A herceg másnap délben vörösre sírt szemmel találta Anniet az ebédlőben.
Meg akarta tőle kérdezni, mi baj van, de azután fáradtan hallgatott.
Annie nézte, nem szól-e, és amikor a herceg tovább is hallgatott, ő
szólalt meg.
– Én, – mondta remegve és könnyes szemmel – nem akarom, hogy Ridarsky
ezentúl velünk ebédeljen.
– Miért?
– Nem akarom. Nem akarom. Nem akarom.
A haragtól vörösen és magánkívül toppantott a lábával és szikrázó
szemmel nézett a hercegre.
– Miért? – kérdezte halkan a herceg.
– Mert útálom. Mert gyűlölöm.
A herceg újra megkérdezte halkan és bágyadtan:
– Miért?
– Mert alávaló. Bitang. Gazember. Csirkefogó.
A herceg csendesen mondta:
– Arra kérlek, mondd meg nekem, mi adott okot rá, hogy most egyszerre
ilyen szigorúan ítélj róla.
Annie hevesen rángatta a vállát, rágta az ajkát, azután zokogásra
fakadt:
– Én nem akarom, – mondta szinte sikoltva – hogy ide betegye a lábát.
Leült egy székre, az egész testét rázta a zokogás.
– De mondd meg, hogy miért – mondta a herceg.
Annie nem felelt. A herceg lehajolt hozzá.
– Mi történt? – kérdezte halkan.
Annie még hevesebben zokogott és nem felelt.
– Meg kell mondanod, mi történt.
Annie felugrott. A szája eltorzult, az arcán sűrűn patakzottak le a
könnyei. Toporzékolva és sikoltva kiáltotta:
– Én nem akarom, hogy ide betegye a lábát, – ez nem elég? Én utálom, ez
nem elég?
A herceg nagyon halkan mondta:
– Amíg nem tudom, mi történt, addig nem tilthatom ki.
Annie erre felsikoltott, a szivéhez kapott, berohant a hálószobába és
bezárta maga mögött az ajtót. Nemsokára jött Ridarsky az ebédhez. Az
arca mozdulatlan volt. A szeme hideg. Szótlanul leült; egyetlen hang
nélkül ették végig az ebédet; Szedlák feketén és nesztelenül forgolódott
körülöttük; azután Ridarsky szótlanul felkelt, meghajolt és elment.
A herceg elsötétülő arccal nézett utána. Mi történt? A gondolataiból
egyszerre felrezzent. Megérezte magán a Szedlák szemét. Szedlák tisztára
borotváltan, fehér hajjal, fekete ruhában állott a szoba másik végében
és nézte őt. A herceg szembe fordult vele és a Szedlák tekintete olyan
volt, hogy ő most hangosan és azzal a világos tudattal, hogy bizonyosan
kap választ, megismételte:
– Mi történt itt?
Szedlák közelebb jött. Tisztára borotvált arca mozdulatlan volt és az
egész lényén még sötétebb és komorabb ünnepiesség feketéllett, mint
máskor. Olyan volt, mint egy ismeretlen vallás főpapja, aki valami
megrendítő szertartást készül elvégezni.
A herceg előtt megállott. Ridarsky után intett.
– _Az_ bejött ide másfél órával ezelőtt. Beszélgettek és nevettek. És
_az_ egyszerre megrohanta őt. Mint a barom.
A hercegnek elállt a lélegzete. Ez olyan szörnyűség volt… olyan
szégyenletes… olyan megalázó… hát ilyesmi is történhetik? Szerette volna
a szemét elfordítani Szedláktól, de verejtékes homloka alól két mély
szürke szeme az akarata ellenére is kínzottan, reszketően, kérdően
tapadt rá Szedlákra. Szedlák válaszolt a herceg szemének a néma és
szenvedő kérdésére:
– Én, – mondta lesütött szemmel – ittjártam a közelben és a járásom
zajára még megmenekülhetett.
A herceg lehajtotta a fejét.
– Köszönöm Szedlák – mondta halkan.
Bágyadtan intett a kezével és erre az intésre Szedlák csendesen kiment a
szobából. A herceg maga maradt. Mélyen lehajtotta a fejét és sokáig ült
így mozdulatlanul; azután töprengve indult fel a fedélzetre.
Hivatta Ridarskyt. Ridarsky jött és megállott előtte feszesen és
nyugodtan, és hideg szeme, mint egy acélpenge kereste a herceg
tekintetét. A herceg lesütötte a szemét.
– Parancs? – kérdezte erre Ridarsky.
A herceg töprengve nézett fel rá.
– Ridarsky, – kérdezte halkan – igaz az, hogy maga az adósságai miatt
tette le a rangját?
A Ridarsky hideg szeme nagyobbra nyílt fel, mint szokott, azután pedig
összébb húzódott, mint szokott.
– Igaz – felelte egy másodpercnyi gondolkodás után.
– De hiszen én tudom, hogy magának még jelentékeny összeg pénze van.
– De ha az adósságaimat kifizettem volna, nem lett volna.
– Tehát inkább megrövidítette azokat, akik magában bíztak, minthogy…
– Inkább.
A herceg töprengve nézett rá.
– De hát mit akar ezzel a pénzzel?
A Ridarsky vékony ajkai körül, mintha egy halvány lenéző mosolygás
jelent volna meg. Habozott, hogy válaszoljon-e. Válaszolt.
– Uj pénzt akarok – mondta vállat vonva. – Sok pénzt. Hatalmat.
– Hogyan?
Ridarsky újra vállat vont és az ajka körül feltünt a halvány, lenéző
mosolya.
– Megnézem, – mondta ajkbiggyesztve – mit lehet odaát csinálni és azt
csinálom, ami a leghasznosabb.
A herceg töprengve nézett rá és az az érzése támadt, hogy vérszagot
érez. Villámgyors kábulatban véresre korbácsolt színes embertesteket
látott… vonagló asszonyokat… vérebekkel üldözött szökevényeket… dörrenő
fegyvert, amelynek a dörrenése után egy futó ember bukfencet vet, mint a
meglőtt nyúl… És mindezt Ridarsky teszi.
Végigsímította verejtékező homlokát, a kábulata elmult, de a vérszagot
még érezte az orrában és tudta, hogy mindez lehetséges. Ridarsky mindezt
meg tudná tenni. Ridarsky mindezt meg fogja tenni.
Töprengve nézte Ridarskyt. Semmi haragot nem érzett ellene, csak nagy
álmélkodást érzett és azt a fájdalmas és veszedelmes vágyat, hogy még
többet tudjon meg róla; hogy egészen megismerje.
– Ridarsky, – mondta neki töprengve – maga sokat foglalkozott nőkkel…?
A Ridarsky szeme hidegen és kihívóan villant meg.
– Igen – felelte halkan.
– Minden szabad idejét…?
– Minden szabad órámat!
– És mégis… hogyan bánik maga a nőkkel…?
– Ahogy megérdemlik.
– Nem érez gyöngédséget…? és hálát…?
A Ridarsky vékony ajka körül megjelent a lenéző, kegyetlen, hideg
mosolygás. Habozott, kimondja-e, amit mondani akar, azután a fejét
felemelve kihívóan és gőgösen kimondta:
– Le kell nyomni őket; azután elrúgni.
A herceg mérhetetlen álmélkodással nézett rá. Ezt meri mondani? Amikor
tudja, hogy ő a becstelen támadását számonkérni hívatta ide?
– Ridarsky, – szólt elakadó lélekzettel – semmitől sem fél maga?
A Ridarsky halvány homloka kigyulladt. Összehúzott szeme hidegen
fénylett, mint egy támadó acélpenge, vékony ajka dühtől és gőgtől
rángatózott.
– Én, – mondta felindulástól fehéren, – csak a fájdalmas haláltól félek.
– Mitől? – kérdezte meglepetve a herceg.
Ridarsky nyugodtabb lett. De most már folytatta. Aki meg akarja őt
ismerni, ismerje meg.
– Nem a haláltól. A fájdalmas haláltól. A haláltól nem. Nincs semmi, ami
visszariasztana, csak annyi időm maradjon, hogy ezt itt használhassam
még.
A zsebébe nyúlt és kis tokban morfiumfecskendőt vett ki. A herceg
álmélkodása szinte fájdalmas bűvöletté lett. Dermedten és kínzottan
bámult a Ridarsky könyörtelen arcára. Micsoda arc ez? Micsoda lélek ez a
lélek, amelybe csak most lát bele? Milyen lehetőségeket forgat a fejében
ez az ismeretlen ember, a ki revolvert és morfiumfecskendőt hord a
zsebében, hideg szívvel jár a világban, zsákmánynak tekint minden nőt és
csak a fájdalmas haláltól fél?
Bűvölten és dermedten bámult a Ridarsky könyörtelen arcába. Érezte, hogy
mondania kell valamit, valami döntő és elhatározó szót, hogy ebből a
bűvöletből megszabaduljon; a lelkében lihegve kereste azt a szót, amely
megváltja; nem találta; és végül az akarata ellenére szinte feljajdulva
mondta:
– Hogy csalódtam én magában Ridarsky.
A hangja olyan fájdalmas volt, olyan panaszos, éles és ellenállhatatlan,
hogy Ridarsky elpirult tőle. De az elpirulását rögtön szégyenkező düh
követte.
– Én is csalódtam önben – felelte gyorsan és kihívóan.
Eddig a herceget a tilalom ellenére is mindig fenségnek szólította. A
herceg most mély szürke, borús szemével nyugodtan felnézett rá és
csendesen kérdezte:
– Miért Ridarsky?
Ridarsky habozott.
– Mit akar mondani Ridarsky? – kérdezte a herceg. – Miért?
– Azért, – felelte Ridarsky dühtől fehéren – mert azt hittem, hogyha
otthon nem tudott úr lenni, legalább ezen a hajón tud majd úr lenni. De
azt se tudta.
A herceg felállott. Hányszor volt már az az érzése, hogy Ridarsky akar
valamit mondani és azután elhallgatja! – Ez volt az a kimondatlan szó,
amelyet ő mindig ott érzett a vékony és kegyetlen ajkain. Felemelte a
kezét.
– Elég volt – mondta csendesen. – Hagyjon magamra Ridarsky.
Ridarsky sápadtan nézett rá egy másodpercig, megfordult és elment. A
herceg töprengve tekintett utána, azután a gondolataiba elmerülve
járkált a fedélzeten.
Délután lement az ebédlőbe. Be akart kopogtatni Anniehoz. De a folyosón
Szedlákkal találkozott. Szedlák mozdulatlan arccal tért ki és mereven
hajtotta meg a fejét. De a hercegnek úgy tetszett, hogy a szemében egy
kérdést olvas. Válaszolni akart erre a kérdésre, de mire rátette a
Szedlák vállára a kezét és mire Szedlák feléje fordult, akkorra
elfelejtette, mit akart neki mondani. Töprengve nézett bele a Szedlák
tiszta arcába és szinte az akarata ellenére mondta.
– Tudja-e Szedlák: Jézus milyen úton juthatott oda, hogy vallást csinált
az alázatosságból?
– Milyen úton fenség? – kérdezte megdöbbenve Szedlák.
– A haragnak és az erőtlenségnek az útján. Aki ölni akar, de nem tud
ölni, annak alázatossá kell lennie. Aki érzi, hogy nincs ereje legázolni
azokat, akik vele szemben vannak, annak nincs más útja, mint az
alázatosság. Az alázatosságnak az értéke az, hogy bizonytalanná teszi
azt, aki velem szemben áll és engem megnyugtat. Megütötte az egyik
arcomat, odanyújtom neki a másikat, – lehetetlen, hogy ne ingadozzék és
szégyenkezést ne érezzen… Odanyújtom a másik arcomat is, és nekem ez a
megnyugvásom, a bizonyosságom és az erőm. Még, még alázatosabbnak lenni,
hogy a lelkem egészen megnyugodjék, alázatosnak lenni, mert nem tudok
ölni és erőszakos lenni. De kezdetben éppen olyan közel voltam a
lelkemben az öléshez, mint az alázatossághoz. Jézus is így juthatott el
oda, hogy vallást csinált az alázatosságból.
Szedlák megdöbbenve hallgatta. Amikor a herceg elhallgatott, fejcsóválva
mondta:
– Nem jó dolog ilyeneken gondolkozni, fenség. Istent megbánthatja vele
az ember.
A herceg töprengve nézett a Szedlák tiszta arcába, azután megfordult és
ahelyett, hogy tovább ment volna a folyosón, felment a fedélzetre és
tovább bámult ki a tengerre.