerekedet, fogd fel azt a
selyemgubot s hozd el nekünk.
A kengyelfutó sem hagyta ezt kétszer mondani magának, hanem lóhalálában
rohant a megnevezett helyre. S mikor odaért, a messzehajitó lehajitotta
a pókselyemszálat, a kengyelfutó pedig szerencsésen elkapta, elhozta s
odadta a mi Miklósunknak, ki csillagos bicskájával vigyázva felhasitotta
s kihullt belőle a zöld király zöld leánya. Aztán a királykisasszonyt
harmadszor is beültették a parádés hintóba, melyet hat seregélyszőrü
paripa vontatott; – de már ekkor beértek az ólom-barát birodalmába,
ezért a zöld király zöld leánya elvesztvén bűbájos erejét, többet nem
játszhatott meg a mi Miklósunkkal.
Miklós aztán elbúcsuzott jó barátjaitól, szépen megköszönte a
szivességöket s elváltak egymástól.
Mikor csak kettecskén maradtak, a zöld király zöld leánya sirva fakadt s
azt mondja Kiss Miklósnak:
– No szivem szép szerelme, tudom már hogy kinek viszesz! annak a kutya
ólom-barátnak, de hamarább leszek én a halál menyasszonya, mint azé.
– Haj szivem aranyos bimbója, szólt Kiss Miklós, magamnak viszlek,
csakhogy még most nem lehetsz az enyém! nem lehetsz pedig mindaddig, mig
azt meg nem tudhatjuk, hogy miben áll az ólom-barát ereje. Ha mi azt
szép szerével kitudhatnánk, könnyü lenne aztán az ólom-barátot
elveszteni!
– Ha csak az a bajod szivem-szive, válaszolt a zöld király zöld leánya,
azon majd segitek én, azt bizd én rám, hisz asszony vagyok én.
S ezzel Kiss Miklós, meg a szép királykisasszony összeölelkeztek,
megcsókolták egymást, szent lett a békesség, s azt mondták egymásnak:
– Én a tiéd, te az enyém, ásó kapa se választ el egymástól.
Mentek mendegéltek aztán hetedhét ország ellen, még az operencziás
tengeren is túl még azon is túl, hol a kis kurta farku disznó túr,
tulonnan túl, innenen innen, egyszer mégis azt mondhatták, hogy itthon
vagyunk, már mint az ólom-barát rezidencziájában s itt azt mondták a
királykisasszonynak: szállj ki barát a hintódból, nem egy pénzed ára.
Itt az ólom-barát nagy lelkendezve kiszalad az ólomházból, elébe a szép
leánynak, de az elfordult tőle, majd meg akarta ölelni és csókolni, de
az ujra elfordult tőle. Ez az ólom-barátnak sehogy sem tetszett, de
azért egy szó, nem sok, de még annyit sem szólt, hanem szótlanul
bevezette a zöld király zöld leányát az ólomházba.
Itt másnap, mikor a nap feljött, az ólom-barátnak el kellett mennie az
ólom-bányákba, de Kiss Miklóst is magával vitte.
A menyecske egyes-egyedül magára maradt, ki aztán kezébe vett egy
mécsest s az ólomház kutatásához fogott. Szobáról szobára ment, mig
végre a pinczéhez jutott, de azt hét vasas ajtó zárta el tőle. Most az
volt a kérdés, hogy menjen be a pinczébe? Más az első ajtón se tudott
volna bemenni, de a bűbájos zöld király zöld leánya előtt minden vasajtó
magától kinyilott. Bemegyen a 7 ajtón, a pinczébe ért, hát látja, hogy a
pinczébe hét ólomkád van sorjában felállitva, és mindegyik szinig van
aranynyal-ezüsttel megrakva.
A zöld király zöld leánya aztán leteritette a kötényét és annyi aranyat
szedett bele, a mennyit csak elbirt. Majd fölment, ötvöst hivatott és az
ólomküszöböt tenyérnyi vastagságra megaranyoztatta, pedig az ólom-barát
olyan fösvény volt, hogy még kenyérből sem evett eleget s minden kis
krajczárt hétszer vert a fogához, mig a kezéből csak egyszer is kiadta.
Itt estvefelé hazajön az ólom-barát az ólom-bányákból, hát látja a
gazdálkodást, látja, hogy mit cselekedett a menyecske. Itt lelkem
teremtette! neki esik ólom-szakálának és hajának s tépte mint a kendert,
aztán elorditotta magát, hogy szinte rengett bele az ólomház, s azt
mondja a királykisasszonynak:
– Hej, a kutya fikom adtát, ezer milliom adta! hát ki cselekedte ezt?!
– Én cselekedtem, felelt nagy bátran a királykisasszony.
– Hát hogy merted azt tenni az én tudtom és hirem nélkül, he?! Azzal az
ólombarát neki ment a zöld király zöld leányának, sarkig érő aranyhaját
a kezére tekerte, 12-szer meghurczolta az ólomszérűn, majd az
ólomcséplővel akart hozzálátni, de azt Kiss Miklós nem engedte, hanem
kivette a leányt a kezéből és a selyemágyba fektette. A leány se holt,
se eleven nem volt, hanem ugy feküdt ott az ágyban, mint egy lelketlen
darab fa. Pedig a zöld király zöld leányának annyi baja sem volt, mint
jó magamnak, la; mert bűbájos nő lévén, sok állt hatalmában. Most is mit
nem cselekedett! mikor az ólom-barát sarkig érő aranyhaját a kezére
tekerte, hirtelen kibújt a bőréből és egy ördögöt bujtatott belé. Annak
pedig, ha mindjárt fejszefokkal verte volna is az ólom-barát, még se
lett volna kutyabaja sem; mert mentül jobban verte volna, az annál
jobban nevetett volna.
De az ólom-barát is megbánta mocskos tettét, azért sirva-riva bement a
fehér házba, hol a zöld király zöld leánya élet nélkűl feküdt. Odamegyen
hozzá, költögeti, de nem ébred, szólitgatja, de nem hallja,
végig-hosszig siratgatja, de nem érzi, végre azt találja mondani:
– Ébredj szivem szép szerelme, minden kivánságodat teljesitem, csak az
aranyozással hagyj fel.
Erre megszólalt a királykisasszony s azt találja mondani az
ólom-barátnak:
– Akkor felhagyok az aranyozással, hogyha megmondod, hogy miben áll a te
erőd.
– Jaj, szivem szép szerelme, hamarább megválok az életemtől, mint én azt
neked megmondjam.
No jólvan, ez abba maradt. – Itt másnap, mikor a nap feljött, az
ólom-barát ujra elment az ólombányákba, de Kiss Miklóst is magával
vitte, mert élt a gyanuperrel, hogy ezek bizonyosan még az uton,
minthogy ugyis volt, összeszürték a levet, egy kézre dolgoznak és csak
az ő vesztére törekszenek.
A menyecske ujra egyes-egyedűl maradt, ki aztán ismét kezébe vette a
mécsest, egyenest a pinczének tartott. Előtte magától kinyiltak a nagy
vasas ajtók s magától csukódtak be utána.
Igy hét vasajtón keresztülmenvén, a pinczébe ért, hol is leteritette
selyemkötőjét és ujra teleszedte aranynyal. Háromszor fordult és
háromszorra annyi aranyat vitt fel, hogy majd megszakadt alatta. Majd
ötvöst hivatott s három szoba ólomküszöbjét tenyérnyi vastagságra
megaranyoztatta, pedig, mint már mondám, az ólom-barát olyan fösvény
volt, hogy még kenyérből sem evett eleget s minden kis krajczárt
háromszor vert a fogához, mig a kezéből csak egyszer is kibocsátotta.
Itt estvefelé hazajön az ólom-barát az ólombányákból, hát látja a
gazdálkodást, látja hogy most nemis egy, hanem három küszöb van
tenyérnyi vastagságra megaranyozva. Itt lelkem teremtette, dühbe jő az
ólom-barát, neki esik tulajdon ólomszakálának és hajának s tépte mint a
kendert, majd elorditotta magát, még pedig olyan nagyon, hogy az ólomház
is reszketett bele, aztán neki a királykisasszonynak s azt kérdi tőle:
– Hej, kutya-fikom-adtát, ezer milliom adta, hát ki cselekedte ezt, he?!
– Én cselekedtem, felelt nagy bátran a királykisasszony.
– Hát hogy merted ezt cselekedni az én tudtom és hirem nélkül, he?!
Ezzel az ólom-barát neki ment a zöld király zöld leányának, sarkig érő
aranyhaját a kezére tekerte, 12-szer le s fel meghurczolta az
ólomszérün, 12-szer vágta a földhöz, majd az ólomcséplő után szaladt,
hogy a királykisasszonyt mindjárt agyonüti, de Kiss Miklós nem engedte,
hanem kivette a leányt a kezéből és a selyemágyba fektette.
A zöld király zöld leánya se holt se eleven nem volt, hanem ugy feküdt
ott mozdulatlanul, mint egy lelketlen darab fa.
Pedig a királykisasszonynak annyi baja sem volt mint jó magamnak, la!
hisz ugy láttam mint most, ott voltam a hol beszélték; mert a bűbájos
mesterséghez értett; mert most is mit, mit nem cselekedett: mikor az
ólom-barát sarkig érő aranyhaját a kezére tekerte, izibe kibujt a
bőréből és egy ördögöt bujtatott belé, ki, ha ugy verték volna is mint a
kétfenekü dobot, vagy még ennél is jobban, olybá vette, mintha csak
czirógatnák.
Itt az ólom-barát szörnyüképen megbánta mocskos tettét, azért sirva-riva
bement a fehér házba, ráborul a zöld király zöld leányára végig hosszig
siratgatja, költögeti, de nem ébred, szólitgatja, de nem hallja, végre
azt találja mondani:
– Ébredj szivem szép szerelme, minden kivánságodat teljesitem, csak az
aranyozással hagyj fel!
– Akkor felhagyok az aranyozással, hogyha megmondod azt, hogy miben áll
a te erőd, szólt a királykisasszony.
– Jaj, szivem szép szerelme! hamarább megválok én az életemtől, mint azt
neked megmondjam, hogy miben áll az én erőm!
No jólvan, ez abba maradt, de pengyom tóditsuk is, mert biz majd elfogy
ez. – Itt másnap, mikor a nap feljött, az ólom-barát ujra elment az
ólombányákba, de Kiss Miklóst is elvitte magával, nehogy mig ő odajár,
addig a mi Miklósunk a tilosban járjon s a más szénáját húzogassa.
Itt a menyecske ujra egyes-egyedül maradt. Ennek sem kell több, ismét
kezébe vette a mécsest s egyenest a pinczének tartott. Előtte a pincze
nagy vasas ajtói maguktól kinyiltak s ujra maguktól csukódtak be utána.
Igy 7 vasajtón keresztül menvén, a pinczébe ért, hol is szép
selyemkötőjét leteritette s tele szedte aranynyal, még pedig annyit
vitt, hogy majd megszakadt alatta. Igy 7-szer térült-fordult és
mindannyiszor annyi aranyat vitt, hogy az orra, mint valami csoroszlya,
imhogy a földet nem szántotta. Majd ötvöst hivatott s hét szoba
küszöbjét tenyérnyi vastagságra megaranyoztatta, pedig, mint már mondám,
az ólom-barát olyan fösvény volt, hogy még kenyérből sem evett eleget s
minden kis krajczárt hétszer verte a fogához, mig csak egyszer is
kieresztette a kezéből.
Itt estvefelé hazajön az ólom-barát az ólombányákból, hát látja a
gazdálkodást, látja, hogy most se nem egy, se nem három, hanem hét
küszöb van megaranyozva, még pedig azok is tenyérnyi vastagságra.
Itt lelkem teremtette, dühbe jő az ólom-barát, neki esik tulajdon
ólomszakálának és hajának, tépi mint a kendert, de mit használt vele,
csak a magáét tépte, majd elorditotta magát, még pedig olyan nagyon,
hogy szinte rengett bele az ólomház s ekkor dühösen azt kérdi a
királykisasszonytól:
– Hej, kutya-fikom-adtát, ezer milliom adta, hát ki cselekedte mind
ezeket?!
– Én cselekedtem, felelt nagy bátran a zöld király zöld leánya.
– Hát hogy merted te ezeket cselekedni az én tudtom és hirem nélkül,
he?! Azzal nagy mérgesen neki ment a zöld király zöld leányának sarkig
érő aranyhaját a kezére tekerte, 12-szer meghordozta az ólomszérűn,
12-szer vágta a földhöz, 12-szer fölemelte; de ez még nem volt elég,
hanem elővette az ólomcséplőt s a királykisasszonyt mint a buzakévét
ütni-verni kezdte; ugyannyira, hogy azt vérbe-fagyba hagyva Kiss Miklós
vette ki a kezéből, és a selyemágyba fektette.
A zöld király zöld leánya se holt, se eleven nem volt, hanem ugy feküdt
ott mozdulatlanul, mint egy lelketlen darab fa.
Pedig a királykisasszonynak annyi baja sem volt, mint édes
mindnyájunknak, hisz ugy láttam mint most, ott voltam, a hol beszélték;
mert értett a bűbájos mesterséghez; mert, mikor az ólom-barát sarkig érő
aranyhaját a kezére tekerte, izibe kibujt a bőréből és egy nagy kamasz
ördögöt bujtatott bele, ki, midőn oly csúnyául bánt vele az ólom-barát,
azt olybá vette, mintha csak czirogatnák, mintha vajjal kenegetnék az
alfelét és mentül jobban verte, annál jobban nevetett.
Itt az ólom-barát szörnyüképen megbánta az iménti mocskos tettét, azért
sirva-riva bement a fehér házba, ráborul a zöld király zöld leányára,
végig-hosszig siratgatja, költögeti, de nem ébred, szólitgatja, de nem
hallja, végre azt találja mondani:
– Ébredj szivem szép szerelme! megmondom már, hogy miben áll az erőm:
hát amott a selyemréten a hetedik bokorban fekszik egy nyúl, ennek a
nyúlnak a farka alatt van egy tojás, a tojásban van egy lódarázs, és
ebben rejlik az én erőm; ugyhogy én is csak addig élek, mig az a
lódarázs él. Ha az megdöglik, én is meghalok.
A zöld király zöld leánya ezeket mind jól hallotta, de azért tette
magát, mintha se holt, se eleven nem volna, azért ugy feküdt ott mint
egy lelketlen darab fa.
No jólvan, ez abba maradt. De lelkem teremtette, mi történik a dologból,
mi nem, ugy láttam mint most, ott voltam, a hol beszélték; itt a
királykisasszony éjnek idején csendesen fölkel a selyemágyból, egy
ümögben – csak egy nagy kendőt vetett a nyakába – kisurran az ajtón s
fölkeresi a mi Miklósunkat, kihez aztán ez volt szava és mondása:
– Ébredj szivem szép szerelme, hires Kiss Miklós! mert tudom már, hogy
miben rejlik az ólom-barát ereje, csak a szavamra figyelj: hát amott a
selyemréten a hetedik bokorban fekszik egy nyúl, ennek a farka alatt van
egy tojás, a tojásban van egy lódarázs s ebben rejlik az ólom-barát
ereje. Ha te azt a lódarazsat szerencsésen megölöd, elvész az ólom-barát
ereje.
A mi Miklósunknak sem kell egyéb, egyszeribe agárrá változott. A
selyemrét hetedik bokrából fölverte a nyulat. A nyul szaladásnak eredt,
de az agár se volt rest, egy hosszu póznával szerencsésen leütötte a
farka alól a tojást. A tojás összetört s kirepült belőle a lódarázs.
Hej, az agár sem rest, nagyot ugrik és szerencsésen elkapta a
lódarazsat, és azt a fogával össze-vissza rágta.
Itt az agár aztán megrázkódik s ujra a mi Miklósunk lett.
Itt reggelre kelve az ólom-barát olyan beteg lett, annyira elvesztette
az erejét, hogy még a kezét-lábát sem birta mozditani, hogy még jártányi
ereje sem volt: hanem ott nyögött az ólom-nyoszolyában, még pedig ugy,
mint a ki már hét esztendeig nyomja, az ágya szalmáját és mikorára a nap
leáldozott, ő is kilehelte átkos páráját.
Ki örült ennek legjobban, mint a mi Kiss Miklósunk, meg a zöld király
zöld leánya! Azért mindjárt papot, hóhért, vaskalapot hivattak: a pap
összeadta, a hóhér seprőzte és az istennyila kerülgette, de soha meg nem
ütötte. Bezzeg volt lé, meg lé; boldog volt az, a kinek csak egy
kanállal is juthatott; boldognak boldogtalannak húzta a czigány, szólt a
muzsika.
Én is ott voltam a lakzis nép között. Szalma sarkantyum volt, ennek a
taraja pedig uborkahajból. A Duna és a Tisza egy zsákban volt. Csak
tánczolok, csak tánczolok, egyszer azonban meglök valaki és a
szalmasarkantyum ugorkahéj pönögéje megakadt a zsákban. A zsák
kiszakadt, a tengernyi viz pedig kiáradt; ugyannyira, hogy még Nekeresdi
komámat is elsodorta. Szaladok a piaczra, veszek egy diót, s kétfelé
hasitom. Az egyikbe beleültem, a másikkal pedig eveztem. Eveztem,
eveztem, mindaddig, mig Nekeresdi komámhoz nem értem, de a kit mégsem
találtam meg. A mint igy keresem, hát látom, hogy a part mellett egy
czigánykovács ugyancsak veri a vasat. Ujra kiszaladtam a partra s azt
mondtam neki: hogy tüstént csináljon egy kétágu horgot; de ő erre csak
azt felelte: „Hogy biz ő nem ér rá, mert igen sietős dolga van, hanem
inkább sz… egy kétágu horgot“ – melyet aztán neki akasztottam Nekeresdi
komám orrának és igy szerencsésen kihúztam a partra. Ha nem hiszik
kigyelmetek, hát nézzék meg, most is lukas ott az orra, a hová a kétágu
horgot akasztottam.
Mikor a lakadalom és a mákos hetek elmultak: a mi Kiss Miklósunk, meg a
felesége befogattak az aranyos-üveges hintóba hat seregélyszőrü paripát
és a Miklós szülötte helyére hajtattak.
Itt még most is csak oly szomoruan sütött a tündöklő nap és csak oly
szomoruan fénylett a fényes hold, hogy jobban se kellett; de alighogy
meglátták a mi Miklósunkat, meg a feleségét az aranyos-üveges hintóban,
azonnal kisütött a verőfényes nap és azonnal vigan fénylett a fényes
hold.
Mi dolog ez, mi dolog ez? tanakodott magában a vén király, ki még ekkor
is szép egészségnek örült. Ezért a birodalmában levő bölcseket és
irástudókat összegyüjtette a maga rezidencziájába és föladta nekik a
kérdést ilyeténképen:
„Fejtsék meg azt, hogy mi dolog az, hogy már 7 esztendeje annak, hogy a
fényes holdat és a tündöklő napot a szegény ember két fia, kik most mint
királyok uralkodnak – kiket az isten tartson meg erőben és egészségben –
hazahozta; – de mind a fényes hold, mind a tündöklő nap csak oly
szomoruan világitottak és most egyszerre mindkettő fényesen sugárzik“?
Erre fölállt egy vén irástudó, ki már oly öreg volt, hogy fehér szakála
imhogy a földig nem ért és a maga lábán megse tudott volna állani, hanem
hárman is fogták s szót szólt ilyeténképen:
– Hahó fölséges uram, annak nagy oka van! Azért volt a fényes hold és a
tündöklő nap oly szomoru; mert örökös rabságban sinlett az, a ki
voltaképen kiszabaditotta őket a sárkányok körmei közül. Az pedig
senkisem egyéb, mint a hires Kiss Miklós, a szegény ember legkisebb fia,
ki ép most hajtat be a fölséges király rezidencziájába hat seregélyszőrü
lovon és a felesége is kiséri, ki a zöld királynak zöld leánya.
Erre a szóra belépett a fehér házba a mi Kiss Miklósunk a feleségével
együtt.
Itt az urak és azok a nagy okos emberek mind felálltak előtte, még maga
a vén király is, ki aztán elébe ment, megölelte, megcsókolta és a saját
biboros-bársonyos trónusához vezette, abba leültette, majd aztán a
bölcsekhez és irástudókhoz fordult, kiktől aztán azt kérdezte, szót
szólván:
– Hogy ki érdemli meg igazán a királyságot, az öregebbik testvér-e, vagy
Kiss Miklós?
A tanács azt végezte, hogy Kiss Miklós, de erre fölállt a mi Miklósunk s
azt mondja a vén királynak és az egybegyült tanácsnak:
– Fölséges király! Érdemes tanács! Igaz, hogy én érdemleném meg a
királyságot s azt el is fogadnám, hogyha a hires ólom-barát örököse nem
volnék és hogyha a zöld király birodalma is holta után, mit szivemből
nem óhajtok – én rám nem nézne; de igy átláthatja az érdemes tanács,
átláthatja fölséged is, hogy nem fogadhatom el. Maradjon az ugy meg, a
hogy most van: maradjon az öregebbik bátyám királynak, a középső pedig
vicze-királynak; mert hisz azok is becsületes emberek; mert hisz
megérdemlik.
És a jelenlevő urak, bölcsek és irástudók, még maga a vén király is
fölállva helyeselték az ifju Kiss Miklós bölcs beszédét.
Ép erre lépett be Kiss Miklósnak két testvére, a király és a
vicze-király. Aztán megölelték, megcsókolták egymást és szent lett a
békesség.
Aztán a mi Miklósunk, meg a felesége visszamentek az ólom-barát
birodalmába és a zöld király halála után, ennek is a birodalmát Kiss
Miklós örökölte: igy két királyság felett uralkodott nagy boldogan.
Még most is élnek, ha meg nem haltak.
Eddig volt, mese volt, Kelemennek kedve volt, az izéje tele volt, edd
meg a mi benne volt.