(1897.)
Ez a mai szent nap egy eltemetett óriásnak: a magyar nemességnek
megdicsőítő napja!
Erre az egy napra visszaveszem a nevem mellé az ypszilont, melyet az új
korszak kezdőnapján, beállva a közmunkások, a polgártársak sorába,
nevemből elhagytam s felemelt fővel mondom ki, hogy őseim mind magyar
nemesek voltak s apám is ott harczolt a győri csatatéren, mint tisztje a
fölkelő seregnek.
Nyolczvannyolcz esztendeig nem volt jobban kigúnyolt név széles e
hazában a magyar inzurgensnél, szégyenletesebb folt a magyar
történelemben a győri ütközetnél. Soha holt hősöket jobban el nem
gyaláztak, mint azt a kilenczszáznyolczvanöt vitézt, a ki a szentkirályi
halmokon halva maradt, vérét hazája és királya védelmében oltva.
Az egész győri ütközetről azt hiresztelték, hogy az egy szégyenletes
megfutamodás volt, szétmállása a magyar inzurgens seregnek az ellenség
első ágyulövésére.
Pedig maga a Győr melletti ütközet két napig tartott s az inzurgens
sereg küzdelme a hazánkba betörő ellenség derék hadával, nem kezdődött
Győrnél, nem is végződött ott, hanem megelőzte azt öt nappal, minden
napot egy csatatérrel jelezve s eltartott Wagramig: egész a hadjárat
befejezéséig.
A nemesi inzurgens seregnek alig volt egy hónapi ideje a megalakulásra,
ócska fegyverekkel, tökéletlen felszereléssel kellett rögtön
szembeszállni a diadalhoz szokott franczia hadsereggel.
János főherczeg vonult a seregével Olaszországból a Duna felé, sarkában
a franczia ármádiával. Az ő védelmére kellett kiállni Andrássy
tábornoknak, a pesti és veszprémi lovas és gyalog inzurgens-ezredekkel.
Két dicsőséges nap jött: a karakói és pápai, közben Rádócz, Szombathely,
Takácsi. A mit e napokról a hiteles hadibülletinek följegyeznek, az mind
mesének, hőskölteménynek látszik: az elszámlált nemesek neveiből egy
polgári lexikon, egy Pantheon telne ki, veres betükkel a hős halállal
elestek, arany betűkkel az ország nagyjai, a csapatvezérek; a két Zichy
Ferencz és Károly, az Eszterházyak, Andrássy, Erdődy Károly, Teleky
Ádám, Festetics, Barkóczy, Dessewffy, Szapáry Vincze, Keglevich,
Széchenyi Pál; hát még a birtokos köznemesség: Kisfaludy Sándor, József
nádor hadsegéde, Gosztonyi, Salamon, Hegedüs, Földváry, Boronkay,
Olgyay, Jeszenszky, Vojnics, Ghilányi, Szeless, Ihász, Hunkár,
Luzsénszky, Kandó, Pászthory, Horváth, Radó, Tisza Péter, kik mind
csapatjaik élén harczoltak; hát még a közvitézek kifogyhatlan névsora, a
kiknek neve után csodái a vitéz tetteknek vannak felsorolva. Egy
zászlót, egy ágyút el nem vett tőlük az ellenség: egy sebesült tisztet
nem hagytak foglyul elmaradni. Az egész inzurgens tábor csupa jó
pajtások tábora volt s középen az egész nemzet jó barátja, József nádor,
ki az egész győri ütközetet végig nézte (csak «nézhette», vezéri rangját
le kellett tennie). Kiséretéből két hadsegédét elsodorták az ágyugolyók,
a harmadiknak, Kisfaludy Sándornak a csákóját csapta le egy golyó a
fejéről. A nádor ott maradt az ütközet végéig. Akkor aztán ő vezetett. S
az elvonulás volt valóban a napnak a dicsősége.
A franczia részen Caffarelli hadügyminiszter nézte végig az ütközetet s
nem fojthatá vissza magába ezt a szót a magyar insurgensekről: «ils sont
braves, mais ils ne sont pas encore dressés».
Honnan támadt tehát ez a «gyászvitézek» hire a győri ütközetben részt
vett insurgensekre?
Onnan támadt, hogy részeg duhaj csapat, mely közel sem járt a
csatatérhez, megpillantotta az útban a sebesülteket szállító szekereket
s arra agyonrémülve, megfutamodott, végig ordítva a világot Esztergomtól
Budáig, hogy vége van mindennek, levágta a franczia az egész magyar
nemességet! Ezt a rémordító csürhét tartóztatta fel Alvinczy tábornok a
budai hajóhídnál, nehogy ijedt bömbölésével a Tisza felől jövő insurgens
ezredeket is szétriaszsza. Itt mondhatta neki valami gyáva pimasz azt a
röpke szót, mely aztán megmaradt az insurrectio emlékmondatának. S a mi
népünk ezt hitte el.
S ha még csak a magunk népe hitte volna el.
De nemzetünk rosszakarói siettek ezt a szószátyár torokból okádott
gyalázatot azonnal király ő felségével tudatni. S a király nagy
felháborodásában erősen dorgáló levelet küldött József nádorhoz az
insurgensek ellen.
Ez volt a legfájóbb seb.
A magyar insurgensek erre azzal feleltek, hogy harmadnapra megtámadták
az ellenséget a főhadiszálláson s egy vezértábornokát levágva, állásából
diadalmasan kiverték.
És rövid idő mulva az insurgens lovasság negyvennégy escadronja állt
összpontosítva a Csallóközben, az ellenséget fölkeresni készen.
József nádor rangja teljes pompájában jelent meg a dandárja előtt s azt
mondá vitézeinek:
«Ma visszanyerjük zászlóink csorbított jó hírét».
Azok vivátot kiáltottak rá: azt hitték, az ellenségre fognak indulni.
De nem úgy jött.
Hanem elévonult a faluból egy fényes lovagcsoport. A csoport élén egy
délczeg férfi, melle rendcsillagokkal rakva. A király. A táborkar élén.
A meglepett insurgens lovasság harsogó viváttal fogadta az uralkodót. S
arra a vezénylő nádor tömeges hadmozdulatokra vezette a lovas tömegeket
a táborkar előtt.
Az a nádori levéltárban ereklye gyanánt őrzött kézirat (Kisfaludy Sándor
műve) ezeket a szavait őrizte meg a királynak:
«A császár és király a felvonulás gyorsaságán, a tömegek alakulásán, a
fennálló renden elbámult s benső megelégedését nyilvánítá.»
Még több sor is van odaírva, a miket a censura keresztül húzott! de a
miket el lehet olvasni ma is:
«S azt mondá, hogy a nemesi felkelő sereget egészen másformának találta,
mint a milyennek azt előtte lefestették s most már megtudta azt is, hogy
Győr alatt a fiak atyáik példája szerint harczoltak.»
Ezeket a szavakat a censura porba temette. E mai napon e királyi szavak
kitörnek a porból.
A trónhoz legközelebb álló főherczegek hozzák a babérkoszorút a dicsően
elvérzett vitézek számára, a nemzeti kegyelet által emelt
emlékszoborhoz.
Ez az igazság diadala itt a földön!
Ennek a babérnak az ága gyökeret fog verni e drága porokban s új
babérokat fog a koszorút hozók számára hajtani. Adja Ég!
Lábjegyzetek.
[Footnote 1: A «természetes» és a «naturalisztikus» közötti különbséget
már a régi szinészvilágban is ismerték: ez utóbbit úgy hítták, hogy
«naturlikus».]
[Footnote 2: A «Balközép» tagjai egy csoportban ültek. Ma is ott függ az
íróasztalom felett az egész csoportnak remekül felvett fényképe. De szép
barna legény volt ott középen az a Tisza Kálmán! (J. M.)]
[Footnote 3: A következő félév története bebizonyította, hogy valót
jósoltam. (J. M.)]
[Footnote 4: Marginális jegyzetül azt is fölemlítem, hogy azon arczképe
Katona Józsefnek, melyet életirásai munkája czímképeül közölni szoktak,
az én kecskeméti diákkoromban készült, egy kedves iskolatársam Muraközy
János rajzónja révén, ki festői pályára vágyott, nagy művészi tehetsége
volt hozzá: aztán ő is senator lett szülővárosában, s nem pingált
többet. A rajz eredetijét, mely 1842-ben még ott volt a költő családi
lakában, valószínűleg egy bennszülött kortárs festette olajba, kit a
köznyelv «Szokolai piktor» névvel emlegetett. Azt is jól ismertem:
Diogenesi cinikus alak volt, különösen gyűlölte az iskolás fiukat. Ez az
arczkép szolgált mintául Katona Józsefnek Züllich készítette
érczszobrához is. De az sem lehetetlen, hogy Kiss Bálint volt az okozója
az olajfestménynek. (J. M.)]