Kettyt bántotta a dolog. Bele is pirult abba a gondolatba, hogy ez
mosolyogni mer rajta és kipattant belőle a kérdés, élesen:
– Miért mosolyog?
– Oh semmi… semmi…
Az aczélkisasszony közelebb ment hozzá:
– Az nem igaz, hogy semmi! Maga azért mosolyog, mert én mister Gállal
megyek haza!
Már pityergőre állott a hangja:
– Maga azért mosolyog, én tudom. És ne mosolyogjon…
Majdnem sirt már. És most már mind a ketten érezték, hogy megindult
köztük a küzdelem. Elza elkomolyodott s amikor látta, hogy Miklós
akaratlanul is részvéttel néz a kis amerikai lányra, aki védtelenül áll
itt kellő közepén a pesti pletykatársaságnak, fölvetette a fejét,
daczosan.
– Hát azért mosolygok, igen, amiért gondolja! Érti? Most megmondtam.
Ketty sirni kezdett, s a földre ejtette a kis csomagjait, a gyerekes,
tiszta ajándékokat, amelyeket a nagybátyjának vett, a kis erszényét,
csakhogy könnyes szemét eltakarhassa. Összerándult a válla, nagyon
keservesen sirt. Ugy átvillanhatott egyszerre egész lelki világán az,
hogy őt, az apátlan, anyátlan gyereket, aki ideszakadt a világ másik
végére, boldog volt, jól viselte magát, most ilyen rutul megtámadja egy
bünös idegen, s általa a pletykatáviróval müködő egész társadalom.
Elza szemben állott vele, s most már sajnálta is a lányt. Ő – most látta
csak világosan – Miklóst akarta megbántani. És ránézett a fiura. Az
nagyon komolyan nézett maga elé, mintha valami igen fontos mondáson
gondolkoznék. Majd, hogy egyebet nem tudott tenni, lehajolt, és szépen
fölszedte a Ketty földre hullott kis csomagjait. Erre aztán halkan
megszólalt Elza:
– A lovag.
Majd hátraszólt a szobaleányának:
– Menjünk.
Azzal tulzott előkelőséggel bólintott köszöntést Ketty és Miklós felé, s
átment a másik oldalra, sietett hazafelé.
Miklós az aczélkisasszonyhoz fordult:
– Ketty…
Az csak zokogott, csöndesen, nagyon mélyről. A Gál-fiu megfogta a kezét,
le akarta venni a szeme elől, de hiába. Körülnézett; szerencséjükre alig
lézengett egy-két ember itt künn, a villák között. Akkor nagyon
őszintén, olyan hangon, amelyen egy férj mond valami igen bizalmas
dolgot a feleségének, a fülébe sugta:
– Elment már.
Ketty erre levette a kezét az arczáról. Szepegő kis szája megtartott
valamit a siró karakterből, a szeme könnyes volt. A zsebkendője után
nyult. Hogy a fiu igy meglátta, nem fojthatta magába ezt a szót:
– Édes…
Az aczélkisasszony ránézett, s oly nagyott sóhajtott, szaggatottan, hogy
a vállai is megrándultak belé. Mintha ujra a lélek mély kutjába merült
volna a könnyeket felhozó vödör.
– Menjünk haza – mondta Miklós – mert már nagyon késő lesz…
– Igy, kisirt szemmel?
Miklósnak eszébe jutott, hogy ha igy, kisirt szemmel megy haza Ketty, s
elmondja, mi történt vele, még jobban fognak rá haragudni.
– Most már mindegy – mondta – ha egy félórával későbben is ér haza…
Menjünk, sétáljunk egyet…
Elvette a csomagokat a lánytól, aki eddig nem bizta rá egyiket se.
– Tegye el a zsebkendőjét – szólt gyöngéden – vörösre dörzsöli a szemét…
Azzal megindultak ki a liget felé, a kis mütermes utczákon, a festők
csöndes országán keresztül. Egy utczasarkon megállott Ketty. Eszébe
jutott, hogy nem is olyan régen itt találta Elzát, aki akkor megakart
szökni Miklóssal. Akaratlanul is kitört belőle:
– Itt…
– Tudom – vágta el a szavát Miklós.
Aztán egymásra néztek. Az aczélkisasszony megálott.
– Mister Miklós – mondta – emlékszik, hogy én magát tegnapelőtt
megbántottam?
– Engem?
– Igen, magát. Elzáéknál. Amikor megcsókolta… Amikor azt mondta, hogy
olyan régen szereti… valami nagy időt mondott. Ha jól emlékszem,
ezerkétszáz évet… hogy azóta szerelmes…
– Nos?
Komolyan, egyszerüen kérdezte a lány:
– Igaz volt az?
– Nem – mondta nagyon csöndesen Miklós – tegnapelőtt óta vagyok
szerelmes.
És fölöttük mind, mind ragyogtak a csillagok, mint a Daudet provencei
pásztora fölött, a hegyekre boruló nagy égen, a végtelen szerelem örök
reszketésével.