Este a fedélzeten ült a herceg Annieval. Szótlanul ültek egymás mellett.
– Hallgasd csak, – szólalt meg azután Annie – milyen szép!
A hajó túlsó végén egy matróz énekelt. Annie felállott:
– Megnézem, – mondta – ki az.
A herceg lassan feltekintett rá.
– Hagyjad, – szólt azután – Vannoni.
Annie leült és élénken fordult oda a herceghez.
– Milyen szépek ezek a bús szláv melódiák, – mondta. – Meg fogom őket
tanulni.
A herceg hallgatott.
– Jó? – kérdezte Annie. – Megtanuljam őket?
– Jó – mondta a herceg.
Annie csillogó szemmel hajtotta előre a fejét, hogy az éneket jól
hallja, azután lelkesen mondta:
– De micsoda hangja van! Hallod? Én ezt a fiút énekelni fogom tanítani.
A herceg hallgatott.
– Jó? – kérdezte Annie. – Tanítsam? Igen?
– Nem, – felelte halkan a herceg.
Annie elhallgatott, és szótlanul ültek egymás mellett a fedélzeten. A
hajó túlsó végén azután elhallgatott az ének is és ők nemsokára
szótlanul lementek a szobáikba. A szalónban Annie megállott a pianinó
mellett és állva végigfuttatta az ujjait a billentyűkön. A herceg
megállott mögötte. A szobában nem égett a lámpa, csak az ebédlő
világossága szűrődött be egy kevéssé.
A billentyűk halkan gyöngyöztek az Annie ujjai alatt. A herceg szótlanul
és nagyon csendesen leereszkedett egy karosszékre, Annie meghallotta ezt
a mozdulatot, az ujjait végigfuttatta még egy moll akkordon, leült a
zongora mellé és készülődés nélkül halkan, mint egy sóhajtást elkezdte
énekelni a Brahms-dalt:
Immer leiser wird mein Schlummer,
Nur wie Schleier liegt mein Kummer
Zitternd über mir…
A hangja itt egyszerre megakadt, a keze lecsúszott a billentyűkről, a
húrok halkan tovább zúgtak a félhomályban, azután csend lett. A herceg
odalépett hozzá, megfogta az állát és felemelte a fejét. Az Annie szeme
tele volt könnyel. A herceg szólni akart, vígasztalni akarta és
símogatni akarta, de nem tudott szólni és nem tudott mozdulni. A keze
lehúllott, mint az ólom; és erre úgy maradtak mind a ketten
mozdulatlanul a sötétségben.
Később zavarodottan és szégyenkezve mentek lefeküdni. Hangtalanul és
belső remegéssel feküdtek le, gyorsan eloltották a lámpát és az egymás
mellett lévő két ágyban szótlanul néztek bele a sötétségbe. Órák teltek
el így és mindegyikük tudta, hogy a másik ébren van. A sötétségben végre
megmozdult valami. Az Annie puha kis keze tapogatózott át remegve a
herceghez.
– Mi az?
Annie megfogta a herceg kezét és ráhajtotta a fejét.
– Te szomorú vagy – súgta neki halkan és lihegve.
A herceg nem válaszolt. A kezére lassan csepegtek rá az Annie könnyei.
– Én, – súgta neki Annie fuldokolva – téged nagyon sajnállak.
A herceg nem válaszolt. Annie ráhajtotta a fejét még egy ideig a kezére,
azután sóhajtva feküdt vissza a párnáira és halkan mondta:
– Borzasztó ez a szoba. Mintha koporsóban feküdnénk.
Nemsokára azután elaludt. A herceg még sokáig meredt bele a sötétségbe,
míg az ő fájó szemére is rászállott a kábult álom.
Másnap a herceg déltájban lement az ebédlőbe. Az asztalon még ott volt a
reggeli; a reggelizőasztal mellett ott ült Annie Félixkével és jókedvüen
és nagyokat nevetve kártyázott vele. A herceg figyelmeztette Anniet,
hogy nemsokára dél lesz, Annie erre elküldte Félixkét:
– Eredj cintányér!
Félixke elment és a herceg idegesen mondta:
– Furcsa szavaid vannak. Miért mondod ennek, hogy…
– Cintányér? – vágott közbe vídáman Annie… – Az a Polarics-házban volt
szokás.
Nevetett.
– Meg vízihólyag – tette hozzá derülten.
A herceg összeszorította a száját.
– Most menj talán felöltözködni – szólt csendesen.
Annie jókedvüen intett igent és sietett át a hálószobába fésülködni,
mosakodni és felöltözködni. Ebédnél jókedvüen beszélgetett és sokat
nevetett. Egyszerre ránézett Ridarskyra, azután odafordult a herceghez:
– Igaz, – mondta – engedd meg mégis, hogy tanítsam ezt a Vannonit.
Meglátjátok: világhírű énekes lesz belőle. Már valamit tud is: kottát
már olvas; a többi majd…
– Honnan tudod, – kérdezte összevont szemöldökkel a herceg – hogy kottát
olvas.
– Félixkétől. A papjuk tanította meg rá gyerekkorában. Megengeded?
– Sajnálom, – felelte a herceg – nem lehet. Rossz példa volna a
legénységnek.
Annie kedvetlenül húzta el a száját.
– Óh, – mondta duzzogva – én pedig már úgy örűltem. Hiszen így halálra
fogom magamat únni.
Ridarsky előrehajolt egy kissé és hideg szemmel nézett rá.
– Mondtam már, – szólt csendesen – hogy én majd mulattatom.
Annie felemelte a fejét.
– Maga – mondta. – Maga csak hallgasson.
Ridarsky nem válaszolt. A herceg hallgatott és ebéd után szótlanul ment
fel az irodájába.
Ide nemsokára felrendelte Félixkét is. Fel volt zaklatva.
Nyugtalankodott, háborgott és tajtékzott benne minden és az az érzése
volt, azt az epedő vágyat érezte, hogy ez az egész belső háborgás, mint
egy forró tűzfolyam, ömöljön bele a munkájába.
Félixke belépett és feszesen jelentkezett.
– Üljön le, – mondta a herceg – diktálni fogok.
Félixke leült az asztal mellé, elhelyezte maga elé a papírt, tollat vett
a kezébe és rendesen, csendesen, feszesen várt. A herceg összevont
szemöldökkel nézett maga elé, mély szürke szemében láng lobbant fel és
az indulattól eltördelten szakadt le az ajkáról a szó:
– Több világosságot.
Mehr Licht! Egy nagy szellemnek az utolsó szava lesz a könyv első szava
és a könyv címe. Több világosságot! A gondolatai zúgva röpültek át a
tengeren, el hazafelé. Otthon nemsokára jön a tél s a síkságon a kis
parasztházakban sárral tapasztják be az ablakot, hogy tavaszig ki se
lehessen nyitni. Be kell törni ezeket a betapasztott ablakokat. Az egész
országban be kell zúzni az ablakokat és fel kell törni az ajtókat, hogy
beáradjon a levegő és a napfény. Hivatal, kaszárnya, parasztház, királyi
palota, – bezúzni az ablakot, – levegőt, napfényt, – több világosságot.
A mellét szinte szétfeszítette a szeretetnek az a kimondhatatlan
nagysága, amely fájdalmasan fészkelt a lelkében; mély lélegzetet vett,
hogy kimondja az első szót: az ajkát felnyitotta, de az első szót nem
mondta ki. Hirtelen megállott.
A Goethe utolsó szavával akarta a könyvét kezdeni és ezzel a szóval
akarta a könyvét befejezni. De amikor ezt mégegyszer meggondolta és
amikor lázasan és áhítattal bele akart fogni a munkája megírásába, élete
nagy cselekedetébe, akkor a forró háborgáson át, amely a mellét
elöntötte, lentről, a lelkének egy elrejtett zugából jeges hűvösségű
széláramlat tört át az agyáig. Tisztán, érthetően, mintha idegen ember
hangosan mondta volna ki, egy dermesztő kérdés hangzott fel a lelkében.
És ő kihülten, dermedten és elsápadva hallgatta ezt a kérdést és nem
tudott rá válaszolni.
Elfordult, sokáig nézett ki az ablakon a tengerre, azután elküldte
Félixkét.
– Ma nem dolgozunk.
Félixke elment és ő kábultan járt-kelt egész nap. Este könyvet vett elő,
de vak szemmel meredt beléje és nem látta a betűket.
– Mit olvasol? – kérdezte tőle Annie,
Ekkor a herceg nem bírt magával. Közömbös feleletet akart adni,
hallgatni akart, de egy nála nagyobb erő megragadta a lelkét, minden
idegszálát, az egész organizmusát; és neki kongó hangon, üresen, mintha
a kérdés nem is az övé volna, meg kellett ismételnie azt a kérdést,
amely délután belesüvített az agyába:
– Mit gondolsz: Goethe megtette volna-e, amit én tettem?
Dideregve várta a választ. Annie vállat vont:
– Mit tudom én – mondta nyugodtan.
Azután elgondolkozott:
– Goethe, – mondta összehúzott szájjal és finoman – a Faust szerzője?
A herceg nem szólt. Annie belemélyedt a gondolataiba:
– Én, – mondta – mikor Ausztriában voltam… Olmützben a Margitot akartam
énekelni. De az igazgató ellenségem volt, mert én nem jártam fel délután
egyedül az irodájába, de a Mayer, az feljárt. Hát azt mondta, énekelje a
Mayer. Én a szubrettpartiet énekeljem. Hát erre jött az előadás és a
Mayer… mit mondjak? – fütyültek! Engem pedig megvártak az előadás után
és a tömeg…
A herceg nem hallotta, mit beszél, Annie befejezte az elbeszélését,
várt, nézte a herceget, azután így szólt:
– Goethe? Bizonyosan megtette volna. Az okos ember volt, okosabb mint a
királyok és a hercegek.
A herceg hallgatott. Annie sokat beszélt, azután gyorsan odaült az
ölébe.
– Nézd, – mondta kedvesen, durcásan és könyörögve – engedd meg, hogy
Vannonit tanítsam. Ugy mulattatna. Megengeded? Igen?
– Igen – mondta a herceg.