Künn pedig, a liget felé vezető kertes kis utczákon át a nagy
elhatározásokhoz szükséges nyugodtsággal sietett kifelé Elza. Azon a
biztosságon, amelylyel a sarkokon befordult, egyik oldalról átment a
másikra, látszott, hogy kitüzött czélja van. Kiért már a festőmütermek
közé. Ahol ment, egy lélek se járt az utczán. Szerte körülötte kis
kertekbe ékelt óriási szemü kis müvészházak nyugodtak, ilyenkor már a
kávéházban ülnek a piktorok, zárva minden müterem. Az egyik kis házat
ismerte is. Oda jártak az anyjával, egy divatos fiatal festő festette a
mamát minden délelőtt.
Az egyik fordulónál észrevette, hogy a tulsó oldalon lassan sétálva
halad előtte három alak. Megismerte a középen a kis Manczit s jobbról
mellette Arturt. Baloldalt a franczia guvernánt haladt. Kikerülte őket
jó nagy kanyarodóval és sietett tovább. Egy pillanatra a kis Manczira
gondolt, sajnálta is kissé, hogy ő is már ugy kezdi. Két-három év mulva
– gondolta – már ez is Zoláról és Maupassantról fog vitatkozni és az
lesz az egyetlen szerencséje, ha nem látja meg valami Exnerné.
Ahová találkozót igért Miklósnak, ott megállott a sarkon. A fiu nem volt
ott, végig üres volt az aszfaltos kis utcza. Várni kellemetlen volt, de
hát mit csináljon egyebet. Föl-alá járkált. Messziről hallatszott csak
ide az Andrássy-ut esti lármája, a faburkolat elegáns dübörgése. Egy
elkésett modell suhogott végig föltünő selyemruhában a kis utczán, majd
szinte nesztelenül gördült el mellette egy gummikerekü fiakker. Miklós
még mindig nem jött. Akkor izgatott várakozásában végigjárkált a rövid
utczácskán. Itt-ott egy müterem, a tulsó oldalon egy gazdag börziáner
háza. A kapuban olyan lakáj állott, mint Bécsben a főherczegek ajtaja
előtt. Ezen mosolygott is egy kissé, majd fölnézett az emeleti
ablakokra. Három volt kivilágitva sorjában. Valami zsur – gondolta.
Zsur, zsur és mindig zsur – tette hozzá gondolatban – csupa ostobaság,
csupa szerelemszerü apró viszony, csupa zene, csupa «szecesszió,» csupa
– zsur. Undorodott a zsurtól, a dekadens leánytársadalom e Forumától,
amely itélőszék is, parlament is, sőt vendéglő, bálterem és kávéház,
pletykaszoba, hangversenyterem és minden egyéb, ahol vagy kinevetik az
embert, vagy hozzáromlik a többihez. Óriási szatirával gondolt a
vendégeire, akiket magukra hagyott. Annyira leszámolt e pillanatban
mindennel, hogy nem is törődött az otthonhagyott zsurral. Majd valami
körülményt próbált vádolni azzal, hogy e végső lépésre kényszeritette.
Például jól hangzott az, hogy «környezete». Igen, a környezete kergette
igy el, a társasága, a családja. Majd olvasmányaira gondolt. És egyre
türelmetlenebb lett, várta szerelmes öntudatlansággal azt a pillanatot,
amely ugy segit az ő gyönge akaraterején, hogy lehetetlenné teszi
számára a társaságba való visszatérést.
Hirtelen eszébe ötlött, hogy a kis Ketty ebben az utczában lakik. Az
amerikai kisasszony tulnan lakik, a földbirtokos ügyvédnél, akinek
unokahuga. Ez bántotta, s átigyekezett a szomszéd utczába, hogy onnan
figyelje tovább ezt a sarkot, ahová Miklósnak irta, hogy jöjjön. De már
akkor az ő csodálatos mekanizmussal müködő szerencsétlensége szembehozta
vele a kis amerikai lányt. Futni talán még lehetett volna, visszafelé.
Meg is próbálta. A kis Ketty (aki egyedül jött) utána eredt. Akkor
egyszerre megfordult, komolyan szembeállt a kis lánynyal és egykedvüen
mondta neki:
– Ugyan mért szaladjak én maga elől?
Ketty megtoppant, mint valami megijesztett kis csikó.
– Nini, miss Elza!
– Az. Miss Elza.
– Hát maga minket csak ugy otthagyott?
Elzát nagy keserüség fogta el arra a regényes gondolatra, hogy ime, a
társadalom, amelyet ő oly merészen elhagyott, utána nyul hosszu
csápjaival, és felelősségre vonja a zsuretikett szent nevében. Akkor már
daczos volt, szinte vad tüz lobogott a diószin szemében:
– Igen, otthagytam.
A kis Ketty most igazán semmit se értett a dologból, és ezt szégyelte.
Halkan, szinte akaratlanul kérdezte:
– Miért?
Ez a kis amerikai vadleány még a legszebben viselkedett mindig iránta.
Rokonszenves volt neki a nagy barna lány, akit ugy szerettek a fiuk, s
akinek valami titkos melankolia borongott a vonásain néha. Most látta,
hogy valami könnyféle csillog Elza szemében, hát közelebb ment hozzá és
megczirógatta:
– Mi a baj, miss Elza?
Elzának, aki eddig ugy tetszelgett magának a gazságból menekülő ember
szerepében, most jólesett a részvét. Pedig szeretett volna hideg maradni
minden iránt, ami eddig életére konvenczionális módon emlékeztetett.
– Semmi, semmi…
Akkor a kis fruska a hóna alá nyult, erősen megfogta a karját és melléje
simult:
– Miss Elza – mondta komolyan – én tudom, hogy magának mi a baja…
– Oh…
– … csak ne is beszéljen. Jöjjön sétálni egy kicsit, majd én is mondok
valami érdekeset, aztán hazakisérem. Jó?
Elza elnézett a kopasz kertek fölött.
– Haza… – mondta csöndesen, keserü gunynyal.
– No jöjjön…
– Nem – riadt meg Elza – nem mehetek. Itt kell maradnom…
Kettyt ez nem lepte meg:
– Én tudom, hogy maga vár valakit, miss Elza, azt is tudom, hogy kit.
– Nem tudja…
– Azt is tudom, hogy el akar szökni.
Hirtelen megállottak. Elza rákiáltott:
– Nem igaz! Honnan tudja?!
Nagy harag dagadozott a lelkében arra a gondolatra, hogy ki se halhat
nyugodtan az ő volt társaságából. Halálos ágyán már bonczolni kezdik.
– Hagyjon békén az ostobaságaival – mondta nyers hangon a kis lánynak,
és erőszakos mozdulattal ki akart szabadulni a karjából. De Ketty fogta
erősen, mint valami elegáns, fényes kis aczélfogó.
– Ez nem ostobaság – mondta Ketty – hanem igaz. És ha rángatózik, adok
magának egy boxot.
Elza elmosolyodott.
– No lássa. Hát menjünk tovább. Ott most nem jár senki.
És vonszolta arrafelé. Elza ment.
– Maga itt várta azt a fiut és el akart szökni. Most már ne is várja,
mert nem jön.
– De eljön.
– Nem jön, ha mondom. Most láttam, hogy bement a városba, a kis
Manczival, meg a franczia guvernánttal.
Mosolyogva konstatálta Elza, hogy milyen naiv ez a gyerek és alapjában
véve örült, hogy nem tud a dologról. Lám, azt hiszi, hogy Arturt várja.
Artur…
Az amerikai lány őszintén beszélt:
– Azért nem is érdemes. Az egy szemtelen, rossz fiú, mister Artur! Én
hallottam a multkor, milyeneket beszélt magáról a fiuknak. Semmi
karakter nincs benne. Egyszer meg fogom verni.
Jól esett Elzának, hogy igy erősitik benne az undort azok iránt, s
növekvő hatalommal kerekedett benne a vágy, áthalni az uj életbe, ha már
ebben csak boldogtalanság várja és undor…
– Nálunk Amerikában már régen beverték volna a fejét. Merne csak valaki
egy leányról rosszat beszélni! Pfuj, ez a Pest! Tudom, máma megint
kikapok, hogy egyedűl megyek haza. De nem bánom. Szeretném, ha valami
magyar mister megszólitana az utczán! Adnék neki egyet a fejébe, kettőt
a mellére, piff, puff!…
Azzal szinte csalódottan tette hozzá:
– Még eddig senki se mert szemtelenkedni velem…
Egyre sötétebb lett, már teljesen itt volt a hó nélkül jött téli este,
fehéren, száraz-hidegen. A mütermek mint megannyi kis hófödte várkastély
meredtek a feketeségbe, Elza pedig érezte, hogy Miklós nem jött s nem is
jön. Hisz már egy óra is elmult azóta. Ketty beszélt mellette, gyorsan,
néha akadozva, angolos akcentussal. Már nem is figyelt rá. Ment mellette
érzéketlenül, abba az egyetlen, kinzó gondolatba merülve, hogy Miklós
nem jött érte. Azzal akarta enyhiteni ennek a gondolatnak kétségbeejtő
voltát, hogy hisz Miklós nem igérte, hogy jön, csak ő kérte erre az esdő
levélben. De egyszerre fölháborodott, elgondolva, hogy ilyen levélre el
kellett volna jönnie a fiunak. Amikor éppen arra gondolt, hogy Miklós
bizonyára nem akarja igy hozzakötni az övéhez, hogy neki tervei, czéljai
vannak, megütötte a fülét Kettynek a szava, aki erős hangsulylyal
kétszer is elmondta:
– Férjhez kell magának menni.
Meg is állottak.
– Férjhez kell menni – ismételte Ketty és szava ugy hangzott, mintha
igaza volna. Csöndesen folytatta:
– Férjhez menni, miss Elza és itthagyni ezt a társaságot. Nem kell
zsurra járni, inkább tenniszt kell játszani. Nyáron uszni, hegyet
mászni. Jól enni, miss Elza és ha már éppen olvasni akar, jó könyveket
kell olvasni, a «Bőrharisnyá»-t, meg… olvasta?
– Nem…
– «Vadölő»… olvasta?
– Azt sem.
– Az baj. Olvasta: «Egy skalpvadász»?
– Nem.
– Majd olvasni fogja. Én egyszer kezdtem egy franczia regényt olvasni,
de az ötödik lapnál beleuntam. Egy asszony nem szerette benne a férjét
és egy másikat szeretett. Hát lehet ezt tovább olvasni?
Elza rámondta:
– Nem lehet.
– Aztán az is budoárban történt, meg zsuron. Egy indián se szerepelt
benne. Én azokat a regényeket szeretem, ahol a végén kátrányba mártják a
niggert és tollban meghengergetik…
Szivből nevetett;
– Olvasta a «Fösvény Nick»-et? Abban a Nick olyan fösvény, hogy
inggombot se vesz, hanem a nyakán egy szemölcsre gombolja a gallérját…
Na, milyen mulatságos az a könyv!
– Ki irta?
– Tudom is én! Hát bánom is én, akárki irta!
Csönd lett. Ketty a fösvény Nickre gondolt és elképzelte azt a
jelenetet, amikor az a szemölcsére gombolja a gallérját. Ezen nagyon
mulatott. Észrevétlenül mentek a csöndes utczákon hazafelé.
– Férjhez kell menni – mondta hirtelen elkomolyodva Ketty – valami
tisztességes emberhez. Aztán valahogy ne menjen egy lipótvárosihoz!
Nagy komolyan adta a tapasztaltat:
– Az még rosszabb! – tette hozzá – azok mindjárt kártyáznak, nincsenek
soha otthon…
Elza észrevette, hogy hazafelé mennek. Szeszélyesen vont vállat. Miért
ne menne haza – gondolta – hiszen már Miklósnak se kell. És igaza van
alapjában véve a kis Kettynek. Férjhez kell menni. Ha egyébért nem,
azért, hogy azzal is megpróbáljon menekülni mostani világából.
Lassanként elértek a nádor-utczai kapuhoz. Elzát elfogta a félelem:
visszamenni. Ösztönszerüleg tört föl lelkében a hazugság.
– Mit mondjak a mamának?
Ketty csodálkozva nézett rá. Elza megint mondta:
– Mit mondjak, hogy hol voltam?
– Az istenért, – kiáltott Ketty – csak nem fog hazudni, miss Elza?
És oly bámuló, megdöbbent gyerekpillantással nézett rá, hogy a lánynak
egyszeribe kedve támadt elmondani az igazat otthon.
– Ha akarja, én is fölmegyek – mondá Ketty.
– Köszönöm, azt nem…
Összecsókolóztak, Elza eltünt a kapu alatt. A lépcsőnél egy kicsit
megállt, gondolkozni. Mégse lehet azt igy odavágni az anyjának…
Ketty bekiáltott:
– Fölmenni! És semmi hazugság! Pfuj, aki hazudik!
Ezzel a romlatlan, gyerekes kiáltással valami nyugalom szállott a
lelkére. Elindult, föl a lépcsőn, azzal a határozott, nyugodt
szándékkal, hogy az anyjának elmondja a dolgot ugy, ahogy történt. Mivel
nagyon erős volt benne a tudat, hogy ártatlan, meg arra is gondolt, amit
az apja tegnap az anyjának a szemébe vágott a másik szobában. És ezzel –
amikor az ajtóhoz ért – mintha megcsapta volna az otthon parfümös,
kábitó, bünösen dus illata, valami pokoli meleg lehellet, amelyben
tovább fog élni, most már az anyjára sem támaszkodhatva. Érezte, hogy a
hideg téli estnek, a becsületes ujvilági aczélkisasszonynak köszönhette
kis nyugalmát. Most minden ujra fog kezdődni.
– Férjhez kell menni, – zsongott a lelkében.
Becsöngetett, s amikor megjelent a szobalány, s bámuló, örömteli
meglepettségtől sugárzó arczczal ajtót nyitott, erősen elhatározta, hogy
férjhez fog menni. A csöngetésre a mama is eljött, a szalonból kiáradt a
meleg illat, a nyitvamaradt konyhaajtón át egy kis konyhaszag,
sugároztak a villamos lámpák, meleg volt.
– Férjhez kell menni, – mondta magában, hogy az anyja nyakába borult.
– Férjhez kell menni, – mondta a lámpasugáros utczán sietve a kis Ketty,
a megeredő hópelyhek alatt, miközben óvatosan, szinte bosszankodva
tekintgetett széjjel az arcza elé tartott muff mögül, hogy akad-e már
végre egy szemtelen magyar mister, akit egyszer fejbe lehetne ütni,
kétszer pedig mellbe, piff, puff…