Csütörtök este volt, a zsur rendes napja. Már öt óra felé járt az idő,
és a Brandték szobáiban egymásután gyujtogatták meg a villamos
csillárokat, elrejtett üvegtulipánttal a sarokban.
Brandtné kissé sápadt volt, a tegnapi izgalmaktól, de hát a világ előtt
reprezentálni kellett. A butorokról már kora délután leszedték a
ponyvatakarót, a himzett fehér kis pamlagok, karosszékek szinte
dideregtek igy ruha nélkül. A szalonon meglátszott, hogy nem egy terv
szerint rendezték be, hanem idővel sürüsödött össze benne minden, ami
divatos és sok, ami «secesszió». Vékony lábu angol székek álltak a nagy
karszékek mellett, a szövet fehér mindenütt, a himzés rajta szines.
Butorok, amelyekre alig mer ráülni az ember, mert fél, hogy vagy
összetörik alatta minden, vagy a himzés piszkolódik be. Az öt szobán
végig lehetett nézni, két szárnyra volt nyitva minden ajtó. Rend,
tisztaság ragyogott végig a lakáson, s a mikor Brandtné megállott az
utolsó szobában, s végig nézett az ajtókon körösztül, egyszerre
valamennyin, jóleső érzés járta át a mellét. Az utolsó szoba falán nagy
tükör volt, ebben tovább folytatódott az öt szoba, tiz lett belőle, tele
csillárral, világossággal, ragyogó arany és szinfoltokkal.
Elza az ablaknál állott és nézett ki a Nádor-utczába. A szobaleány
nesztelenül járt-kelt, rakosgatott, kirakta a teáscsészéket. Akkor
egyszerre a szőnyegek, butorok várakozó csöndjébe belevágódott az
előszoba csöngettyü hangja. Elza megfordult. A mama utólsót pillantott a
tükörbe és megállott a szalon közepén.
Egy kövér, szőke kis leány jött, le sem vette künn a kalapját,
keztyüjét. Leült velük a szalonban, és attól kezdve folyton zirregett a
csengő, egyre jött a vendég. Mindenki kalapostul jött a szobába, most
már tulságosan sok volt a szin, a hang a lakásban. A levegő mind
melegebb, izgatóbb lett, a legelőbb érkezetteknek már vitte ki a
kalapját az előszobába a szobaleány. Hangos sarkantyupengéssel érkezett
meg egy közös-huszár, ettől fogva már központja lett a társaságnak.
Beszéltek a kaszinó báljairól, az asszonyokról. A sok lány mind belejött
a gyors, hangos beszédbe, föl se tünt már, ha a mama kisurrant uzsonna
után nézni.
– Hü! – mondta a kis kövér szőke – hát magának már szabad Zolát olvasni?
– Bizony – bólongatott a fejével a másik, s csak éppen az volt a
kettejük közt a külömbség, hogy az egyik engedelemmel olvasta Zolát, a
másik meg a nélkül.
Rögtön Guy de Maupassantra tértek át és csak a czimeket mondogatták, a
novellák tartalmát elgondolták, hallgatagon, közös titkolózással, szinte
szégyenkezve. A huszár azt mondta, hogy Jókai már nem tud irni, s azt
hitte, hogy ezzel a szamársággal már nagyot mondott. Aztán áttértek a
fiatal irókra, s azokra nézve ugy egyeztek meg, hogy mindeniknek
kijutott az is, hogy zseni, meg az is, hogy szamár. Egy leány zseniális
helyett állandóan geniálist mondott, s ez a hiba látszatával biró
tulkorrektség irigységet keltett a legtöbben.
Egy simaruhás kis amerikai lány körül egy csoport angolul beszélt, de a
kis Ketty tiltakozott ez ellen, azt mondva, hogy tud magyarul. Persze
szóhoz sem jutott, hogy is lehetne egy ily kiváló angol fitogtatási
alkalmat elmulasztani.
– Képzeljék csak, – mondotta a kis Ketty, akinek az apja hidat épitett
valahol a vidéken, – a néni megakart enni tegnap.
– Miért?
– Mert elmentem sétálni. Azt mondta, hogy kilenczkor este nem illik a
Fürdő-utczában egyedül sétálni. Hallottak már ilyet?
Nagy nevetés lett, ketten, hárman is csimpaszkodtak belé, hogy
megcsókolják ezért a «bájos naivságért».
Most már szinte türhetetlen lett a meleg, megizzadtak az ablakok, s aki
valami friss levegő után nézett körül, meglátta a harmadik szobában
megteritett nagy asztalt. Nagy tálczákon sorba voltak rakva – a zsurok
rendes ételei, amelyek miatt otthon csak piszkálnak a vacsorában a
lányok. Egy hires czukrász unott kis süteményei pyramisba voltak rakva.
Feketébe öltözött bankhivatalnokok kitünő viczczeket meséltek egymásnak,
a huszár pedig egy időközben érkezett furvézerrel a lóismerésről
csevegett.
Egy két fölületesen megütött akkord keveredett a zsivajba, amelyből
tiszta buborékként pattant föl néhány trillás lánykaczagás, majd
zongorázott is valaki a legujabb operettből, de rá se figyeltek, pedig
ambiczióval zenélt.
– Hogyan, – mondotta Exnernének egy hosszu sápadt leány, aki nem akart
férjhez menni, – hát ön azt hiszi…
– Hogy hiszem-e? Hát láttam! A szememmel láttam!
Mutatta is két gyorsjárásu szemét, nagyra meresztve, gunyosan.
– Különben Váronyiné is megmondhatja…
– A nevemet hallom – mondta a tulsó sarokból Váronyiné s odament.
Suttogtak.
– Persze, hogy igaz! – mondta Váronyiné.
A nyurga lány a fejét ingatta.
– Hallatlan.
A huszárt már akkor a zongora mellett világositotta föl egy zenedei
kisasszony, miközben tavalyi vizsgadarabját játszotta látszólagos
könnyedséggel, oda se nézve.
– Nem hihetem – mondta a huszár.
– Exnerné látta.
Odanéztek s Exnerné körül már öt-hat lány csoportosult, mig egy kisebb
csoport Váronyinét szorongatta. A többi fecsegett, viczczelt, a furvézer
mutatta, hogy milyen nagy dolog az járni megtanulni.
– Már csak azért se teszi, – mondta a huszár – mert okos lány. –
Erkölcsös nem kell, hogy legyen, de a bőrét csak félti!?
S a zenedei kisasszony, miközben nagy csöngéssel ütötte meg a három
befejező akkordot, kegyetlenül szólt:
– Hát most nem féltette.
Azzal fölkelt, helyet adva egy hosszuhaju ifjunak, akit egy unszoló
csoport tuszkolt a zongora felé, kérve, hogy játszsza el legujabb
szerzeményü keringőjét.
A huszár halkan mondta a zenedei kisasszonynak:
– Nem látom Elzát.
– Tán kiment valakivel…
Látni lehetett, mint a mama tábornagyi fölénynyel tart szemlét künn a
teritett asztal fölött.
Már akkor suttogva járt ajkról-ajkra a dolog. Exnerné mint a büntető
Morál istenasszony állott egy kis csoport előtt, talán sajnálta is
kissé, hogy előhozakodott a dologgal, de ilyesmit fizikai lehetetlenség
eltitkolni. Szegény Elza, miért volt oly ügyetlen. Hja…
A mama finom mosolylyal jött be.
– A lányomat keresem – mondotta belekeveredve a társaságba. – Elza…
– Talán kiment a konyhába…
Feltünt már, hogy a házikisasszony oly sokáig hagyja magára a lármás,
nyüzsgő vendégsereget. A mama ozsonnagondokkal felhős homlokkal sietett
ki a konyhába, de künn maradt.
– Szép manir – mondta a nyurga lány, itt hagyják az embert.
– Hja – mondta a fúrvézer – ez «szecesszió.»
– Kissé angolos – jegyezte meg egy nagyon fiatal ur, de el is pirult
mindjárt.
Az «angol» szóra Kettyre néztek, aki a zongora hajlásában állott egy
csomó bankhivatalnok előtt és karizmaival dicsekedett. Azok adták a
hitetlent és mohón tapogatták a szépen fejlett lány karját. Rajta meg se
látszott, hogy ennyi férfi tapogatja, ellenben a zenedei kisasszony
finom érzékkel rögtön észrevette:
– Borzasztó neveletlen ez a Ketty – szólt.
– Amerikai nevelés – jegyezte meg a valczer-szerző, aki babérain
nyugodva lóbázta lábát.
– Amerika, Amerika! Smokkság! Ha idejön, hát itt nincs Amerika. Ami ott
szabad, itt nem szabad…
Kezdték megróni Kettyt is, aki akkor már a birkózásra adta magát s
nekünk kellemetlen mozdulattal, amugy birkózó-módra kapta tarkón az
egyik bankhivatalnokot.
A mama ujra bejött, kissé sápadtabban.
– Mindjárt ozsonnázunk – szólt – forr a tea-viz.
– És Elza?
Erőltette egy kicsit a hangját Brandtné, ugy szólt:
– Ugy látszik, elnyelte a föld! Majd kikap…
Valaki bosszankodott hátul, csititották, de nem hagyta magát;
– Mégis furcsa, hogy valaki itt otthagyja a vendégeit, engem ugyan akkor
lát itt, amikor a háta közepit…
Brandtné ugy tett, mintha nem hallotta volna ezt, s akkor már tüzelő,
piros arczczal sietett ki az asztal felé. A szobalány épp akkor jött az
előszobából, mosolyogva.
– Sehol sincs a kisasszony. Na ez nagyszerü!
Benn a valczer-szerző szellemes inditványára tüz-viz játékot játszottak,
ugy keresték Elzát a zongora alatt, a pamlag alatt, a szellemesebbek a
hamutartóban, sőt volt, aki a képek mögött is megnézte általános
kaczagásra, hogy hátha ott van.
A mama künn félve mondta:
– Juli, nézze meg lelkem, itt van-e a kalapja?
S mialatt Juli kiszaladt, nagyon vidám arczczal ment be a társaságba,
éppen akkor, amikor az elébb bosszankodó kis fruska fölvetett fővel,
kipirult arczczal kifelé ment. Utána kullogott a bátyja, szomoruan,
egyrészt szégyelve ezt a brüszk megsértődést, másrészt sajnálva a gazdag
ozsonnát. Ki is mentek mind a ketten az előszobába, négy-öt lány, egy
fiu is utánuk sietett, tartóztatva őket. De a kis lány makacskodott.
Benn igy kissé lehült a jó kedv. A zenedei kisasszony nyugodtan mondta,
hogy a kis Adélnak igaza van, mert az ember nem hagyja egy félóráig
magukra vendégeit.
A huszárnak menni kellett:
– Ez a pár órám szabad csak – mentegetőzött Brandtné előtt.
A mama nagyon izgatott lett. Komolyan, ki se mert menni a szalonból,
félve, hogy megszökik mind a vendég. Künn a szobalány a kezével mutatta,
hogy nincs ott a kalap. Erre már kiszaladt a mama is.
Benn nagy csönd lett. A kis Ketty szólt csak, persze éppen ilyenkor,
amikor mindenki hallgat.
– Tudják mit, menjünk haza!
Oly furcsán volt ez mondva, angolos kiejtéssel, őszintén nevető
arczczal, hogy mind fölugráltak:
– Menjünk haza!
Ez pompás, pikáns mulatság volt.
– Menjünk haza!
– Maga – mondta Ketty a furvézernek – mister Schwarz, lesz a generális…
Tratatatá…
Mint trombitába, tütült az öklébe, s katonásan megindult. Az élhetetlen
Schwarz elpirult, hogy egyszerre igy ő lett a központ. És megindult az
egész társaság keresztül az üres szobákon, elől Ketty, lökdösve a
furvézert, hátul azok, akik csak a viczcz kedvéért mentek a többi után,
meg azért, hogy egyedül ne maradjanak itt, s amint az ebédlőben teritett
nagy, csillogó, tele rakott asztalhoz értek, Ketty egyet forditott a
furvézer buksi fején és elkiáltotta magát:
– Links schaut!!
Óriási kaczagással, pompásan mulatva néztek mind balra, a teritett
asztalra, aztán kitolakodtak az előszobába, becsukták maguk mögött az
ajtót. Az üresen maradt szobákba még beszürődött öltözködésük zsivajgó
lármája, aztán az is elhalt, hogy valóban elmentek mind. A mama, a
cselédség sehol se volt látható, valahol az udvari szobákban, meg a
szomszédban kutatott lázasan. A végig ragyogó öt szoba üres, elhagyatott
lett, a tükörből nézve tiz, a szalonban szétdobálva a puha
selyempárnácskák, egy kép ferdén lógott a falon; még ahogy Elzát
keresték tréfából mögötte, s a kétoldalt kihuzott, fölteritett asztal
komoly, csillogó-fehéren állott az ebédlőben, a késecskék, kanálkák
katonás rendben, érintetlenül a süteménypiramis, a kis sonkászsömlék,
mint valami mesebeli ehető vár, amely alól ostrom nélkül vonult el az
ellenség.